Amatőr Művészek Fóruma

Még mindig érzem álmomban
szőke hajad illatát,
álmaimban minden éjjel
te vagy nekem a világ.

Szeretem veled a sejtelmes éjszakát,
mert karomban tarthatlak.
Nézlek, s óvlak, elcsukló hangomnak
nehéz a szó.
Ezüst hajadnak selymét százszor végigsimítom.

mint egy tört a négyzeten
úgy ülök itt a széken
kedvem aprócska semmi
nullára kerekítem
osztható önmagammal

Vizet forral a szenes kályha,
zománcos edény ül vasporon,
vigyáz rájuk a lámpa homálya,
a fény petróleumon oson.

Fekete betűk, hófehér lapok,
zúg a gép, lelket nyomtatok.
Semmi szín és semmi színlelés,
fehéren, feketén, nincs révedés,
nem kell szivárvány, az ősz avarja,
lelkem sötét, mint az ördög varja.

Egyszer voltam csak szerelmes.
Mikor a virágok kibontották vörös
hajukat, s rám mosolygott árva
buszmegálló reményre váró
ártatlan bérlőjének szürke
lélek-tükre.

Nyitány: A kezdet
Egy történet indul útján,
Vágyak és szerelmek után.
Dobban a szív, lüktet élet,
Benne minden megtörténhet.

Karjaidban pihenek
ölelésed élvezem
szorításod égies
tekintetünk eggyé lesz

Te göröngyök között kismadár,
ki szállni oly nagyon vágyva vágy,
hullámok simítják melledet,
kezemet öledhez engeded.

Kedvesem, én kedvesem,
súgd meg nekem kit szeretsz
vonzalomtól örvendsz-e
szenvedélytől éghetsz-e

Örülnék, ha észre vennél
s egy köszönésnél többet tennénk
örülnék ha megszólalnál
pajkos szavaiddal elragadnál

Jázmin kiment az istállóba és befogta lovait. Túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy itthon üljön. Elmegy egyet szánkózni, a friss levegő jót tesz neki, s a lovakat is megjáratja legalább. Jól kizokogja magát, s megnyugszik a lelke. Imádta a telet, olyan romantikus volt számára, ahogy fehérbe öltözik a táj. A fekete fák végre menyasszonyi ruhát öltenek.

Mosolyod, szavaid, bennem élnek,
Aprón parázsló kis remények.
Éjnek éjén, mint csillagfények,
Égnek, remélnek a messzeségnek.

Leszaladtam este a kis közértbe, mert megéheztem. Benyitottam, de nem volt egy árva lélek sem. Ez merőben szokatlan jelenség, főleg az esti órákban. A pénztárnál se állt senki, pedig csíptem a csinos eladónőt. Randizhattam volna vele, de lekéstem, mert bátortalan voltam. Talán legközelebb jobban ráfekszek a dologra.

Sóvárogva kereslek szüntelen, angyalom,
de nem talállak, fénylő csillagom.
Szívem meghasad bánatában.
Semmi sem számít, csak az, hogy itt légy.
Az óra mutatója monoton körbe jár.

Hadd fogjam két kezedet meghitten.
Hadd csókoljam kezed minden ujját,
s minden percét szép lassan,
megköszönve, hogy írsz nekem.

Énekes madaramat évekig
nevelgettem, dédelgettem.
Ma mégis útjára engedem.
Repülj, kis madaram, repülj!

– Szia anya! Már nagyon vártalak!
– Szia Sacika! Siettem, ahogy tudtam. Hogy van az én nagylányom?
– Kicsit fáj kezem a sok szuritól. Ha felemelem, akkor nem érzem annyira. Látod, így ni!
– Látom, látom.
– Anya, nem felejtettél el valamit?

Néha egyszerűbb, ha úgy mesélünk el egy történetet, ahogyan mi láttuk, és nem úgy, ahogyan az valójában történt. Talán így jobban megérthetjük és elfogadhatjuk a világot behálózó dolgok működését. Egyszer édesanyám azt mondta: „Fiam, hidd el, az élet tele van csodákkal! ”. És milyen igaza volt!

Éj csendjében, magasságos égben,
Mint egykor még a színpadi képen,
A hangszereken megint oly szépen
A "Gyöngyhajú lány" csendül éppen.

Megjegyzés: Kóbor János, Mecky emlékére

Nem lesz másik, becéző szavad megmarad.
Taszít gyatra pusztaságon szép világra.
Lökjön prométheuszi láncos sziklára.
Feltámaszt mindig újra becéző szavad.

Mikor engem nézel,
Őrjítő csókos szemeddel,
Gyúlnak apró tűzzel,
Fények a te szerelmeddel.

Kedves nagyon várlak.
Sajgó szívem nem leli nyugalmát,
még karjaimba nem zárlak.
Kilesek az ablakon,
jössz-e már?

Üt az óra,
nem számolom mennyit,
csak monoton ketyegését
hallgatom szüntelen.
Reszket a félelem bennem,
elakad a lélegzetem is,
úgy izgulok érted.

Árnyékom táncol a tiéden
ütemet lükteti szívünk
torz formát ölt rajza
ahogy a sötét a sötétet
öleli gyengéden.

Csak hó hull most nekem tisztán, nesztelen.
Emlékezem.
Egy nyári csendes, hűs alkonyon,
Szellő bontott tincset hajadon.
Néztem csak s fejed vállamon,
Hevertünk időtlen pamlagon.

Lovam sörényébe kapaszkodva,
repültem a végtelenbe, álmomban.

Hosszú utat jártam én be
ezen a világon.
Célként érve el a reményt
megleltem a párom.

Szedtem már életemben sok rózsát,
illatoztam bimbódzó virágát.
Bánat nélkül nincs öröm sohase,
megszúrt már alattomos tövise.

Melletted megnyugszom,
E nagy nyugtalanságban.
Melletted bízom mostan
E keserű bizonytalanságban.
Adod nekem magadat, adom magamat.
S őrzöm minden szerető szavadat.

Álmomban a mennyben jártam,
csodás angyalokat láttam.
Körbehintettek virággal,
megtöltötték szívem vággyal.

Nekem olyan kedvesem szeme,
mint szomjazónak patak vize.
A mennyországban érzem magam,
ha reám veti a napsugaram.

Megremeg a lelkem, ha látlak
csak álmodhattam ilyen szépről.
Hová lettek az angyalszárnyak,
mikor alászálltál az égből?

Szemedben egy szikra,
Szívedben egy szikla,
Karomban ölelni, sohasem feledni,
Mi egykor volt a kánaán,
Mostanra feledésbe merült tán.

Se aznap, se másnap,
lelkemet ne lássad!
Csak ülök a széken,
csendesen és szépen!

Te lettél édes, lelkemnek ébredése,
szívben parázsló tűznek éledése.
Lánggá szítottad hamuvá vált parázst,
örömtánccá változtattad a magányt.

Nem tudok már szeretni igazán.
Téged akarlak megmaradásnak.
Mások ha jőnek, most csókkal talán,
Látom őket tüzes látomásnak.

Valahol a sötét éjszakában
neked zúg a tenger,
monoton zúgásával altatni szeretne.
Ágyadba fektettelek,
szőke göndör hajad
fehér párnára omlott.

Szerelmes szavakban, üres szavakkal, tekintek a naplementére,
Szeress még arra kérlek,
szívemben száz emlék éled.
Képeinket nézve, hiányzik érintésed,
Ajkaid, szemeid tündöklése,
Fejed hajtod kebleimre, ahogy sárgállik az ég, majd rózsaszín, végül kék.

Lépteink alatt, halkan ropogva,
Édesen, búsan nyílik nekünk
Santorini ezredéves, kopott lépcsősora.
Szétfeszít tömött hófehér falakon
Ezernyi csodaszép kék kupolát,
S teríti szerteszét számtalan
Girbegurba, apró sikátorát.