Amatőr Művészek Fóruma

tökmag vagyok semmi egyéb
korcs fa amin nem nő levél
cintányér ragadt kezembe
vagyok cirkusz házmestere

Minek nevezzem, ha a régi életkedv kihuny,
és hajamban ősz tincsekkel kacagva játszik a szél?
Minek nevezzem, ha utolér a zord tél?
Ha kertemben csak zörgő, száraz gaz virul.

1.
Fülünket és szemünket
Hagytuk rontani
Tudatlanság sarával

Emberarcunk takarva
És eltaszítva
Nem ölelhetjük egymást

Félénk, őrült Koboldok
húzgálják el az ablakok elől
a Napot takaró lópokrócot.
Rávetülnek a fények,
útjuk a tengerhez vezet,
s megcsillannak a vizek.

férfi vagyok felkelek reggel és igazgatok
megmondom a szélnek délről fújjon
a fűszálakon legyen harmat mondjuk egy harmad
tejeskávém habjába rajzolódjon egy ábra
a kotnyeles mókus a sarokban kussoljon

Gyönyörű ez a dal,
szárnyal az ének,
ebben a versben fogan az élet!
Száguld Benne a lélek,
az elmúló évek,
vagy a végítélet?

Az időt vontatókötéllel húzzák,
Párkányos ablakban tűnik,
leng fűszálon a piros bogár.
Kéményeken a füst megáll.
Nincsen köd, tiszta az ég
pedig, én nem mostam ki.

furcsa nap ez a mai
hendikeppel indulok
lassú a mozgásom az agyam
fogaskerekei között rés támadt
nem érintkeznek
a vírus miatt van ez is

Pontok a melleden:
ő tette mind oda.

Összeadott rituálék,
kelletlen helylebeny
s az oltáriszentség
gyűlöletszövetsége
remegve kiutált még

Milyen az, amikor senki nem hallja meg a panaszait, keserűségét, fájdalmát az idős embernek. Sajnos személyes tapasztalatból tudom. A párom 10 évvek ezelőtt stroke-t kapott. Bekerült a Semmelweis Kórház Neurológiájára. Akkor még nagyon figyeltek a betegekre, az első a CT. volt. Négyen feküdtek a kórteremben, fiatal életerős férfiak. Két héten belül csak egyedül volt életben.

E fényképen házrom van, fel sem fogod,
hogy testeket takar.
Berendezése hamuvá égett, odalett sok élet.
Döglött lovakat szeletelnek az asszonyok.

Akkor is írok egy szépet,
csillagszemű függőséget.
aranycipó dagadtságát.
csengő barack hamvasságát.
Úgy szeretném!

Megint veszekszem.
A sértettség makacsul megtapad bennem
mint szőnyeg rojtjai közt a macskaszőr,
te meg úgy tudsz nézni bambán-meredten,
hogy kihoznád az állatot bárkiből.

Szeretek néha nem agyalni
Aztán pedig bánni a sírig
Szeretek olykor őrjöngeni
Vállalni a következményt is

Egy kerti tavacska közelében ülök,
Nap fényes mosolyának, csendnek örülök.
Szikla sziget a közepén építve, csillan,
Meg szépítve sok virággal, szívem dobban.

Csend van. Hamis csend. Hangos csend. Majd egy varázsütésre, megszólalnak a tücskök. Zene. Bona. Zaj, fülsértő és egyben lágy. Először, halk, altató, ahogy az ember ül a verandán a hintaszékben, egy Budweiserrel és lassan ringatja magát. Néz bele a semmibe. A sötétbe. Megnyugtató és misztikus, ijesztő. Mi van ott? Ki van ott?

csontjaim törte
pusztított orkánnal
hideget terített
megfagyott kabáttal

Most nem fáj a gondolkodás, megragadható az idő, hisz elém rakja gazdag terhét, minden, amiben csak létezni tud, hirtelen elérhetô lesz. Az az idő, amit nekem ad ajándékul, s mögötte nem marad semmi más, csak a kék ég. Minden ami szól, nem értem van, nem az enyém, de részese vagyok. Akár rád is gondolhatok, de minek: mindenben jelen vagy, ami csak körülvesz.

Hogy van
Kérdezem mi van és hogy van,
Tegnap jobb volt, a rég múltban.
Valóságban szürke napok,
Ettől aztán nem mosolygok.

Apám azt mondta, nem kell létra, van ott. Végül három is volt és mind kellett. De örültem, hogy nem kell a sajátunkat vinni. Kevesebb nyűg.
Még előző este pakoltunk össze mindent, ami kell. Gégecsövet kellett feltekerni, szerszá-mokat összekészíteni. Vagy egy órán át rakodtunk a kocsiba, vaksötét volt, a mozgásérzéke-lő lámpa meg nem akarta érzékelni a mozgásunkat.

Nap aranysugarait tenyeremben érzem,
Az össze gyűjtött fényeit kezemben viszem.
Szikrázó sugarai csillannak szememben,
Gyönyörűen ragyog kincse a természetben.

Ki kopogtat, beeresztetik.
ki kérni akar, meghallgattatik,
aki kér, neki megadattatik,
adj nekem Uram,
de hamarost.
Csupán csak egy csöppnyi fényt,
mi a Napból kélt,
a világ tetejéről,
csak nyolc perc míg ideér,
mely oly végtelen, mint a lét.

elme bekapcs' lélek betölt
a folyamat megszakad
érdeklődés hiányában
a mai nap elmarad

Nehéz volt a táska, tele mindennel, ami csak igazán fontos egy ember életében, mondhatni létszükséglet. Biosz, fizika, matek; könyvek, füzetek, gyakorlófüzetek. Minden, ami az élethez elengedhetetlen.
Kicsaptam az ajtót, majd vissza. Sötét volt még, korán mentem, későn jöttem. Setét-ből sötétbe. Hármat léptem, amikor először elcsúsztam. Zöld csúszásgátló szőnyeg volt a teraszon, persze, ahova lép az ember, ott nem. Szitkozódva lementem a lépcsőkön, aztán fél percig szarakodtam a kapu zárjával. Végül az a kulcs nyitotta, amit először is próbáltam, de akkor valahogy nem működött.

Hogy megleljem, hol keressem,
bokroknak vagy fáknak ágán,
mező-, szántó- vagy rét-ágyán,
fürödhessék oltalomban,

mély fogaz, csönd fogaz
fakéregszín gubókban vacogok
pöttöm ringatások, szél az
nem jövök, nem kopogok

egyedül vagyok
halott galambokként ülnek
lábamnál a gondolatok
nyakukon halvány sávú
emlékek gondozzák
bennem az emberéltet

kucorgok a sarokban egyedül
(ide írnám szívesen hogy)
hallom ahogy egy tücsök hegedül
ezt csak békeidőben lehetne
most harc van csúf háború
nem tudjuk ki lesz a vesztes
ezért van rajtam is mélabú

Ablakom kitárva,
Belecsapok lantomnak húrjába,
S rácsodálkozom
E csodás világra.
Itt állok az ég alatt
idők viharában,
gondolataimba zárva,

A világ talán
Csak egy flancos [szí-dzsí-áj]
[Grín-szkrín] előtt ugrál
Minden ripacs fő-
És mellékszereplő
Minden képregényhős
Minden szupernő

Robbanok!
Keserű kedvvel.
Fekete szárnyakon,
rebbenő szemek.
Tilos a kijárás,
józanság kell

talán legjobb a lendkerekes autónak
mostanság élni roppant veszedelmes
vaksakkot játszanak az idősek
aki nem marad bent lutriba dobja garasát

Karanténba küldték a Mamust és a Papust,
Mert támad és száll a korona vírus.
Égen, földön mindenhol, jár a néma gyilkos,
Colombo bácsit kértem, fogja el a gyilkost.

Ott, ahol vagy, ott
kell érezni azt, amit
amúgy nem akarsz.

A hajnali szél
lágyan zenél,
ablakom alatt
kotor a huzat.

csendet reszel a nádas
alvókájával motoz a szél
görgeti a tegnapot maga előtt
biggyedt bajusza földig ér

Megszületni, és meghalni,
csak egy pillanat az egész,
életünk egysége
csupán szemhunyásnyi,

kendőt köt fejére csendem
pokolban izzik a szó
toprongyos énem a vesztes
eszményit hirdet a jó

Csak a kislámpa fénye
maradhat a fürdőben,
mert ha nem látom én se’
gondoltam te sem fogod -
mire kell levetkőzzem.

apám almabort is ihatott volna
magányos estéin a diófa alatti
rönkön üldögélve demizsonból
töltögette tele poharát