Amatőr Művészek Fóruma

e prűd szív-ketrecharc vázára
katatón aggatott hétköznapok
hangtalan árnyait
a marginális feszültség
lassan eloldja
s legott szárnyra kel

Horkol a tél. Csurog
a padlás összes nyirka.
A gerendán gyékény hurok,
dédapám csupasz talpa,

Hideg hömpölyög a párnán;
vetetlen paplan-alom alá
álmaim hétrét hajtogatom.
Mellé dőlök, mint krumplik

hol hamis bálványaik előtt
bókolnak az istenek
arcra esik a tisztelet
hisz agyad kávéja lefőtt

Para van, ez normális,
más kell ide, nem frázis.

Itt egy köz, ott egy hely,
ide vajon mi fér el?

Amint ballagok,
kísérnek a fák,
halk neszek,
szellősuhogás,
amott bólogat
egy koronás akác,

Kaptafára húzott versek
bőre szűken reped szét,
vagy ha túl bő, jő az olló,
rím szoknyáján hasíték.

Itt vagyok, gyerekek, hitted volna?
Az életem benn van mélyen a dalba',
Megértem, tesó, a szöveg durva,

Ó, te bolond!
S ha nem volnál az, hát azzá tennélek.
Mert nincs szebb, mint a szétszakított lélek,
és a bánatos szemek titka.

Árnyak hűvös teste sétál velem,
szemlesütve szédül át a téren –
botladozva remeg eresz alatt,
megkínozva, meglopva egészen.
Füstös házak magánya vesz körül,
mint gyenge farkast a rettentő nyáj.

Selyemkendők, vak érzéki fények,
bőrön araszol, kéreget a kéz,
ajaknyi falatot harapdál belőle,
forró csókba oltott gyönyört ki tép.

Jézusért kiáltó emberfia
járkál tépett keservében
szobái között, és nem érti,
mitől van veszélyben éppen,

Szíve dallamot ver
Ritmust üt az idővel
Délceg apám ágyon hever
Létét füstös köd fedi

színtelen égen
köd mögé satírozva
élek én a csillag
vágyom ragyogni

anyám halott
csontjaiból por maradt
repedt hártya az ég
kukucskáló pillanat
rideg fénye messze vitte
nem találom

fekete-fehér filmet
vetített a hold
éj lábai kalimpáltak
egy szürke zongorán

Ülök az ég alatt. Az ég alatt.
A tátongó kékség csipke-habja
a sziklákon fehér leplet fakaszt.
Nézem a halakat, csak halakat.

újrafogalmazott én-képtelenségem
szofisztikált józansággal tűr
újrarendezett pályáimon belül
szívem minden üteme
csak üres tükör-zaj
verődik érfalaimnak
értelmetlenül

Elpárolgott az éjszaka sziluettje;
felébreszt az élettől hemzsegő reggel.
A tölgyes erdő színes zsongással
megtelt. Legyezőként szárnyait bontja
egy ördöglepke. Fekete folyamként,

Azt súgják, ez vers lesz.
Papír, ceruza elő,
kezemben rezgő coffein-csetresz...
Kapkodó só-haj-cihő.

Hallgatásfal
Üvegfényű
Elmosódó

Hazugságok
Karcolása
Torkomon

Megjegyzés: A mű címe morzejelekkel íródott. Jelentése: Némaság

illúzió minden
külsőleg felkent máz
megjátssza az ember
hogy érdekli
a mások világában
bezárt magány
csapdába kerülsz

Mint riadt, magányos gyermeket bíznám
tetszhalott lelkem ringató két karodra,
mikor fekete mocsárálom pirkadatnak
ad át, cipeljen csak az tovább.

amikor
hallgatásom bélelt
bugyraiba dugdostam
ki nem mondott szavaim
szenvedély-szirmait
és minden elherdált perc
fennakadt szívemen

csendesedj
míg lehet
sutyorgó hangod
tedd zsebre