Amatőr Művészek Fóruma

Felkapott a szél egy papírlapot,
Valami vihar is készült festeni az égboltot,
Az a vihar a széllel sercegett, suttogott.

mohón szeretni amíg lehet
ez hosszabbítja meg éltem
nem szólni semmit gyerekek
jómagam s vagyonom se féltem

Olykor a pokolban is pirkad.
Pöttöm parázsként pattan elő,
majd a Nap Góliáttá dagad.
A lenti latroknak lézengő
hada fásultan lesi a fényt.

Visszametszett szárnyakkal, eltékozolt álmokkal még jó lett volna tovább szállni! Kinyitható, látó-szemekkel széjjelkiabálni, hátha még sikerülne megmenteni az Emberiséget gyarló-lelkűek honától! Minden Mindenségpercben, melyet kunyerálva lopunk az élettől, százféle alakban sírjuk el jelenlétünk sebezhetőségét!

Lassan elhullik minden,
ami köt a valósághoz.
Szabadon vergődöm,
és néha röpködök.

Mert a szeme álom szép, s tükre a jó lelkének,
Ha mindenki ismerné, róla példát is vennének.
A mosolygödröcske se tűnjön el nyomtalan,
Az mutatja majd mindig, ha lelkébe béke van.

Csöpp gyermek, ő kézbe fog, szépen,
és elvezet sápadó csillag
mellett a Csöndvégtelenségbe.

Megcsaltam az éjszakát,
holdsarló csúcsáról elloptam egy csillagát,
nevét suttogva feküdtem le,
ábrándokat, kusza álmokat kergetve,
repültünk, s én öleltem féltőn, remegve.

Megjegyzés: 2016. május 23.
Tiszakécske.

Borítsd fölém a hegyeket,
vonj fölém hullám-lepedőt,
mert nem értem a szemedet,
és elfojtod a levegőt!
Kétely anyjává születtél,
benned az ép ész megtörik,
szavaimtól tán füled fél,
de szemedbe könny nem szökik.

A minap, lefekvéskor ez járt a fejemben:
„Vajon álmodom már, vagy csak eltévedtem?”
Ha eltévedtem, akkor most ébren, vagy álmomban?
S ha csak álmomban, akkor hogy van ez valóban?

Önfeledt agyalás, míg a tojásból kikel a művészi láz,
és mindjárt fényt kér - palettán kupacozik az
el nem készült mű -, de felsüt a napvilág;
Remeg a sok ecset, izomból mártózó pamacs
kacsingat kezem felé.

Cikkázó gondolatok, befejezetlen mondatok zavarják nyugalmam,
egy pillanat csak, miben többször is irányt vált az elmém,
néha annyira kavarognak a ki nem mondott szavak,
hogy összemosódik az érzelem arcomon,
szomorú könny mosolyt dagaszt a bosszútól beszűkült hétköznapokon.

Egy hajó folydogál a tavon,
melynek árbócán halak úsznak;
tátott szájjal kerülgetik ők
a testét minden légbe-fúltnak.

Oltalmazón öleli
a meg sem születettet,
lépte - utak göröngyén –
mint bölcső ring.

Simogató nyármeleg a holdtalan, tücsökhangú éjszaka,
A tó vizén, mint selyempárnán, csillagfények alszanak.
Körben a hegyeken halkan lélegezve szunnyad az erdő,
Langyos szellő száll felette, álmát őrzi még a hajnal eljő.

Itt ültél, itt ülök, s más is ideül majd.
A Duna apad-dagad, a pad megmarad;
csak az ember az, kit a szükség továbbhajt,
ha végül öregen távoznia szabad.

ne
kopogtass
gyere
jöhetsz bármikor
mint régen
amikor még a csillagokat
számlálgattuk fenn az égen

Hallottuk, hogy hazajött.
Úgy tettünk, mintha aludnánk.
Rálépett a legóra, felordított:
- A kurva anyátokat!

Idő... Végtelen talán és örök
megállíthatatlan s csak pörög.
Ki tudja azt, hogy mi indította el
s ki lesz ott, mikor az útja végére lel.

zörög a szó mintha fiókból
vagy hollandi dobozból kotorásznám
egyik-másikról a port is lefúvom titkon