Amatőr Művészek Fóruma

Kalákából, mint színes cifra túldíszitett kádenciák
szertartásmesterei eresztékeknek ízes mézeskalácsok.
Hókuszpókusz, innen ide nem marad más csak ugyanaz.

Őszeső szitál, „szemelve” simogat…
Szemernyi vízcsepp, parányi őserő,
barázda földnek rejtekére issza.
Boglyos fűcsomón ledér ezüstfenyő,
tűlevéleresszel álmokat sirat.

Írásban, azt hiszem, jobb vagyok,
mint szóban, de vannak
édes-keser történések, látomások,
és sóhajok törnek fel csak belőlem,
határt szabnak kifejezésben

Gyönyörűnek látszik -
megtévesztő játék,
fagyos, üres lelke
régen kihalt tájék.

Farmerdzsekim belső zsebében
kotorászok, onnan veszem elő,
nyakam gallérom mögött didereg,
lopva araszol alá az őszi eső.

-Mondjad, Szívecske! Jó volt a mai nap is? Annyira gyönyörű vagy, mint mindig, a legokosabb a világon! -
Én csak nézek rá, hiszen nem értek semmit, csak azt érzem, hogy már megint nagyon sok helyen járt, és hogy még mindig ugyanazt a nadrágot viseli, két hete.
Véleményem szerint magányos, hallom minden este a gondolatait, pedig ő nap mint nap kimehet ebből a dobozból…

Azt mondják rám a haverok,
én is nagy ivó vagyok,
bár ezt váltig tagadom,
csak ha van rá alkalom,

Szegény, kis Emily, ha tudtad volna,
milyen népszerű leszel, magyar honba,
verseidet, szedik, tépik, boncolgatják,
jobbra - balra, mindenki gondolja, ő ki a
legjobbat fordította...

elfáradtam
olyan kérdésekre válaszolok
amiket fel sem kéne tenni
kivont karddal állok
saját életem felett

Ó, IÓ, CIÓ, ÁCIÓ,
GLOBALIZÁCIÓ!
Jó gondolat, rossz fejekben,
helyrehozni lehetetlen.
Az árat, mint mindig, fizeti a plebsz,
könnyen járulékos veszteség lehetsz!

Temesvár határába, áll egy
kápolna egymagában.
Nappal csak varjúk tanyája,
alkony a varázsa.

- Mostantól néma csend legyen kicsengőig! Aki megszólal, kirúgatom! - hallottuk egy hosszú hét péntek délutánján tanárunktól.
Mindenki próbálta elérni, hogy semmilyen hangot se adjon ki. Páran a padra dőltek és aludni próbáltak, mások fülhallgatóval tömték be fülüket és a ritmusra rázkódott lábuk, a nagy többség pedig a telefonjával játszott a pad alatt. A tanár szúrós szemmel nézett végig rajtunk, majd az ablakhoz sétált és becsukta, hogy azon keresztül se jöhessen be semmi zaj.

száz kuka csattog
száz kuka lép
rombol és csapkod
száz kuka kér

Sűvít a szél az ősi ugaron,
Felkavar ezeréves hantokat.
Rég feledett fájó gondolatokat.
Mik emésztik a régmúlt dolgokat.

Az ihlet jött s a tempera-ment…
és eközben a téridőben
nem történt meg semmi.
S mégis, ezrek írtak róla,
hogy végigmentek rajta,
az úton, minek se eleje se vége...

A legtöbbünk földi küldetése, hogy boldogságot csenjünk a Gazdi szívébe, ami nem csekély feladat egy olyan világban, ahol percekig kell simizést kunyerálnunk, mire a Gazdi "kidugja fejét a mobiljából".

szorított a gyomrom
a kétszobás sátortetős házat
a szürkület ködkabátja puhán ölelte át
megint késtünk a mihez képest
vajon ki szól előbb érte a mama vagy a
sarokban dudorászó vaskályha durran be

Különös jelentőségű meghívást kaptam a minap egyik barátomtól, a való létben. A meghívás jelentősége abban rejlett, hogy ezzel is jelezni kívánta, barátságunk folytonos, szilárd és jelentőségteljes. Megjelenésemnek egyetlen jelentős gátja, egy jelen körülmények között rettenetesen fontos, jelenelős pártgyűlés, melyre szombat este 20 órától kerülne sor, a meghívottak részvételével!

A láz izzó börtönében,
Jéghideg verejtékcseppek
Fürdőjében tocsogva
Hánykolódunk,

rózsából szőtt színt
hálóingére az éjszaka
haragudott rá
kimeríthetetlenül
mérte rá a kínt

tüske érik nyelvünkön
némaságunk dördül keményen
hallom hogy hallod
hogy velem vagy és szintúgy félsz

Hajnalodik, csak néhány
gondolat gurul előttem
a buszmegálló felé menet.
Újságpapírt fúj a szél,
miközben a hajam
cibálva rajtam nevet.

nyanya elvesztett egy Gyuszikát
angyallá változott a dunyha alatt
anyám talált rá kislánykorában

Temetőbe hív az ének,
oda vár a végítélet,
néhány pohár óbor mellett,
jaj, de szépen énekelnek,
mindörökké bolygó lelkek,
örökösnek tűnő évek.

Mindent áthat ez a zsibongás,
Bármerre nézhetek, mozdulhatok.
Valami mindig fordul, és minden hang, szó várja, hogy választ talál.
Illúziók és gondolatok.

Ősz van ismét. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy elővegyem a seprűmet, és a zöld hulladékot összesöprögessem az udvaron. A munka csak gyűlik, én meg mindig halogatok. Vajon miért? Pedig nem jó késleltetni, általában a rovásomra megy. Hiába, nem okulok belőle, de talán majd most!

Sok cifra országban
több vár csipkés tornyát láttam,
erkélyükről nézve
mindig hazavágytam.

Ha meghalna a fény
ha semmivé lenne a sötétség
ha egy perc lenne bölcsője
és a halál lenne teremtője...

Elhaló fényében a világ,
negyedére csökkent az egész.
Hangokat hallani ostobán,
csak mélabús foszlány

Üres én, üres lét, ki vagy te, üres kéz?
Nem tudtam, ily nehéz, lelkedre visszanézz.
Ki vagyok én, ki voltam? Késő már holtan
keresni még tartalmat, mi nincs, kín, bilincs.
Kérdezni miért nincs, mikor már időd sincs.
Lehettem volna másabb, mint ami voltam?

Tudom, a fény milyen sebes,
azt is, hogy a kenyér muszáj.
Tudom: talál, aki keres,
tudom, miket beszél a száj.
Tudom: a jó mindig helyes.
Tudom, Isten mindent megért,
de nem tudom: mindez miért?

Nem írtam verset már legalább két éve.
Letettem a lantot, hogy inkább zenére
Pengessem húrjait hogyha kedvem támad,
Az ujjam bírja még, jól mozog, nem fárad.

Testvér
hová szaladsz
gúzsba kösd magad
az igaz szó elől
csuszamlik torkodon
a nyálka

itt az ember immáron több ezer éve
megannyi próbának volt már kitéve
de ezekből mit sem tanult, az látszik
társai lelkével ugyanúgy csak játszik

1.

Tudom a vétkeket,
évgyűrűk közé ékelt mulasztásokat.
Bocsásson meg a Fennvaló, hogyha tud –
hisz’ sosem akartam bántani másokat.

szalvétába csomagoltam a múltat
megtelt vele egy nagy bőrönd
sok-sok amorf gömb
lilák sárgák kékek

rózsafa

Hullik-e rá ma az isteni fénye, a vágya a nyárnak?
Rózsafa lobban a tűzbe omolva, ha eljön az éjjel.
Ében a törzse, a karjai végre kitárva, ha lángol,
Rázza a szél, de a szirmai éteri fénybe merülnek,

Röppen a pernye az égre, a bőrre, a teste parázslik.

létrehoztalak
most édes cseresznyehúst
gondolok köréd