Amatőr Művészek Fóruma

Kusza időjárás - április,
Szelek s néha felsüt a nap is,
Hiába gépzaj, sok robogás,
Trónon a kék madárcsacsogás.

kék kék kék kék kék kék fekete fekete fekete
hideg fekete rideg fekete sötét sötét kék
sötét sötét kék sötét szoba sötét szoba
fekete lámpa sötét szoba fekete lámpa

Ordítva megy némán jön
Hasadó hajnalon
Hold hátán könyököl
Bájolgó felhők között
Kiáltva szippantja magába

Fényesre fent karmaiddal
felhasított felhők
mögül lested, vár-e rád,
megérdemel téged?
Felkészült a világ,
láttad, a föld hideg, jeges,
a mindenség a faggyal jegyes,
mégis utánad eped,
csak téged magasztal,
legfőbb vágya
egy affér a tavasszal.

フォトネガティ ヴ。
フェケテ・ホヴィラガ
ニャリ・ホモコン。

Megjegyzés: (Nem fordítani, csak olvasni!)

Elpárolgott az éjszaka sziluettje;
felébreszt az élettől hemzsegő reggel.
A tölgyes erdő színes zsongással
megtelt. Legyezőként szárnyait bontja
egy ördöglepke. Fekete folyamként,

mindenhol szép de
itt ahol megáll csüngőn
a mélykék tenger
szélén ha látnád milyen
szépen izz a horizont

Fényt szőtt fotonból,
hegedűre hangolta,
időcsipke lett.

a természet nyers ereje most égszürke
omolj hát rám nyárba üdítő zápor
emlékem színeit szélviharba gyűrted
míg lassan hulló könnycseppekké fázom

Hajnaltájt indultam el,
nem láttam az eget,
azért mentem olyan korán:
zöld levélről friss harmatot
asszonykámnak vigyek.

Szürke fény derengett az égen,
esőt hoztak borongó fellegek:
hogy lemossák az erős-zöld
levelek nehéz porát, a szikár

Csordogáló kihűlt ágak,
vágyak közt kis patak árad,
erőlködik nincs deleje,
fehér deres költészete.

szirmokban hull alá a perc
csúszkál szállongó apró kristályon
oldott fehér idők úsznak
varjúsereg didereg az ágon
a fakéreg is fázik csak
egyik fele barna
koccan a lég mintha
az isten hidege
az ablakokba marna

Állok a zuhogó záporban,
várom, hogy lemossa
emlékeim szürke porát,
mert az útnak pora van,
és a pornak útja van.

Csordul a Kadarka,
szálljon az ének,
mindenki azt kapja,
amit kiérdemlett.

Üzen a platánfa,
Cakkos levélen...
Bokáig járva
Zörgő derékaljában
Repedező kérge
Jelzi a moccanó időt,

Szélben vitorlázó falevelek
halni készülnek víz tükrében.
Meztelen ágak holt karokként
merednek a csupasz égnek.

Csak egy árva falevél
hintázik az ágon,
vidám társaival
ringatódzott nyáron.

Eljött az ősz,
újra itt van,
hozott hűs leheletet,
komor fellegeket,
a vén platánfa ága
meztelenre vetkezett.

Csak elém szökkentél az elrúgott
gesztenye illatán,
piruettedbe fújt a pillanat;
könnyű voltál, mint gyermeklelkem
akkor, a fák alatt.

Az időtlen föld újra aludni készül,
bölcs, ezeréves fák görnyedten hajlongva
holt leveleiket áldozzák a szélnek,
majd bonyolult gyökér lelkükbe fordulnak,
ott lent biztonságos, meleg álom ringat,
szikrázó napok narancs emléke éltet.

A világ mintha születésre várna
úgy tapad szeme a keleti tájra,
amerről a Nap villanó pikkelye
a Teremtő kezéből örök fényt hintene.

Az ősz itt van újra,
mégis ugyanúgy nézek az Úrra,
nem kell ehhez óra,

Mendegél, mendegél őzike,
még bele nem ütközik egy kőbe,
amibe első lábait jó beütötte,
így tovább menni nem tudott szegényke.

Isszák súlyos hegyei a sűrű csendet,
szívében meredek sziklák ölelkeznek.
Istenarcú út szeli a lágy völgyeket,
erdők fölött olvadnak a hamu-kék egek.

elvásnak kint az éjszakák
őrlángon égnek ablakok
hónyomba lépő fény-dagály

Jer, szépülj velem.
Szépségem
égen, réten
kertekben terem.