Amatőr Művészek Fóruma

fekete-fehér filmet
vetített a hold
éj lábai kalimpáltak
egy szürke zongorán

Ülök az ég alatt. Az ég alatt.
A tátongó kékség csipke-habja
a sziklákon fehér leplet fakaszt.
Nézem a halakat, csak halakat.

Kontúrtalan felhők, egymásba feledkezett szélfoszlányok. Reggel. Az éjszaka még magára húzná sötét, fülledt takaróit, de nincs tovább, a napvonalak csíkokra bontják az eget. Fényorgia.
Tavaszi bódulatba borzad a táj. Leghűségesebb barátaim a tulipánok a sírokon. Akármilyen kemény a tél, márciusban feltörik a szürke földet, és fakózöld leveleiket – apró dárdák – ég felé meresztik.

illúzió minden
külsőleg felkent máz
megjátssza az ember
hogy érdekli
a mások világában
bezárt magány
csapdába kerülsz

arcomon erdőbolyongó ránc
rothadó avarba taposlak
relikviává tudattalan
nyomomban jár a sóvár akarat
míg vadon vízesés-morajából
pisztránghangodra vadászom

Állt még ott egy hajó... az is tovaúszott.
Halkabb lett a móló, nem annyira zsúfolt.
Sirály-röppenések tördelték a csendet,
éjente hallgattam a dobbanást benned.

Túlcsordult az a bizonyos pohár
március idusán ott, a Pilvaxnál.
Negyvennyolc, történelmi pillanat
szakítja el a rozsdás láncokat.

filléres emlékeimben a múltban
mignont majszolok édes ragacsost,
ó, de szerettem a csokist, a puncsost:
ma is szeretem izét, a mában

Kávé friss illatára ébred a nap,
verandán didereg a hajnal,
így konyhám ablakából nézem
a kertek alatt lopakodó tavaszt.
Narancs extázisban fürdik az ég,
győzelmi dalt zeng a tél felett.

Csapkodva repül az öntudat a széllel,
az eget hasítja - nem számít, mit tép fel.
Színtelen jeleket karcol még némán,
egyedi spektrum a magassági szférán.

Mint az avar, ha belé fekszel.
A hó ijedt fehér,
angyal is lehetne.
Így kellene élni.
Akár madár lehetnék -
csak avégett,

Oly korban éltem én a földön,
mikor már érték lett a bűn, a mocsok.
Nem kellettek már az Istenek.
Az áruló, a rabló volt megszokott,
s ki néma volt, s netán csak lelkesedni rest,
azt lelkesen fogadta a rabszolga gépezet.

Megjegyzés: A mű eredeti, vagy torzított formában Radnóti Miklós idézeteket tartalmaz.

rettenet üldöz
gyaláznak hiába
préshenger között
üvöltök bezárva
karomból csontszilánk
mered az ég felé
felnyitott koponyám
remegő zöld zselé

reszkető hajnal
csordultig van már zajjal
újabb nap vár rá

szürke fa kísér utamon
műanyag macskaszem
figyel ha nem látom
ördögrája szúr sebeket
reménytelen nyáron

éjjel verte a berendezést
kék foltot csinált a kredencen
jesszuska lelkifurdalás
a NAGY alföld nem volt
se sírva síkabb
se vígan mulatóbb
mint valaha és újra
nem készült látlelet
erősen fogyott a hold

érthetetlen katyvasz
halmaz agyat zaklat
lankadt tavaszt zargat

Az érzelmek kis útvesztői.
Ahogy súrlódik a lélek.
Flegmán beszélek, de ha rám nézel,
a földre nézek.

01.

TŰZKŐDOMB

Népek harca száll
Tűzkő dombunk ormára,
Szikrázó világ.

02.

VIADAL

Fénylő magas vár,
Hős vitéz, ormára hág,
Vad diadalra.

halántékodon ujjaim
feslett szabócentivel mérem
hány méter csönd szorult
állad és homlokom közé

Magam vagyok, ülök a monitor előtt, és olvasom magam.
Határozottan úgy emlékszem, hogy én voltam, aki verseket faragott, haikukat ötlött, gondolatokat öntött - több, kevesebb sikerrel - formába. Felidézem, milyen érzés volt, amikor először halkan, majd egyre hangosabban szólt egy-egy érzésdallam, és a billentyűzeten, mint valami elvarázsolt zongorán eljátszottam. Elég volt a kezem a betűk fölé tartanom, és az ujjaim önálló életre keltek.

Kín-obeliszkek, arany kövek és plusz fájdalomékek,
azt hittem: mind-mind az egekbe emelnek e kincsek.
Ó, mire erre feleszméltem, hogy téboly uralja,
s álmaim űznek föld-tova, szívemet egy duhaj óvta...

Terhed vállamra
ne tedd, már felsebezte
saját keresztem.

Tegnap felhívott a barátom telefonon, hogy megosszon velem valamit, ami vele történt. Ritkán beszélünk egymással, hiába szebb és értékesebb a barátságunk, mint másoké a világon, mi ilyenek vagyunk. Nem beszélünk, nem írunk senkinek. Még egymással, egymásnak sem. Feleslegesen legalábbis nem. Csak akkor, ha annak tartalma, mélysége van. Előfordul, hogy hónapokig nem beszélünk egymással, nem keressük a másikat. Pedig nem szereti két ember ennyire egymást a világon, mint mi.

lenyúlok a múltba
akadályoznak
kinőtt divatjamúlt kelmék
beleakad az ujjam
lerázom magamról

Libben a hóval, táncol,
Zúzmara, isten, léptek.
Körmöm alatt vár, nézd meg!

Az idő konok,
pórusokon szivárog,
szívós-szín szemeimen
percegő-foltok,

Mítoszok és figurázott bölcsek. Gondolatokkal
elpepecselt évszázadok... Új filozófia? Antik
dogma? Talán mást eszményíteni líra-dalokkal?!
Kit győzzek meg? Vagy kiket? És szabad én-akarattal...

Szomorú vasárnap, már járt vele erre,
gyerekkori patyolattisztaságok,
pókhálón napozó harmatgolyók, ecset alatt a táj.
Szovjet laktanyák csöndjében alszik,

„Amikor már azt hiszi az ember, semmi értelme az életnek (...), hirtelen ráébred, hogy egyenesen halad egy cél felé. ”

Kurt Vonnegut: Éj anyánk

„Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni? ”

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

A Göncölszekér defektes
Csúszik a Tejút is
Amott vadak kószálnak
Messzebb köd dereng
Mégis mind utazunk
Cipelve saját csomagunk

azt álmodtam
meggyfa vagyok
fehér virágokkal
mire kinyitottad a
szemem