Amatőr Művészek Fóruma

Asszonyom-fényremény:
az voltál te nekem,
múltam, és a jövőm nálad kerestem!

Sok mindent éltem már át,
Elvesztem, megtaláltak.
Otthonomtól több száz kilométerre
Töltöttem éjszakákat.

Gyermek vagyok, serkenő a holnap tavaszán
elmélkedve fekszem
behunyva szemeim, lelkem az égre szegezem!

Rágj meg idő!
Tépj szét múlt!
Cafatokban mit a szem lát.
Csak a holnap lehet jobb
talán az egyetlen kiút...!

Szilárddá dermedt
magad betakargatja
tündöklő éned

Mindenen túl, egészen a semmi peremén
árválkodik szívem. Onnan nézek szerteszét,
s várom, hogy egyszer tán enyém lesz a nyeremény.
Csak ki ily bolond, az hamar elveszti eszét.

Kerget az idő, én még is vele futok,
kéz a kézben, ezen úton már vissza nem fordulok.
Meg se tehetném, hisz ember vagyok!

Mennyi emlékem, kincsem van szerteszét,
hány keservem, könnyem hullott e földre,
oly sok-sok szilánkod szívembe döfted,
mégis, vérem merengve hullik eléd.

Békegalamb száll a Földre,
napsugaras szeretettel
árad fénye, fáradt lelkünk
felszabadul igaz hittel.

Amikor hátam mögött felgyűl majd a vén idő,
ketyegő harang-órám súlya folyton süllyedő.
Te védj meg engem fiam, úgy oltalmazd anyádat,
érezzem, rád simított érzelmem visszaárad.

Lábam alatt nem patak -
valami más - folyik el;
kikerülöm bávatag,
kénszag bűzlik, gumitej.

Szabadon élni úgy a Föld felett,
A hajad barna volt, de szőke lett,
Baloldalon haladsz vagy jobbra mész,
A Vágy visz utadon nem az Ész!
Dalolsz nyitott ablakon, hangosan,
Sétálva mész, bár mindenki rohan.
Álomvilágból valóság lehet
Gondod megszűnik, nem csak képzelet!

Nem tudta, hogy a fájdalomtól, vagy a becsapódás okozta sokktól vesztette el az eszméletét, de mikor először észhez tért, a lárma volt a meghatározó egy újabb zuhanásig. A legközelebbi alkalom már vakító fehérben fogadta, és már azt hitte ez az a fény, melyről oly sokat beszélnek, ám a belenyilalló fájdalomtól visszazuhant a földre. Félrehúzta a takarót.
Bár soha nem sírt, a könnyek most visszatarthatatlanul homályosították el a világot.

Csak egy halk dal
Suhan át a térben,
Lágyan bekerítő.

Ott állt egy hídon a remény,
ám mégsem szólítottam én.

Legott felém fújja a szél
gyönyörű fekete haját,
illata is csábító volt,
pedig messze várt, odaát.

Univerzum sötétjében
ragyognak a csillagok,
fényezik az eget, hogy
szebben világítson.

Álmok partján kondul az est.
Csillag zizzen fényriadót.
Hold tányérja gurul egyenest.
Mesélj kérlek valami jót!

Megjegyzés: 2018. január 18.

Anna az egyik kislány, az aprócska dombon ült, a hársfa árnyékában. Egy fűszálat rágcsált.
Éva, a másik kislány lassan jött felfelé a domboldalon, ő is leült és azt mondta:
- Szerintem kellene.
Anna kivette a szájából a fűszálat.
-Micsoda?
-Hát az űrhajó.
Anna erre bólintott és azt mondta:
-Szerintem is.
Ezt a szép elhatározást tett követte. Helyes.

Régen láttam ilyen gyönyörű barna szemet,
Azért a szép szemért megmásznék minden hegyet.
Fogsz-e szeretni majd engemet?
Vagy majd akkor ha a szerelem eltemet?

Egyedül indultam, felhős volt az ég,
olyan bús vaksötétnek nem láttam rég.
Inkább vidámnak mutatta magát,
úgy töltötte minden napját.
Magával hívta a Napot,
ne unatkozzon, s hirtelen
elsötétedett, komor lett,
és dörgött egy nagyot,
s az eső rögtön zuhogott.

“Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek;
ha valaki meghallja az én szómat
és megnyitja az ajtót, bemegyek
ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem. ”

Ha téged nem engednek be én se megyek.
Ha te egyedül akkor én is egyedül.

Megjegyzés: 2017. 11. 10.

"Moszkvai, berlini,
pekingi, prágai
vagyok.

Én minden ajtót meg
ablakot megnyitva
hagyok.

Szóljon dal a lányról,
Kit nem kértek fel táncra.
„Táncol, egyre táncol.. ”
Pedig ez volt régi álma.

Látod? eltűnt már a tavalyi óra.
Elgörbült neki a mutatója.

És ezen okból kihajították.
De tavaly ekkor még amottan állt.

Egy nap "elaludtál",
S odaát ébredtél fel.
Semmit sem értettél...
„Mi ez a furcsa hely? ”

Ébredés
Nem alszok, nem ébredek,
a hajnal keres engemet:
azt hiszi, elvesztem.
Olyankor alszok, s rögtön
álmodok: borzalmakat,
melyek megkínoznak.

Vörös lovak vágtatnak a végtelen felé,
fekete kocsikban viszik magukkal bús
álmait a kegyelmes úrnak, végtelenben
az álmok, az álmokban a végtelen el -
elképzelhető?

Tejföl-ködbe burkolt
fázós reggelen,
Dérré keseredő
harmat cseppeken,
már a fagy lopódzik,
a hegyek felett.
Lábam bemélyed a
rozsdaszín avarba,
Károgó varjak,
szállnak a magasban.

Megjegyzés: 2017. 09. 28

Nyírfa illatú esték
Lépteid meglesték,
de csak mentél,
nem törődtél senkivel

Zabolátlanul és egyfolytában kereslek,
ám te folyton bujkálsz előlem,
belebújtál a gyermekeim bőrébe,
aztán elrejtőztél kiskutyám képébe.

Gábor ’69 őszén vonult be sorkatonai szolgálatra. Nyugodt, kiegyensúlyozott személyisége ellenére feszült várakozással készült erre a napra, a sok rémisztő katonasztori, amiket haverjaitól hallott, megtette hatását. Az első napokban iszonyatos nyomás alá került, a kemény hangnem, az állandó drill, a szabadság teljes hiánya keserűséget, belső ellenállást váltott ki belőle, ami ráadásul félelemmel keveredett. Mintha mindenkit meg akarnának törni, állandóan megalázták őket, a legkisebb vétségnél is pellengérre állították, alpári hangnemben üvöltöztek vele, mindezt tűrnie kellett valamiféle megmagyarázhatatlan belső kényszer hatására.

halántékomon szánkázik a ránc,
szememben szűköl a remény,
kemény hangon oktat ki a nagyfehér,
s feketét burkolva mond szenvtelen;
esztelen rohanás, félig megélt percek,
szúként perceg bennem a rémület,
egyre hevesebben ver a szív
– még nem, nem kövület! –, és vinnyogva
sír minden, mit Apám keze érintett;

Megjegyzés: 2017. 08. 02.

hamuszürke légy, végtelen mozim,
zord árnyékot úgy se - most akartam.
megnyerte, vigye hát, e léha lutrin,
talizmán vagyok, tégla a nyakban.

Egy felhő szélén ültem, zuhanni készültem.
Ugrom és szabad vagyok, Isten áldjon, bánatok!
Lebegtem föld és csillag közt, értem senki sem küzdött.
Hagyjon család, a barátok! Többé sosem harcolok!

Megjegyzés: Megjegyzés: a "talán" kifejezés pontatlan. a rím miatt került bele a múbe.

Nem tudom mi történt. Valami történt, és én készen állok a továbblépésre. Készen állok, mert van miért, van kiért és van kikért. Apró, pajzán gondolatok fogalmazódnak elmémben rímekké, és forr bennem az életenergia. Mikor kedves barátnőmmel (barátot kellett volna írni, de ez sehogy nem jön ki jól) beszélgetek, azt mondja, csilingel a hangom. Fura. Ezt a kifejezést még nem hallottam. Elmondjam, mi történt? Na, jó, beavatlak benneteket. Találtam egy új csillagot. És ez csoda. Nem, nem. A Mártim is hatalmas csoda volt részemről, elképzelhetetlen nagy szerencse. Boldog voltam vele minden percben. Nehéz, de boldog életünk volt. Négy gyönyörű lányunk van. Ennél nagyobb ajándék, ennél szebb örökség nem juthat özvegyembernek.

Csalódássá kasztrált korcs remények
kuporognak szívek szegletében.
Ólomsúlyú sóhajok, s temérdek
elvetélt vágyálom száll az éjben.

A sors akarta, nyilván,
hogy újra lássalak.
Meg volt írva, hogy aznap
monoton visszatérj.
Pont mint egy rémálom,
mi estről estre felfal...

De ki gondolta volna,
hogy egy ártatlan galamb
varjú húsába vághat,
hogy egy tapasztalt harcost
egy angyal idővel
madzagjain rángat?

Képek toporognak szívem előszobájában. Képek és benyomások...
Toporognak, mert még nem nyertek bebocsájtást. Szigorú az őr: az idő - megrostálja mi az amit beenged... mert ha valami belül kerül, az már onnan ki nem takarítható. Odakövesedik. Ráég az izomrostokra mint holmi barlangrajz, örök mementóul: ez is életem része volt. Meghatározó része... mint Te... És nem csak a jó dolgok - sőt! És ami nem jó az fáj... és ami fáj az rombol...


Megjegyzés: (2009, augusztus 14.)

Régi írás. Most találtam meg.
Férjem után, és most siratott Kedvesem előtt volt valaki, aki felébresztett majd tíz éves téli álmomból.
Csak barát... azóta is csak barát - már részemről is.
De én akkor többet éreztem.
Közvetve neki köszönhetem Kedvesemet, mert az iránta táplált érzések inspirálták korai verseimet, melyeken keresztül aztán Kedvesem belém szeretett.