Amatőr Művészek Fóruma

Kék borzaskataként ébrednék, lágy sziromágyon;
Délre lehetnék: lélek-parlagon erdei mályva,
S titkolnám sebem, ápolnálak nyestike-bájjal.
Este a testemet adnám, lenne levendula-zsámoly,
Csak te maradsz úgy, szívsivatagnak büszke királya...

Csillagtó tükrén rebben Holdfény aurája.
Úszó felhő-szárny börtönnek félek-arája.
Sinlődő szívét Föld árnyának foga rágja.
Fonnyadt-éjek lélek, csók-szók égi virágja.

Lombok alatt pihen, alszik az éj, puha csend ül az útra,
távoli csillagok élete, fátyolos égen enyészik,
hűvös a reggel, az éledező ima hű fakereszten,
réti virágok alélt igazát, igeként emel égre.

Csendes a rét, üde szirmokat izzad a föld epekedve,
hű kicsi lelkemen évtized álma ragyogva elég ma,
reggel a fény fura vágyairól locsog elkeseredve,
csillog a fátyolos ég, vele libben a tej-puha hajnal.

Pőre leány keze nesztelen érint hajnali vágyat,
szép szeme tág horizontra idéz arkangyali szárnyat,
száz hebegő ima, fűzfalevél rezg' glóriaképpen,
szív, remegő akarat-pihe nyújtóz' rét-ölelésben.

Mámoros éjjelen

Mámoros éjjelen illata lebben a kék ibolyáknak,
réti virágok bús dala száll el a májusi széllel.
Villan az ég szeme, hullik a Földre a mennyei könnycsepp,
rózsasziromban gyűlik az angyali gyermekek álma.

Úttalan úton

nőszirom-írisz, nap szeme-fénye kinyílik az égre.
élet-igenlő bódító baraboly fut a fényre.
pásztortáska a vállán; indul a létbe az ember
telve reménnyel: téltemető és gyöngyike várja.
mégis a végén csak maga; társtalan árvacsalánka.

rózsafa

Hullik-e rá ma az isteni fénye, a vágya a nyárnak?
Rózsafa lobban a tűzbe omolva, ha eljön az éjjel.
Ében a törzse, a karjai végre kitárva, ha lángol,
Rázza a szél, de a szirmai éteri fénybe merülnek,

Röppen a pernye az égre, a bőrre, a teste parázslik.

Szárnyaszegett ima, verseiből Isten kifelejtett.
Tó nesze szó puha fészke, a múlt - már sárga virág lett.

hexaszex

kék szeme bájkenet ó kicsi lányka oly édes a csókod
várj ne emésszen a leszboszi vágyfa hiába ma értem
kösd föl az ágas öles figurát hogy e nász tegye végre
légy te az élvezet éjölelője a véred eléget
férfinak érzem amíg te a nőnek igézed a kéjed

délibábot bont
a remegő levegő
üres frázisok
most már az oázisok
pereg a homok

azt hittem vér
ez a bíbortenger
hömpölyög
árad
vagy
könny
fájdalomtól sós
iszonyú pára

A gyógyszert gondosan
az éjjeliszekrényre készítem
kedvesem álmodik
harmatos zöld mezőn járunk
boldog fénytől izzik
beteg teste
betakarom ne fázzon
arcomon gyengéd mosoly

Édes kis zöldes kaszáspókkal paroláztam,
Közben szememmel szemben vitorlákkal vitorláztak,
Tükröződve édes kis zöldes vizeken

Lélegző kripta az ajtóban.
Kisiklott halálos ítélet.

Asztrális képeket vetít és
filmmé sűrít mindent egy ígéret.

Kiesett pillanatok...
Az agyszövet sorvadni kezd,
látom a szellemi leépülést.
Szemébe nézve - a semmi látszik.
Terápiák, kutatások,
türelem és szeretet,
sokat jelent nekik,
ők demens betegek.

Megjegyzés: Utazás az elkallódott szavaktól az örökkévaló jelenbe
"A költészet, mint az Alzheimer-kóros betegek mankója"

Elképzeltem, milyen neki az alkonyat.
Napról napra jobban
látszott a belseje.

emlékszem még a szád ízére
a napokat számolom újra
álom csüng a fán látom
megzizzen egy cincér húrja
fáradt pír cseresznyét kóstol

Tükrök.
Csak éles szilánkok a hóban.
Vétlen fénytörés.
Könyörületesség lebeg odalenn,
világvége készül egy alvó ólban.

bátortalan a reggel
kenyerét félve szeli a kés
morzsálódva remeg
a terítőn a megkezdett szelet
a tükörtojás kiszakadt

édes álomból ébredve
mosoly mókázik arcomon
gondos fürge ujjakkal
varázsol vidám ráncokat
szemem szám sarkába

Aludni kéne
álomtalan
nihil-gömbként merülni
smaragdzöld katlanba
test és gondolat nélkül
valami belülről rág

A rája arája
/mélablues egy kardhal halárára/


Dél-tenger legalján élt az öreg rája,
volt neki egy csinos, arányos arája.
Sejtette már régen, hogy fehér a mája…
Megérthetjük: folyton féltékeny volt rája.

Tükörbe nézek,
majd egy nagyon kék tóba –
mindkettőben arcom láthatom.
Köré gyűlnek a vizek
és a grafitszínű egek partján
felhőkké őszül a fájdalom.

Kőanyám sziklalánya vagyok
hatalmas árnyéka borul fölém
a nap vakító tüzébe nézek
íriszem sűrű vértől iszamos
szürke foltot táncol a világ
de fantáziahon azúr földjére

I.

csipke-fehér
takaród
patyolat

csak engem fed
egy hatalmas
emlék-lepel
fekete
szívemen
fátyol-lenyomat

általad fogannak meg bennem
apró szózigóták osztódnak
emlékplacentám táplálja
szeretetzsinóron át

Pirkad a pusztán, a kelő nappal reggeli pára száll,
hirtelen laposan foszlik, s fűszálakon tovább jár.
A vöröslő nap a földtől elszakadva magasra hág,
s mint színeit váltó kaméleon, lassan sárgára vált.

szundikál mellettem az éj
halmazokat építek
csillagokból
végigrakom vele a testét
a hajlatokba is jut

Legközelebb
a csillagokat utadra szórom el,
hadd érjék talpadat,
s ha tüdőd bokraiba
teremtem a szelet, az
olyan lesz, mint a
suttogás.