Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni. Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.
Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.
Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.
Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!