Amatőr Művészek Fóruma

Körberajzoltam a foltokat,
amiket az ágyneműn hagytál,
hátha kiadja alakod,
kinyitottam az ablakot,
hónod alá kapott a szél.

Fátyol hang
lüktetés
csendben s zajban
csókod mézédes katlan

Szeretnék egy ódát írni neked,
De nem érzem elégnek a telet,
Hogy papírra vessem.

Jöttöd talán csak szívemet találta el:
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,

Hol az arany folyó vén partjához simult egy kanyarban,
Alábújva, mintha hátával neki rozoga hidat tartana,
S ott éppen, abban a kanyarban a víz fölé hajolva görbe,

rövidülnek gyertyagyújtó
távolságok
elnémulnak lélekrontó
hamis átkok

Ma még itt vagy,
és szeretsz.
Ma még itt vagyok,
és szeretlek.

Szél zizzent levelet
búcsúsuttogással.
A nyár emléke már
nagyon messze szárnyal.

voltál
nyíló tavaszban
lágy fuvallat
felhevült testet
hűsítő
hitetlen szerető

tiszavirágból glóriád
hervadt éjszaka szemedben
újabb földre lépsz
az álomsziklák között
mennyire vagy egyedül

Összeborulnak a völgyek,
az erdők, a fák, a fények,
hátukat lelkednek támasztják
rebegő bordák súgta éji kéjek.

Beérsz a mennyország kapujába.
A kezed már a bejárat kilincsén.
Érzed, hogy megtaláltad mi az az abszolút jó, ahova érdemes eljutni.
Látod a jövődet, a tökéletes férfit, a szerető apát, az igaz szeretőt
akivel a belépést követően az idők végezetéig tökéletes lehetne minden..

Gyönyörű, rejtőző, kéjes artisztikum,
Szempár, mely örökre ott maradt,
Léptek, hangok, sötét misztikum,
Már csak levelek a fák alatt.

Míg fakóaranyba hull a nyár, megint
oroz, s a holt virágokat fakasztja;
sötét magányba bújik új tavaszra,
torz reményt regél a múltra és ha int,

Ez annyira magyar, hogy közömbös.
Egy részében igaz, a többiben pedig jó volna annak lennie.
A hungarikum Pusztaság kinyúlt a nyugati zsarátra.
A vonatfülke összesárgult és én remeteként belenéztem a kilátásodba.
Elbóbiskolásomkor a kertünkben kergetőzünk egy boldog párkapcsolatban.

Megjegyzés: 2018. november 3-4.
Egy hortobágyi lánynak

Tiszta égbolt a hűség,
Felhő sehol, nyugalom
simul, játszik a tükrén...
Mint a csönd az ugaron.

Egy éjszaka történt,
Azóta harapdál.
Kimerítettem magam, hogy végre
Félbehagyja kicsit.

Édes és keserű az emlék, mely fel-feléled bennem, mikor erre járok,
De most már céltalan, talán csak megszokásból tévedek még néha erre,
Vagy azt a régi világot keresem reménykedve, mely itt, ezen a helyen állott,
De az idő elmosta messze s most nem találom,

Odafent a magasban kerestelek,
peregtek agyamban a színekben
csillogó eleven emlékek.

Gyönyörű voltál Istennőm,
abban a vadonban,
ahol a testedet beszéltettem
keserű lapuleveleken.

Leporolom a hegedűm,
mint néha az éveimet,
eltűnődve rejtett derűn,
ami ujjaimban remeg.

Nekem a május
Nem kikelet, csak az ősz
Szól: „Eszembe juss! "

Éjszaka van. Rajzanak az árnyak,
ágszörnyekké nyúlnak szobám falán.
Bár rettegek, mégis egyre várlak;
hogy oszlasd el kételyeim végleg,
elmémben a bizonyosság fér meg.

Egy meztelen sötétkamra.
Ha felnyitom, talán megvakít
A gondok Andromédája.

Hullámos tincseiden csüng a hold,
látványtól részegen belekarolt…
hiszen megannyi bús koron át
nem látott ilyen hajkoronát.

Egy ki nem talált hős
Voltam neked
Egy rakoncátlan kedv
Jövő helyett

Ma vág a szél, s ha támad, én bebújok...
ne félj, csak ért öledbe fészkelődöm.
Veled halok, mitől talán a súlyok
erőtlenek. Becézz, te röpke őröm.

Őszmosoly

Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.

Ó, mondd ki, hogy kedved leled bennem,
és vöröslő ráncán sír álmot e rab!
Vagy hazudd el, Boldogság, szerelmem

Szívemben már életfogytiglan megmarad echozón aranyló szíved kattogó, elejtett dobbanása: amire még méltán lehetnél büszke ma! Közelségedben – érzem -, újból gyermek maradhat hajótörött, méla lelkem s nem szükséges bújkálnom, ha azt akarom, hogy láthassák valódi énem! Egymást közti táguló távolságaink mintha nem is léteznének – csak még közelebb hozzák bennünk halhatatlan bimbós romantikák földi Mindenségek nászát!

Aztán lángolnak a létrák
ahogy a nyár a tetőkön rohan
unottan száradó fák
valami város feletti
buborékban tükröződő kikötő.

Ideges, mégis leheletfinom kopogás hallatszott végig az ajtó faburkolatán, amiben az ember önkéntelenül is elgondolkozik, miközben túlterhelt, és megviselt agyában egyetlen kérdés fogalmazódik meg: ,, Kopogjak, vagy ne kopogjak?! ”
Aztán végül nem hagyta megvesztegetni saját magát elszánt, és tudatos elhatározásában, és több alkalommal is berregő hangon csöngetett.

Arca pír, de bőre alabástrom,
mennyei formáin a nap legel,
omló fürtjeit engedd ma látnom,
hogy bújtatják, amíg életre kel.

Földre vetve koronáját
megkezdi telelő-álmát,
látom, ahogy botladozom

Csak álltam ott. Sok éve már...
lent az utcán, hideg októberben
néztem ablakod.
Vállamon teherként kemény akaratom,