Amatőr Művészek Fóruma

Kristályhangon búg a Hold –
éjfeketén áthatol
éteri tiszta fénye –
alámerül a mélybe,

Megremeg a lelkem, ha látlak
csak álmodhattam ilyen szépről.
Hová lettek az angyalszárnyak,
mikor alászálltál az égből?

Csillagos éjszakában süvít a szél,
hajlongnak a kopár fák.
Fázósan reszket a sápadt holdsugár.
Sűrű nagy pelyhekben esik a hó.
Reggelre hófehér lesz a kunyhó.

1.
Álarcos, beteg napok járnak
Közöttünk alattomban, némán.
Lassan szeretünk s temetünk,
Valami nagy csodát keresünk.

Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
feküdtem melléd egy néma alkonyon
darabokra tört mosollyal szívemben,
azon a rég elképzelt balkonon.

Szemedben egy szikra,
Szívedben egy szikla,
Karomban ölelni, sohasem feledni,
Mi egykor volt a kánaán,
Mostanra feledésbe merült tán.

Megjön a tél, de vajon minek?
Kinek jó az a fránya hideg?
De eljön, egye meg a fene,
majd csak lefagy az ember füle.

Halottak napján hozzátok igyekszem,
kik már rég
elköltöztetek a túlvilágra.
Temetőkertek csendjében
titeket köszöntelek,
nehezen engedtelek el benneteket,
de sajnos mennetek kellett.

Levegőt tüdőm termeli
éltető fuvallatot
orrom ingyen osztja szét.

Pihenj meg vándor
Fogd a kezemet
Jobb utat nem találok
én sem ismerek

Se aznap, se másnap,
lelkemet ne lássad!
Csak ülök a széken,
csendesen és szépen!

Tomboló vírusban
hajszálon múlik
az életünk.
Szívünk féltőn ver.
A sors meggyötri
az embert, s magát
a világot.

Te lettél édes, lelkemnek ébredése,
szívben parázsló tűznek éledése.
Lánggá szítottad hamuvá vált parázst,
örömtánccá változtattad a magányt.

... és egy pohár Szekszárdi Kadarkát.

Névnapodra

Kopogtat reménnyel
szívemen-e név,
Angyali csengése
elbűvölt már rég.

Nem tudok már szeretni igazán.
Téged akarlak megmaradásnak.
Mások ha jőnek, most csókkal talán,
Látom őket tüzes látomásnak.

Valahol a sötét éjszakában
neked zúg a tenger,
monoton zúgásával altatni szeretne.
Ágyadba fektettelek,
szőke göndör hajad
fehér párnára omlott.

Kisalföld gyönyörű tája
mosolyog Öreg-Dunára.
Tavaszi virágillatok.
Örülök, hogy magyar vagyok!

Vannak még ifjú vonásaim
de most már, megöregedek
lépkedek az élet szálain
ismerkedem még, mint kis gyerek

Szerelmes szavakban, üres szavakkal, tekintek a naplementére,
Szeress még arra kérlek,
szívemben száz emlék éled.
Képeinket nézve, hiányzik érintésed,
Ajkaid, szemeid tündöklése,
Fejed hajtod kebleimre, ahogy sárgállik az ég, majd rózsaszín, végül kék.

Őszülő őszben,
amikor még a
nap melegen süt,
friss gyümölcs
illata száll a széllel.
Mátyásmadár rikoltozva
jelzi a közeledő szüret idejét.

Eső esik, ki nem állom
esernyő a jó barátom.
Béla a béka kesereg,
a fránya eső csepereg.

Őszbe karcolja magát a nyár,
Ablakom előtt időzve már.
Hullott leveleken nevet, s
Bolondít még most egy keveset.

Odakint még jég van,
Idebenn én lakom;
S a nagy hideg mellett
Tűz roppan, s hallgatom.
Erdőt látok, ahol
Lomb közül lép felém:

Nos, én vagyok a faj szerte a kozmoszban.
Vagyok mindörökkön emitt és a ottan.
Vagyok ezek, azok, vagyok ilyen, olyan.

Mit jelent annyira szeretni,
hogy közben belesajdul a lelked?
Olyan, mintha virágos mezőn
szaladnánk egymás felé.

Lábujjhegyen jött át a hídon,
rám nézett színtelen szemével.
Hangtalan jöttek szavak számon,
csak felém biccentett fejével.

Lépteink alatt, halkan ropogva,
Édesen, búsan nyílik nekünk
Santorini ezredéves, kopott lépcsősora.
Szétfeszít tömött hófehér falakon
Ezernyi csodaszép kék kupolát,
S teríti szerteszét számtalan
Girbegurba, apró sikátorát.

Az ősz fenn áll a létrán
és levelekre fest,
vidám erdei munkás,
boldog, s festhetőt keres.

Szemem legeltetem dús füvű pusztán. Gömbölyűre hízott lelkem kacag, hogy aztán telkem ablakából fogadja az alkonyati napfény selymes sugarát. Ezzel világítja meg belső tárnám nemes derű-aranyát.

Kérlek, ne kérj többé bocsánatot,
hisz nem tettél semmi rosszat.
Ha tudnád, hányszor gondolok
rád szeretettel, akkor biztos örülnél,
s nem kínoznád magad,
hogy haragszom rád!

Azt kérik, hogy másképp lássak mindet.
Hírcsatornák játsszák itt az Istent.
A világ ilyent még sosem látott,
bunda helyett medvére kabátot.

Szaggatott fényképen
bámulom énképem.
Varázslat nem történt
lelkemet megtörték.
Vízzé vált véres könny,
szenvedés és közöny.

Aranyból, rubinból kápráz előttem,
vele krizolit, zafír és gyémánt
csak Istent dícsér ezer angyal itt fenn,
s Őt szolgálva hord mennyei ruhát.

Tengerparti kisváros.
Minden szegletét bejárjuk.
Kezemet fogod, úgy sétálunk.
Az ég kékjéről,
a fehér fodros felhőkről,
s a virágos balkonokról
mesélek neked.

A vár sereglete
fut, rohan rettegve
félve a közelgő tüzet.
Vár ura mentené
egyetlen szerelmes
lányát a szép ifjú szüzet.

Csak ülnék egymagam
Mit tennél akkor?
Behunynám szemeim
Mernél-e nézni?
Ha érintést sem akarok
Hagynál-e engem?

Mindenki itt van, csak te hiányzol.
Sírás fojtogat, szívem nehéz.
Merre lehetsz?
Óh mondd, beszélj egy kicsit,

Arcodat látom reggel-este,
látása felrepít a mennybe
lepkeszárnyon.

Mert elfelejtelek, kincsem, szép tegnapom.
Gyönyörű emlékeim magamra kapom.
S minden nap egy kis darabot
Befalok, akár méhek a friss harmatot.

Felvettem a bakancsom,
Utaztam a villamoson.
Körülöttem az emberek,
Bámultak és figyeltek.
Megállóba szálltak le, föl,
Ment a helyezkedés elöl.