Guillotine (Nyaktiló-hexameter)
Tél-tegnap még hangunk szó-igazán mosolyogtam,
és nagyon ingerelő volt egy csalt dallamon ért csend…
− már rég nem vetted figyelembe, ha mélyre omoltam −.
Fény-pont lettem. Az arcomon: égett maskara, bőr-rend.
Szél-lelked simogatva terelhet kín, vihar-eszmény…
szépült csillag-hunyva csak álmom békül a végén.
Égiek alkonya, rém-éj furcsa sugallata: szemfény;
s űz mint százszoros átok, amit tűrök − hitem érvén.
Íriszed elsírt szem-titok – árnyán lány-tavasz alszik;
Orv ágak mélyén piros ajk-rügy hív s nesze kábít…
Érc-hazug és fa-kegyelmű sárga lidérc a vadász szív.
Zúgja harang és búgja galamb: “ Nincs vész csak enyészet! “
− lelked elébe letetted… egyértelmű: a halál hív;
ezt soha (más istenséggel) ne keverd, - ez a végzet!
Védve szerettelek. Így víz-verseimet kiaszaltam,
majd élettelen ékként, könnyemen át is itattam.
Csóktalan őz-szád szikkadt széle (agónia-faltan)
szinte ön-égte az áhított nedüt. Árt, de miattam…
- hamvas méreganyagtól - nyelved nem sebesült fel!
Sarjadzó levelű versben koszorú-savas illat…
Bár egyszer friss magva lesz… Állj, és ezt ne kerüld el:
− Bölcs a gyümölcs: megvillan; az édes pillanat: illan!