Amatőr Művészek Fóruma

Szilárddá dermedt
magad betakargatja
tündöklő éned

Mindenen túl, egészen a semmi peremén
árválkodik szívem. Onnan nézek szerteszét,
s várom, hogy egyszer tán enyém lesz a nyeremény.
Csak ki ily bolond, az hamar elveszti eszét.

Kerget az idő, én még is vele futok,
kéz a kézben, ezen úton már vissza nem fordulok.
Meg se tehetném, hisz ember vagyok!

Mennyi emlékem, kincsem van szerteszét,
hány keservem, könnyem hullott e földre,
oly sok-sok szilánkod szívembe döfted,
mégis, vérem merengve hullik eléd.

Békegalamb száll a Földre,
napsugaras szeretettel
árad fénye, fáradt lelkünk
felszabadul igaz hittel.

Amikor hátam mögött felgyűl majd a vén idő,
ketyegő harang-órám súlya folyton süllyedő.
Te védj meg engem fiam, úgy oltalmazd anyádat,
érezzem, rád simított érzelmem visszaárad.

Lábam alatt nem patak -
valami más - folyik el;
kikerülöm bávatag,
kénszag bűzlik, gumitej.

Szabadon élni úgy a Föld felett,
A hajad barna volt, de szőke lett,
Baloldalon haladsz vagy jobbra mész,
A Vágy visz utadon nem az Ész!
Dalolsz nyitott ablakon, hangosan,
Sétálva mész, bár mindenki rohan.
Álomvilágból valóság lehet
Gondod megszűnik, nem csak képzelet!

Nem tudta, hogy a fájdalomtól, vagy a becsapódás okozta sokktól vesztette el az eszméletét, de mikor először észhez tért, a lárma volt a meghatározó egy újabb zuhanásig. A legközelebbi alkalom már vakító fehérben fogadta, és már azt hitte ez az a fény, melyről oly sokat beszélnek, ám a belenyilalló fájdalomtól visszazuhant a földre. Félrehúzta a takarót.
Bár soha nem sírt, a könnyek most visszatarthatatlanul homályosították el a világot.

Csak egy halk dal
Suhan át a térben,
Lágyan bekerítő.

Ott állt egy hídon a remény,
ám mégsem szólítottam én.

Legott felém fújja a szél
gyönyörű fekete haját,
illata is csábító volt,
pedig messze várt, odaát.

Univerzum sötétjében
ragyognak a csillagok,
fényezik az eget, hogy
szebben világítson.

Álmok partján kondul az est.
Csillag zizzen fényriadót.
Hold tányérja gurul egyenest.
Mesélj kérlek valami jót!

Megjegyzés: 2018. január 18.

Anna az egyik kislány, az aprócska dombon ült, a hársfa árnyékában. Egy fűszálat rágcsált.
Éva, a másik kislány lassan jött felfelé a domboldalon, ő is leült és azt mondta:
- Szerintem kellene.
Anna kivette a szájából a fűszálat.
-Micsoda?
-Hát az űrhajó.
Anna erre bólintott és azt mondta:
-Szerintem is.
Ezt a szép elhatározást tett követte. Helyes.

Régen láttam ilyen gyönyörű barna szemet,
Azért a szép szemért megmásznék minden hegyet.
Fogsz-e szeretni majd engemet?
Vagy majd akkor ha a szerelem eltemet?

Egyedül indultam, felhős volt az ég,
olyan bús vaksötétnek nem láttam rég.
Inkább vidámnak mutatta magát,
úgy töltötte minden napját.
Magával hívta a Napot,
ne unatkozzon, s hirtelen
elsötétedett, komor lett,
és dörgött egy nagyot,
s az eső rögtön zuhogott.

“Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek;
ha valaki meghallja az én szómat
és megnyitja az ajtót, bemegyek
ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem. ”

Ha téged nem engednek be én se megyek.
Ha te egyedül akkor én is egyedül.

Megjegyzés: 2017. 11. 10.

"Moszkvai, berlini,
pekingi, prágai
vagyok.

Én minden ajtót meg
ablakot megnyitva
hagyok.

Szóljon dal a lányról,
Kit nem kértek fel táncra.
„Táncol, egyre táncol.. ”
Pedig ez volt régi álma.

Látod? eltűnt már a tavalyi óra.
Elgörbült neki a mutatója.

És ezen okból kihajították.
De tavaly ekkor még amottan állt.