Amatőr Művészek Fóruma

Hol vagyok, s mi történik velem?

Gondolatmentesen vetem papírra amit nem gondolok, ország, város, utca, sarok. Nem filózom most azon, hogy mikor hova jutok. Elindulok, párat lépek, és máris tudom, hová jutok, a gondolat, mint terhelő tény, mindig csak egy fekete átok. Megint írok, nem agyalok, nem félek, és nem ígérek, minden szavam, minden tettem olyan súlyos, mint egy ítélet.

A Gergely-naptárban hetedik, Július,
harmincegy napos, nyaralni praktikus.
Nyár közepe, forró napok mozgatója,
Julius Caesar volt az Ő névadója.

Még ruhámon az illatos parfümöd, amit akkor fújtál magadra.
Még arcomon csókod utolsó, egyetlen nyomata.
Még bennem az űr, mit magad után itt hagytál, bennem.
Még fáj a tudat, hogy mást ölelsz, nem pedig engem.

Olyan üres az ágy most nélküled. Ma éjjel nem ölelsz át, nem nyomsz puszit a vállamra mikor egy pillanatra hatalmába kerít az álmatlanság.
Cikáznak a gondolataim, és az álom csak nem talál rám.
Te jársz a fejemben. A múltunk. A jövőnk.
Jó veled.
Mint egy beteljesült álom, az vagy nekem.

Tudom hogy félsz lépni, meg is értelek,
hiszen sokat csalódtál, bántottak már eleget.
De ne félj tovább kérlek, már nincs miért
hiszen már itt vagyok, s fogom a kezeid.

Írj, ha nincs gondolatod sem...

Most nincs ötletem. Üres a fejem. Ami nem igaz, de ha akarjuk, hát legyen. Most nem akarok szomorúan élni, sokkal jobb volna vidáman mesélni. Egykor nevettem nyomoron, bánaton... Jé írok, nem gondolkodom. Vajon miért van, hogy amúgy semmi bajom? Mégis, ha írok az szomorú? Nem tudom. Írásjelek, egy vessző egy-egy pont... pont, pont, vesszőcske, fejecske benne gond.

„Mint aki álmot lát, de ébredéskor
csak az marad meg benne, amit érzett,
s a többit nem tudja visszaidézni (…)
Így veszti formáját napon a hó,
így szóródtak a szélbe Sibylla
falevelekre írt jóslatai. ”

*

A szétválasztás képessége segíti a jelen fontos embereinek életét: minden este üres náluk a mosogató, tiszták az ablakok és jól neveltek a gyerekeik. Nem érkezik közműfelszólítás, nincs díjtartozás, nem fogy el a vécépapír... Talán a világ is összedőlne, ha ilyesmi megtörténne velük.

„Mindenfelől jajszó volt hallható,
de jajgatók nem látszottak sehol;
ez olyan meglepő volt, hogy megálltam.
Azt hiszem, azt hitte, hogy azt hiszem,
hogy olyan emberektől jön a hang,
akik a fák közt elbújtak előlünk,
ezért így szólt a Mester: "Ha letörsz
egy apró ágat bármelyik növényről,
a tévedéseid is széthasadnak."

„Nem undor - mondtam -, inkább keserűség
járta át szívemet miattatok
(és így fogok érezni még sokáig!...)"

*

Vajon Istennek is ilyen könnyű volt? Képmására teremteni minket? Mindenfajta kétely nélkül lehelt lelket Ádámba? Ha Lucifer angyalból egyszer csak ördög lett, vajon bizonytalankodott-e, hogy az emberből vajon mi? Az ember mit akar majd uralni?

„Egy Styx nevű mocsárba fut bele
a bánatos patak, ahol leér
a rücskös, szürke sziklafal tövébe.
Ahogy most érdeklődve körbenéztem,
a posványban láttam sok sáros embert:
mind meztelen s mérges tekintetű"

*

Másnak könnyű. Ja, mert azt is mondták, hogy a gondolatok poklot teremtenek, így ha támad valami a fejedben, gyorsan hessegesd el, mert megbetegedsz, majd belehalsz.

A sorok között
kerestem az igazat,
de nem volt betű.

Lassan lépkedett a reggeli szürkületben, minden alkalommal figyelt, hogy ne kelljen sietnie. Az élettelenség vette körül, csupasz fák, mint akik elszáradni készülnek, miközben remélik az újraéledés lehetőségét. Csend, és az utcai lámpák kialszanak. A végtelennek tűnő sivárság ijesztő derengése szűnni nem akaró kérdéseket hozott elő.

Művészek
Szerelmem, Dante
A hiperérzékenység bugyrai

*

Minden reggel úgy kelek, hogy alig találok kiutat a rémálmok lidércnyomásából. Fekete színű ruhát veszek, aztán elbizonytalanodom, mik is a reggeli rutin sorrendjei, egyáltalán a részfolyamatai. Fogat kellene mosni, de kávé nélkül meg sem találom a fogkrémet. Aztán azt mondták, ne kávézzak, mert az méreg, igyak helyette búzafűlét.

Szakadatlanul esett az eső. Az ernyőmet a markomba szorítottam, hogy ki ne kapja az erős, dühöngő szél. Nem szerettem sosem ezt a nyálkás, hideg, borús, őszies időt. Mellettem elszáguldott néhány autó, szorosan a háztömbök tövébe lapultam. Nem szerettem volna bőrig ázni. Bár így is elég kényelmetlenül éreztem magam. A sportcipőm teljesen hasznavehetetlennek minősült, a lábam csak úgy cuppogott az enyhén nedves lábbeliben. Figyelnem kellett, hogy el ne csússzak. Alig vártam, hogy odaérhessek végre az előadásra.

Elhalványul a harangozás, miközben
Dízelmotorok duruzsolása öleli át a Nagytemplomot.
Az ablakokon tükröződő napfény már-már fájdalmas a szemnek,
Épp úgy, mint ahogy a fémek súrlódása fogfájást idéz elő, mikor a villamos megérkezik a megállóba.

Talán nem hiányzik más, csak egy utolsó felvonás, ahogy, valahogy most utolsó darab nélkül zúg a gépezet. Megy? Legalábbis mozog. Még.
Elengedések. Szeretet-kapcsolatok. Férfiak az életemből. Minden kép a fotóalbum saját oldalán. Számítasz. Tökéletességre törekvő tökéletlenségem vagy. Álruha és rajzolt arc, amit minden reggel magamra választok. De te úgy rúgsz messzebbre attól, hogy valaha is elég legyek.

Megleptél
ezzel a levéllel
ezzel a feltámadással
húsvét van
nagyszombat
Vivaldit küldtél nekem
és ezzel szárnyal
újra éled szerelmem
feléd

Húsvét kapcsán eretneki gondolataim támadtak. Ezért is szakítottam meg a regényeim részleteinek közzétételét, eme blog erejéig.
Nem vagyunk egyformák. Sőt! Egyre nagyobbak lesznek a különbözőségek ember és ember között. Az egyik leginkább jellemző szemléltetése az ünnepek megítélése.
Felgyorsult a világ. Minden tekintetben. És a világhálónak köszönhetően, soha nem látott információs bőség szakadt az egyszerű emberre. Bábeli katasztrófa immár megtörtént! Ez (számomra) tény.

Szomorúság társként szegődött mellém,
kézen fogva sétálunk végig.
Látni megannyi mosolyt, nevetést hallani,
de kérdés: nekem, miért nem jutott?
Leültem egy padra, hogy gondolkozzak.
Vajon, vajon?!

Nehéz megkülönböztetni egymástól a tereket. Törött csempevonalakat követek, de úgy sem könnyebb. Kék és sárga, egy másikban pasztellzöld, aztán narancssárga is van, mind félig-harmadig elrágva; ahogy az idő vasfoga belecsorbult. Most nem érzem a szagod. (És hiányzik Apa.)

(S)írnom kell
(mindig az igaz történetek a legszebbek)

Őhercegsége már két és fél éves, és a legkülönbözőbb módokon tudja elérni, hogy mosolyogjunk, kacagjunk, nevessünk vele együtt. Ma megkaptam tőle – születése óta másodszor – a felejthetetlen, megkönnyebbülést hozó könnyeket is.