Amatőr Művészek Fóruma

Ülök az üres füzet előtt,
kezemben toll, de semmit se írok.
A szemem néha lecsukódik,
pedig fényes nappal van.

Eltűnődöm a furcsa dolgokon,
amelyeket hallottam.
Elképesztő, hogy a
betegséget dédelgetnünk kell,
képtelen lennék rá.

Sóhajként szökik a távolság,
egymáshoz bújnak a párhuzamok,
a ma szeme még résnyire nyitva,
de pilláin már lógó, álmos mondatok.

Csak te légy az én világom,
s ölelj olyan szorosan,
hogy belezsibbadjon a testem.
Szívem szeretete simogat

Szakadó nagy pelyhű hóban
Csúszkálva cammog
kinn egy télikabátos "Valaki".
Rám pillant... egy pillanat...

Mint egy vádirat, olyan, ha megvirrad,
bánt a fény, s te bántod önmagad,
álmokban hagyott reményed semmi,
ágyad üres, szívedben sincs senki,
felöltözöl, a lepedőt tenyérrel vasalod,

Fagy repeszti szét a csendet
szürke égből hull a hó,
tűz táncát őrzi kebelén
sárgán fénylő kandalló.

Van, ki kedves, van, ki tapló,
Mennyit ér a márványpadló?
Mennyit ér a lélekmosoly?
Válaszul most egy szót se szólj,

Ma is szeretnék írni
keresni mi bennem szunnyad örökre
ősidők sejtjei mögül
ahogy tisztul, s nyugalommal önt le

nincs hazám se otthonom
csak helyem hol lakhatom
nincs népem se nemzetem
pusztulás az elveken

Hosszú úton kísértem,
talán egyszer elérem
minél közelebb értem
sietve távolodott tőlem.

Függőágyat font az éjjel
kis holdfényből a pára,
felakasztja csillagfényben
egy ködben úszó fára.

Fehér lapok, ti örökké éhes farkasok,
tépjétek lelkem, tépjétek, itt vagyok!
Vonszoljátok cafatokra tépett szívemet,
betűvé formázva bennem minden véreret,

Lelkemből fakadó mély érzés
Valahányszor feltekintek a
magasztos égre,
elnézem a lassan
vonuló fekete felhőket,
amelyek árnyékként vetülnek
az örökzöld fenyőkre.

Indulj el az úton, ott a cél,
Sportolj, küzdj, míg reményed él.
Ha erős a szíved, lelked hisz,
Munka, kitartás, messzire visz.

Van még egy szó,
van még egy kép,
éppen elég.

Altatót dobogott édesanyám szíve,
nem volt még álmom, nem vitt el messzire,
testem félkész: egy lüktető alakzat,
az életnek szegény, a halálnak gazdag.

Csitulj szívem, ne zakatolj
olyan nagyon bánatomban,
mert beleőrülök a fájdalomba.
Kegyetlen az élet, pillanatok alatt
elveszíthetem azt, aki kedves számomra.

A káosz örvényéből nem lehet kiszállni,
Hitehagyottan úgy sincs mire várni,
Túl sok a gyalázat, erőszak, szenny,
Szolgaságot hozott az új világrend.

Most is ott áll, ahol először láttam.
Gyönyörű képet sosem feledem róla.
Irigylésre méltóan higgadt,
izgalomtól nem gyöngyözik homloka,
hiszen otthona lehetne a színpad.

nem akartam írni
múlttal jelent
jégtükör alá
sorokat

Én nem a városi
életre születtem.
Még akkor se,
ha rabként élek,
mert bilincsbe vannak
verve lábaim.

Kérdeztem a bölcs embertől,
Mit várhatok még, az életemtől.
Van-e remény, egy új viadalra,
százszor szép lányok csókjaira?

Nem ígért nekem semmit az isten,
mikor születő testemhez a lelket adta,
fölsírva anyám karjában pihentem:
test a testtől, lélek az égtől elszakadva.

Nincs itt már nyugalom.
Senki, kinek vállán fejem álomra hajthatom.
Nincs már szó, nincs már igazság,
nincs már őszinte, boldog valóság.

Sokszor vágytam hamis ábrándra,
más férfi karjaiban biztonságra,
ezüstözött, részegítő boldogságra.
Hamis csókot kértem éjjelente,

Platánfasor a napsütésben,
Erdei ösvény téli hóesésben,
Távolba vesző kanyargó utak,
Hegyeket átfúró alagutak,
Tágas utcák, szűk sikátorok,
Zöldellő mezők, vízparti homok…

Lassan eltűnik minden,
elveszetten bolyongok ismét.
Nem értheted,
milyen nagy a bánatom.
Gyötrő aggódásomat
nehéz elviselnem.

Az éj csillagai kigyúlnak hirtelen,
Biztató mosolyát küldi a végtelen.
Ezüst sugárzás szövi át a fátylat,
Álmok és szerelmek bontogatnak

Ezer, s ezer gondolat kavarog fejemben,
mégis a legszebbre
emlékszem szívesen.
Legyek bárhol és bármikor,
egy kép lebeg szemem előtt.

Szép karácsonyfám
vízkereszt napján
szomorún lebontásra vár.
Szerető szívek többé
nem veszik körül a
szoba közepén.

Felnőtt a gaz, újra úr a gyom,
beszakadt tetőn ül a fájdalom.
Vályoghúsról vakolat-bőr szakad,
bozót mélyén lesben áll a vad.

Korunk vezető tudósai megállapították, hogy ma a Földet benépesítő összes ember a Homo sapiens („értelmes ember”) fajba tartozik, ezen belül a mai ember (Homo sapiens sapiens) alfaj tagjai.
Nos, akkor mese nincs, el kell hinni ezt a tudományos tényt, mégis, a saját megfigyeléseim némiképp cáfolni látszanak ezt az álláspontot.

Megjött a sors mosónője
vétkeimet most lemosom,
itt állok hát levetkőzve
a múlt bűneit eldobom.

Fehér papírlapokkal álmodok magamnak új világot, tintával mázolok rájuk új káoszt, belőle fog születni új dualitás, remegő kézzel írt új és mégis régi realitás. Pingálok rá embereket, arcukon folyó könnyeket, félredobott olvasatlan könyveket. Sziszegő szenvedés tekereg vastag törzsű fám körül, ellenállhatatlan mérge kifolyik, lelkemben szétterül. Mesterem a teremtő, barátom a kétség, örök sötétben lopakodó sötét szárnyú ellenség. Igazságot keverek tintám tartójába, de csak szédelegve esik bele új morálom hintájába.

ráncos reszkető kezében
a borítékok fehér galambszárnyak
papírba vág a sóhaj fente kés
az asztalra vergődő sárga csekk hull

Eltemette álmaimat a múlt,
tervem volt sok, millió álomvár,
idővel legtöbb a semmibe hullt,
és szerelmem hangját sem hallom már.

Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.

túl sok vagyok ahhoz
hogy valaki lehessek
bennem van annyi semmi
hogy könnyű csendet fessek

Figyeltem arcodat,
szomorú árnyadat
aggódtam miattad
elveszem titkodat
megtudjam bajodat