Amatőr Művészek Fóruma

... mert szédülök, szavad betölt egészen,
és kapkodok az őszi ég alatt,
időt nem ismerek, hát nagy merészen
az értelem kitört, de szívem is szakadt,

Nézd a csipke fákat, andalítanak,
tollpihék keringnek gondjaid körül,
s ha tangó tüzére csábít el a nap,
szikrákba szépül, mi eddig fájt belül,

Csillag kontyán megfáradó pille,
zivatarban lazán játszó fény,
áfonyás, szórt bugyborékos pite,
játékod kedves, az vagyok én.

Menedék-sziklába szeretnék végre kapaszkodni, melynek Angyalarca van; ami nem ítél feleslegesen, s nem perel. Kinyújtja felém angyalszárny-hátát, s biztos védvárként bevehetetlen védelmez! Szememben ily gerinces hölgyet szeretnék magamnak, ki babonázó-szent pillantásával méltón felemel sárgaföldek poklából, ha már e nagyvilágon semmi sincs rendben. – Vajon miként kellene rátalálnom a megérdemelt boldogságra, mely nem kérkedik és sohasem fuvalkodik fel?

Körberajzoltam a foltokat,
amiket az ágyneműn hagytál,
hátha kiadja alakod,
kinyitottam az ablakot,
hónod alá kapott a szél.

Fátyol hang
lüktetés
csendben s zajban
csókod mézédes katlan

Szeretnék egy ódát írni neked,
De nem érzem elégnek a telet,
Hogy papírra vessem.

Jöttöd talán csak szívemet találta el:
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,

Hol az arany folyó vén partjához simult egy kanyarban,
Alábújva, mintha hátával neki rozoga hidat tartana,
S ott éppen, abban a kanyarban a víz fölé hajolva görbe,

Ma még itt vagy,
és szeretsz.
Ma még itt vagyok,
és szeretlek.

tiszavirágból glóriád
hervadt éjszaka szemedben
újabb földre lépsz
az álomsziklák között
mennyire vagy egyedül

Összeborulnak a völgyek,
az erdők, a fák, a fények,
hátukat lelkednek támasztják
rebegő bordák súgta éji kéjek.

Beérsz a mennyország kapujába.
A kezed már a bejárat kilincsén.
Érzed, hogy megtaláltad mi az az abszolút jó, ahova érdemes eljutni.
Látod a jövődet, a tökéletes férfit, a szerető apát, az igaz szeretőt
akivel a belépést követően az idők végezetéig tökéletes lehetne minden..

Gyönyörű, rejtőző, kéjes artisztikum,
Szempár, mely örökre ott maradt,
Léptek, hangok, sötét misztikum,
Már csak levelek a fák alatt.

Míg fakóaranyba hull a nyár, megint
oroz, s a holt virágokat fakasztja;
sötét magányba bújik új tavaszra,
torz reményt regél a múltra és ha int,

Egy éjszaka történt,
Azóta harapdál.
Kimerítettem magam, hogy végre
Félbehagyja kicsit.

Odafent a magasban kerestelek,
peregtek agyamban a színekben
csillogó eleven emlékek.

Gyönyörű voltál Istennőm,
abban a vadonban,
ahol a testedet beszéltettem
keserű lapuleveleken.

Nekem a május
Nem kikelet, csak az ősz
Szól: „Eszembe juss! "

Éjszaka van. Rajzanak az árnyak,
ágszörnyekké nyúlnak szobám falán.
Bár rettegek, mégis egyre várlak;
hogy oszlasd el kételyeim végleg,
elmémben a bizonyosság fér meg.

Egy meztelen sötétkamra.
Ha felnyitom, talán megvakít
A gondok Andromédája.

Hullámos tincseiden csüng a hold,
látványtól részegen belekarolt…
hiszen megannyi bús koron át
nem látott ilyen hajkoronát.

Egy ki nem talált hős
Voltam neked
Egy rakoncátlan kedv
Jövő helyett

Ma vág a szél, s ha támad, én bebújok...
ne félj, csak ért öledbe fészkelődöm.
Veled halok, mitől talán a súlyok
erőtlenek. Becézz, te röpke őröm.

Őszmosoly

Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.

Ó, mondd ki, hogy kedved leled bennem,
és vöröslő ráncán sír álmot e rab!
Vagy hazudd el, Boldogság, szerelmem

Szívemben már életfogytiglan megmarad echozón aranyló szíved kattogó, elejtett dobbanása: amire még méltán lehetnél büszke ma! Közelségedben – érzem -, újból gyermek maradhat hajótörött, méla lelkem s nem szükséges bújkálnom, ha azt akarom, hogy láthassák valódi énem! Egymást közti táguló távolságaink mintha nem is léteznének – csak még közelebb hozzák bennünk halhatatlan bimbós romantikák földi Mindenségek nászát!

Aztán lángolnak a létrák
ahogy a nyár a tetőkön rohan
unottan száradó fák
valami város feletti
buborékban tükröződő kikötő.

Ideges, mégis leheletfinom kopogás hallatszott végig az ajtó faburkolatán, amiben az ember önkéntelenül is elgondolkozik, miközben túlterhelt, és megviselt agyában egyetlen kérdés fogalmazódik meg: ,, Kopogjak, vagy ne kopogjak?! ”
Aztán végül nem hagyta megvesztegetni saját magát elszánt, és tudatos elhatározásában, és több alkalommal is berregő hangon csöngetett.

Arca pír, de bőre alabástrom,
mennyei formáin a nap legel,
omló fürtjeit engedd ma látnom,
hogy bújtatják, amíg életre kel.

Csak álltam ott. Sok éve már...
lent az utcán, hideg októberben
néztem ablakod.
Vállamon teherként kemény akaratom,

Valahol elveszett a Nyár,
s tűnni kész a rejtelem.
Álmaimban még visszajár,

Megjegyzés: A Nincs évszak, csak fétis c. Himfy-ciklus 11. eleme
(Kaz Hawkins - Because You Love Me)

Kertemben tavasz csivitel,
madarak zengik létét.
Halottas homály viszi el
az érkezést, hisz kér még
napsütést, tőled áradót,

Kulcsomat, kék angyal, elrejtem,
a hajnali harmatban keresd.
Tudom, szereted, ha megáznak a dolgok,
és ettől minden tiszta lesz.

Kacsintott egyet s elhagyott,
fényét orcámra sírta.
Madárfütty zendült, de fagott
kavarta fel a líra
csendüléseit, hát letűnt.

Megjegyzés: Megjegyzés: a Nincs évszak, csak fétis c. Himfy-ciklus 9. eleme
(Chopin - Spring Waltz - Mariage d'Amour)