Amatőr Művészek Fóruma

Szürke fény derengett az égen,
esőt hoztak borongó fellegek:
hogy lemossák az erős-zöld
levelek nehéz porát, a szikár

Csordogáló kihűlt ágak,
vágyak közt kis patak árad,
erőlködik nincs deleje,
fehér deres költészete.

szirmokban hull alá a perc
csúszkál szállongó apró kristályon
oldott fehér idők úsznak
varjúsereg didereg az ágon
a fakéreg is fázik csak
egyik fele barna
koccan a lég mintha
az isten hidege
az ablakokba marna

Állok a zuhogó záporban,
várom, hogy lemossa
emlékeim szürke porát,
mert az útnak pora van,
és a pornak útja van.

Csordul a Kadarka,
szálljon az ének,
mindenki azt kapja,
amit kiérdemlett.

Üzen a platánfa,
Cakkos levélen...
Bokáig járva
Zörgő derékaljában
Repedező kérge
Jelzi a moccanó időt,

Szélben vitorlázó falevelek
halni készülnek víz tükrében.
Meztelen ágak holt karokként
merednek a csupasz égnek.

Csak egy árva falevél
hintázik az ágon,
vidám társaival
ringatódzott nyáron.

Eljött az ősz,
újra itt van,
hozott hűs leheletet,
komor fellegeket,
a vén platánfa ága
meztelenre vetkezett.

Csak elém szökkentél az elrúgott
gesztenye illatán,
piruettedbe fújt a pillanat;
könnyű voltál, mint gyermeklelkem
akkor, a fák alatt.

Az időtlen föld újra aludni készül,
bölcs, ezeréves fák görnyedten hajlongva
holt leveleiket áldozzák a szélnek,
majd bonyolult gyökér lelkükbe fordulnak,
ott lent biztonságos, meleg álom ringat,
szikrázó napok narancs emléke éltet.

A világ mintha születésre várna
úgy tapad szeme a keleti tájra,
amerről a Nap villanó pikkelye
a Teremtő kezéből örök fényt hintene.

Az ősz itt van újra,
mégis ugyanúgy nézek az Úrra,
nem kell ehhez óra,

Mendegél, mendegél őzike,
még bele nem ütközik egy kőbe,
amibe első lábait jó beütötte,
így tovább menni nem tudott szegényke.

Isszák súlyos hegyei a sűrű csendet,
szívében meredek sziklák ölelkeznek.
Istenarcú út szeli a lágy völgyeket,
erdők fölött olvadnak a hamu-kék egek.

elvásnak kint az éjszakák
őrlángon égnek ablakok
hónyomba lépő fény-dagály

Jer, szépülj velem.
Szépségem
égen, réten
kertekben terem.

Árnyéka mered még, s lassan úszik
A langyon fülledt ősz-tengeri fényben.
Háztól házig oson, lépked mélán,
Bandukolva. Lassan, ráérősen.

Üzletet kötött az ősz a nappal:
keverje össze a zöldet drappal,
sárgát pirossal - langyost hideggel,
harmatos réten zsongjon a reggel!

Koppanva hull, részegülten
Ezüst eső a néma tájra,
Tikkadt földek felhörögnek

Megjegyzés: Hajdúböszörmény, 2018. 08. 24.

Eső mosta a földet,
szomjazott a kertem.
Szivárvány lett az égen,
beszínezett mindent.
Virágok is éledeztek,

Csiripelnek a madarak,
Fényesen süt a Nap.
A Bakony hátán
Megcsillan a fény.
Az emberek boldogok.
A virágok kinyíltak.

Déli szél simogat
nyári est csendjében,
elbújt a napi gond,
előjött jókedvem.

Halkan szól a rádió,
éteri dallamok
bársonyos ritmusa
lelkemben andalog.

Fehér lelkű, szerény virág,
szomorúnak sose látják,
fehér mosoly ül az arcán,
azzal csöndes tavaszt kíván.

A kacér szellő
hullámnyelvet öltöget -
partot nyaldosót.

Simogató nyármeleg a holdtalan, tücsökhangú éjszaka,
A tó vizén, mint selyempárnán, csillagfények alszanak.
Körben a hegyeken halkan lélegezve szunnyad az erdő,
Langyos szellő száll felette, álmát őrzi még a hajnal eljő.

megmozdul a képzelet köröttem
mozoghat - én kölcsön nem veszem
tartalékoltam magamnak pár anekdotát
miszerint jobb téma a valóság -

Pislákoló fény játszik a fodrozódó tó fölött,
Hajnal jöttét ígéri a távoli hegyek mögött.
Partra érve bukfencet vet, fűcsomók közt bújva el,
Végigfut a fűszálakon, bogárhadat verve fel.

...hogy hajnalban
nem megyek sehová,
a körút akkor
még halott,
csend-zajban
árnyak lófrálnak,
és a fény
szűkre szabott.

A tövismadár
egyetlenegy éneke
Isteni mosoly

Szempilla rebben
Hűsítő szellőjében
Égkék nefelejcs

Lila Fényben fürdő alkonyati táj,
Csendesen táncolva búcsúzik a nyár.
Elfárad lassan, elfogy ereje,
Lassuló táncához halkul a zene.

Magyaros bölcsődet
nyers fából faragták,
munka közben is
dalolva ringatták.

Megjegyzés: 2018. április 22.