Amatőr Művészek Fóruma

Távolból figyeltem a partot,
hol egy szépséges kis tündér
szomorkodott.

És csendbe burkolózott az egész szoba,
E keserűség lenne a halál szaga?
Előlép, körbenéz, megrántja a vállát,
Csak a várakozás zavarja meg álmát.

Tiéd minden, mire vágyom,
Tiéd a létem és az álmom,
Tiéd a hangom és a testem,
De enyém, mit eddig kerestem.

Virágok nyíltak az útszélen, amerre jártam,
daloltam ifjú boldogságomban.
Nem törődtem azzal, hogy a világ kerek,
nekem lapos volt, és néha meredek...

Andalítón ring testünk az éjben,
csillagok ezüst fénye takarónk,
forró vágyak izzanak a vérben,
a pillanat a szenvedély-hajónk.

Kicsi szőke angyalka,
Ugye szeretsz engem,
Mert én téged igen nagyon:
Légy a feleségem!

Hatalmas fal vette körűl a vár épületet,
Hol szerelmes szive sokat szenvedett
Szivét adta könnyelműen Hamletnek ki
Nem adott neki mást csak üres igéretet

Nem lehet!
Miért akarom mégis csókolni a szád?
El kéne futni, el innen, messzire. Szivárvány végét keresve hullani a semmibe.
Mégis maradok. Testem megfeszül égő pillantásod súlya alatt,

De most hallgasd...

Két tenyérrel üti a járdák dobját,
szóval buszokat rángat itt belül
és fordul, aztán lépdel, ott fent látom
és a lépcsők a talpa alá repülnek
kék-fehér csíkok, talán felhők,
talán ott marad néhány percre a parton

1. fejezet - Kezdet

- Ébresztő! - szólt be anya a szobámba egy átlagos hétköznap, ám az ágy hívogató érzése erőteljesebbnek bizonyult, még anya szavánál is, így még mindig a takaróm alatt próbáltam magamban azt kívánni, hogy bárcsak hétvége lenne. Ám, mivel ez nem lehetséges, így anya türelmetlen hangját hallottam meg ismét arra „ösztönözve”, hogy kelljek fel.

itt leszel-e még, ha nem leszek az, ki régen?
itt leszel-e még, ha elhagy mindenki végleg?
itt leszel-e még a legsötétebb alkonyon?

Az asszonykám még szendereg,
lángban ég az arca,
csupa tűz az egész asszony,
lobog tüzes lángja.

szundikál mellettem az éj
halmazokat építek
csillagokból
végigrakom vele a testét
a hajlatokba is jut

Néha látlak még,
ha álmomban az ég
vörös és narancs, mint aznap volt.
A szemed szép, mint rég,
A szívemben a jég
elolvad, ha csókolhatlak.

Az első pénteken
aláhullt az égbolt,
az utca fénytelen
kövén szerte szétfolyt.

Este van, az asztal mögött szemed kéken ég,
sosem volt a pillantásod talán ilyen még.
Tudod, hogy a türelmem már végleg elapadt,
A hazugságlemezed már megint elakadt.

az olyan pillanatokat szerettem
mint a rózsák éjszakai vonulása
tudod
a beszélő virágokét
az Almádiba vezető út mellett
a szeméttelepnél

A ködben, a homályban ültél a szobádban
egyedül, míg fel nem kelt a Nap.
A szürke éjeken hideg a félelem,
a magány. Ez volt a paplanod.

Csak meggyújtja a cigarettát,
teszi is a hamutartóba,
el ne rontsa szájának ízét.
A templom harangjának hangját
a légnyomásnak változása
kíséri, telítve minden ér.

Hű szerelmem fönt lobog mint égi csillag néked.
Érzed? Most heves viharként tombol bent a véred.
Elbódítasz kedves, mint maréknyi fűszer-ánizs,
karjaink között ma tűzvirágot bont a vágy is.

Te vagy a fény az éjszakában,
csillag ragyogja be arcodat.
Akartál engem, mint
szomjazó föld az esőt,
melynek cseppjeiben fürödve
magába szívja az erőt.

Megjegyzés: Életem első szerelmes verse egy szőke, barna szemű hittanos lányhoz. Természetesen nulla szexuális tapasztalattal a hátam mögött, de annál nagyobb szerelemmel, hittel, reménnyel és vágyakozással.

Némelyik rím borzalmas, tudom, de nem vagyok hajlandó újraírni. Siheder korom első próbálkozásai között van ez a vers, olyan, amilyen, nekem így jó, ahogy van

A vers ihletője Leonardo da Vinci, aki a szeretkező emberpárt kéthátú állatnak nevezte.

mondják
a négyeshatoson terjed -
ez legalább annyira valószínűtlen
mint az, hogy belédszeretek
megtörtént mégis
keserves

Pihenni tér az ég az éj után,
Arannyá hull a napfény fókuszán.
Robban és lüktet, ahogy elzuhan,
Mint forró szenvedély, hajnalban elsuhan.

bársonyszálakon
búg a hangod,
repedéseimen oldódik
a simogatás -

Vakolattól megfosztott házfalak
fájdalomtól nyüszítő macskakövek.
Nézik ahogy a vállamon ül
mert sétálni lusta ez a szerelem.

Esővel jöttél Herkules
hajnali szél hozott a tenger felől
és bennem most minden árad
felhőbe csomagolt vágy
zuhog és cseppek landolnak
a testen a repülők magasából.

Viharfelhők gyülekeznek, eltűnik a napsugár,
Sötét felhő száll az égen, szomorú a napleány.
Magányosan ül és félve, boldogságát keresi,
Arra jön az esőfiú, lágyan körbeöleli.