Amatőr Művészek Fóruma

A lány: Kiwi

- Tudom, hogy kit keresel – szólal meg.
Olyan hosszú ideig tartott köztünk a csend, hogy el is felejtettem, mellettem áll. Eggyé ölelt minket a Nap fuldoklása. Hipnotizáló, gonosz mágia a Ház előtti tavon pettyeződő, szépia aranyhíd. Minél szebb, annál aljasabb. Mindig kiráz a hideg, ha a CoRoT7b exobolygóra gondolok, ahol a Nap sosem megy le. Rettenetes lehet a végtelen fény!
Kicsit azért enyhítik rosszullétemet az ablakok miniatűr hibái, van néhány koszfolt rajtuk, holtra csapódott madártetemdarabok, amelyek felébresztenek esténként a mindenkori transzból: ez nem a valóság… Csupán mímelt lenyomata annak.

A lány, aki érzelmeket evett

Alattam száz méter, két karom oldalán további ezer. Testem kereszt a semmiben, tejüveg híd tartja alul, felül több ezer prizmaablak csapkod egymás szavába vágva. Fröcsögnek. A mélység párás átka lehet az, mit az égbolt szilánkokként szít pórusaimba. Úgy fáj, mint haldokló csillagoknak a ragyogás - én kísérem ki őket utolsó útjukra a hetedik szféra fölé, ahonnan Isten országa csupán bábjáték-komédia. Innen én irányítok.

Kinek szíve még meg nem perzselődött,
kinek lelke még nem érezte tüzét,
ki a világot még nem látta rózsaszínnek,
annak minden nap egyformán kel fel.

van kedved szerelmesnek lenni belém?
.............................
jól van. nekem sem.
voltaképp olyan hülyén is hangzana,
ha úgy hívnál: kedvesem.

Élvezd a pillanatot, mely adatott.
Két álom közti ébrenlét varázsát.
Az ezüst Holdfényt, s millió csillagot,
Az aranyszín Nap áldott ragyogását.

Láng lángol a távolban,
örömtűz, vagy mi, nem tudhatni azt,
látni, ahogy szétnyílik
előtte a horizont-damaszt.

Szomorúság társként szegődött mellém,
kézen fogva sétálunk végig.
Látni megannyi mosolyt, nevetést hallani,
de kérdés: nekem, miért nem jutott?
Leültem egy padra, hogy gondolkozzak.
Vajon, vajon?!

Nagyon szereted a tejet.

A múltkor azon méláztam vajon mikor leszel tejcukor érzékeny
Aztán eszembe jutott, hogy a családodban sok a cukorbeteg és nem akarom, hogy Te az legyél.
Meg, hogy mit jelenthetett neked a tavalyi szülinapomon az a félrészeg
Csók, annyira akarom tudni. Nem volt még elég.

Ha tudnád, mennyit vártalak
a velencei dokk alatt,
ahol Nikos Kazantzakis
hőse táncol szüntelen
porfír barna köveken.

Rám vár egy asszony

Itt áll egy asszony,
kezeit nyújtja felém.
Rám vár egy asszony,
rajongva szalad elém.
Törékeny asszony,
simogat, sírva nevet rám,

Isten veled nyár,
ég veled szerelem,
gyermekből felnőtté
érlelő érzelem.
Tomboló hormonok
a forró homokon,
égető könnycseppek
az első fájdalom.

Hebegve szól szívem tétova kelyhében már minden félrerakott dallam; ki tudhatja felemelő, ismeretlen percek terveit? Midőn Kozmoszok tágra nyílt csillagos szempárja gazdag Esthajnal fényével talán éppen rám kacsint! – Zakatoló, infarktusos szívem már egyre zaklatottabban, hevesebben vert; merre vihetett volna csetlő botladozó menekülő utam, ha nem lehet mindig mellettem Angyalom?!

Tükörből tükörbe lépek.
Egy évezred talán, mi eltelt így,
ebben a lázálomszerű emléklabirintusban,
hol percenként találkozom veled,
és percről percre más vagy.
Nem furcsa, hogy így sem létezem neked,
édes. Képzelt énképemre vagyok irigy.

lélek húrjain
könnyed sóhaj
vágy álom
térdet hajtó akarat
keresve az utat

Harmatos hajnal kopog az ablakon,
Tudom, mit akar: enyhít a gondomon.
Gyönge még a fény, ilyenkor sötét van,
Segítsen valaki az én bús gondomban!

Néha kiveri szememet a led, ha visszapattan a fémről, és beléd feledkezem. Bár tényleg igyekszem figyelni. Próbálok válaszolni neked. Tegnap is megkérdezted, azelőtt is, és múlt héten is. Mandula alakúra mosolyodik a szemed, néha a fejedet is rázod hozzá. Nevetsz is rajtam, ha épp úgy bukkan a nyelvem, és egy pillanatra elfelejtek nem pöszének lenni.

Őszmosoly

Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló bús mosoly.

Még csak reggel volt. Hajnal hat. A színek épp csak feltámadtak a minden éji kis halálukból; összekarolva segítették egymás hátára a kereszteket.
Hatalmasat szusszantál. Lebbent a hajad, ahogy követte szád méltatóan hanyag mozgását, és szempilláimat kirázta a hideged.

Akit én hívok azt szeretni szeretném
magamat hozzá alázattal vinném
ha befogadna szelíd ölelése
imámat suttognám leborulva s kérve

Bolond a tél. Tavaszt mutat,
de zord arcát is adja.
Azt nem értem, ha jól mulat,
miért hagy így magamra.
Én csak nézem a jégcsapok
olvadó neszét, hallom
a látványt, így bőven kapok
belőlük zenét s vallom,
belém zokog a várt tavasz;
és hiába halnak szavak,
Te mindig bennük leszel;
már Mindenben létezel.


Megjegyzés: Himfy-ciklus 8. fejezet (Scorpions - Still Loving You)