Amatőr Művészek Fóruma

Előre! Előre zord taréjain e lángoló hullám-óriásnak, mely lehet, hogy végzetemig visz!
Vigyen hát! Forró hegynek izzó gyomrába, Athanornak pusztító hevébe, vigyen hát!
Ó, boldogság! Te, mankó az aranykor torz embriójának!
Örvényedben születik ím újjá az Ember, lépésről sokára lépésre.
Vásznaim hajómon tőled dagadnak s szinte csak a csodától nem szakadnak atomjaik törmelékévé.

Beérsz a mennyország kapujába.
A kezed már a bejárat kilincsén.
Érzed, hogy megtaláltad mi az az abszolút jó, ahova érdemes eljutni.
Látod a jövődet, a tökéletes férfit, a szerető apát, az igaz szeretőt
akivel a belépést követően az idők végezetéig tökéletes lehetne minden..

A görög mitológia szerint Daidalosz és fia Ikarosz, Minósz király fogságából maguk készítette szárnyakon próbáltak menekülni. Daidalosz figyelmeztette Ikaroszt, hogy ha túl alacsonyan repül, elragadhatják a tenger hullámai, ha túl magasra száll, a nap sugarai megolvasztják a szárny tollait egyben tartó viaszt. A figyelmeztetés ellenére és a repülés mámorító érzésének hatása alatt Ikarosz oly magasra emelkedett, hogy a nap hevétől a viasz megolvadt, szárnyának tollai széthulltak, ő pedig a tengerbe zuhanva lelte halálát.

Pár sorra ültetek kotlóst
hátha kikölti (21 napra).
Metaforát, vagy más költői csavarhúzót?
Netán hasonlatot? (amolyan "zúzót)?
És ki viszi át a rézfaszú baglyot a túlsó partra,

Az ordas Jelenidő még sikeresen hazudik, s megcsal: jónehány hitvány, alattomos tanáccsal! Prostituált felszínesség most is level, akár a fekély gennyesedő sebekből! A Jövő is hírt ad: pöffeszkedő rátartin hirdeti: ,, csak az exhibicionista Celebek győzhetnek, mert a próféták már valódi megalkuvók vagy némák lettek! Gyermeki lelkeinkben is önmagukkal viaskodó viselősek!

Régen volt tudom, amikor megismertelek téged,
szürke ősz volt akkor, nagyon hideg és rideg.
Ott álltál átfagyva piros arccal s a mosolyod,
elfeledtette akkor minden búmat és bánatom.
Nem éreztem, hogy fázom, csak az édes illatod,
amit néha még ma is érzek ha rád gondolok.

Anyagi függetlenséget akartunk mindig is, még mások kárán szándékosan átgázoltunk! Senki sem lehetett eléggé őszinte beismerni elhibázott vétkét! Sorra jöttek fojtogató béklyóival gyanúsítható kétkedések! Gyanakodás nélkül már senki sem lehet eléggé makulátlan?! Rokonszenvező szeplőcskékből felépíti önmagát egy szorgos hangya-elit aki gyilkos szakmai professzionalizmusában önmagával is egyre csak hadakozik, s pusztítja az Emberit!

Bágyadtan görnyedek az üres papírlap felett. Egy árva szó is kevés, annyi sem hull ki tollamból. Lecsöppen egy tintafolt, pedig nem kéne, hiszen nem volt ez olyan olcsó. De még csak régi sem. Holló tollnak kéne lennie, mert az olyan fekete, olyan sötét, biztosan ihletet adna, hogy írhassak is valami mást, ne csak rólad szóljon minden, mit lefirkálok az árva papírlapra. Látod, te nyomorult, ismét idefutott ki szavam a semmiből, tudom, nyomorúság itt vergődnöm, mint a hal, melyet kifogtak, de túl kicsi, hogy számítson.

Acsarkodó, semmirekellő ígérgetők s mihasznák társaságában csapong még magára hagyottan a prófétás-remete gondolat: halhatatlan romantikák kellenének gyertyafényesen megálmodott, szent vacsorákhoz s nem olcsósított, prostituált-szavak! Mennyi tétován árvaságra ítélt emberi vágy rágja szüntelen ártatlan lelkeinket! Mintha egyetlen mélybe-rejtett dobbanás visszhangzana a lélek-mélyben kitörni készen s a tátongó szakadék-mélységek felé bámulna szüntelen az Ember éberen, kitágult pupillákkal!

Valahogy minden olyan más. Ahogyan a valóságban, úgy alvás közben sem tudok elszakadni. Álom nélkül pásztázom fekete szemhéjam, és arra gondolok, miért ilyen az élet... Válaszok nélkül kérdezek újra és újra, igazából magamtól. Olyan önismétlő, olyan unalmas. Az nem lehet, hogy mindennek csak az elejét élvezem, aztán halad is minden, mintha mi sem történt volna.

Konok kényszerek súlyosbítják álmaink! Mintha feszülő vágyakat feszítenének keresztre bennünk remélve az örök feltámadást! Szerelmi visszautasításaink echó-húrjait egyre nehezebben viseli rakoncátlan kínunk! Minden zsibbadó sejtünkbe áthasít fájdalmasan a fohász s Mindenség-mámorok édes-nyers émelygésében a dédelgető pillanatok halhatatlansága! – Boldog egymásrautaltság csupán tündérmesék habos-szirupos kiváltsága; odakint érdek-zűrzavarok tombolnak s már méreg-csókok is abszintba mártják kígyózó nyelveiket!

Pigmenthiányos kék íriszem átlátszóságát a füst lepi el, s így nyugtatom magam. Érzem, ahogy rogynak össze lábaim, még a sínekre is kitántorognék, ha nem az állomáson andalognék emberek közt. Az elmém nem hagyott el, csak átalakult; előhívta a tudatalattim. Homályosan tiszta a kép. Érzem a hideget, érzem a meleget, fázom, reszketek, mosolygok, reszketek, izzadok, hol vagyok? Nem akarok elaludni, szép ez az álom így nyitott szemmel.

Az életben vannak pillanatok, mikor úgy érezzük: egyszerűen elrontottuk. Hiába keressük a miérteket, vagy a pontot, amikor nem kellett volna tovább menni. Csak kapjuk az arcul csapásokat, onnan ahonnan a legkevésbé várnánk. Szüntelen egy érzés van jelen, hogy nem vagyunk jók, nem vagyunk elég jók, mindenkinek csalódást okozunk. Bírálattal kell szembenéznünk, és elfeledjük kik vagyunk, elfeledjük a múltunkat, mi tett azzá amik vagyunk.

Szívemben már életfogytiglan megmarad echozón aranyló szíved kattogó, elejtett dobbanása: amire még méltán lehetnél büszke ma! Közelségedben – érzem -, újból gyermek maradhat hajótörött, méla lelkem s nem szükséges bújkálnom, ha azt akarom, hogy láthassák valódi énem! Egymást közti táguló távolságaink mintha nem is léteznének – csak még közelebb hozzák bennünk halhatatlan bimbós romantikák földi Mindenségek nászát!

Ideges, mégis leheletfinom kopogás hallatszott végig az ajtó faburkolatán, amiben az ember önkéntelenül is elgondolkozik, miközben túlterhelt, és megviselt agyában egyetlen kérdés fogalmazódik meg: ,, Kopogjak, vagy ne kopogjak?! ”
Aztán végül nem hagyta megvesztegetni saját magát elszánt, és tudatos elhatározásában, és több alkalommal is berregő hangon csöngetett.

A napok csupán megkopott fényképek a falon,
Ugyanaz kitéve sokezerszer. És a gondolatok...
Melyekről azt hittem idővel egyre majd csak érnek,
s bő terméssel, zamatos levükkel nemcsak, hogy én jóllakom,
de osztottam volna másoknak is széjjel,
S most nincs bennem más csak örök éjjel,
min nem terem gyümölcs.

Kuporgatott elménkben már a gyilkos csöndnek is hallható a hangja. Árny-vert tájak, félsziget-törmelékek bolyonganak szerteszéjjel mibennünk s benső énünkben egyre megszólítanak! Rejtett, kicsinyes titkainkat olcsó, hízelkedő szavak esszenciája ki nem mondhatja: vágyaink tudott romantikáját job érezni s felnyergelt álmaink csillagmiriádjain egy egész, tartalmas emberi életet körbejárni!

Megállt. Abbahagyta a céltalan-céltalan? -járkálást a kerítés mellett. Addig föl-alá járt gondolataiba mélyedve-süppedve. Agyában fogócskáztak a Mi? -k, a Hogyan? -ok és a Miért? -ek. Összekapaszkodtak, nevetgéltek, csakazértsem hagyták magukat megválaszolni! Már belefájdult a feje. De hirtelen megpillantotta a pókhálót. Ott függött a kerítés drótjai közt.

Ráncos-arcú, holdvilágos éjek orvgyilkos csendjében áthallom hogy dorombol lüktető szeretőként a bíbor-szirmú, tachicardiás szív! Suttog egyre céda-parázna hangja, még benned fortyog egyre egy méltóbb, álom-terv: Celeb-műsorok ismeretlen, üzletieskedő homályán csillogó őszinte-tekintetekkel egyre ritkábban találkozol! Csavargók éjjeli menedékhelye nem biztos, hogy befogadja sem a remete-prófétát, sem a lírai értelmiségit! Eltépett húrjait a létező Időnek már serénykedő Moirák sem gyógyíthatják be!

Különleges tapasztalás

Rájöttem az éjjel, hogy semmi de semmi jogom, semmi alapom, hogy minden reggel

Hol vagyok, s mi történik velem?

Gondolatmentesen vetem papírra amit nem gondolok, ország, város, utca, sarok. Nem filózom most azon, hogy mikor hova jutok. Elindulok, párat lépek, és máris tudom, hová jutok, a gondolat, mint terhelő tény, mindig csak egy fekete átok. Megint írok, nem agyalok, nem félek, és nem ígérek, minden szavam, minden tettem olyan súlyos, mint egy ítélet.

A Gergely-naptárban hetedik, Július,
harmincegy napos, nyaralni praktikus.
Nyár közepe, forró napok mozgatója,
Julius Caesar volt az Ő névadója.

Még ruhámon az illatos parfümöd, amit akkor fújtál magadra.
Még arcomon csókod utolsó, egyetlen nyomata.
Még bennem az űr, mit magad után itt hagytál, bennem.
Még fáj a tudat, hogy mást ölelsz, nem pedig engem.

Olyan üres az ágy most nélküled. Ma éjjel nem ölelsz át, nem nyomsz puszit a vállamra mikor egy pillanatra hatalmába kerít az álmatlanság.
Cikáznak a gondolataim, és az álom csak nem talál rám.
Te jársz a fejemben. A múltunk. A jövőnk.
Jó veled.
Mint egy beteljesült álom, az vagy nekem.

Tudom hogy félsz lépni, meg is értelek,
hiszen sokat csalódtál, bántottak már eleget.
De ne félj tovább kérlek, már nincs miért
hiszen már itt vagyok, s fogom a kezeid.

Írj, ha nincs gondolatod sem...

Most nincs ötletem. Üres a fejem. Ami nem igaz, de ha akarjuk, hát legyen. Most nem akarok szomorúan élni, sokkal jobb volna vidáman mesélni. Egykor nevettem nyomoron, bánaton... Jé írok, nem gondolkodom. Vajon miért van, hogy amúgy semmi bajom? Mégis, ha írok az szomorú? Nem tudom. Írásjelek, egy vessző egy-egy pont... pont, pont, vesszőcske, fejecske benne gond.

„Mint aki álmot lát, de ébredéskor
csak az marad meg benne, amit érzett,
s a többit nem tudja visszaidézni (…)
Így veszti formáját napon a hó,
így szóródtak a szélbe Sibylla
falevelekre írt jóslatai. ”

*

A szétválasztás képessége segíti a jelen fontos embereinek életét: minden este üres náluk a mosogató, tiszták az ablakok és jól neveltek a gyerekeik. Nem érkezik közműfelszólítás, nincs díjtartozás, nem fogy el a vécépapír... Talán a világ is összedőlne, ha ilyesmi megtörténne velük.

„Mindenfelől jajszó volt hallható,
de jajgatók nem látszottak sehol;
ez olyan meglepő volt, hogy megálltam.
Azt hiszem, azt hitte, hogy azt hiszem,
hogy olyan emberektől jön a hang,
akik a fák közt elbújtak előlünk,
ezért így szólt a Mester: "Ha letörsz
egy apró ágat bármelyik növényről,
a tévedéseid is széthasadnak."

„Nem undor - mondtam -, inkább keserűség
járta át szívemet miattatok
(és így fogok érezni még sokáig!...)"

*

Vajon Istennek is ilyen könnyű volt? Képmására teremteni minket? Mindenfajta kétely nélkül lehelt lelket Ádámba? Ha Lucifer angyalból egyszer csak ördög lett, vajon bizonytalankodott-e, hogy az emberből vajon mi? Az ember mit akar majd uralni?

„Egy Styx nevű mocsárba fut bele
a bánatos patak, ahol leér
a rücskös, szürke sziklafal tövébe.
Ahogy most érdeklődve körbenéztem,
a posványban láttam sok sáros embert:
mind meztelen s mérges tekintetű"

*

Másnak könnyű. Ja, mert azt is mondták, hogy a gondolatok poklot teremtenek, így ha támad valami a fejedben, gyorsan hessegesd el, mert megbetegedsz, majd belehalsz.

A sorok között
kerestem az igazat,
de nem volt betű.

Lassan lépkedett a reggeli szürkületben, minden alkalommal figyelt, hogy ne kelljen sietnie. Az élettelenség vette körül, csupasz fák, mint akik elszáradni készülnek, miközben remélik az újraéledés lehetőségét. Csend, és az utcai lámpák kialszanak. A végtelennek tűnő sivárság ijesztő derengése szűnni nem akaró kérdéseket hozott elő.

Művészek
Szerelmem, Dante
A hiperérzékenység bugyrai

*

Minden reggel úgy kelek, hogy alig találok kiutat a rémálmok lidércnyomásából. Fekete színű ruhát veszek, aztán elbizonytalanodom, mik is a reggeli rutin sorrendjei, egyáltalán a részfolyamatai. Fogat kellene mosni, de kávé nélkül meg sem találom a fogkrémet. Aztán azt mondták, ne kávézzak, mert az méreg, igyak helyette búzafűlét.

Elhalványul a harangozás, miközben
Dízelmotorok duruzsolása öleli át a Nagytemplomot.
Az ablakokon tükröződő napfény már-már fájdalmas a szemnek,
Épp úgy, mint ahogy a fémek súrlódása fogfájást idéz elő, mikor a villamos megérkezik a megállóba.

Talán nem hiányzik más, csak egy utolsó felvonás, ahogy, valahogy most utolsó darab nélkül zúg a gépezet. Megy? Legalábbis mozog. Még.
Elengedések. Szeretet-kapcsolatok. Férfiak az életemből. Minden kép a fotóalbum saját oldalán. Számítasz. Tökéletességre törekvő tökéletlenségem vagy. Álruha és rajzolt arc, amit minden reggel magamra választok. De te úgy rúgsz messzebbre attól, hogy valaha is elég legyek.

Megleptél
ezzel a levéllel
ezzel a feltámadással
húsvét van
nagyszombat
Vivaldit küldtél nekem
és ezzel szárnyal
újra éled szerelmem
feléd

Húsvét kapcsán eretneki gondolataim támadtak. Ezért is szakítottam meg a regényeim részleteinek közzétételét, eme blog erejéig.
Nem vagyunk egyformák. Sőt! Egyre nagyobbak lesznek a különbözőségek ember és ember között. Az egyik leginkább jellemző szemléltetése az ünnepek megítélése.
Felgyorsult a világ. Minden tekintetben. És a világhálónak köszönhetően, soha nem látott információs bőség szakadt az egyszerű emberre. Bábeli katasztrófa immár megtörtént! Ez (számomra) tény.

Szomorúság társként szegődött mellém,
kézen fogva sétálunk végig.
Látni megannyi mosolyt, nevetést hallani,
de kérdés: nekem, miért nem jutott?
Leültem egy padra, hogy gondolkozzak.
Vajon, vajon?!

Nehéz megkülönböztetni egymástól a tereket. Törött csempevonalakat követek, de úgy sem könnyebb. Kék és sárga, egy másikban pasztellzöld, aztán narancssárga is van, mind félig-harmadig elrágva; ahogy az idő vasfoga belecsorbult. Most nem érzem a szagod. (És hiányzik Apa.)

(S)írnom kell
(mindig az igaz történetek a legszebbek)

Őhercegsége már két és fél éves, és a legkülönbözőbb módokon tudja elérni, hogy mosolyogjunk, kacagjunk, nevessünk vele együtt. Ma megkaptam tőle – születése óta másodszor – a felejthetetlen, megkönnyebbülést hozó könnyeket is.

Ezt már szokjátok meg tőlem! Lehet, hogy a tengerinek és a paszulynak sora van, de ezek a blogok nem időrendben íródnak.