Amatőr Művészek Fóruma

Az óra ketyeg, mutatója meg-megáll,
S a szívembe szúrt kés célt talál.
Értelmetlen, mondom én, a reménytelen.
Minek? Kinek? Miért? Kiért?
Kérdezem, s e kérdésfergeteg rengeteg.

Ha már nem lesz más, csak korom a falakon,
véget ér utam az álmokon.
Túl a parton és vágyakon, elhalkult a szó, nincs több fájdalom,
a vitorlákat fel, az evezőket behúzom
indulok a lenyugvó napon át, túl a horizonton.

Késdobó kézből visszafelé egyre ritkábban származik segítség. Leszámol magával tettes, áldozat is. Kiszállásokkal hitegetik az ingyenélőt. Hetvenkedő ruhadarabok törésében már nem összerendezett formák, de szándékolt, buja kacérkodások érvényesülnek, gyilkos konokságukban az alpári viccek is megmártóznak, majd szándékosan elmerülnek.

Ágak törtek le bennem is,
életem eltüzelte,
agyam villámfény-sátorát
jégeső gyakran verte.

sercegnek a
csuklómra hurkolt másodpercek
pörögnek, ahogy vásott kedvem
akár egy örült lép mögém
nyakamon a remény-kötél
szorul meg csontig
és a lélegzetnyi bátorság
az úttalanság holnapját
tartja még

Láttál már forgó dervist?
Táncában felszáll még a por is.
Lassan indul, csörgődob kezében,
a révület már látszik a szemében.

Csöpp gyermek, ő kézbe fog, szépen,
és elvezet sápadó csillag
mellett a Csöndvégtelenségbe.

Leteszem lantomat
egy darabig biztosan.
Múzsáim elhagytak,
aki maradt, azt én hagyom el.
A vérgőzös koalamaci pihenni tér.
Csontig rágtam már eukaliptuszfámat,

Megjegyzés: Budapest, 2018. 05. 19.

A Halál ma éjjel megint rám köszönt.
Nem nagyon, csak éppen, hogy tudjam, jön.
„Érzed ezt? A szívedet épp kezemben fogom.”
- Nevetett. - ”Igen, az az a fájdalom!”

pillanat volt
a pillanatnyi létben
mint kezemre fröccsent sav
éget és húsba mar

megnyesett szárnyaid
mikor kitárod újra
utadba semmi ne álljon
szabad légy'
ne élj kárhozatba hullva
az istened vak
te mégsem vagy összetört
tékozló fiú

Megjegyzés: Részlet - Szabó Lőrinc: A tékozló fiú csalódása c. művéből

Amikor elmúlik a fiatalság,
az életbe gyönyörű időszak köszönt be...

Letisztult minden, nincsenek már vágyak, álmok,
Még pár gyönyört az élettől a szenvedésért elvárok.
Mosolygok mindenen, mert megtudtam a választ,
Szeretteim amíg felnőttek, bennem leltek támaszt.

Halálom legyen gyors
mint egy kósza ígéret
mely álnokul szíven talál
de mint gyorsan távozó
nyári vihar után
a tájon napsugár szánt
egy újabb gyengéd barázdát

Egy elfekvő margójára.

Újra a gyerek fél bennem,
jaffaszín álmok aludtak el,
kórházi térben mért percem,
énem nemsokára útra kel.

hozzászoksz majd
még csak lebegsz
de talpad már
a mindent átható
fénytelen átlátszón
megremeg

Próbálom elképzelni, hova tűnhettek.

Én színlátónak születtem
de elvették a nincs-nevűeket.
Ha túl sokáig sötétbe zársz
többé nem nyílik a szemem.

Ne gyere közelebb,
ne is menj messze, el!
Ha a vég közeleg,
megmentőm te leszel.

Az út végén, ha jársz,
Ott magába zár
A mindent elemésztő
Néma félhomály.

Rád gondoltam mint egykor Genesisben
megírt történetben kezdet és vég
mert sötétség és világosság mit nekem teremtettél

Szertefoszlott színes álmom
álmaimban megtalálom,
lecsukom a szempillámat
elképzelem világomat.