Csöngettyűjáték
Megörökölt csörgőórám
kolompjának fényes gömbjén
rezgő nyelvét megjáratta,
s lyukat fúrt a hajnal csöndjén.
Csörgőkígyóm hideg vére
felhevült a véredényben:
szíve választottját látva
dédnagyapám vekkerében.
Az ébresztő csengettyűszót
nászra hívó jelnek vélte,
s rituális vonaglással
választottját becserkészte.
Mindenéből kivetkezve,
gátlás nélkül írta körbe,
hogy nála már csúcsra jutott
a szerelmi hőfokgörbe.
Konok szisszel ecsetelte,
hogy vágya milyen parttalan,
készült illusztrálni térben,
de rádöbbent, hogy kartalan.
Így szavakra kényszerülten
végső érvként elhadarta,
hogy feje, bár tekerhető,
így még nem volt elcsavarva.
Az órának hízelkedett
a vakmerő hüllő mersze,
s e sziszegő szófolyamba
belepirult hatvan perce.
Rutinjából kizökkenve
már nem is nagyon ketyegett,
helyette a hódítóval
bizalmas hangon hetyegett.
Az idő múlásáról már
nem közvetített jeleket,
pásztoróraként váltott ki
vállalkozói levelet.
Örömére volt e váltás,
csak úgy repült a vén idő;
silány vekkerként e tempó
vad lett volna és szédítő.
S mindaz, mi csak megeshet
egyetlen órácskán: belül,
azt a kígyó megejtette,
és nem is örömtelenül.
S vajon tudja-e valaki,
mi fogant e ferde nászban?
Nos, engem ez nem érdekel,
úgyhogy tartsa meg magában!