Amatőr Művészek Fóruma

A kerti bútoron csalóka fények,
fejed fölött aranyba ring a messze,
egy új tavaszba hív pacsirtaének,
s a nap simítja színeit kezedre;

Elmerengek, nagymamámat látom,
ahogy hajszálai szöknek kendője alól,
az asztalnál lisztet szitál, én ülök az ágyon,
szappanos vizével kacsint a félretolt lavór.

Én nem keresem
már az igazságot,
hisz igazság nincs;
se földön se égen;
jöhetnek nagy papok,
guruk, mágusok,
mind hamis nekem,

Eltusolva
dolgok mélyén
igazság szivárog.
Kebelükre vettek,
hogy eldöntsék
mi legyen nekünk a jobb.
Titkosak háborúik
tervezett asztalon
vagyon s hatalom béréért.

Miért hagytál el,
s döntötted rám
sötét tornyaid?!...
Miért rúgsz és versz?
Hisz gyerekként nem
tápláltál emlőidből...

A verset Ady Endre: Imádság háború után verse ihlette bennem.

Először ide teszem a költőóriás versét...

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Teliholdnak ezüst láncai kiemelnek testemből.
Kioldanak a bilincsek, mik ide kötnek a földhöz.
Lelkem ölelése enged. Vágyat formált a jelenből.
Testem szellemkezem engedi. Simurgh felettünk köröz.

Uram,
te küldted őt hozzám?

Cseppekben érkezett,
olyankor magasra emeltem arcom,
hogy jobban érezzem.
Volt tavaszi zápor,
mit lenge szellő terelt felém,
és tudtam, mit ér
(aranyat)
minden érintése.

Megjegyzés: aqua vitae = az élet vize

Hazudhatnék, de minek?
Tudom, hogy nem éri meg.
Vagyok ember, félszegen.
Vagyok ördög részegen.
Vagyok isten teremtő.
Utam végül temető.

Nézlek, ahogy felállsz. Megváltoztál,
De tudom, az vagy, ki rég voltál
Nekem.
Talán megállhatnál, és
Maradhatnál még itt velem, nekem.

Az élethez közel élek, nem benne.
Tükörben rá sem ismerek arcomra.
Minden amiben hittem, magam mögött.
Magamat nézem élő testem fölött.
Félig itt, félig ott, így hagyott engem
a néma teremtő, jól egymagamra.

Nem hittük el, hogy fölkel újra
a Démon, hogy ölni újra kész,
hittük, a világ megtanulja,
őt félni kell, s győz a józan ész.

Ontottam magamból
rózsaszínt,
mely koraszülöttet
hozott világra –
csak egy színtelen polyát
dobtam a nemlétbe,
gyászszívemet
elástam
(fájdalom-férgeknek)
és hosszú-hosszú évekre...

Álmos délután átölel a csend,
itt bent semmi sem mozdul.

Néha a szél nyikordul
a csúszós ablaküvegen.

Virágillat helyett
kénfüstöt okád a tavasz,
megszeppent madarak gubbasztanak
reményvesztett ágakon,
s ha mégis némelyik dalra fakad,
tankok dübörgése nyomja el
bátortalan énekét.

Beléd verném a súlyt, hogy megértsd végre:
háborúzni bűn, és háborús bűnös
mind ki űzi! Neked miért nem büdös,
az élve elégő gyermekek teste?

Előttem tömegek, a sorom kivárom.
Észre sem vesznek, bár már nem is kívánom.
Vagyok, mint százak; sorsok és ábrándok.
Már nem is lázadnak, már nem is lázadok.

Egy keserű élet,
a keserves évek,
egy a félelemtől
a csontig lerágott
már tetszhalott lélek.

Tehát van a költészet.
Itt jő éppen, nézzétek.

(Lehet vajon tiétek?
Bátran s tüstént kérjétek!)

Ha szakad a húr, a harag az úr,
Hát ne hergelj fel engem,
Viharmadár, szívemre száll,
És onnan el, nem röppen.

Hulla törzsről, kegyetlenül
peregnek a levelek.
Rontás szülte élet talán
reményt ad majd ha lehet.

Ébred a bérház. Tompa morajjal
négyemeletnyi csöndet a hajnal,
kúpcserepekről-bádogereszbe,
rácsról a gangra, lágy színe vesz be.

A tintató nyugodt, a toll kiszárad,
üres lapot kapar, hiába írok,
pedig szavadra hívok új imákat,
te nem tudod, s a hófehér papírok
halomban állnak, ám felold az éjjel –

Mi kell ahhoz,
hogy tükrödben önmagadat lásd?
Isten még él,
Ő se ígér már feltámadást.

A bús Néma Völgy rejtekén,
Csak egymagában élt,
Neki csakis a Szél mesélt,
S nem látta még a Fényt,

Vörös szőrű macska vagyok.
A szemem mindig zölden ragyog.
Naponta háromszor falok.
Anita hozza gyalog.

az egészet
én rontottam el
mikor elfeledtem
a ragyogást
percekig éltem
örömben
mint a fecskék
s a suhanás

Ígéret van nem is kevés,
Közre játszik nemtörődés.
Nem hagy nyugodni sok kérdés,
Vajon mi lesz, mi jöhet még.
Szemekben torzult fénytörés,
Szívekben szomorú érzés.

Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.

Ha az arcod százba szakad,
tükrök közé űzöd magad,
s éjjel-nappal nagyüzembe’
jönnek önmagaid szembe:

Hétfőn egy, ki talpat csókol,
egy, ki kimarad a jóból,
egy, kit dróton táncoltatnak,
egy, kit visszatart az ablak,
egy, kit nem vár fehér asztal,
egy, ki sakkoz egy paraszttal,
egy, kit folyton esz a penész,
ahogy törpe-magára néz.

Ha a zsák már túl nehéz,
Könnyítenél néha rajta?
Inkább derítsd ki mennyit érsz,
Mivel nem vagy olyan fajta,

Minden világ legyen enyém!
Nem kell nekem semmi egyéb.

A Világon uralkodjam
s lássa minden, hogy ez jól van.

Mikor kicsi voltam,
anyák napja reggelén
Hozzád totyogtam,
vittem pár szál gyöngyvirágot,
Neked akartam adni
az egész világot.

Ha álarcod mindig hordod,
Egy nap rád tapad,
És jövőd börtönébe zárod,
Valódi önmagad.

Föld alatti otthonában
töprengett a kis vakond.
Mi lenne, ha elköltöznék?
Nem bámulnám a plafont.

Hajolnak a fák
guggoló bokrok fölött,
hogy lássák a csodát,
az alkony felöltözött.

Hová viszed azt a lámpást
Te szomorkás arcú vak ember?

Pislákolva ég benne a kanóc,
nem vetül a gyertya fénye
messzire előre,
domború, ezüst tükre
hiányzik belőle,
s ha megengeded szavam,
úgysem látsz semmit sem tőle.

Madárhang dallam
Reszketve ül az ágon
Hajnal harangja

Nem tudom merre tovább, eddig van a tervem,
Bár a tanulást inkább megkedveltem.
Nem fekszik nekem a kétkezi munka,
Inkább irodában, laptop előtt ülnék az asztalra.

Most a semmiről írok
Mert életem nincs tele
Kívülről szívom a híreket
Nincs a világban szeretet.