Amatőr Művészek Fóruma

Létre hív:
váltsak színt.

Húgyból állóvíz
koszos nyirok

Belehasít a csendbe és elhal lassan,
Kifeszített sikoly fájdalma visszhangzik,
Földre borul és úgy imád, ki tudatlan,
Bűnbocsánat lángja örökre kialszik.

Édesapám feladatot
adott, mire megjön este,
a munka meglegyen -
mert nálunk, -
rend volt és fegyelem.

a végén
télvíz ultraibolya
tócsája
vág léket
- koponyám hétrét -

Szakadt láncszem hiába ép,
nem erősíti a többi,
vegetáló időm, ha lép,
nyüzsgő múltam' felidézi.

hideg verejték
és túliramodott reflex
- mert most lesz vége! -
hacsak...
mint huszadika hajnalán
rózsák közé léptem

két lélegzetelállító
lélegzeted között
szívembe
mártottad ujjad

Néma tótükör, csupán a láp dalol,
nem én; fogoly vagyok kopott ruhákban,
s legyűri gyönge testemet, ha lágyan
szél szalad felém a lomha fák alól.

Megjegyzés:
Szeretettel ajánlom Hepp Bélának, aki türelmes gyomlálgatással eljuttatott a szonettek valódi és emberi szabályainak, gyógyító erejének, feneketlen mélységének megismeréséhez.

Köszönöm szépen, aLéb! : -)

kopott gránit nyögte léptek zaján
képzeleted gyermeke csak ül
és kinevet.

csak egy skicc
mint egy vicc
semmit mondó gondolat
életet unt mozzanat
megtalálva elvezet
a mástól lopott élvezet
homályos odvába

naponta
negyven szál kis halál
szállít a végpontra

Megjegyzés: 2018. 09. 20

Mint kivénhedt aszfaltot légkalapács
Felújítalak
Lekapcsolt lámpákkal suhanunk simán

Kör körbe zárul, s a bőr őrzi; Szép!
- kardélre hánynám, ha itt lenne még -
Fényképe izzaszt, belém tűzve űz,
Vér-tinta-tűz képe, régen nem ég.

Nem gondoltam én azt soha
Álmot szőve, szót betűzve;
Hogy segít ritmus, rím és dalok,
(Fénybe ájult kéjes hangok…)
Mégis érzésektől kábán, dúltan,
Legyőzve és megindultan
Ülök itt és verset írok.

kergetek valamit amiről csak isten tudja létezik-e
de nem gond szeretek rohangálni nem frusztrál a
bizonytalanság az előző életemben tacskó voltam

hétfő

a hétfőket nem lehet épp ésszel befogadni.
a vasárnap délutánok kis haláltusák, a hétfő
reggelek fájdalmas újraszületések.

letaglózott reggel
a kő magánya
nem győzöm
feszítővassal magamra hengeríteni

Elhagyott a kerékpárom,
balesetem volt a nyáron,
biciklimmel versenyeztem,
biztos volt az első helyem!

Az óra ketyeg, mutatója meg-megáll,
S a szívembe szúrt kés célt talál.
Értelmetlen, mondom én, a reménytelen.
Minek? Kinek? Miért? Kiért?
Kérdezem, s e kérdésfergeteg rengeteg.

Ha már nem lesz más, csak korom a falakon,
véget ér utam az álmokon.
Túl a parton és vágyakon, elhalkult a szó, nincs több fájdalom,
a vitorlákat fel, az evezőket behúzom
indulok a lenyugvó napon át, túl a horizonton.

Késdobó kézből visszafelé egyre ritkábban származik segítség. Leszámol magával tettes, áldozat is. Kiszállásokkal hitegetik az ingyenélőt. Hetvenkedő ruhadarabok törésében már nem összerendezett formák, de szándékolt, buja kacérkodások érvényesülnek, gyilkos konokságukban az alpári viccek is megmártóznak, majd szándékosan elmerülnek.

Ágak törtek le bennem is,
életem eltüzelte,
agyam villámfény-sátorát
jégeső gyakran verte.

sercegnek a
csuklómra hurkolt másodpercek
pörögnek, ahogy vásott kedvem
akár egy örült lép mögém
nyakamon a remény-kötél
szorul meg csontig
és a lélegzetnyi bátorság
az úttalanság holnapját
tartja még

Láttál már forgó dervist?
Táncában felszáll még a por is.
Lassan indul, csörgődob kezében,
a révület már látszik a szemében.

Csöpp gyermek, ő kézbe fog, szépen,
és elvezet sápadó csillag
mellett a Csöndvégtelenségbe.

A Halál ma éjjel megint rám köszönt.
Nem nagyon, csak éppen, hogy tudjam, jön.
„Érzed ezt? A szívedet épp kezemben fogom.”
- Nevetett. - ”Igen, az az a fájdalom!”

pillanat volt
a pillanatnyi létben
mint kezemre fröccsent sav
éget és húsba mar

megnyesett szárnyaid
mikor kitárod újra
utadba semmi ne álljon
szabad légy'
ne élj kárhozatba hullva
az istened vak
te mégsem vagy összetört
tékozló fiú

Megjegyzés: Részlet - Szabó Lőrinc: A tékozló fiú csalódása c. művéből

Amikor elmúlik a fiatalság,
az életbe gyönyörű időszak köszönt be...

Letisztult minden, nincsenek már vágyak, álmok,
Még pár gyönyört az élettől a szenvedésért elvárok.
Mosolygok mindenen, mert megtudtam a választ,
Szeretteim amíg felnőttek, bennem leltek támaszt.

Halálom legyen gyors
mint egy kósza ígéret
mely álnokul szíven talál
de mint gyorsan távozó
nyári vihar után
a tájon napsugár szánt
egy újabb gyengéd barázdát

Egy elfekvő margójára.

Újra a gyerek fél bennem,
jaffaszín álmok aludtak el,
kórházi térben mért percem,
énem nemsokára útra kel.

hozzászoksz majd
még csak lebegsz
de talpad már
a mindent átható
fénytelen átlátszón
megremeg

Próbálom elképzelni, hova tűnhettek.

Én színlátónak születtem
de elvették a nincs-nevűeket.
Ha túl sokáig sötétbe zársz
többé nem nyílik a szemem.

Az út végén, ha jársz,
Ott magába zár
A mindent elemésztő
Néma félhomály.

Rád gondoltam mint egykor Genesisben
megírt történetben kezdet és vég
mert sötétség és világosság mit nekem teremtettél

Szertefoszlott színes álmom
álmaimban megtalálom,
lecsukom a szempillámat
elképzelem világomat.

1.

érzelmeim száradó ruhák
szélben libegő szövetek
napszítták és puhák
fénylepkét követek
mintha belőlem röppent volna ki
valami egyszerű gyerek
jó lenne ha majd az idő így oldana ki
a végső transzferen

Alászáll a sugár, ahogy felszáll a Nap. Felszárítja az utca könnyeit a hajnalra kisírt kövekről. Dicső párolgás veszi körbe a gesztenyefákat, akik őszig csak keresik a helyüket. Most senki sem vesz róluk tudomást. A kerítések hézagjaiban kései édesanyádnak a híre se, a tömbön túl, a Dunában a hamva se volt. Tortát sütött még tegnap a zsúrra, gesztenyéset. Cirmos kiborította a tejszínt, meg a háziasszonyt is, aki nem csak rád emlékeztetett, de arra is, hogy holnap hova menjek el.

Nincs, mert nincsen sír.
Minden mesét ír,
benne örök él.
Bár vant, nincset fél.