Amatőr Művészek Fóruma

azt hittem végre könnyebb lesz.
macskaszem. villámlik. sötét fellegek.
az eltévedt járda nyomában
az éj zajában
páncélos bogarak szárnyán remeg
a visszavert idő.

Kattan,
roham az agyban,
hajszálerekben
vér csorog.
A gondolat ereje
pumpálja
az egekbe a vérnyomást.

Árnyékodat festem takaródra,
hisz tudom, nem takar már s óvja
álmunkból lett fagyott-lelkek temetőjén
egy elszáradt rózsa.

Vakon a világ
ugyanolyan ám
mint amilyent látsz,
csak nem jut el hozzám
fénye sugara,

Ibolya s a hóvirág kérdez,
Mert másoknak nincsen
Kedve ehhez.

nézd víz alatt
ím e gyöngyöző kő
fentről szürke rétegfelhő
grafitja miként csorog –
körötte a hűvös homokban
üveghalak
olvadt lábnyomok

közös bűnözés ez
létigének lenni mégis
kontár világnézet a felrázott
ég, alján fodor és kék
kettős pólus
nem is a két végén vagyok
nem is a közepén

Még kicsi, mozgékony gyermek voltam,
Édesapám feladatot adott.
Mire megjön estére, meglegyen,
mert minálunk rend és fegyelem volt.

Születésem véletlen volt,
Érkezésem nem várták,
De én azért bekopogtam.
Kesergett a nagycsalád.

Viszed magaddal
ezt az ócska nyarat
őszt raksz le az ajtók elé
hűs esőket locsolsz a szürkére
köddel takarod a vadont
belül és kívül.

nyáron és általában
hűs vizek partján fodrozódom
körös-körülöttem pajkosan játszó hullámok
a sziklákon kiszáradt madarak ülnek
és nézelődnek

Kavarog a hó a fák ágain,
könnycseppként zuhan le a földre,
táncoló pelyhekben cikázik,
a lámpafényben pislákolón, csillogón
ragyog.

Távolnak látszó a kereszteződés,
hol egyszer talán
lépteim rugaszkodnak át, letért utadon.

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca; tétova –
és olyannyira gyámoltalan.

Andalítón ring testünk az éjben,
csillagok ezüst fénye takarónk,
forró vágyak izzanak a vérben,
a pillanat a szenvedély-hajónk.

öltek
most kettőt
az elsőnél egyet visított a fehér
aztán húzták kétfelé
a döngölt földbe kapaszkodó körmökkel
némán szakadt a cseresznyefa alatt

1.

Azt hiszem, én ezt a pár évet
sokszor megemlegetem,
míg élek, el nem feledem,
cipelem örökké velem.

Kicsi szőke angyalka,
Ugye szeretsz engem,
Mert én téged igen nagyon:
Légy a feleségem!

Elhaló fényében a világ,
negyedére csökkent az egész.
Hangokat hallani ostobán,
csak mélabús foszlány

Hűvös és persze összegyűrt
olyan éles sarkokkal
amelyek átvágják akár a bőrt is
azért a néhány léha vércseppért
ami zsebkendőben vagy lenyalva
végzi sóhaj-kutyák közt merülő délutánokon.

Nevetésünk keserű.
Tükörszilánkok
a szemeid.
Látni szeretném
tegnapom a mában.

Üres én, üres lét, ki vagy te, üres kéz?
Nem tudtam, ily nehéz, lelkedre visszanézz.
Ki vagyok én, ki voltam? Késő már holtan
keresni még tartalmat, mi nincs, kín, bilincs.
Kérdezni miért nincs, mikor már időd sincs.
Lehettem volna másabb, mint ami voltam?

Elhagyott női szivek!....
Hold bevilágít a fényes ablakon,
magadban fekszel az ágyadon.
Nézed a szürke mennyezetet,
szeretnéd ha valaki szólna veled,
érezné, elhagyott szivedet.....

aludtak a kések konyhafogason
megfojtva, halálba hanyatlón
londoni viaszlány jött párizsi kilátással
és Miss Weasley boákkal a kifutóra
színvörösben pompáztak a hotelszobák
újságpapírba csomagolt kegyelem

Tudom, a fény milyen sebes,
azt is, hogy a kenyér muszáj.
Tudom: talál, aki keres,
tudom, miket beszél a száj.
Tudom: a jó mindig helyes.
Tudom, Isten mindent megért,
de nem tudom: mindez miért?

Nem lehet!
Miért akarom mégis csókolni a szád?
El kéne futni, el innen, messzire. Szivárvány végét keresve hullani a semmibe.
Mégis maradok. Testem megfeszül égő pillantásod súlya alatt,

De most hallgasd...

Két tenyérrel üti a járdák dobját,
szóval buszokat rángat itt belül
és fordul, aztán lépdel, ott fent látom
és a lépcsők a talpa alá repülnek
kék-fehér csíkok, talán felhők,
talán ott marad néhány percre a parton

ahol az álom ájulat megállók
vágják ki a szender biztosítékait
hanem a nyolc órás munkaidőben
szeretnélek elringatni
hús-vér kedvesem
mert hazafelé már
csak nézhetlek de nem látlak

Zálogba adják az órák az éveket,
megmérik, hogy betartod- e az időt,
s az ígéreted,
drágán később visszaveszed,
hiszen élni csak egyszer lehet,

A Földön ezer csoda -
Isten ennek oka,
Ő a fény, a szeretet.

miért van a felhőkre hinta kötve
csak pörgünk és lendülünk körbe-körbe
miért hintázgatunk úgy át a világon
hogy nem marad utánunk se por, se lábnyom

Nyitva ajtó, ablak.
Néha már a szemem is.
Nyitom, feszítem, összezárom,
mint vadászó héja tollait,
a zuhanás utáni éles csendben.

Napfény játszik a bőrön.
Elidőz kicsit, símogat.
Játszik az emlék,
mikor mi ketten...
Régi dallamot kutat.

"Beteg vagyok, nagyon beteg,
 Én Istenem, légy igazságos
 S úgy áldj meg, ahogy szenvedek. "

A világosság elmúlt.
Vagy most kezdődik.
Ki tudja?
Orvosoddal szemben, megbénulva.

Megjegyzés: Idézet: Ady Endre: Beteg ember fohásza

Loptam már annyi mindent,
mosolyba srófolt sóhajt,
hamis hazudozástól
be nem teljesült átkot,
pokrócot, mert te fázol,
mert átázott az inged
és a farmerkabátod,

Még látszanak zászlaink
A gomolygó füstön át,
Még látjuk társaink
Utolsó rohamát,

A semmit nézed.
A létezőt.
Csak a semmibe képzelheted a mindent
és így nyer a semmi újult erőt.

És most ott távol
kifordított barázdákban
süllyedő ég ér a pernye
és csókszínű földhöz

Két magányos fehér galamb
szállt le az udvarra,
megtalálták a meggybabért,
s megpihentek rajta.

Hová tűnik el a Nap,
ha lebukik a hegy alatt?
Halványan még vetül a fény,
örökre eltűnik, hihetném,