A Kozmosz jeledre vár VII.

Nem hallod, de az ősóra csenget,
ám a Mindenség nem úgy műkődik,
hiába nyomkodsz gombokat tövig,
ha húrjaid túlajzzva rezegnek,

ami adva van, abban megeshet
bármi, félsz: sorsod a Párkák szövik,
az élet nem hosszú, nem is rövid,
jutsz régi énedtől egyre messzebb.

Mit egykori nagyok raktak eléd
toporzékolva zilálnád ma szét,
mocorognak már a tetszhalottak,

mi lett, egykor egy pontba visszatér,
a szeretet derített, tiszta tér,
egyre vadabb vagy, zártabb és zordabb.