Amatőr Művészek Fóruma

*

John

A tópart. Ilyen kéknek még nem is láttam semmit, nemhogy az eget. Mély lilába mártott királykék fodrok, melyek hasa a barna vízbe csüng. Súlyos az ég, nehezen lélegzem ránk nyomott párája alatt. Pedig mennyi minden van feljebb, a könnyed, gomolymentes égbolton, és még magasabban, amit kezelni kellene.
– Hát, ismét itt vagyunk – szólal meg mellettem Nate. El is felejtettem, hogy ő is itt van, vagy talán azt, hogy én. Döbbenten fordulok felé.

*

Nate

Scott fékcsikorgatva fordul meg, felkavarva az út menti tölgyek színes avarját. Nincs értelme utánafutnom, vissza a Buick-omért pedig azért nem, mert a húgomat menten az árokba dönti az épp feltámadó, késő délutáni szél. Nem hagyhatom itt, valami történt vele, és fontosabb a következményével törődnöm, mint kivernem az okát az öcsémből. Ráadásul John sem érkezett még meg.

*

John

Eltévedtünk. Délibábokat kergettünk a sivatagon át. Embertelen hőség forralta agyunkat, már sosem derül ki, hogy az út menti kápolna valós volt-e, vagy csak hallucináció. Nem értük el. Volt, hogy siettünk, lélekszakadva rohantunk az életünkért futva, majd kietlen vánszorgásba csillapodott a lelkesedés. Sehol sem találtuk Dee-t.

*

Dee

A fájdalom fénysebességgel tépi szét minden rétegem, mikkel az idő felöltöztetett. Pőreségem sem elég neki, olyan, mint egy férges parazita, örökké éhezik arra, mi romlani kezdett bennem. Vasfogak marnak bőrömbe, de sosem lesz vége. Nem bírnak elrágni, szakadozásig nyújtogatnak. Vér szóródik a torkomból, felkarmolja a sok sikoly.

*

John

Először a fogaim potyogtak ki a számból, még gyűjtöttem őket a markomban, aztán arra gondoltam: ez úgyis csak rémálom, ha ébredek, minden a régi lesz.
Elszórtam azokat, aztán egyszerűen csak hagytam, hogy a bőröm leváljon a kötőszövetemről, nem fájt. Pedig az izmaim bomlani kezdenek a lángra gyulladt manchineel fa fekete füstjétől.

*

Scott

Miután elfújtam az utolsó lángot is, olyan vaksötét telepedik rám, amit még soha életemben nem tapasztaltam. Valami csak vibrált az Inferno legsötétebb sarkaiban, ha épp más nem is, de vészfényével a mellékfolyosók falain a menekülő piktogram. Most semmi. Úgy botladozok, mint akinek újra kell tanulnia a járást. Jó pár zakózás után sokkal óvatosabb vagyok, combmagasságban tapogatózok előre, csak aztán lépek.

Első fejezet - Az első nap

Kinyitottam a szemem. A nap első sugarai fényes sávokat húztak az arcomon. Mint mindig, a hajam most is tele ment szalmával. Sokáig tart majd ismét kifésülni. De nem bánom. Teljesen megéri. Nincs ahhoz fogható érzés, mint mikor a lovaimmal alhatok együtt az istállóban. Most is mindent úgy csináltam, ahogyan eddig. Kivittem a vékony, fekete matracomat, és lefektettem Big Boy boxába.

*

Dee

Minél inkább vágyom a halált, annál hamarabb jövök rá, még élek. Hiába szorítom egymáshoz ajkam, és koncentrálok a sötétre – mást azon kívül nem is látok –, a halál csak nem harapja át a torkom. És mint sokszor már, most is a külvilág vesz ölébe, óv, míg alszom, dajkál, szeret… John-nak itt kellene lennie!
A forró érzéstől úgy lélegzem fel, mint újonnan megszületett, ha elsőt lélegzik. Fájt. Hó volt, hideg és nem a halál, vagy talán mégis: Ava. Arcom kezeiből font bölcsőben. A szemébe nézni maga a rettenet, ám mégis az ő ujjai reszketnek az én bőrömön.

*

Nate

A negyven napig hulló hó mindent belepett. Elnyomta a fényt, engem úgy, hogy a vegetáción kívül nem sok hasznom volt. A napok a mélyben teltek, hat lábbal a hatalmasodó hótömeg alatt. Kulcsra zártam most is a lakást, melynek falai elnémulva bámultak vissza minden reggelen, amikor elmentem, és este ugyanúgy, ha hazaérkeztem. Még ha kérdezték volna sem tudtam volna válaszolni nekik – hol vannak a többiek? –, csak a levegővételre volt erőm, és hogy minden nap bemenjek John-hoz a kórházba.

1726 októbere

XV. fejezet: Halott óriás

Viking hosszúhajó baljós árnyéka vetült a Balti tenger szokatlanul hideg, jeges vizeire azon az október végi délutánon. Vitorlák nem lengedeztek fém alkatrészekkel megtűzdelt fedélzetén, ám acélkéményei valósággal okádták magukból a gőzt és a füstöt, amitől úgy festett, mintha maga Surtr vezetne tűzóriásokat a világ ellen, miközben tüzes kardjaik felforralják a tengert.

XIV. fejezet: Agamede

Köpenyes alak lopakodott a város legszűkebb sikátorainak egyikében, a leprások és száműzöttek negyedében, ahová épeszű kívülálló semmilyen körülmények között nem tenné be a lábát.
Késő este volt, a legközelebbi templomtorony már negyed órája elütötte a tizenegyet, ezért a környék kihalt volt, csak a patkányok viszálya, és a rájuk vadászó fenevadak szöszmötölése hallatszott némelyik utcasarkon. A sikátorok nem voltak teljesen sötétek, a sápadt hold gonoszan hunyorgott a felhős égbolt szakadt dunyhája mögül.

Dorian, a szép, a sármos

Talán mégis rossz helyen vagyok. Nem találom, amit keresek. Túl keserű a likőr, kiszárítja ajkam. És nincs mellé valódi orvosi gyökér, vagy bármi, ami igazi. A szemekről ismerem fel, és az élet végét is. A halál itt mint egy járvány, mindenkit megfertőzött.
Nézem őket, és azt hiszik, látják egymás lelkét. Nem tudom, mit néznek, de amit látnak, az csupán egy nagyon távoli fénygolyó visszatükröződött csillanásai. Többszörös reflekszió, és mint olyan, teljesen kifordított torzulás.

XIII. fejezet: Egy jó ember mosolya

Cyprian kettős érzéssel egyezett bele Aelius ajánlatába. Egyrészt örült, hogy tévedett, és a férfi, akit elfogott, talán mégsem menthetetlen, hisz nem saját érdek, hanem valamiféle erkölcsi küldetés hajszolta a törvényszegésre, másrészt viszont kínozta az esküszegés bűne. Egy justitius számára a kötelesség elmulasztása egyenlő a kárhozattal. Ha kiderül, puszta létezése is kérdésessé válik, hiszen ez a tisztség egyet jelent Róma létével.

Kiwi bilincsben

Van különbség a megbénulás és lebilincselés között? És számítanak bármit az okok?
Kéz a kézhez, láb a lábhoz – válok eggyé a fényes, csokoládészínűre festett székkel. Ha hirtelen kell válaszolni, mindig hazudunk: van különbség, és az okokat fel kell kutatni. De nem akarom, hogy Zick hazudjon nekem. Talán ez az ok, ami némasággal láncol a székhez.
- Hm. – A hangja lekapcsolja csuklómról az aggodalom béklyóit. De nem folytatja, csak lenyelt egy falatot. A zöld téglalapocska vajon mi? Ánizs?

XII. fejezet: Különös túlélések

Tisziba dühtől vöröslő arccal állt az egykori főváros, Kuarszak főterén, a kun fejedelem fehér márvánnyal és aranylemezekkel borított palotája előtt. Lerítt róla a gyűlölet, amivel végignézett a kapukat őrző katonákon, akik festett szarvasbőr köntösben és buggyos lenvászon nadrágban, fejükön rókaprémmel övezett, szegecselt bőrsüvegben teljesítettek szolgálatot. Hosszú puskáikat jobb oldalukon tartva, márványszobor merevségével vetekedve álltak, és a legkevésbé sem vendégszerető pillantásokkal fogadták érkezését. A fejfedőjük hegyét borító, aranyozott süvegcsúcstól úgy festettek, mintha túlméretezett, díszes gyertyák lennének, izzó kanóccal fejükön.

XI. fejezet: Együttérzés

Lovak patájának ütemes csattogására ébredtek mindhárman, egy széltől védett mélyedésben, amit sűrű fák sora, és tüskés bozót takart. Fogvatartójuk igyekezett mindent elkövetni, hogy jól elrejtse őket a kíváncsi tekintetek elől. Éjszakánként a kocsihoz láncolta a különös párost, így a zajokat hallva csak a justitius kúszhatott fel a meredek domboldalon.
A férfi már az első hangokra felkapta fejét, így időben, a lombok biztonságos takarásából figyelhette meg az eseményt.

Dorian, a férfi, aki szereti az eső illatát

Még nem megyek be, kellemes az este, és bőven van nézelődnivalóm idekint. Kisebb-nagyobb csoportokban tolják egymást át az ajtón, legalább akkora tülekedéssel, mintha az égből radioaktív eső hullna. Be-be-beee… Mindegy, csak össze legyenek zsúfolva ott, ahol minden történik, mármint ahogy ők gondolják.
A csapóajtó édes füstöt pöfög az utcára, akárhányszor csak nyitják, és a kiáramló tömény szag keserűbbé keveri az esőtől ázott aszfalt illatát.

Zick, a fiú, aki még sosem félt a haláltól

Sosem értettem, miért késik mindig. Legtöbbször türelmesen vártam, cigiztem a kortynyi espresso mellé. Egyszer aztán visszamentem érte. Olyan volt, mintha két kis karjával próbálta volna leverni vad vihar magassá hergelt hullámait. Szíve halk dobbanásai jelzőtűz a mindent elsöprő hurrikán kellős közepén, ha forgalmat irányít… Életveszély. Ilyenkor harcolt a leghevesebben. A legelszántabban akkor, amikor az idő is ellene fordult. Úgy küszködött, mintha a holnap sosem jönne el.

A lány: Kiwi

- Tudom, hogy kit keresel – szólal meg.
Olyan hosszú ideig tartott köztünk a csend, hogy el is felejtettem, mellettem áll. Eggyé ölelt minket a Nap fuldoklása. Hipnotizáló, gonosz mágia a Ház előtti tavon pettyeződő, szépia aranyhíd. Minél szebb, annál aljasabb. Mindig kiráz a hideg, ha a CoRoT7b exobolygóra gondolok, ahol a Nap sosem megy le. Rettenetes lehet a végtelen fény!
Kicsit azért enyhítik rosszullétemet az ablakok miniatűr hibái, van néhány koszfolt rajtuk, holtra csapódott madártetemdarabok, amelyek felébresztenek esténként a mindenkori transzból: ez nem a valóság… Csupán mímelt lenyomata annak.

A lány, aki érzelmeket evett

Alattam száz méter, két karom oldalán további ezer. Testem kereszt a semmiben, tejüveg híd tartja alul, felül több ezer prizmaablak csapkod egymás szavába vágva. Fröcsögnek. A mélység párás átka lehet az, mit az égbolt szilánkokként szít pórusaimba. Úgy fáj, mint haldokló csillagoknak a ragyogás - én kísérem ki őket utolsó útjukra a hetedik szféra fölé, ahonnan Isten országa csupán bábjáték-komédia. Innen én irányítok.

X. fejezet: Kegyetlen igazság

A sűrűn lakott dél-keleti országrészben Aelius és a fiú gyorsan haladt előre. Naponta húsz-harminc mérföldet tettek meg, és ez idő alatt sikerült elkerülniük a szlávok figyelmét. Mivel gyalogszerrel jártak, a helyiek számára úgy tűnhetett, valójában szegény zarándokokról van szó, hiszen augusztusban sokan tettek meg nagy utat e célból.
Augusztus tizenötödike, vagyis Nagyboldogasszony napja ehhez képest egész máshogy telt.

IX. fejezet: Bíborban született harag

A Boszporusz északi partján, egy országnyi embert magába fogadó város ölelésében, kevesebb, mint negyed mérföldre a Hagia Sophia bazilika zöld kupoláitól, mesterséges sziget csúcsára épült a Bizánci Birodalom urainak otthona. A palota falai között kiváló uralkodók tucatjai látták meg a napvilágot, nevelkedtek, és váltak feledhetetlenné, mielőtt a sírbolt föléjük borult volna.

VIII. fejezet: Álmok őre

Aelius és fiatal útitársa egész nap gyalogolt. Rövid ideig pihentek csak meg valamivel a sötétség leszállta után, de hajnalhasadáskor azonnal útnak indultak. Szerettek volna minél előbb biztonságban lenni, és amennyire csak lehet, észrevétlenül behatolni a Szláv királyság belsejébe. Gyalogszerrel a hun határig Aelius nagyjából egy hónapos úttal számolt, ami egy karmazsinruhás tiszt esetében hosszúnak tűnhet, de a legátus a seregből való távolmaradás miatt aligha aggódott.

VII. fejezet: Szorult helyzet

A nap már alacsonyan járt az égbolton, mire Aelius visszatért. Útitársa ugyan álmos volt, az egész napos izgalom, és a legátus miatti aggodalom azonban nem hagyta pihenni. Egy sűrű bozótos mélyén megbújva várta segítőjét, de már negyed mérföldnyi távolságból észlelte közeledését.

VI. fejezet: Kitérő Neosoliumban

Novum Castrum után még közel nyolc órás út várt rájuk, míg elérik Neosolium városát. A legátus szemhéjai az elmúlt napok szegényes alvása után ólomnehéznek tűntek, de tudta, hogy bármennyire is fáradt, nem alhat el. Bármelyik pillanatban készen kellett lennie, hogy leszálljanak a vonatról. A biztonsági felügyelet emberével való találkozás után nem mert volna megkockáztatni egy ellenőrzést, még ha valódinak tűnő okmányokkal rendelkeztek is.

V. fejezet: A Corvus 3422 utasai

Derűs hajnali égbolt alatt állt az épülő állomás acélváz szerkezetű kupolája. Az alatta ácsorgó emberekben a felkelő nap mélyvörös, növekvő fél korongja hasztalan próbálta feledtetni a szokatlanul hűvös, esős nyári napokat.
A fiú egyfolytában vacogott, nadrág hiányában a lábszárára kötött, szoros gyolcs alig adott valami meleget. A testét fedő vastag paenula, bár fejét eltakarta, hónaljban szellős volt, ugyanakkor kényelmetlenül rálógott karjaira, emiatt akadályozta minden mozdulatát.

Néhány nappal később

IV. fejezet: Tatius és a roxolán gyermek

Pannónia elfoglalása sosem látott önbizalommal töltötte el a Birodalom hadseregeit. Sokan készek lettek volna tovább menetelni, akár egészen Olbia főteréig, hogy saját kezükkel végezzenek a hun nagyfejedelemmel és lehetőleg annak minden alattvalójával.

Négy nappal később

III. fejezet: A könyörületes római

Aelius négy nappal később, a Savaria sorsára jutott Aquincum romjai között lépdelt. Valóságos sokk érte, miután felmérte a pusztítás mértékét. Az épületek nagy része súlyosan megrongálódott, falaik az utcára dőlve megakadályozták a lovas közlekedést. Csak gyalog, botorkálva lehetett bejárni az egykori Pannónia pompás központját, mely fénykorában Lutetiával is versenyre kelt. A kereskedők kelet kapujának hívták, hisz két fontos kereskedelmi útvonal is átvonult rajta. A borostyánút délre vezető ága, illetve a bizánci vámok bevezetését követően északra tolt selyemút is, ami évszázadokon át biztosította a selyem, porcelán és számos fűszer bejutását a birodalomba, egészen a tengeri útvonalak felfedezéséig. Szerepe ekkor csökkent először, a rossz nyelvek szerint ennek fényében nem is véletlen, hogy Róma lemondott a Szláv és a Horvát Királyságok közé szorult területről.

Három nappal korábban

II. fejezet: Karmazsin ruhás szánalom

Három nappal a kun főváros lerohanása előtt a húszas évei közepén járó Aelius Marcus katonai viseletben ácsorgott a Danubius folyó által határolt provincia terepasztala fölött. A miniatűr másolaton minden jelentősebb város fel volt tüntetve, egykori római nevük mellé valaki gondosan felírta az ellenséges seregek adatait. A férfi tekintete jócskán elidőzött Arrabonánál és Savarianál, hisz az ottani erősségek létszáma kétszázezer főt számlált.

Az autó üvegén át az este sötétsége lökte rám önnön tükörképemet. Mutatóujjam jégbe fagyott, ahogy betűket rajzoltam a plexi belső párájára.
„N” - húztam folyamatosan a vonalat, aztán görbítettem az „O”-t, majd az „R” mélybe zuhanó lejtőjén elcsúszott az ujjam, és a hideg víz érzése a hónaljamig szaladt, ahogy rádöbbentem, hol vagyok.

És mivel életben maradtam én is… Bőgtem. Ha éltem, akkor bőgtem, ha bőgtem, akkor éltem. Nálam a bőgés fontosabb jele volt bármelyik életparaméternél.
Jácint hatalmas sóhaja megelőzte jelenlétét, ahogy nyílt az ajtó. Rám nézett, aztán az ágyra mutatott, amelyből percekkel ezelőtt kászálódtam ki.

A sebészet sötét volt és kihalt. A délután estébe fordult, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyunk: se egy orvos, se egy nővér, még takarító sem ügyködött a folyosókon. A nővérpult teljesen magára hagyva ácsorgott.
Gyorsan megkerültem a pultot, aztán felcsaptam a szobarend jegyzéket.

- Atyám, Atyám, jól van? Szorít a mellkasa? Nem kap levegőt? Szédül? - léptem Ferenc Atyához, és megragadtam a vállait.
Próbált válaszolni, de nem találta a szavakat, ahogy tekintete még mindig a mellkasomon reszketett.

Megjegyzés: *Máté evangéliuma

Ha az öltözésen múlt volna valaha az életem… A betegeim élete… Időn kívül kellett öltöznöm. Két beteg között, ha melltartóig ázott át vérüktől a ruhám. Ha az SB és az általános műtők között ingáztam, ha otthonról kellett berohannom a kórházba, ha a műszak végén alvás előtt le kellett húznom a ruháimat, akkor, amikor gyakorlatilag már alvajáró üzemmódban öltöztem át… Ha az öltözésen múlt volna, már sokan nem élnének.

Karomat egymáshoz szorítva siettem vissza a kastélyhoz. Tüdőmet lenyugtatta egy sokkal fontosabb küldetés, minthogy megöltem Ferenc Atya öccsét… Zsolti. Minél előbb el kellett magyaráznom neki, hogy nem az esküvőnk elől akartam elporsézni, csak… Csak… Mindegy is, ő volt a fontos.

- Azt a kurva! - nyílt az ajtó Zsolti átkozódásával.
A világos pasztell szoba háromszor fordult körülöttem, ahogy tekintetem hátravetettem. Mire egész testemmel odafordultam, már a bézs plüsskanapén fészkalódott.
- Dávid meg akar ölni! - morogta.
Értetlenül meresztettem rá szemem. Egy világoskék bögrét tartott a kezében, hol szagolgatva, olykor az ajkához érintve, aztán azonnal heves, undorral teli prüszkölésbe kezdve.

A karomat figyeltem, a különösen forró nyár karamellbarnára színezte. Mozdulatok nélkül lengett a mély felett. Fent a vakító ég, lent a felé nyújtózkodó mező. Alkonyillat volt és lélegze-fény. Hibátlan bőrömről a távolba siklott a tekintetem. Zsolti közeledett a házunk felé, át az ösvényen, mely összekötött minket.

- Nagyon fáj? – bukott ki belőlem a kérdés, miután Dávid kénytelen-kelletlen magunkra hagyott, aztán azonnal egy fontosabb: - Mennyire súlyos?
Arcát gondterheltség komolyította, ahogy felém fordult, miután a folyosót mustráló figyelmét magamra vontam, és becsukta az ajtót.

Gyönyörű volt az ősz. A nap bronz színnel süllyedt a lankák közé. Lépteink lehullt, papírsárga juharfa-termésleplet hasítottak, a napnyugta fénye karamellként ömlött a távol lágy buckáin.
- Ez, Jay – szóltam Jani felé -, itt én semmi halálosan veszélyeset nem látok.
Nem válaszolt. Ránéztem, épp akkor nyelt egy nagyot, majd aggódva nézett a szemembe.
- Nem? Te hogy látod? - faggattam.
Kellemes langyossággal font körbe minket a nap. Jani kézen fogott, és úgy mentünk tovább. Értetlenül néztem az összefonódott ujjainkra.

- Mindig meg akartam kérdezni... - Csak hümmögött, miközben lapozott a magazinban.
Néztem őt. Hófehér és sima bőr feszült ránctalan arcán. Mintha a kilenc év alatt, amióta ismertem, semmit sem öregedett volna. Pedig tizenöt évvel volt idősebb nálam.