Amatőr Művészek Fóruma

Harmadnapon aztán én is bevallottam magamnak, hogy a halál mégis, igenis a vég. A reggeli fénnyel élezem képzeletem (csak el innen, csak el innen): a tükör rövid hajúnak mutat, az ollót ezután hegyesen tűzöm a sercenő szövetekbe.

Könyököl az ablakpárkányon. Az álla a tenyerében, szeme valami távoli pontra fókuszál. Gyönyörű a fény, ahogy megtörik szőke haján. Igazából innen - a szoba sarkából nézve - teljesen körbeveszi egy erőteljes sárgán kezdődő, majd halvány, kékbe lágyuló fénysáv az egész testét. Alakja tisztán, mégis félhomályban látszik. Onnan, ahol szőke haja véget ér a tarkója alatt, egészen a sarkáig, sötétbarnába játszik, így nyáron is. Szinte hófehér a selyembőre. Meztelen.

Hozzávalók:

1 kg mótyli, rendesen ledzsuvázva
20 dkg rezesmagvú hanyinka
4-5 dl süllyögetős itóka, (csak ha már felrollongott!)
2 db birmaczláb ingós része.
Kedvenc fűszerem, a saját készítésű, zicsongózott hürledékpor. Erősen a legjobb.
Érzékeny gyomrúaknak az édes változatot ajánlom.

És mégis a holtak látnak többet… Én önként hulltam hamvaimra, amikor érte imádkoztam. Fenébe a boncasztallal! A holtakat többé már nem vagdoshatja semmi, a lelkek túlélik a halált. Vakon hittem, hogy oka volt elvesztenem a színlátásom, de mekkora egy kretén voltam. Nagypéntek estéjén döbbentem rá, hogy mindvégig… Én sosem láttam. Isten helyében szakadatlan okádnék magamtól. Gyomrot forgató egoista, ostoba egy véglény vagyok.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Bekötött szemű szűztelenek,
ítélet rajtuk a lángok fényénél
Lázadó testük kéjt kívánt,
lobogó hajuk lobogni fog
Vártságuk izgalma semmi már,
ölük vérsége az enyészeté

Már csak suttogásra futja
szétüvöltött torkomból.
Az is csak rekedt-halk, szavam alig érteni.
De minek is - mit is kéne, hogy megértsenek abból,
mit magam elé suttogok, mint valami hold-kóros, utcákon csavargó hobó,
ki józan pillanatait oly könnyedén hagyta maga mögött,
mint kígyó levedlett bőrét.

Péntek. Szemet nem boncolok. Occam miatt. Úgy simítja sötétlátóvá a határt átlépők szemét – öt finom ujjbeggyel, olyan lágysággal, ahogy tó tükrét fodrozza mély sóhajával a köd –, hogy kedvem lenne meghalni. Azelőtt gondolkozás nélkül kikanalaztam a golyókat is, célba lövést játszva lendítettem azokat a szervtál felé. Placcsantak... bár leginkább a lengőajtónak.
De már az elpusztultak szeméről is ő jut eszembe, a túlvilágian érzékeny gyengédsége.

Megjegyzés: *Biblia Rómabeliekhez írt levél 1: 27, 1: 28, 1: 32

Folyt. köv.

Érezlek, mint a petrichort.
Jelen vagy, a lelked sugallja.
Csak azért vagyunk a világon
hogy régi szép időket alkossunk
a jelenből a jövőben.
Kiszellőztetem a fejemet.
Megtöltöm ibolya és fagyöngy illatával.

Két hete, pénteken a szokásos bevásárló körutamon voltam a városközpontban.

A kisboltban az egyik ismerősöm előadott egy medvés nyuszikás viccet. Léteznek az ilyen humormorzsákhoz nagyon hasonló mesék is; a gyerekek élvezik, amikor hatalmas, erős, de kissé lomha észjárású állatok kicsi, védtelen, ugyanakkor agyafúrt társaikkal keverednek erő- kontra elmefitogtatós, de még inkább átverős, vagy megtréfálós szituációba.

- Gizike, hozná a kávémat?

- Mindjárt viszem főnök, csak nem találom a cukrot.

- Mindig is cukor nélkül ittam a kávét. Mi ütött magába?

- Jaj, bocs főnök, teljesen szétestem! Már azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Elég zűrös mostanában az életem.

Olyan furcsa belegondolni
Milyen régóta várom már
Hogy meglásd
Én élek
És amíg vagyok
Élő dolgok kerülnek ki
Kezeim alól
Ilyen dolog ez
Ha elhiszed hogy halott valami

Állok a sziklán, és figyelem, ahogy a dzsungel felett lenyugvó nap halványuló fényében az árnyékok birtokba veszik a tájat, és a sötétség éhes fenevadként falja fel a világosságot. Megigéző látvány, de szépségét elorozza a kegyetlen és kérlelhetetlen valóság; sietve közeledik az utolsó éjszaka, amelyen eldől, hogy megérem-e a következő reggelt.

Nénikék őzsuta szemében
felparázslik a fáradt értetlenség,
ahogy a másodikon, a körfolyosón
állva négyzetre emelik a bérház és
a véres XX. század minden fájdalmát,
és közben a fenti szférákból
- de azért nem túl fentről -

Jó ideje nem kel már fel a Nap. A napszakok levedlett kígyóbőrbe bújva vonaglanak a nihil felrepedezett kövezetén: túlvilági a hang. Csak az öbölre tudok gondolni.
Occam jó ideje nem ébred már fel, leszámítva azt a néhány másodpercet, amikor sírva kér, hogy metsszem el a torkát, vágjam le a fejét, nyomjak párnát az arcába... valamit még kihagytam, mert amúgy nem figyelek rá.

Megjegyzés: *A szív összehúzódásainak szünetelése
Folyt. köv.

Olvastam valahol, hogy a kézujjakon a köröm öt hónap alatt nő meg a körömágytól az ujjak végéig. Azt hiszem kijelenthetjük: ez egészen egyedi módja az időmérésnek. Ebből a gondolatból bújt elő ihletem hernyója, hogy majd pillangóként szülessen ujjá a következő történetben.

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt.

Sötétség… Sötétség… Világosság... Sötétség…

Az alagút szája, a benne várakozó sötétséggel. Átjáró egy másik világba. Múltból felvillanó pillanatfelvételek az emlékezet vetítővásznán, amelyek lassan mozgóképpé állnak össze…

Gyermekkoromban sokat utaztunk a Dunántúlra, a nagyszüleimhez. Vonattal persze, autónk sohasem volt. Az Alföldnek nem létezett bélcsatornája, mert testetlenül terült el a déli határon, de a Bakony vonulatai között igazán nem panaszkodhattunk. A ragyogó napfényben zakatoló szerelvényt egymás után nyelte el, majd köpte ki újra a véget nem érő acél országútjára a hegyek gyomrában kiépített alagútrendszer.

Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Megpróbálta kiszabadítani a kormánylapátot és a csónak hátulját a rácsavarodott halászhálótól. Két kézzel erősen fogva húzta, rángatta, megpróbálta oldalirányban lefejteni, sikertelenül. Maga a háló piszkosszürke színű volt, a legszélén egy narancssárga szállal egészen körbe, valószínűleg a jobb láthatóság kedvéért. Ahogyan a mentőmellények színét is kiválasztották.

Hömpölygött a folyó, a sodrás olyan erős volt, hogy szinte beleszédült, amikor rápillantott. Visszataszító volt a mocskos áradat az otthoni medence áttetsző, fátyolosan fodrozódó vizéhez képest. Nehéz volt elképzelni, hogy ebben a piszkos lében érje a végzete. Egyszer olvasta valahol, hogy fulladáskor nem abba hal bele az ember, hogy a víz a tüdejébe kerül, hanem a vegetatív idegrendszer parancsára a gégefő zárja el automatikusan a légutakat és egyszerűen nem jut több oxigén a rózsaszín lebenyekbe. A víz csak később, a halál beállta után veszi birtokba azt, ahol normális esetben nincs keresnivalója.

Kétségtelen – gondoltam, ahogyan megpillantottam a lányt. A szállingózó, zöldes fény ellenére jól látható volt, amit csinált. Oda sem hederített a tenger morajlására, nem foglalkozott a játszin csillanó holdfénnyel, hanem négykézlábra ereszkedve a sás és a nád határán kutakodott. Időről időre elégedetten felsikkantott, és ilyenkor a kezét a szívéhez szorítva az addig magányosan álldogáló padjához sietett.

Szerda reggel. Két nappal vagyunk a nagy csoda ünnepélye után. Álszent ováció, hipnotizáló katolicizmus. Ha nem dolgoznék az Egyház csodaváró ünnepein is, sosem láttam volna egyik éjszaka a kórház színhibás, kis doboztévéjén a Discovery csatorna „Hiszel benne? ” című műsorában azt az elhallgatott tényt, hogy Mária Magdolna lopta ki Jézus testét a sírboltból.

Megjegyzés: *Szegycsont. Markolat.

Folyt. köv.

Töretlenül megkövet a tükör. Törött. Ám itt van velem Occam most már minden reggelen. Én fésülködöm, ő borotválkozik, épp annyival magasabb nálam, amennyivel lealacsonyít hozzá a tükör homorúvá mozdult fele. Utálja. Én meg imádom, hogy meztelen. Dacolva a tökéletlenséggel hátat fordít, úgy húzza végig bőrén újra és újra a pengét.
Féltelek. A gillette-et a guillotine-ról nevezték el.

Megjegyzés: *Stephen King

Folyt. köv.

mondják
a négyeshatoson terjed -
ez legalább annyira valószínűtlen
mint az, hogy belédszeretek
megtörtént mégis
keserves

Már annyit szenvedtem, hogy nem lehetek ott részvétet nyilvánítani a temetésemen, hogy ma eldöntöttem: túl fogom élni. Úgysem veszítenék vele semmit. (Azért úgy megnézném! Hogy voltam és láttam már, milyen és hogyan zajlik le? Á, a másoké nem olyan.)

A történet nem valós, bármi hasonlóság a nevekkel, helyszínekkel, csupán a véletlen műve.

Mosolyka értesítést kapott az általa évente látogatott győrkövicsi Nárdocska Opecska szakszervíztől. Figyelmeztették, hogy propelleres triciklijének hamarosan lejár a műszaki érvényessége. A nő a megbeszélt időpontra ellátogatott a helyre, átadta járművének okmányait és az indítókulcsát. Közel egy órás várakozás után Dümdüm nevű munkafelvevő sietős léptekkel indult az üldögélő nő felé.

Jelenetek a szülőszobáról ( A másik szoba, mely görcsbe állítja a házasságokat.)

1. De ki szül?! (Amiért a férjeket szeretjük.)

Tudtuk. Persze, hogy tudtuk, csak... csak nem sejtettük! Hatvan perccel korábban szerkesztettem le az összes prózát. Hm. Vajon melyikőtök bosszantott fel ennyire?!
Gondoltam, biztosan valami más. Annyi más szerv is van ott hastájon… Éjszaka azonban kénytelen voltam megvilágosodni: beütött az éjfél, és teliholddá tágult az ég; szikrázva szorított.

Megjegyzés: Köszönet-nyilvánítás:

– Köszönöm, hogy harmincnyolc hét plusz két napig elviseltétek a hormonoktól megőrült Aevie-t.
– A Főszerkesztő asszonynak, hogy hagyott garázdálkodni az oldal prózái között, és eltűrt minden gyerekes dacongásomat és durcongásomat.
– A szerkesztő társaimnak a rengeteg segítséget, akik biztatása nélkül nem lehettem volna itt.
– Az alkotó társaimnak, hogy elfogadtátok az ítéleteimet és a rengeteg együtt-munkát.

Utóirat:

Néhány hónap erejéig letészem a lantom, és szülési szabira vonulok vissza a legfiatalabb AMF-baby-vel.
Addig is kívánom nektek, hogy ne tévesszetek túl sok „egybe-külön”-t, pontosan használjátok a vesszőket, ügyeljetek a stilisztikára... blablabla... Az élet minden pillanatát ragadjátok meg mint megírandó történetet. Mert egyszer minden történetet meg kell írni…

”Hová szaladsz, értsd meg már
A vihar elől miért futnál?
Hatalmasabb, mint te vagy
De kérlek, ne hagyd el magad
Az emberek tán értik már
Háborúzni milyen kár
A Béke-sziget füstje száll
Szerelmünkben sincs határ
Más vagyok, így fogadj el
Visszanézned nem is kell
A boldogságod találd meg
És csinálj sok-sok gyermeket”

Ölelés,
Aevie.

Bollók Zsigmond, nyugalmazott postás, ezen a kora tavaszi, márciusi reggelen magára öltötte kiszolgált, kopott irhakabátját, és komótosan lesétált a sarkon lévő hírlapárushoz. A kis bódé előtti egyetlen lépcsőben szokásához híven megbotlott - hiába járta meg harmincöt éve minden nap ugyanezt a pár lépést -, de sikerült egyensúlyban tartania magát, így nem zuhant a földre. Csak az újságos bódé rozoga falának vágódott neki arccal.

1.
Plafonról csüng már a reggel,
arcomon napnak rőt fátyla izzik,
ám visszavonz, elnyel az ágy,
fedetlen keblekkel csodálom
éjbe gyűrt paplanruhád
hegybe fúrt álmait

Már két napja csak a serkentő tabletták tartják életben. A röpke, párperces szünetekben, mikor nem hallatszik az ágyúk folyamatos dübörgése, a pergőtűz kopogása, vagy a katyusák rakétáinak sivítása, hazagondol, a mínusz negyven fokos hidegben, a jéggé vált, hóba vésett lövészárokból. Már tudja. Felesége és kétéves kislánya hiába várják haza, ő nem mehet. Itt kell maradnia neki is, a fagyott, vértől vöröslő világban, a szétszakított testű bajtársak halál torzította társaságában.

A ház pincéjében vastagon ül a por,
lelked elfojtott mocska odalett.
Oda lett betemetve,
elrejtve a nap sugarai elől.

Az autó kerekei időnként felpörögnek a vastag jégen, fara hol jobbra, hol balra indul el, lábam leveszem a gázról – pedig nagyon sietnék -, kezem gyorsan tekeri a kormányt, végre megint irányban vagyok. A hatalmas hóbuckák között, fagyott fák alatt utat keresek, sürget az idő, oda kell érnem. Végre megvan az út, mit bánom én a jeget, csúszkálást, nem tarthat vissza semmi. Jaj, ne! Ez a járgány pont itt állt meg előttem keresztben, vezetője meg ész nélkül nyomja a dudát. Csak dudál, dudál…