Hajnal
Álmatlan éjszakák, álmos nappalok,
életéért egy kicsiny kutya kuncsorog.
Köd szőtte homályban nem önmagát félti,
önmagától fél, ezt ő maga sem érti.
Álmatag nappalok, éber éjszakák,
aszfalton kopogó véres lópaták.
Fáradt a paripa, éber ki megüli,
fekete alakját a holdfény kerüli.
Homályos nappalok, fényes éjszakák,
a ló és lovas földútra téved át.
Az állat vérét az út pora beissza,
gazdája megszánja, sebeit lemossa.
Eleven éjjelek, unalmas nappalok,
minden oly kietlen, a földút elhagyott.
Valami mozdul egy bokor mögött éppen,
bánatos nyüszítés tör át a sötéten.
Fénylő félhomályt követő mesés hajnal,
lám összeérni látszik éjjel és nappal.
Felszálló ködben a lovas meglátja,
honnan jött a hang, ki is a gazdája.
Hasadó hajnal hozta nyugodt reggel,
az ifjú vándor összenéz egy ebbel.
Bokor alatt bújva ő sírt az imént,
e kicsiny kutya várt halált vagy reményt.
Éj, nap s az őket összekötő hajnal,
együtt száll már holdfény a napsugarakkal.
Lovas, a ló, az eb, hárman együtt járnak,
együtt szövetségben új vigaszt találnak.