Amatőr Művészek Fóruma

Gondolataim nem nyughatnak,
Csak szaporodnak nagy ütemben,
Veled élnek s lassan halnak,
Zavarodott agyvelőmben.

Ahogy így várlak, kintről a tavasz felém lehel,
Egy másmilyen napfény, egy másmilyen ember kérdez, felel.

A poharam száján az ujjam egy dallamot simogat,
Ahogy így várlak, még az üres pohár is megnyugtat.

… nem is tudom, hogyan lehettem meg ez idáig Nélküled, hiszen mostanra alig bírok megküzdeni a hiányoddal, ha egy-két napig nem látlak, nem ölelhetlek… annyira tudsz hiányozni, hogy valósággal fizikai fájdalmat okoz a mellkasomban, nem találom a helyem, és megkísértenek a valótlan árnyak sötét gondolatok formájában…

Leszállt az alkony
szokatlan csend,
madarak elpihentek.
Földöntúli fény
szűrődött keresztül
fáradt lombokon.

Elfogyott a kávé, bevallom, én voltam,
egy ideig mászkálok még holtan, és kávé mellé erőt is veszek a sarki boltban,
de még maradnék aki lettem.

Sosem nevettem.

Hogyha rám figyelsz, valamit mondok,
halkan suttogok az éjszakába;
és ha megérted, akkor vagy boldog.
A szavam őrzöd, nem veszik kárba.

Szaladtál; imádtunk, fogunk és tettük
Gyűlölünk és imádjuk
Kapj, hallod, kapj el
Ezt az érzést nem fogod, mert megtartom magamnak

Szeretve lenni jó dolog, de szeretni
már nem mindenki tud. Én sem.
Ez lesz a következő lépcsőfok.

Szerelmem, hogy tudsz ilyen kedves lenni?
S mindenkit ugyanígy szeretni?
Bár nem kell erre válaszoldod,
Csak lássam gyönyörű arcod.

Hosszú tél után, nyúló ábrándok
tavasszal könnyen megesnek
a lányok!....

Száll az este teagőze,
keversz bele édes mézet;
bögrémbe a decit méred.
Kihasználod az alkalmat;
nevetésre görbül ajkad,
borzolod a hajam össze.

Idegenként ül itt köztünk
egy újabb kis darab belőled,
megint reggel ütköztünk,
és én volnék aki újra erőltet
némi csevegést…

Szabad voltál, szilaj és szigorú,
A szemöldököd mögé rejtetted bánatod,
Nem volt béke, csak harag és háború
De mindig hitted, hogy láthatod
Rózsabokrod tüskéi között
A virág szirmait kibomlani.

A boldogság madara ül vállamon,
gerlicének a búgását hallgatom;
el nem röppen, s a két kezed átkarol,
szinte csoda ez a ritka alkalom.

Amikor a szív egy sötét raktár
Poros, pókháló fedte falak...
Egy idegen zörget lezárt kapuján
Mindhiába, míg egy nap
belülről törik a zár, és már
észrevétlenül bent járkál...

Amikor a nagy
nagy távolság közelebb
visz téged hozzá.

… menthetetlenül szerelembe estem, amely mély, mint a feneketlen óceán, tiszta, mint egy újszülött lelke és igazi… valódi… és tudod, én erre vágytam, hogy nyeljen el, ragadjon magával, sodorjon, s ne tehessek ellene semmit…

gyöngyvirág csillagok takarója alatt
holdálom ringat avarból vetett ágyon
álmod büszke gerincű fák tövében pihen
a mindenség végtelen ösvényét járod

hogy ha még meg is
ölnél hogy elfelejtsél,
Barátom maradsz.

Mikor lelkem már mindenkit itt hagy
Te akkor is mellettem itt vagy
Mikor már elapad ajkam szava
Akkor is körbevesz szíved fala

Téged ez fáraszt
és elveszel a részleteimben,
de hát nő vagyok
és így sokszor rendezetlen.

Ámor nyila meglőtte szívem,
Szép lány csókja gyógyítja sebem.
Szerelemmel kezeli lelkem,
S vele boldogságra leltem.

Ősz hajába tűzött, fekete hullámcsat,
a szobában csend,
a lélekben rend,
csipetnyi fahéj, citrom illat.

Már mindenhol ott vagy,
bárhová is gondolok,
te lettél a középpont, a bizonyosság,
minden régi lépésem
hozzád vezetett,
és az ösvényt angyalok taposták.

Száll a madár a magasba,
keringőzik ide, oda mintha
várna valamire, talán az én
fájó szivem üzenetére.

Nem ígértél túl sokat
és csak néhány álmot hoztál magaddal,
ehhez hozzászőttük az én összes vágyamat
egy nagy színes gombolyaggal -

mikor jöttök
már fehérben leszek
kérdezni nem fogtok semmit
csak öleltek
a szavak úgyis mindig elesnek
a szem s a gondolat mély
mindent tudni fogtok rólam

hogyha jönnél
szirmokat bontanék mint a fa
illatos almavirág lennék
a napnak elállna a szava
és simítanál
rajtam reszkető fénylepkék

Nem fáj. Ismerős az út
a lépés a levegő.
Ki az utcán jobbra,
ott majd szembejő’
a kereszt, ott fel-fel
a hegytetőre,

Szíved kemény, mint a kő
Minden szavad oly keserű
Bőröd hideg, mint a tél
De egy részed bennem él

egymás szemében
nézegetjük magunkat,
vajon ki az ott?

Egyszer mindent feltettem magunkra,
te azt mondtad talán, én meg szerettelek.
Mert ha néha elfelejt is, a szív újra megtanulja -
mert nem szeretni… olyat nem lehet.

Némáknak üvölt a feje
vakoknak lát a szíve
sántának láb a mosolya
lelkemnek ereje csókja

Szilveszter hajnala volt, még éjsötét, derengő fények nem kíváncsiskodtak be szobája ablakán, öt óra lehetett. Mindig a kakasokkal kelt, nem volt különösebb oka ágyban maradni. Résnyire nyitotta szemét, a hátára hengeredett, hatalmasat nyújtózott, akár egy elégedett macska, és szokás szerint máris fogócskát játszottak fejében gondolatai.

Ha én festeni tudnék,
először a fekete festék fogyna,
ha én festeni tudnék,
minden vonal búsan hajolna a másikra.

Aztán lehajoltál
és felemeltél térdig
repülni hívtál
én kiszáradt torokkal
oxigénről álmodom.

ujjaid mentén
árvalányhajol lényem
játékod szerint.

Ma télruhába öltözött az élet,
s a szél vezényel új melódiákat,
ha int a pálca, jégcsapok zenélnek,
faágak ónköpenyben intonálnak;

Így működünk; egymást keresve,
nem gombóccá gyűrjük - kimondjuk, ami fájt,
aztán figyelünk a csendre, mely egymáshoz sodor,
és kincsként őrizzük minden pillanatát.

Néha sikerül beleveszekedni az éjszakába,
az meg fogja a mosolyunk és magával rántja.
Így fekszünk egymás mellett egy darabig,
a szavak mögött a néma fájdalom lakik.