Alszik a hegedű…
Sok-sok éve már,
hogy hegedűd
csendesen pihen.
Húrjai lazán szunnyadnak,
nincs, ki varázsával
megtörje csendjét.
Időnként előveszem,
megsimítom…
- tán csodára várok -,
de simogató kezem
csodát nem ígér.
Angyalok zenéjét hallom…
törékeny kezed nyomán
megfeszül a húr,
s mi szárnyalunk Véled,
őrült futamok,
halk hegedű síró jajával.
Borzolja szívünk- lelkünk,
oly csodás az érzés,
de fájó a valóság,
hogy ez már csak
képzelgés.
Tán lesz valaki, ki
a varázst megtöri,
s a húrokat vad futamokba
kergeti.
Csak remélni merem,
egykori álmod
beteljesül,
hogy újra hallani fogom,
angyal hegedül.