Amatőr Művészek Fóruma

Az öreg almárium tetején, a házi lekvárok és az illatozó jonatán almák között bújt meg a sokat forgatott, gyűrött, szamárfüles kalendárium, amely éppen a naptárnál volt nyitva.
Ezerkilencszázötvenhárom decembere volt.
Hetek óta farkasordító hideg uralkodott a tájon. Az utakon a parasztszekerek által vájt sárbordákat kemény jégpáncél borította. A házak ereszein vastagra hizlalt öles jégcsapok lógtak. A hó olyan magasan állt, hogy néhol a házak ablakait is elérte.

Amíg csak élek:
Remélek. Utána meg
Már úgyis mindegy!

Aliz magába roskadtan üldögélt a terasz kényelmetlen székén. Lenőtt frizurája rakoncátlan tincsekben lógott az arcába. A könyve fölé hajolva próbálta figyelmét a történetre összpontosítani, de a tekintete folyton elkalandozott, s leginkább a semmibe révedt.

... kínzás nélkül is érzem,
anyai családom,
végső fájdalmát.

Rabló voltam, pisztoly lógott övemen,
Lovam repített sebesen,
Sok hölgy hagyta nálam ékszere terhét,
Sok zsandár hullatta miattam vérét,
Végül felkötöttek huszonöt telén,
De mégis élek én.

Az élet nagy cirkuszában
porondra lökött az élet,
ahol naponta maszkot öltök
mert zord valóságban élek,

Ide születtem,
Eldöntötte az élet.
Nincs más választás!

Ültünk a kandallónál, Josefine és én. A két szipirtyó.
Josefine közel a kilencvenhez, én valamivel fiatalabban. Agg boszorkák, - így gondoltam magunkra, kedélyes nyugalommal és könnyed derűvel. Ennyi idősen az ember rendelkezhet már öniróniával. Hálát adtam a Jóistennek, hogy nem buggyantam még meg, hogy nem zápult meg az agyam, amire pedig a koromból adódóan simán számíthatnék már. Ketten maradtunk, Josefine-nel, a két nővér a huszonegyedik századból.

fegyelmezetten sorakoznak
papíromon a szép szavak
állnak mereven vigyázzban
de sírniuk még nem szabad

KEDVES OLVASÓK, BARÁTOK, ÉS ALKOTÓTÁRSAK!

Ma, délután, mikor rutinosan bekapcsoltam a gépemet, szomorú hírrel találtam szembe magam, MÁTYÁS RITA, lapunk munkatársa, író, költő, grafikus, festő, November 12. délutánján elhunyt.

Húsz éve kutatom
Keresem a választ
Hogy van-e értelme
Ennek a világnak.

Keresettlen s nem kimondott szavak tova szálltak már,
üres igéretek, légnemű szavak, süket fülekre talál.
Száz ígéret s soha tett ez mi embert meg ítél,
egy kedves hang csábító, de tova száll mint enyhe kósza szél.

A kórházi pavilonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és Boros doktoré. A kórházba minden nap rengeteg beteget szállítottak. A járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak az emésztő munkában.

A fáradt Boros doktorhoz délben egy szolga jött be.

Most légy erős, József:
Potifárné üldöz.
"Több bátorság kell ma
erényhez, mint bűnhöz. "

Rém álmodozások
Tér átfonódások
Megrendül a rendíthetetlen
Felpezsdül az elviselhetetlen
Karma
Harca

Szívem ketté hasad
De megértem minden szavad.
Istentől kapott ajándék
Mégis olyan mintha mostohád volnék

Körülöttem furcsa lett az élet,
és vakvágányra került sorsom is,
a talmi szóra már fülem süket,
csak üveggyöngyök, tudom mind hamis.

Valaki ellopta szívemből a lüktetést.
Csütörtök délután volt,
március és esett.
Esernyőm kicsavarodott
a kezemből. Esőcseppek
áztatták arcom, fejem.

Pethő Feri szerette a munkáját. Több mint harminc éve tolta a biciklit az utcákon, nem zavarta a téli fagy, a latyak, vagy a nyári rekkenő hőség, a vakító napsütés. Megszokta, ismerte a rá bízott körzeteket, fejében térképszerűen rajzolódott ki az útvonal melyet nap, mint nap végigjárt.

Poros, fülledt nyári éjszaka volt. Céltalanul kóboroltam a szeméttel teli, koszos és sivár betonutcákon. Időnként felbukkant egy-két undorító rágcsáló és ideges cincogással futkározott élelem után kutatva, neki-nekiütközve a lábamnak. Nem bántottam őket. Annyira beleillettek abba a sivár környezetbe, hogy nem volt szívem belenyúlni az életükbe.

Sivatagban sok a homok,

a Nap küld tüzes sugarakat,

szúr a szemed, ég a talpad,

a fájdalmad hatalmas.

Az öreg szürke, már negyedik napja bolyongott az őszi erdőben. Fogatlan ínye fájósan húzódott lassan-lassan bajusztalan szájában. Nem nagyon tudott már enni. Horpasza beesett, szőre megkopott a hosszú idők során. Bizalmatlanul pislogott a szél keltette neszek irányába. Nem bízott már senkiben.

Kóbor lelkem levegőért kiált,
Ambróziát keres nyughatatlan,
Megérti e vajon ez a világ,
Hogy szárnyát miért bontogatta?

Görcsöt bont az igyekvő hurrikán,
mely galád harcokból vert várakat,
a lélek és szürkület veti ágyadat,
hasított rögök szorgalmán.

ha lenne őszinte

szó

bevallanám hogy
csak a szavaid tudnak oldani
hisz látod csak önkifejezek

De szép itt ez a táj
Felpezsdül az élet
A füvek meg a fák
Hajlanak a szélben

Nézem az embert ahogy itt áll, lemeztelenedve,
szinte védtelenül az orkán közepén…
most az az erős - aki volt már gyenge,
most bátran néz körbe a szerény.

éjszaka gyöngykagylóba bújtam
magamra zártam fedelét
drága termését öleltem szorosan
lelakatoltam zárszerkezetét

Alkonyatban kérdőn dördül fenn az ég,
ítélő sors hányja a légi szikrát,
Hol van megfáradt vándornak menedék?
Míg zivatar lemossa minden piszkát.

Képzeld el, állsz a sarkon, melletted elmegy egy villamos, ami meglehetősen tele van, pedig szombat este 11 óra 4 perc van, a többi ember a másik oldalon hánytat egy másikat, jönnek szemből, jönnek mögüled, mindenki boldog, mindenkinek van valami mondanivalója

És most jön a csend,
elvonul a nyüzsgés,
pihenni tér a beteg világ,
az ajtót bezárja maga után.

Mezítláb a porban járok,
a csillagokkal együtt hálok.
Minden virágot megcsodálok,
démonokkal táncot járok.

Hóvirág, kicsiny virág,
ne dugd ki fejed, zord ez a világ.
Maradj örökre a földben már,
maradj vele, Neki föld alatt nyíljál.
Nem értem, hogy tud Nélküled
virágba borulni a kikelet?

Az esti dalban gyászol a szél,
már nem vagy itt és nincsen remény,
feletted föld-hó - lezárt acél,
a titokzatos létnek felén.

Az éj sötét óráiban felébresztett az álom:
Egy fehér koporsó, s hulló fehér virágok.
Valahonnan az élet hangjai jöttek,
De szemem elé csak a koporsó és a virágok vetítődtek.

Túl sűrűre szőttem,
túlbonyolítottam az egészet.
Most meg ijesztően
itt tornyosul, benne
millió kétség és rossz előérzet.

Levegőt ölel két kezem,
markolja a nincs-et,
hol régen őrizte a kincset,
a lélek nem fogja fel.
A LÉLEK NEM FOGJA FEL!

Nem, nem haltam meg.
Csak egy angyal csókolt meg.
A csókkal elrepültem.
Elvette terhem,
Szabad lettem.

A betegség szürke árnyéka
kiszívja belőlem a színeket,
álmaim szivárványán
bennem minden fekete lett.

Vulkán vagyok rámfagyott tó alatt
Dermedt bilincse szorongat nyakamra tekeredve;
jeges nyaklánc. Rajta medálként létem,
húzza, húzza önmagam, értelmem lelni,
lent mélyen, a messzeségben.