gazzo: Jevgenyij Szuharov boldogsága (novella)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



Jevgenyij Szuharov boldogsága

Ez lesz az első. Hihetetlennek tűnik, pedig ez a valóság. Jevgenyij Szuharov a foteljébe roskadva ült már órák óta, semmibe révedt tekintettel. Szemei könnyben és vérben úsztak, bár láthatóan nem sírt. Csak a közvetlen ismerősei tudták volna megmondani az arcára nézve, hogy valami komoly gonddal küzd. A fotellal szemközt a nagyszekrény ajtajára szerelt tükörben néha elnézte magát és szomorúsága csak fokozódott. Egykoron ő volt a nők bálványa, a szőke hajával, csillogó kék szemével… szinte mindenkit levett a lábáról. Jól állt neki a körszakáll is, melyet nagy odaadással naponta gondozott. Az emberek szerettek a társaságában lenni. A nők szerették a választékos és humoros beszédét, az állandó bókokat, a tiszteletet, mely szavaiból áradt. Ő mindig udvarolt minden nőnek, mindegy mennyi idős és milyen testalkatú volt. A hajuk színe sem számított. Nem azért udvarolt, mert akart is volna valamit. Jevgenyij egyszerűen imádott imponálni nekik, egyszerűen csak mosolyt szeretett volna csalni még a legmorcosabb női arcra is. Valljuk be, ez a legtöbb esetben sikerült. A férfiakat is maga köré vonzotta, hisz melyik férfi ne szeretne részt venni egy szertelen beszélgetésen, ahol mindig találni női társaságot?
A tükörben most csak egy magányos ördögöt látott, akinek sem a haja, sem pedig a szeme nem fénylett már úgy, mint régen. Arcát borostatenger lepte és szemei nagy sötét karikák mélyén ültek. Amolyan "táskák" voltak ezek, melyekben az élet nyomorúságát tartották. Nagy és sötét táskák. Még mindig kék volt a szeme, de valahogy ott, a szoba homályában, inkább valami szürkés, meghatározhatatlan színt látott. Jevgenyij negyven múlt, ám teste még a fiatalságát idézte. Izmos karjai, széles válla és formás vádlija még a múltat felelevenítő külsőt kölcsönzött neki. Csak az arcán, a szeme körül lévő mély barázdák árulták el hogy már idősödő korba lépett.

Az utóbbi időben sokat volt egyedül, viszont ennyire még nem félt a magánytól. No, nem a hétköznapok magányától riadt vissza, mert azzal már megbarátkozott. Nyugodtan éltek együtt az albérletben, nem zavarta őket senki. Nem zörgettek az ajtón a haverok és a csajok sem akarták elrángatni egy színházba, vagy moziba. Nem úgy, mint régen: azt sem tudta, melyik meghívásnak tegyen eleget. Akkor még magabiztos volt és boldog. Igen, magabiztos és boldog. De ez már a múlté. Ma már elkerülik egymást a boldogsággal. Pedig nem bujkál előle, csak valahogy így sikerül. (Persze ez nem teljesen igaz, mert kéthetente szombatonként visszatér hozzá. Ugyanis ekkor találkozik a kislányával. Ennél nagyobb örömre nem is igen vágyna, azonban az lenne számára a legjobb, ha nem csak kéthetente, egy nyamvadt szombatot töltenének együtt. Próbál harcolni ez ellen, ám egyelőre csak szélmalomharcnak tűnik a küzdelem. Karácsonykor sajnos, biztosan nem láthatják egymást…) Ez volt a legfőbb bánata.

Az Ünnepnapok magánya… na ez az amitől valóban retteg. Egyedül tölteni a Karácsonyt? Eddig csak filmeken látott hasonló történeteket és már akkor is könnyeket csalt a szemébe. Annak idején el sem tudta képzelni, hogy ez lesz a forgatókönyve a saját filmjének is. Nem tudta hogy kezelje a dolgot. Vegyen fenyőfát, vagy ne? Főzzön magának finom ünnepi vacsorát, vagy a szokásos rántottánál maradjon? Vegyen magának valami ajándékot, hogy egy kis öröme legyen az ünnepnapokon? Mit fog majd csinálni a három nap alatt?

Az idő megválaszolta a kérdéseit. Az ünnepi hangulata már mindenkinek elmúlt. Szerencsére belőle is elveszett az, ami nem is volt.
Az ünnepnapok magánya csak egy fokkal bizonyult rosszabbnak a hétköznapokénál.
Ez idő alatt sem történt vele semmi, csak ez valahogy mélyebben érintette.
Végül nem vett magának ajándékot, mert attól tartott nem tudna meglepődni, amikor kibontja a csomagolást. Viszont főzött egy kellemes ebédet. Nem éppen ünnepi lakoma lett belőle, de legalább olyan ételt készített amit kedvelt, így jóízűen el is fogyasztotta az utolsó falatig.

Fenyőfát sem vett, mert így könnyebbnek gondolta az egészet. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy ezáltal még a természetet is óvja, mert miatta nem kellett egyetlen fenyőt sem kivágni.
Azt hiszem rajta kívül a fenyők rettegtek leginkább a karácsonyi készülődéstől. Ők is nagyon magányosak ebben a néhány napban, hiába állják körül az emberek, hiába énekelnek meg zenélnek, hiába díszítik fel mindenhol gyönyörű csillogó gömbökkel és fényes égősorokkal. A kisgyermekek még őszintén örülnek a gyönyörű Karácsonyfának, mert valóban gyönyörű lesz miután feldíszítik. Olyan ez, mint amikor a ravatalozóban, a szép ruhába öltöztetett egykori ismerősünk mellett zavarodottan ácsorgunk. Eszünkbe jut egy csomó kép. Kinek kellemesek, kinek kevésbé kellemes képek, mégis mindenki elmereng egy rövidke időre. Ünnepélyes, fennkölt, magasztos és szomorú is egyben. Rövidke ideig ünnepeljük, majd csendben eltemetjük. Így van ez a fenyőfákkal is. Feldíszítjük, ünnepeljük, majd csendben eltemetjük őket… és vele temetjük az örömeinket, a bánatainkat is.

Aztán Jevgenyijnek is elérkezett az igazi ünnep. Igaz, kicsit megkésve, mert csak Január negyedikén tudta gyermekével tölteni azt a néhány, boldog órát. A keserűséget addigra már eltemette, csak a boldogság marad, mintha ekkor lett volna az igazi Karácsony. Ott és akkor sokkal több öröm érte, mint az előző évben összesen. A kisgyermek csillogó szeme, varázslatos szőke, göndörkésen játékos hajfürtjei és az állandóan érdeklődő tekintete, letörölhetetlen mosolyt csalt Jevgenyij arcára. Ahogy a kis tünemény cserfesen magyarázott a maga sajátságos kiejtésével, az egy külön élményt jelentett mindkettejüknek.
Mivel távol éltek egymástól Jevgenyij csak ritkán találkozhatott a lányával, ezért nem értett tisztán minden mondatot, pedig a szőkeség egészen jól beszélt a kortársaihoz képest. Jevgenyij és talán kislánya is azt a boldogságot kereste a mindennapokban, amit az ajándékos dobozok felnyitása okozott. A gyermek tágra nyílt szemekkel ölelgette az új babákat és azonnal ki akarta bontani az összes gyurmát. Játszottak, az idő meg csak úgy repült. A közös ebéd sem ment gördülékenyen, mert a babáknak is ott kellett ülniük az asztalnál és nekik is ki kellett porciózni egy-egy adag töltött káposztát a tányérkájukra.

Négy óra múlt, már kezdett sötétedni. Jevgenyij és lánya is tudta, hogy vége felé közeledik az együtt töltött nap. El kell lassan indulni, hogy Anya ne mérgelődjön a késés miatt. Összepakolták a játékokat. Legtöbbjüket a dobozába tették. Csak két baba maradt elől, mert azokat annyira magához szorította a csöppség, hogy vétek lett volna visszarakni őket. Jevgenyij bepakolt mindent az autóba és a kicsi lányt is elhelyezte a gyermekülésben, ami a hátsó ülésére volt rögzítve, közvetlenül a vezető mögött. Ez a hely tűnt a legbiztonságosabbnak. A visszapillantó tükröt úgy állította be, hogy abban ne a mögöttük zajló eseményeket lássa, hanem a kislányt.
Az egy órás út alatt a motor monoton zúgása megtette szokásos hatását; a szőkeség lassan elszenderedett. A két babát még mindig szorosan ölelte magához, de a szorítás már inkább csak jelképes volt. Eleinte néhány döccenőnél még felkapta lecsukló fejét, ekkor először a babákra, majd a visszapillantó tükörre nézet, de ebben a pillanatban két kis szeme újra lecsukódott.

Jevgenyij elgondolkodott az elmúlt néhány óra történésein és igazán boldognak érezte magát… csakhogy a háttérben már érezte a keserűség piruláját.
Mindent megadnék érte – gondolta - ha minden nap így telhetne el.
Megérkeztek. A karjaiban vitte be a kislányt, úgy hogy Ő közben nem ébredt fel, így csak egy puszit tudott az arcára adni, mielőtt az anyja átvette tőle. Aztán bevitte az autóból a játékokat is és lepakolta azokat az előszobában. Gyors köszönés volt kedvesének és már indult is. Nem igazán szoktak beszélgetni az utóbbi időben.
Hazafelé menet az autóban ülve néha észbe kapott; nem is emlékszik a megtett kilométerekre. A táj monoton suhant mellette és, bár szemei az utat figyelték, gondolatban teljesen máshol járt.


Hazaért és újra arra a nagy örömre gondolt, ami ezen a napon érte. Ezt az érzést nem tudja és nem is akarja eltemetni semmiképp. Annyira beleégett az agyába, hogy csak erőszakkal lehetne megfosztani tőle. Abból meríti az erőt, a szürke hétköznapok magányával való viaskodásokhoz.

És lám az idő mekkora Mester! Karácsonykor bizony kutyául érezte magát, hiábavaló volt a gondolatok elterelése és az egyéb, szerinte hasznos, praktikák. Néhány napig eltartott mire a K. O.-ból magához tért. Végig nyomasztotta az egész világ. Aztán jött az idő és minden gondját megoldotta. Az agya még most is tudja hogy valami rossz dolog történt, de a fájdalmat már nem érzi. Az idő begyógyítja sebeit. A boldog órákat úgy tudja felidézni most is, mintha csak néhány perce történtek volna. A szomorúság már tovaszállt. Most Január vége van. A félelmeire, a görcsre a gyomrában, a könnyeire, az ingermentes szobájára már nem is emlékszik tisztán. Decemberben, amikor először gondolkodott el a közelgő ünnepről, sokszor nyüszített hangosan, kérdezgette magától: miért is kell átélnie ezeket a fájdalmas napokat?
Ma már tudja, hogy nem kellett volna ennyire félni, mert a boldogság minden negatív élményt felülír, töröl… majdnem véglegesen. Ez volt az első Karácsonya, amikor magányos volt és jól tudja hogy nem az utolsó, viszont azt is megtanulta, hogy nem a dátumot kell figyelni, mert a lelkünkben minden nap lehet akár Karácsony is. És már nem retteg a magánytól. Megtapasztalta, hogy saját maga szabályozhatja a gondolatait.


Megjegyzés: Köszönöm Agatha Keyguardnak a lektorálást!
2012.02.08.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/128284