Amatőr Művészek Fóruma

Lábujjhegyen jött át a hídon,
rám nézett színtelen szemével.
Hangtalan jöttek szavak számon,
csak felém biccentett fejével.

Azt hiszem egyetértünk, hogy a jégkorong a gyenge ember sportja.
Na nem a fekete korongos.
Árnyalat túlsó felén otthonos kis
apró fehér sporteszköz, barna üvegből
kisikló, gondok erdőtüzét oltja.

Amikor a te azúrkék szemedet nézem,
akkor, saját fájdalmamat belülről érzem.
Nem látok túl a kín vájta sötét ráncokon,
de érzem, hogy függök rozsdás acélláncokon.

Lassan szürkül. A nap a látóhatár alá bukik egy utolsó fénysugárral búcsúzva a mai naptól.

Fázósan húzom össze magamon a kardigánt. Elmúltak a selymes nyári esték, hűvös őszi szél kergeti a sárga leveleket az út szélén. Megszaporázom a lépteim, hogy gyorsabban hazaérjek. Nem érzem magam túl komfortosan.

Körbenézett, a homályt látta,
fakultak a színek, a hangok.
Bús világát hiába járta,
foszlottak a kedves arcok.

Elveszni
a tömeges gyászban,
egy vállrándításban
csak nem ébredni fel...
valahogy úgy tűnni el
hogy észrevétlen legyen,
és ne táncoljon tűhegyen
másban a fájdalom

Emlékbe merült a fiatalság,
sajnos már örökre elveszett.
Meghaladtam életem delét,
sorsomnak útja idáig vezetett.

Nézem, ahogy fekszel összeaszott testtel,
könnyeim hűsítik drága homlokodat.
Hálásan nézel rám láztól izzó szemmel,
pedig nem is tettem én érted oly sokat.

Arcul csapott az új év.
Hiába reméltem jobb évet.
Jaj, minek is áltattam magam.
Mikor már érezni véltem,

Emberek!
Ébredjetek!
Nyomorúságot hoz ez az álom!
Lelketeket adjátok oda,
annak, aki veletek mostoha.

Kéjesen nyaldossák testem olvadó lángok.
Nem marad belőle, csak nemtelen zsarátnok.
Gyarló, kultikus hit áldozatává váltam.
Nem terem babér nekem e sötét világban.

szeretnék elmenni csak,
halálnak nem mondani sokat
lépve küszöbén át,
mint hajóról lobogó vitorlát
terít el hajótörött fehér parton,
s égkék vizébe tekint
madárfüttyös,
új-kezdetű napon.

Láttam a minap egy leányt a tónál,
Csodaszép volt, haja ében, bőre fakó,
Ruhája fekete, mely fehér lehetett hajdanán,
Vérpiros szája reszketett a sóhajoktól,

Üzennek értem messze távlatok...
szállani szeretnék, mégsem szállhatok
Sok titkot rejt feltáratlan messzeség,
amit kiaknáz majd jövő nemzedék

A raklap falú templomból töltött cigi füstölő illat száll árnyékadó felüljáró felé.

Napkorong sugara vetül arcára, kezét beteszi elé. Így már csak feje körül marad glória. Felébred szebb napokat látott emberfia.

Használt tv trónjáról leszáll az aggastyán, babakocsi szekérrel indul szombat szent napján.

Szürkeségbe süppedésemet
hiába is próbálnám álcázni.
Szürke gerle vagyok csupán
és nem vérgőzös vadgalamb.
Álmot raknék csukott szememre,
de belehasít a fény a sötétben.

Egy kirakatba kitett élet
emlékeiből éldegélek.
A sorsom maga a szenvedés,
egy élethez ez meg túl kevés.

Heves, őszi szél
Lengeti a fákat.
Vérző, sebzett vad
Szeli át a tájat.

varjak repülnek az égen
seregestül viszik a hírt
halál uralja már az utakat
pusztít viskót palotát
szobákban uszítja egymásnak
a könnyes szemeket

Körbejártam az Egyszerűséget.
Megfigyeltem minden szavát.
Dicséret volt ajkai közt,
játékos mosoly, s elfogadás.

Energiából
a fénnyé lettünk. Aztán
abból anyaggá.

Energiává
lettél, abból meg fénnyé,
enyém, szerelmem.

Próbállak menteni,
De nem, nem hagyod.
Csak sorvadsz, s telnek
Nap után a napok.

Ördögi vigyor az ajkakon,
ott vagytok, ahol én nem lakom.
Ne keress se istent, se papot,
a Gonosz él csak már, Ő halott.

Becsapták, s kihurcolták
A sötétség földjéről.
Megölték, és álarcát
Elvették e hőstől!

Titkos múlt szétoszló hullatestei
Emlékeim sötét bugyrába elrejtve.
Rémséges tettekkel, s hittel teli.
Feltörnek újra reszketve, rettegve.

Megtörtént. S én nem feledem lépteid súlyát,
Ahogy jöttél felém, átlépve száz és száz akadályt.
Ott voltál és ragyogtál s nem is sejted
Mily' elemi erővel vonzottál... Ez lett veszted.

Gyötrő gondolataim kerengnek,
mint egy holló a halál fölött,
végtelennek tűnő éjszakákon
fájó s homályos álmok között,
a csillagokhoz vezető utat
keresem a fellegek mögött.

Nem irigylem a gazdagokat
kik márvány kupola alatt,
ridegségben sorvadoznak

Megyek előre a nagy semmibe,
Keresem hogy mi lehet benne.
Meg találni valami jót végre,
Ami gyógy ír lenne az életemre.

Gyermek voltam
állmaimba
sokszor kapaszkodtam.

Hittem a csodákban
az emberek szívében
az őszinte jóságban.

Az öreg almárium tetején, a házi lekvárok és az illatozó jonatán almák között bújt meg a sokat forgatott, gyűrött, szamárfüles kalendárium, amely éppen a naptárnál volt nyitva.
Ezerkilencszázötvenhárom decembere volt.
Hetek óta farkasordító hideg uralkodott a tájon. Az utakon a parasztszekerek által vájt sárbordákat kemény jégpáncél borította. A házak ereszein vastagra hizlalt öles jégcsapok lógtak. A hó olyan magasan állt, hogy néhol a házak ablakait is elérte.

Amíg csak élek:
Remélek. Utána meg
Már úgyis mindegy!

Aliz magába roskadtan üldögélt a terasz kényelmetlen székén. Lenőtt frizurája rakoncátlan tincsekben lógott az arcába. A könyve fölé hajolva próbálta figyelmét a történetre összpontosítani, de a tekintete folyton elkalandozott, s leginkább a semmibe révedt.

... kínzás nélkül is érzem,
anyai családom,
végső fájdalmát.

Rabló voltam, pisztoly lógott övemen,
Lovam repített sebesen,
Sok hölgy hagyta nálam ékszere terhét,
Sok zsandár hullatta miattam vérét,
Végül felkötöttek huszonöt telén,
De mégis élek én.

Az élet nagy cirkuszában
porondra lökött az élet,
ahol naponta maszkot öltök
mert zord valóságban élek,

Ide születtem,
Eldöntötte az élet.
Nincs más választás!

Ültünk a kandallónál, Josefine és én. A két szipirtyó.
Josefine közel a kilencvenhez, én valamivel fiatalabban. Agg boszorkák, - így gondoltam magunkra, kedélyes nyugalommal és könnyed derűvel. Ennyi idősen az ember rendelkezhet már öniróniával. Hálát adtam a Jóistennek, hogy nem buggyantam még meg, hogy nem zápult meg az agyam, amire pedig a koromból adódóan simán számíthatnék már. Ketten maradtunk, Josefine-nel, a két nővér a huszonegyedik századból.

fegyelmezetten sorakoznak
papíromon a szép szavak
állnak mereven vigyázzban
de sírniuk még nem szabad

KEDVES OLVASÓK, BARÁTOK, ÉS ALKOTÓTÁRSAK!

Ma, délután, mikor rutinosan bekapcsoltam a gépemet, szomorú hírrel találtam szembe magam, MÁTYÁS RITA, lapunk munkatársa, író, költő, grafikus, festő, November 12. délutánján elhunyt.