Amatőr Művészek Fóruma

Hajnali fénysugár tör át az éjen,
Világosság dereng lent a mélyben,
Lassan ébred a táj, akár a lelkem,
Halkan bimbózó virág már szívem.

Sötét felhődunnán áttörő fénysugár,
Nézed és érzed: Isten a közelben jár.
Mosolyod így töri át bánatom fellegét,
S ragyogó napfénnyel tölti meg fakó egét.

Mint tölgyön az utolsó őszi falevél,
Úgy ül megtépázott szívemen a remény.
Számtalan csalódás és végtelen kudarc,
Lelkemben mégis dúl még az örök harc.

Küldöm e lavelet neked,
remélve megérinti szivedet,
vágyódom érted régóta,
vérző szivem megmondhatója
hányszor foglaltalak imámban.

Macska oson át a kerten,
Vadászat helyett a kutya
Táljába szimatol és les,
Hol a maradék, nem tudja.

Hogy köszönhetem meg
Hogy nem ismerlek
Hogy nem fejthetem meg
Mivégre van hatalmad

Felettem

Nyár van
Bár a tavasz hersenő zöld ízeit
Még érzem a számban
De már nyár van

Minden csodák ideje

T. egy multinál dolgozott informatikusként. Ez a nap is úgy indult, mint a többi, egész nap a kábeleket dugdosta. Elvágyott a monotóniából, saját vállalkozást szeretett volna. A barátnője is noszogatta, hogy ideje lenne végre otthagynia azt a munkát, amit nem szeret. Igaz, az ilyesmit mondani könnyű.

… ismét vihar, végeláthatatlan tornádó tombol idebent a lelkemben… újra összecsaptak a tények hullámai a vágyak mentőcsónakjával, vékonyabbak a realitás és a jövőkép távolodó összhangjának kontúrjai… harc az idővel, a tehetetlenséggel… egyre jobban elködösíti mindennapjaim éles képeit, egyre sötétebbek… egyre halványabban pislákol a láng, mely még jelzi reményeim itt-létét…

Mint száműzött vad hazámtol távol,
Fekete tenger partjait árván kószálom.
Idegen kenyéren sínylődöm, nyomorult
életem napjain tünődöm, vergődöm.

fergeteges támadáskor igen nagy
a veszteség elesik a sok jó ember
de nem tűnik el a rossz nagy bűne
ez a vad háborúnak vajon vége

Isteni csoda, úgy hiszem, a világon minden.
Kivétel az ember –
kiben gyermekként, hittem.

Koldus térdel istenháza előtt,
alamizsnáért esdve könyörög.
Gyomrában több napja nem volt étel,
hangja egyre halkabban nyöszörög.

Rokkámon sodorj aranyfonalat óh, Remény,
s tán éltem gyönge szálát
nem hasítja már a végzet
– rongyom épp elég viseltes –

nyílik virágból
éled a fényes hajnal
kitárulkozna

A ház pincéjében vastagon ül a por,
lelked elfojtott mocska odalett.
Oda lett betemetve,
elrejtve a nap sugarai elől.

Sajgó métely,
sár-lavina, tűz-fészek,
s nem egy álom
a valóság,
miben élek.

Eltévedt szél simít
szép arcodon, hazám,
beszökik őrbódék
kitörött ablakán.
Európa közel,
de mégis oly messze,
a sorompó nyitva,
hogy aki elvágyik,
világnak eressze.

csendben dagadnak a vitorlák:
virágaid közt elnyíló arcvonások,
homlokodon vágyak horgonyoznak -
szemed régen kihűlt lövészárok

Pörgök forgok méla táncba
erdőn mezőn vacsorázva
titkos forrás levét iszom
karom marja tigrispiton

Édesanyám méhe
születésem, de
szívem lakatja
lelkem befagyott ketrecének.

Remélem, mások is hiszik,
eléldegélek még kicsit
egykor forintos tetteim
filléres váltópénzein,

Szánd meg a szétnyomott bőrfotelt,
Hogy porosan prüszköl parfümöket.

Sose voltam határozott,
barangoltam össze- vissza,
semmiben nem voltam biztos,
kipróbáltam a versírást.

Asszonyom-fényremény:
az voltál te nekem,
múltam, és a jövőm nálad kerestem!

Sok mindent éltem már át,
Elvesztem, megtaláltak.
Otthonomtól több száz kilométerre
Töltöttem éjszakákat.

Gyermek vagyok, serkenő a holnap tavaszán
elmélkedve fekszem
behunyva szemeim, lelkem az égre szegezem!

Rágj meg idő!
Tépj szét múlt!
Cafatokban mit a szem lát.
Csak a holnap lehet jobb
talán az egyetlen kiút...!

Szilárddá dermedt
magad betakargatja
tündöklő éned

Mindenen túl, egészen a semmi peremén
árválkodik szívem. Onnan nézek szerteszét,
s várom, hogy egyszer tán enyém lesz a nyeremény.
Csak ki ily bolond, az hamar elveszti eszét.

Kerget az idő, én még is vele futok,
kéz a kézben, ezen úton már vissza nem fordulok.
Meg se tehetném, hisz ember vagyok!

Békegalamb száll a Földre,
napsugaras szeretettel
árad fénye, fáradt lelkünk
felszabadul igaz hittel.

Amikor hátam mögött felgyűl majd a vén idő,
ketyegő harang-órám súlya folyton süllyedő.
Te védj meg engem fiam, úgy oltalmazd anyádat,
érezzem, rád simított érzelmem visszaárad.

Lábam alatt nem patak -
valami más - folyik el;
kikerülöm bávatag,
kénszag bűzlik, gumitej.

Szabadon élni úgy a Föld felett,
A hajad barna volt, de szőke lett,
Baloldalon haladsz vagy jobbra mész,
A Vágy visz utadon nem az Ész!
Dalolsz nyitott ablakon, hangosan,
Sétálva mész, bár mindenki rohan.
Álomvilágból valóság lehet
Gondod megszűnik, nem csak képzelet!

Nem tudta, hogy a fájdalomtól, vagy a becsapódás okozta sokktól vesztette el az eszméletét, de mikor először észhez tért, a lárma volt a meghatározó egy újabb zuhanásig. A legközelebbi alkalom már vakító fehérben fogadta, és már azt hitte ez az a fény, melyről oly sokat beszélnek, ám a belenyilalló fájdalomtól visszazuhant a földre. Félrehúzta a takarót.
Bár soha nem sírt, a könnyek most visszatarthatatlanul homályosították el a világot.