Amatőr Művészek Fóruma

Bárhol is vagy,
s az utam bármerre vezet,
Mindig csak az jár a fejemben,
hogy megfognám a kezed.
S csak annyit mondanék.
Szeretlek.

Egy konok tánc.
Bárcsak közelebb jöhetnél!
Az az ismerős, kis mosolygyűrte ránc,
Bárcsak közelebb lehetnél!

Macid mondja mit szeret
tiszta szívből, igazán
Két huncut kis szemedet
hosszú, forró éjszakán

Hú, de jó lenne,
Ha tizennyolc elmúlnál,
Megenném a szád!

Szemed bogara,
Lelkem derűs mosolya
Virágokat bont!

Velem volt egy angyal,
Nagybánatomban.
Kérdezte mi történt,
Én csak hallgattam.

Nézett rám, mint
meztelen szobor,
túl fiatal volt, amire
nem gondolt.

Szeretem a viharos,
Hullámzó tengereket,
Hol a természet felméri
Emberségedet.

Ha nincs vihar, nincs fejlődés
Eső nélkül a föld is meddő marad
Ha van vihar, van fejlődés
Kiszáradt medrekbe, zúgó patak dagad!

Mint a homokba rajzolt
archimedesi körök,
a szerelem törvénye
testünkben oly örök.

Mozdulatlan, csupasz ágak közül
alig vet fényt lenyugvó lábnyomán,
végtelen harmatot szitál körül
az ágvégekről halkan és sután.
Vágtat a szél, suhanva átrohan,
hol mély árkot vés az emlékezés,

Szólj hozzám.

Ha tehetném, megkérdezném,
muszáj-e tovább nélküled lenni,
nélküled elveszni az időben,
nélküled álmodozni,
hiányoddal ébredni.

Hófehér csönd fénylik szép arcodon,
barna kezemhez érnek ujjaid,
vörös ajkaid édes zátonyom,
zöld szememben tűnnek fel álmaid.

Hogy szeretlek-e még
Kedvesem
Gondolkodtam ezen

S' bevallom neked:

Hetednap jött érte a megváltó halál,
fájdalma ostorként csattant a szívemen,
kiszállt apám lelke a kórház ablakán,
létemben csak emlékeimben lett velem.

A hold ezüst gyolcsaival elfedett kerteken át hágunk
Összefonódott ujjaink mint hidak, ezernyi szertelen álmunk
Megannyi kapocs, egymásba fonva, s' közben visz a lábunk

Sokszor gondolok arra,
milyen kegyetlen az élet,
soha nem hallottam hangod,
nem láthattalak téged.

Csend lett a fejemben
Csend hirtelen
Fekete bársony lepel
Nem hallak téged sem

Anyám gyenge kezét
párnájára téve,
örök álom hullott
fáradt két szemére.

Egyetlen kérdés járja át a fejemet
Egyetlen kérdés árasztja el lelkemet
Megkérdezném én! De nem lehet!
El kell nyomnom az érzelmeket

Ha válaszolhatnék,
Már megtettem volna.
Nem tudom miként fénylik,
elmém sötét homálya.

Keresek egy régi, boldog múltat,
az utamat hosszútávon kutatom,
a szavak bennem rég elpusztultak
hogy a hiány s az üresség fájjon.

Fagyos szív mélyén egy halkan suttogott dal
Szememben tükröző csillagos éjszaka
Nyári napsugarak égetik a bőröm
Szinte leírhatatlan végtelen öröm.

bambuszlevelek
mandula ívű szemek
szusivacsora

Egyszer egy héten,
vársz a jelre,
kigyullad a gyertya,
ablak szögletébe.

Vágyom rá, hogy itt legyél,
Ölelje tested testemet.
Nyárrá váljon fagyos tél,
Börtönbe zárja szívemet.

Fényes szivárvány, mit reggel meglátok,
Mosolyogva, éberen rám nevet.
Szeme csak úgy kacag és én várok,
Míg teljesen beragyogja lelkemet.

Ne dobd ki, míg nem láttad,
Szívem kalitkája mit rejt még.
Ne vesd el kínnal s bánattal,
Lelkem harmatos kiskertjét.

Ildikó a legkönnyebb interjúalany példaképe. Kíváncsi, lelkes, érdeklődő, mosolygós hangú. Azonnal igen-t mondott, amikor megkerestem, végig sem kellett mondanom mit is akarok pontosan.
–Ádámról van szó? Az remek! Rengeteg mondanivalóm lenne róla, örülök, ha valaki meghallgat. Újra, és újra! – nevet a telefonban.

Gyere, drága Mikem*, át az időkapun! Úgy várlak!
Tömegsírról szedett virágom már régen elszáradt.
Benne hiszlek inkább, és nem a hazug temetőben.
Szerelmedet hímeztem életemre, s szemfedőtlen

Albion partján
találkoztam vele
szemerget eső,
nem volt ernyője.

Mindig csodáltam őt, kinek volt istene,
imája és hite: nem rendült meg sose.

Dörgött a sok fegyver, kinn az orosz fagyban,
nem akart ő menni, vitték egy vagonban,

csacsogtál én másra figyeltem
hangod volt andalító keret
észre sem vettem ahogyan
ünnepi ruhába öltöztetted
szavaiddal köröttem a teret

Nekem csak ő hozhat boldogságot életembe,
nekem csak ő lehet a jelenem,
nekem csak ő kell,
mert én csak őt szeretem!

Persze, te még senkit nem vesztettél el, önmagadon kívül. De hogy megértsd ezt, létezned kell, önidőd meghatározására. Kimérheted magadat a világra, s az majd jelzi, ki is vagy. Fellélegzel. De nem igazából, nem mélyből, hisz a világ csupán egy gyűjtőnév.

Szabad vagy 
Jogod van magadhoz,  
Az egyetlen anyaghoz 
Szemed mossa gyertyafény 
Más is szeret, nem csak én 

Az elmék vére ömlik, holott van miért örülni,
van miért kinyílni, van miért ragyogni!

Illegitim, lopott örömöknek illegeti
magát az ősz király s minden esztelen csatlósa.

Fáradtan fekszem.
Az éjszaka sötétje perzseli ráncos arcom,
A sorsról gondolkodom.
A sorsról, ami régen
A viharos elmúlást jelentette,
És most ajándékba adott nékem.

Hova tűntél, mi lett veled?
Mennyei mosolyod tán elveszett?
Aggódsz, rágódsz és agyalsz
Olyanon, ami úgyis megmarad

Piros pipacsok
szirmait szél simítja-
csókjaink nyílnak.