Amatőr Művészek Fóruma

Mi az ablak, mi az ágy?
Miként írjuk meg Anyát?
Ki élte túl a hurrikánt?
Fekete-fehér szivárványt?

Kopaszodó, kövér férfiak lesznek
a példaképeim, akik elég dörzsöltek
elérni amit akarnak.

Olyan karakterekre gondolok például,
mint akit James Gandolfini játszott
a Maffiózókban.

mindig eltévelyedem
azt hiszem
ha itt vagy
felveszed a ruhám

Megjegyzés: versciklus, 2018. 06-2018. 11.

nekem az a része jut a kenyérnek amin rajt marad a cetli egy darabja ami megírja meddig fogyasztható
finnyogok persze meg a számat is elhúzom és amikor nem jön le a felirat akkor kiveszek egy másik szeletet

Kisiklottam megint
oldalamra dőltem a homokban
szerintem már akkor is képes voltam kisiklani mielőtt a vonatot feltalálták

ott állsz folytonos
újrarendeződésben
minden lélegzet befelé

Megjegyzés: Közös vers Bakos Fannival (BFanni).

Maradok ember a buszra várva
Akciós termék aki így is drága
Úriember ki célra tör
Egy talkshowban témakör

mikor megismerkedtünk, már tudtam,
hogy egyszer szembekerülünk
egymással.
nem is feltételezted, hogy kinőhetem
a "tekints úgy rám, mint a bátyádra"
viszonyunkat.

születésüket túlélt gondolatok
fogságában elmém támad a tudat ellen
a félelem csupán ijedt kérdőjelem:
szökött csillagok üres helye az égen
egyenlet zárójeles ismeretlenében,
az elcsendesült érzelmekben
létem hiányát élem -

Utolsó gyökerét
a ház elé ereszti

még ma kihúzza a szemetet
kenyeret úgy szel mint rég
pulóverén pár morzsa

Ha a Nap kósza fényeit magához hívja,
az est kedvétől sötét a Hortobágy síkja,
ha a gémeskút korhadt, szomorú csonkja
az ég árbóca lesz, melyen felleg vitorla
lóg, leülök a fűbe, s a hátam meg az árok,

csak menj ki az erdőbe
dőlj neki egy fának
nézz a magasba
s légy ága derekának

már régen vége van
legalábbis
be kellett volna következnie
egyszer csak kihunyt a láng
ahogy az utolsó sort megírtam

duálunió

A fény csak foltok. A hang bőrszűrte vízió. Apró rángások az édeskés folyadékban. Egyedül vagy, mert a testvéreid vérkoktéllá olvadtak, csíralemezeid lassan pulzálnak a központi szív diktátumára. Jobb-bal, fekete-fehér, jó-rossz, ütemesen váltakozva. Van ebben a folytonos mozgásban valami tudattalannal vegyes jóakarat.

aprót lépve neki dől
rendet vág az alkonyat
kasza suhan feketén
vérző fénykalászt arat

Mesterem felé
Beszippantott a fekete lyuk,
A nagy nihil matériája.
A hipertér labirintusával ütközök,

Megjegyzés: Megjegyzés: 2018. 10. 29.
A fekete lyuk fenekén
(A Sci-fi líraciklus 9. darabja)

ahogy tárgyainkat is kupacoljuk
fadobozokban zörög alig
ami rendszertelenség lehetne
minden pontosan illeszkedik

megöregedtem
láttam a tükörben
szemeim körül üvegbarázdák
nemmosolyráncok penge ajkam mellett
hófehér homlokom felszántott szik

Egy gondolat bánt engemet:
Véletlen ne gyártsak gyermeket!
Lassan tanulni technikát,
Mit minden generáció imád,
Elfogyni inkább, mint besülni,
De akkor sem akarok nősülni!

Megjegyzés: Petőfi-parafrázis fiam iskolai feladatára.

Kifeszítem az időt, s nézd,
Hol vannak róla az emlékek?
A voltak és a lesznek leperegtek,
Csak a mostban látom tükörképem.

a sok hulló levél
nem takar el
csak hangosabban lépek
megriadsz

szél kavar avartengeren
fuldokló zöld sápadt sárgán
akácot kóstol tenyerem
véres tövis ül a párnán

Ha kifordítanálak
kiderülne
se fiú nem vagy
se lány
csak néhány
szóval
megkarcolt
rekeszizom

Neked szól minden ének, kórusba kívánkozik az évszakok mesés madárhada. Néhol kicsit hamiskásba hajló, itt-ott disszonáns, bár lelki zenéje tökéletesen tiszta, kristály. Egy szólam örökké tiéd, amit mindig magadnak mondhatsz, ám csak te hallhatod, ha megtalálod. Nehéz kiválasztani a hivalkodó, a sablonos és az elveszett közül, mert míg az egyik harsány, a másik fakó, addig a harmadiknak félve fáj beléd a hangja.

Megjegyzés: Haibun

Zene, kép: Max Richter - On Reflection

Átmenet nélkül érkezik
hidegfront a hőség után.
Negyven nap vihar jön:
kell az eső elmosni
a mocskot az utcákról,

Képzelj el egy lehatárolt kicsi édent,
ez a házad.
Körben marad kertnek is hely,
gyümölcsfák, szőlő, léckerítés.

És süllyednek a kongó, kifosztott évek,
e lomhán zörgő, léket kapott pléhladikok;
mélyükön a koldus-néma, oszló fények:
önmaguktól kihunyt hiú csillagok.

Hosszú órák óta
Ült egy padon a parkban.
Valami furcsa dalt
Dúdolt magában halkan.

Acsarkodó, semmirekellő ígérgetők s mihasznák társaságában csapong még magára hagyottan a prófétás-remete gondolat: halhatatlan romantikák kellenének gyertyafényesen megálmodott, szent vacsorákhoz s nem olcsósított, prostituált-szavak! Mennyi tétován árvaságra ítélt emberi vágy rágja szüntelen ártatlan lelkeinket! Mintha egyetlen mélybe-rejtett dobbanás visszhangzana a lélek-mélyben kitörni készen s a tátongó szakadék-mélységek felé bámulna szüntelen az Ember éberen, kitágult pupillákkal!

sajnálom hogy a fényképedhez amin
tényleg látszik hogy műgonddal szer-
kesztetted tökéletesre hozzászólás
sem érkezett az önértékelésed pedig
így végleg a béka segge alá került.

Megjegyzés: 2018. 10. 18

Műveltségem húzom le a vécén,
ez történik; mindig más nap.
Hiába, megadom majd a végén
magam az önpusztításnak.

Megjegyzés: Szolnok, 2018. 10. 13.

minden szék kifordult alólad
a szavak nyelvedbe törtek
kisbetűvel kezded a mondatot
és nem teszel a végére pontot

Régi lécek -
kerítések,
sokat mentem mellettük
el, kicsi falum utcáin
vitt az utam hazáig.

Én mindig haldoklom,
Te épphogy csak élsz.
Ő valóban meghalt,

I.

Terményt gyalázó meddő magok a mázsán -
pironkodik a föld, hova dugja szégyenét;
minden élet fél, aggódik és szűköl a strázsán.
Nem leli szívét az ember.
Tán-sose-volt becsét s hitét régen elvesztett
menekülő, hazátlan nép ez már:
Nincstelen cseléd.

nézd ez itt egy bőrfotel tested lenyomatát őrzi
kerülgetsz engem mint egy igekötő felszólító
módba tettem magam de nem értetted

hideg tapintású sima szőrűeket
vakvágányokon mozgó és percet köpködő
énkép, időtlen mágnesek között
perforált fotó

tudod
olyan mintha nem volnánk egyedül
mintha nekünk
velünk
általunk
valahogy mindenképpen mi is
néha előszobákban azt is hihetjük

Kerget az ősz, kifújja
szememből a csipát. -
Ablakból lesem Karcsibát,
hogy ráng minden ujja,

Egy rég elfelejtett kolostorban
A minket ért ostromokban
Te és én békében nyugodtunk.
Feladni meg sem próbáltuk.