Amatőr Művészek Fóruma

Zord hidegben bandukol a gondolat,
néz fel az égre, vár szebb napokat.
Napsugár jelezte, tavasz nem messze,
rügyek pattognak fáknak örömére.

Elértem életem delét.
Érzem az elmúlás szelét.
Mögém szórom bánatom.
Kevesebb lesz a fájdalom.

Álmomban láttalak,
azt hittem, nem te vagy.
Azt hittem, nem tudtam,
mint levél lehulltam.

Vas és arany, ragyog-csillog, hangosan cseng-
kacag!
Nem limlom ő. Nem kidobott, berozsdált vas...
kacat!
Véle én mindenütt-mindenért-mindennap:
fizetek!
Átveszitek, fogdossátok, elteszitek-
jó nektek.

Gyere Kicsim, bújj most ide,
Anyus szerető ölébe.
Mondd el mire vágy a szíved!
Melyik játék kell most Neked?

Minden élőlény, mi a Földön terem,
a Mennyek kulcsának egy kis darabját
a lelkében hordja. Az igaz álmát,
egy világot, hol nincs kín és félelem.

Mint fájó fogat,
úgy szeretlek téged.

Mint fűszál a nyulat,
úgy szeretlek téged.

Annyi év, mit széjjelszabott
Oly sok pergő gondolat.
Kérlek téged, ne feledd el
Könnyező, bús arcomat.

Két életed volt, és egy halálod.
Hatott rád sajnos az ősi átok.
Indián szellem a lelkedben,
sámándob pergett, bent a szívedben.

I. Január-rózsa
virágzik, virágzik és
megfagy a tél is.

Felhőatlaszba álmodtam egy új világot
Pokol mélyéről az ég felé kiáltok
Magasra emelem megfáradt két kezem
Nem bír már el ez a fakó élet engem

Körbejártam az Egyszerűséget.
Megfigyeltem minden szavát.
Dicséret volt ajkai közt,
játékos mosoly, s elfogadás.

Szívem rezdülése válik dallá.
Szerelmes szavaim füledbe súgom.
Szépséged látása tett engem rabbá.
Szerelmes börtönbe taszított sorsom.

Átkozott város,
Hol mindig csak várok,
Eljött az idő,
Most tovaszállok.

Energiából
a fénnyé lettünk. Aztán
abból anyaggá.

Energiává
lettél, abból meg fénnyé,
enyém, szerelmem.

Hajnali fénysugár tör át az éjen,
Világosság dereng lent a mélyben,
Lassan ébred a táj, akár a lelkem,
Halkan bimbózó virág már szívem.

Ült és nézte a kalácsot. Milyen kalács volt? Hosszú és vastag és magas és széles. Meleg is, az épp most sütöttség érződik, látszódik, tapintódik. Kellemesen langyos, főleg az olyan decemberi, szélkeltető, zúzmarás, kezet-lábat dermesztő időben. Ült és figyelte.
Olyan volt a kalács mint egy baráti kéz. Csonkolt? Lemetszett? Nem. Nem feltétlenül.

Sötét szobában gyertya ég,
kemence parazsa világít még.
Öreg anyó ül egymagában
elméláz nagy világban.....

Töprengek az életen. Isten súg igét.
Nem az gazdag, kinek vagyona van.
Hanem ki kevéssel is beéri.
Mondja Isten, ne feledd szavam.

Száznyolcvan, kétszáz
Csak repkednek a számok
Sebaj, gondoltam
Majd rádtalálok.

Mondd kérlek, hogy lehetséges, mégis boldog vagyok
Ott, hol a nap rám már rég nem teljes fénnyel ragyog?
Hold s csillagmindenség vagy nekem a sötétségben
Aki reményt, fényt és mosolyt hoz el mindig nékem.

Minden időknek legnagyobb könytára,
kezeidben megfér, minden tudása
a tied, hogy kivedd, megtartsd, fejleszd,
az eónok összes kincsét magadba rejtsd,
bearanyozd vele kölykeid választott útját.

1. Minden bolygónak!

Hold-, csillag-, üstökös-, egyébnek

jött e gondolat.

Gyertek, nézzétek!

Éjben nyíló rózsa,
Kietlen kis tenger
Egyre jobban árad
Legvégül majd elnyel.

Jó hangulatban mentem és lazán.
Lámpa fénye világított utcán.
Későre járt, hallottam lépésem,
Szívdobbanásomat vitte ütem.

Sötét felhődunnán áttörő fénysugár,
Nézed és érzed: Isten a közelben jár.
Mosolyod így töri át bánatom fellegét,
S ragyogó napfénnyel tölti meg fakó egét.

Pucéran születtél.
Pucéran temetnek.
Sok képpen szeretnek.
Sok képpen szerettél.

Ez a vasárnap is olyannak indult, mint az előző 2607, de valahogy mégis más volt. Hogy miért?
A gyerekektől reggel, indulás előtt megkérdeztem, hogy:
– Inni pisiltetek?
– Mondták, hogy igen, és elindultunk a játszótérre.

Gyere velem virágot szedni,
pipacs mezőn hemperegni.
Hanyat fekve, virágok között,
elmondom szerelmem örök.

várni,
ahogy kibillennek
párnacsücskök a
félhomályban,
ahogy sok útról
megtér rá az utazó,

Próbállak menteni,
De nem, nem hagyod.
Csak sorvadsz, s telnek
Nap után a napok.

Hát jöjjön a szél és tomboljon a vihar,
Zúduljon rám minden, mi a lelkemig mar!
Jó erősen rúgj még belém, ahányszor csak akarsz,
Törlődjön ki belőlem mi tiéd volt: kedves arc!

Van a sosem... véres... fegyver.
Kézbe veszi minden ember.
Persze, hiszen-éppen ez kell.
Véle verjed le az almát,
rajta éberd a szent álmát.

Hát elmentél... s veled a nyár, az álmok,
és meghalt lelkemben a szerelem.
Azóta részeg kábulatban járok
magányosan néptelen helyeken.

Bár Kegyed már,
bizton alszik,
Azért még leírom.
S, gondolatom engedi,
Szavam szabadon bocsátom.

Meleg volt, Péter felszínesen aludt. Álmában veszettül forgolódott, és lerúgta magáról a takarót. Többször majdnem felébredt, de az álom ragacsos mocsarából valahogy mégsem tudott kievickélni.
Álmában egy különös helyen, az összetört álmok szigetén járt, ahol találkozott a saját álmaival. Ott voltak mind, egytől egyig. Ijesztő volt.

Fénylő kis patak
Megszerettelek
Tiszta forrás vized
Ittam eleget

Vagyok, aki vagyok.
Egyszerű.
Adok, amit adok.
Célszerű.

Szerelem, ó viszonzatlan
Álmok szőtte égő katlan
Mikor váltál ilyen széppé?
Csalódom hát mindörökké!

Eltűnődünk, ha beteg a világ,
ismerjük e, tényleg, igazán?
A korral nekünk is
tovább kell haladni,
de múltunkat meg kell őrizni,
értékeinket nem szabad elhagyni,
mindenképp próbáljunk meg,
embernek maradni.