Amatőr Művészek Fóruma

Álmomban már láttalak,
hópihék közt szállt szavad.
Közel voltál, éreztem lélegzeted,
- selymesen suttogott sóhajod-
hozzámért az éjben két kezed.

Mintha nyár lenne.
Télbe öltöztem, pedig éppen annyira van hideg rázás,
mint amennyire a madarak beszélgetnek a fejemben.
Szeretem ha fázok.

És most szerelem..
Lángoló öblök
nyújtózó tengerek között
elrejt téged egy szív.

… a legcsodálatosabb dolog vagy az életemben, bátran ki merem jelenteni, és most már el sem tudom képzelni Nélküled a napjaimat… nem találkoztam még Hozzád hasonló férfival, aki mellett ilyen intenzitással és magasságokban élhetem meg a bennem növekvő elsöprő érzéseket, mintha nem is ezen a világon volnék, mintha nem ezen az idősíkon léteznénk…

Gondolatom minden sora, te vagy nekem.
Szakadék szélén állva ments meg engem!
Lehet, hogy napunk sok nehéz időt ígér,
De kéz a kézben szerelmük sokat remél!

Van arc,
amelyik ha megjelenik
egy sötét szoba ablakában,
benn nyomban árad a fény.

Meghívót kaptam egy baráti házhoz, mondták, nem lesznek sokan, szeretnénk ha eljönnél.
Mindig szerettem a kis társaságokat, jobb alkalom van másokat jobban megismerni.
Ahogy beléptem, Barátom Imre és felesége fogadott:

Ami elkezdődött,
s elakadt azután,
nem kéne folytatni
azt a szép délutánt?

Késő őszi esték,
halk, lágy mesék,
tapintatos újjak,
selymek omlanak,
ajkak sóhajtanak.

A kandalló előtt ültünk ketten,
parazsa gyéren világított,
néma csendben.

Ezt a verset most -- itt az utcán -- prózában írtam meg.
Te számomra a testi báj, a lelki szépség és az igazi férfi tökéletesség megtestesítője voltál. Fölöttünk álló törvény, hogy szeresselek -- függetlenül attól, hogy mennyire viszonoztad. Égbe emeltél, porba sújtottál, kínoztál.

Almalét ivott a lány. Az ujjai
nyomán szakadtak egybe kis
folyók a hűs pohár falán, s
cseppbe gyűlve tóvilág maradt
a fémmezőjű, kerti asztalon.

Szóval fél hogy kitépem a szívét
szerelempokróc takarja testét
hűs barna őszi szemekkel
követi minden mozdulatom

Te főzöd a forró teát
én keverem hozzá a mérget
ilyen ez a sanzon Kedves
mézzel kevert aranypor
ölelésed hozzá a refrén.

200 fokon ég a szív
az álom a kert végén ugrál
valami korhadó farönkön
éjszaka szabdalja a bőrt a hátamon
ujjaid nyomát keresve a hámsejteken
részeg lehetnék olyan hullámokkal
falánk járdaszegélyekkel kacérkodó.

Gizike nem volt kimondott szépség,

Mosolyában nem volt semmi kétség.

Érdeklődésel mustrálta a férfi nemet

Szépséges bájaival örömmel díszelgett.

Távolból figyeltem a partot,
hol egy szépséges kis tündér
szomorkodott.

És csendbe burkolózott az egész szoba,
E keserűség lenne a halál szaga?
Előlép, körbenéz, megrántja a vállát,
Csak a várakozás zavarja meg álmát.

Tiéd minden, mire vágyom,
Tiéd a létem és az álmom,
Tiéd a hangom és a testem,
De enyém, mit eddig kerestem.

... és nem azért,
mert elhagytál engem,
hátat fordítva nekem,
mondván, hogy nem szeretsz;
nem azért sírok én,

Bandázsolom a kis maci kezét
nekem kicsiként rókám volt
sokat rókáztam
de most a kis macit kötözöm
úgy teszek mintha
megsebesült volna

Virágok nyíltak az útszélen, amerre jártam,
daloltam ifjú boldogságomban.
Nem törődtem azzal, hogy a világ kerek,
nekem lapos volt, és néha meredek...

Andalítón ring testünk az éjben,
csillagok ezüst fénye takarónk,
forró vágyak izzanak a vérben,
a pillanat a szenvedély-hajónk.

Kicsi szőke angyalka,
Ugye szeretsz engem,
Mert én téged igen nagyon:
Légy a feleségem!

Hatalmas fal vette körűl a vár épületet,
Hol szerelmes szive sokat szenvedett
Szivét adta könnyelműen Hamletnek ki
Nem adott neki mást csak üres igéretet

Nem lehet!
Miért akarom mégis csókolni a szád?
El kéne futni, el innen, messzire. Szivárvány végét keresve hullani a semmibe.
Mégis maradok. Testem megfeszül égő pillantásod súlya alatt,

De most hallgasd...

Két tenyérrel üti a járdák dobját,
szóval buszokat rángat itt belül
és fordul, aztán lépdel, ott fent látom
és a lépcsők a talpa alá repülnek
kék-fehér csíkok, talán felhők,
talán ott marad néhány percre a parton

Két magányos fehér galamb
szállt le az udvarra,
megtalálták a meggybabért,
s megpihentek rajta.

1. fejezet - Kezdet

- Ébresztő! - szólt be anya a szobámba egy átlagos hétköznap, ám az ágy hívogató érzése erőteljesebbnek bizonyult, még anya szavánál is, így még mindig a takaróm alatt próbáltam magamban azt kívánni, hogy bárcsak hétvége lenne. Ám, mivel ez nem lehetséges, így anya türelmetlen hangját hallottam meg ismét arra „ösztönözve”, hogy kelljek fel.

Szegény Anyám, csak robotol,
nyögi, mit senki sem akar...
gondozza a családi vagyont,
közben mindent csak ad, ad.

testvér.. először csupán egy szónak tűnik
annak, ki az önzőség mámorában fürdik
igazából többet jelent, mint bármi más
hisz az ilyen kapcsolatban nincs ámítás

itt leszel-e még, ha nem leszek az, ki régen?
itt leszel-e még, ha elhagy mindenki végleg?
itt leszel-e még a legsötétebb alkonyon?

Az asszonykám még szendereg,
lángban ég az arca,
csupa tűz az egész asszony,
lobog tüzes lángja.

Lopott az idő, amikor élhetek.
Lopottak a percek, a lélegzetvételek.
Lopott a csend, a hang, az árnyak.
Lopott a világ, ahol megtalállak.

általad fogannak meg bennem
apró szózigóták osztódnak
emlékplacentám táplálja
szeretetzsinóron át

szundikál mellettem az éj
halmazokat építek
csillagokból
végigrakom vele a testét
a hajlatokba is jut

Néha látlak még,
ha álmomban az ég
vörös és narancs, mint aznap volt.
A szemed szép, mint rég,
A szívemben a jég
elolvad, ha csókolhatlak.

Az első pénteken
aláhullt az égbolt,
az utca fénytelen
kövén szerte szétfolyt.