Amatőr Művészek Fóruma

Porcok közt karistol a vágy,
lüktető ér pattan rostok között,
mikor a szív pitvarához ér.
Dobban fülemben halkan,
kacaja lassan szivárogni kész,
mikor szétdurrant vénából folyik a vér.

Útra kelni a hűs dombokon,
míg hajadba merül homlokom,
nem sírnak a vijjogó árnyak.

És rejtegetted tovább
akvarellbe hazugságaid.
Kiszáradtak.
Cserepei mögül tört ki a mennyezet.
Skarlátjaidba kapaszkodok,
hogy tengelye legyél képzeletemnek.

Éjszaka, ha hó ropog
lapítva a talpad alatt,
s kutyák csendje morog
a csillagok alatt,
és fagyott levegő lebeg

Az Úr a Második napon
teremtett
szárnyatlan állok most előtted
az Ő tenyere már nem óv
hátamon időparázs zabál

taktust ver a szív
zenéje már nem idegen
kottázott emlék
hintázik hangjegyeken

amikor
hallgatásom bélelt
bugyraiba dugdostam
ki nem mondott szavaim
szenvedély-szirmait
és minden elherdált perc
fennakadt szívemen

Amint leszáll az est, szobám falára
vetítelek, s velem leszel ma éjjel;
megálmodom, hogy ölsz a szenvedéllyel,
s ölelsz magadhoz úgy, miként az árva,

ránk simult bársonyos
tegnapok takarója alatt
mézgába ragadt
láva-ölelések illata
csókgyümölcsök
ízével keveredett

Minden éjjel Csipkerózsa voltam,
epedve vártam titkos hercegem,
szerelmes rokkámon álmot fontam,
és szívvel szőttem át, s a lelkemen;

Neked adom csillagporban
lágyan fürdő éjszakám,
neked adom hívó hangom
tavaszt váró télmáglyán,

ajkamon titokmarón sajgó érzelmem
nem szendereg többé a felizzó hamu
szomjazva szemed tavaiba révedem
meztelen valómat álcázom szótlanul

... mert szédülök, szavad betölt egészen,
és kapkodok az őszi ég alatt,
időt nem ismerek, hát nagy merészen
az értelem kitört, de szívem is szakadt,

Nézd a csipke fákat, andalítanak,
tollpihék keringnek gondjaid körül,
s ha tangó tüzére csábít el a nap,
szikrákba szépül, mi eddig fájt belül,

Csillag kontyán megfáradó pille,
zivatarban lazán játszó fény,
áfonyás, szórt bugyborékos pite,
játékod kedves, az vagyok én.

Menedék-sziklába szeretnék végre kapaszkodni, melynek Angyalarca van; ami nem ítél feleslegesen, s nem perel. Kinyújtja felém angyalszárny-hátát, s biztos védvárként bevehetetlen védelmez! Szememben ily gerinces hölgyet szeretnék magamnak, ki babonázó-szent pillantásával méltón felemel sárgaföldek poklából, ha már e nagyvilágon semmi sincs rendben. – Vajon miként kellene rátalálnom a megérdemelt boldogságra, mely nem kérkedik és sohasem fuvalkodik fel?

Körberajzoltam a foltokat,
amiket az ágyneműn hagytál,
hátha kiadja alakod,
kinyitottam az ablakot,
hónod alá kapott a szél.

Fátyol hang
lüktetés
csendben s zajban
csókod mézédes katlan

Szeretnék egy ódát írni neked,
De nem érzem elégnek a telet,
Hogy papírra vessem.

Jöttöd talán csak szívemet találta el:
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,

Hol az arany folyó vén partjához simult egy kanyarban,
Alábújva, mintha hátával neki rozoga hidat tartana,
S ott éppen, abban a kanyarban a víz fölé hajolva görbe,