Amatőr Művészek Fóruma

lepergett napjaim hegycsúcsán ülök
eldobbant szívhangok a zsebemben
tükrökből lóg le az arcom
vérszegény szilánkok zörögnek szememben

az álom hava arctalan
Nappal kelt
a mindenek hajnalán
fénye fakó fehér és üreges
pedig hagyott nekem
éjjelről
jégbe fagyott pír-rügyeket
de látásom elvesztettem
kiverte a műtő

Megjegyzés: álom hava = december
fergeteg hava = január

– Jaj, ne! Apa, ne! – kiabáltuk, miközben jól megkapaszkodtunk a szánra erősített ruháskosár szélébe.

Természetesen apa erősebb volt, és megint beborított bennünket a hajnalban leesett friss, pihe-puha hóba. Mindig újra, és újra eljátszottuk, apa megígérte, hogy nem borít ki bennünket, mi pedig elhittük neki. Mire hazaértünk az ebédre, kipirult felnőtt és gyerek arca egyaránt. Rengeteget nevettünk, anyu pedig szárítgathatta az endékából hozott sötétkék, de a kapucnija kék-fehér csíkos maciruhánkat.

Kettő-húsz és három óra három között
más a lámpaoltó.
Nem villan zöldre jelző, csak szemem
míg csoszog, a folyosó
holdfénnyé alvad.

A Tranquility Base-en
Bébilépteket tesz az ember.
Szputnyik a glóriánk,
Szélmalmunk idáig nem ér el.
Don Quijote-n nincs szkafander.

Három árva gyermek mendegél a hóban,
Egyikük sírdogál kockás takaróban,
Másikuk egyre csak egyre csitítja őt,
Fázós orra elé tart fehér zsebkendőt.

édes illattal telt meg az este
nyugodt a táj
szél sem rebben

rímbe szedlek
megforgatlak
vadaknak is odaadlak
keresztfának bús tövében
sisteregsz az üstökében

csak feküdtél némán
hiába mondtam bármit
üveges szemeid nem láttak
füleid nem hallottak

. . . _ _ _. . . / Save Our Souls

egy percre elhal a csönd
addig a halogén is
böjtöl, és ismerem szabályait
amikor rendezetten kényszeres

hajnalpírt fest arcodra a létem
bársony köntösben lobogó láza -
szépségbe olvadt gyöngyöző
csontváz a tested:

Akkor majd én elmondom.
Ez egy rádiójáték, a képzelet szüleménye –
Szólt a mikrofonba az Aranypolgár.

Igen régen születtem, a pontos idejét sem tudom már, de sok forró napfény égette, sok jeges szél tépte arcomat. Születésem gyors volt, de igen fájdalmas. Egy hatalmas kőtömbből hasítottak ki, s vágtak szép szabályos kocka alakúra. Ezzel persze még nem értek véget a megpróbáltatások, éleimet köszörűgéppel szépen lekerekítették. Na, ekkor már kész voltam. Odahajítottak egy nagy kőrakás tetejére, s testvéreimmel együtt kíváncsian vártuk, mire is volt ez a nagy felhajtás, mi fog történni velünk.

(Véremben szeretlek tartani,
ringó rózsaágyon.)
… s míg elvisz a képzelet
puszta folyókat,

Hároméves, mikor testet ölt benne a félelem.
A pince, mert az sötét és nyirkos, mint apa keze,
mikor úgy ér hozzá éjjel.
Arca kavargó massza, szája mély üreg. Félni kell.

Zarathustra im-így szóla: tíz év hegyi magány után,
feloldódott makacs csendem. A kopár hegytetők felől,
baljóslatú szelek keltek. Elhagytam megszokott hazám,
termékeny egyedüllétem. Érett férfikorom delén,
alászálltam a völgyekbe. Útban az anyaföld felé,
kísért sas repülő árnya; kígyó lopakodott mögém.

Első halottak napja,
hogy Hármótokat
látogatlak:
Anyám,

Hadd segítsek, nyújtsd ide kezed!
Nem jó odalent, higgy nekem.
Mi az, mi ennyire csábít? Nem értem.
Mi olyan vonzó a mély sötétségben?

nincs huzavona
se részvét
ez nem az a világ
a doktornő telefonál
valami iszonyút mond

Létre hív:
váltsak színt.

Húgyból állóvíz
koszos nyirok

Belehasít a csendbe és elhal lassan,
Kifeszített sikoly fájdalma visszhangzik,
Földre borul és úgy imád, ki tudatlan,
Bűnbocsánat lángja örökre kialszik.

Édesapám feladatot
adott, mire megjön este,
a munka meglegyen -
mert nálunk, -
rend volt és fegyelem.

a végén
télvíz ultraibolya
tócsája
vág léket
- koponyám hétrét -

Szakadt láncszem hiába ép,
nem erősíti a többi,
vegetáló időm, ha lép,
nyüzsgő múltam' felidézi.

hideg verejték
és túliramodott reflex
- mert most lesz vége! -
hacsak...
mint huszadika hajnalán
rózsák közé léptem

két lélegzetelállító
lélegzeted között
szívembe
mártottad ujjad

Néma tótükör, csupán a láp dalol,
nem én; fogoly vagyok kopott ruhákban,
s legyűri gyönge testemet, ha lágyan
szél szalad felém a lomha fák alól.

Megjegyzés:
Szeretettel ajánlom Hepp Bélának, aki türelmes gyomlálgatással eljuttatott a szonettek valódi és emberi szabályainak, gyógyító erejének, feneketlen mélységének megismeréséhez.

Köszönöm szépen, aLéb! : -)

kopott gránit nyögte léptek zaján
képzeleted gyermeke csak ül
és kinevet.

csak egy skicc
mint egy vicc
semmit mondó gondolat
életet unt mozzanat
megtalálva elvezet
a mástól lopott élvezet
homályos odvába

naponta
negyven szál kis halál
szállít a végpontra

Megjegyzés: 2018. 09. 20

Mint kivénhedt aszfaltot légkalapács
Felújítalak
Lekapcsolt lámpákkal suhanunk simán

Kör körbe zárul, s a bőr őrzi; Szép!
- kardélre hánynám, ha itt lenne még -
Fényképe izzaszt, belém tűzve űz,
Vér-tinta-tűz képe, régen nem ég.

Nem gondoltam én azt soha
Álmot szőve, szót betűzve;
Hogy segít ritmus, rím és dalok,
(Fénybe ájult kéjes hangok…)
Mégis érzésektől kábán, dúltan,
Legyőzve és megindultan
Ülök itt és verset írok.

kergetek valamit amiről csak isten tudja létezik-e
de nem gond szeretek rohangálni nem frusztrál a
bizonytalanság az előző életemben tacskó voltam

hétfő

a hétfőket nem lehet épp ésszel befogadni.
a vasárnap délutánok kis haláltusák, a hétfő
reggelek fájdalmas újraszületések.

letaglózott reggel
a kő magánya
nem győzöm
feszítővassal magamra hengeríteni

Elhagyott a kerékpárom,
balesetem volt a nyáron,
biciklimmel versenyeztem,
biztos volt az első helyem!

Az óra ketyeg, mutatója meg-megáll,
S a szívembe szúrt kés célt talál.
Értelmetlen, mondom én, a reménytelen.
Minek? Kinek? Miért? Kiért?
Kérdezem, s e kérdésfergeteg rengeteg.