Amatőr Művészek Fóruma

Csak a nevetést dédelgeti s őrzi meg a szem! A jóízű, szívből támasztott, huncut kis kacagást! Bánatok, mélaságban megragadt igzgyöngyök fohászait a vérző lélek bezárva tartja s tudatosan félünk tőle, hogy sebezhetőségünket szeretteinknek kimutathassuk! Befalazott, méla egekben bújócskázik kecses a szívárvány; penészes kabátként énekel hátunkba kerülve egy árnyék! Megszédített világunkban már egyre kevesebb a felelősség!

Pusztán hagyott, sejtelmes megannyi tabut-döntögető V. I. P. -partiasított, diszkógömbös, mocsár-fertő, melyen haszontetsző kés-éjszaka is sírva rimánkodva hatol végig; sártengerré dagadt, kiszámítható flegma-arcok közönyében már mindenki csupán rab: Senki sem lehet szabad! Kollagén s botoszk- inekcióktól, mint elátkozott, felpüffedt viaszbabák csücsörítő kanári-pacsirták baháns kompániája követel luxust, elismerést, újabb kikezdhetetlen kiváltságokat felsőbb elit-hatalmaktól!

Önmagát űzi egyre Lélek-sötét tárny mélyen egy titkos, morális dimenzió; homályon s görbe tükrökön át megfeszülve! Tántorítatatlan, rendületlen halad célja felé! Vér-molekulák titkos, harci kedve elől futkorász már, mint lüktető lidércnyomás. Az elmúlás aritmiája átdobban zakatoló szív-üregek falán s újabb számadó vallomásokban ítél! A gondolkodó tudat is fokozatosan eszét veszti s belerémül egy-egy megmagyarázhatatlan titkos sejtelembe!

Anna nénit, az apró, idős asszonyt még Annuska korában repítette az élet Berlinbe. Ott családot alapított, német férje volt, de a gyerekáldás elkerülte őket. Így is szépen, békességben, szeretetben éltek, míg az Annusból lett Anna néni meg nem özvegyült.

Ódon zamatok miatt már nem törődöm a divattal! Újabb zamtok iránt méla fogékonyságtól fossza meg önmagát, ki csupán külsőségek árulkodó jeleire ügyel! Az érdekek egyeztetése ízlések különbözősége terén is hamar defektet szenvedhet! Mit jelent az exibicionista trend?! Talán már másokat észre se vesszük csupán öltözködési szokásjoguk alapján, hogy inkább méltósképp a kifinomult, elegáns elittel keveredhessünk?

Előre! Előre zord taréjain e lángoló hullám-óriásnak, mely lehet, hogy végzetemig visz!
Vigyen hát! Forró hegynek izzó gyomrába, Athanornak pusztító hevébe, vigyen hát!
Ó, boldogság! Te, mankó az aranykor torz embriójának!
Örvényedben születik ím újjá az Ember, lépésről sokára lépésre.
Vásznaim hajómon tőled dagadnak s szinte csak a csodától nem szakadnak atomjaik törmelékévé.

Beérsz a mennyország kapujába.
A kezed már a bejárat kilincsén.
Érzed, hogy megtaláltad mi az az abszolút jó, ahova érdemes eljutni.
Látod a jövődet, a tökéletes férfit, a szerető apát, az igaz szeretőt
akivel a belépést követően az idők végezetéig tökéletes lehetne minden..

A görög mitológia szerint Daidalosz és fia Ikarosz, Minósz király fogságából maguk készítette szárnyakon próbáltak menekülni. Daidalosz figyelmeztette Ikaroszt, hogy ha túl alacsonyan repül, elragadhatják a tenger hullámai, ha túl magasra száll, a nap sugarai megolvasztják a szárny tollait egyben tartó viaszt. A figyelmeztetés ellenére és a repülés mámorító érzésének hatása alatt Ikarosz oly magasra emelkedett, hogy a nap hevétől a viasz megolvadt, szárnyának tollai széthulltak, ő pedig a tengerbe zuhanva lelte halálát.

Az ordas Jelenidő még sikeresen hazudik, s megcsal: jónehány hitvány, alattomos tanáccsal! Prostituált felszínesség most is level, akár a fekély gennyesedő sebekből! A Jövő is hírt ad: pöffeszkedő rátartin hirdeti: ,, csak az exhibicionista Celebek győzhetnek, mert a próféták már valódi megalkuvók vagy némák lettek! Gyermeki lelkeinkben is önmagukkal viaskodó viselősek!

Régen volt tudom, amikor megismertelek téged,
szürke ősz volt akkor, nagyon hideg és rideg.
Ott álltál átfagyva piros arccal s a mosolyod,
elfeledtette akkor minden búmat és bánatom.
Nem éreztem, hogy fázom, csak az édes illatod,
amit néha még ma is érzek ha rád gondolok.

Anyagi függetlenséget akartunk mindig is, még mások kárán szándékosan átgázoltunk! Senki sem lehetett eléggé őszinte beismerni elhibázott vétkét! Sorra jöttek fojtogató béklyóival gyanúsítható kétkedések! Gyanakodás nélkül már senki sem lehet eléggé makulátlan?! Rokonszenvező szeplőcskékből felépíti önmagát egy szorgos hangya-elit aki gyilkos szakmai professzionalizmusában önmagával is egyre csak hadakozik, s pusztítja az Emberit!

Bágyadtan görnyedek az üres papírlap felett. Egy árva szó is kevés, annyi sem hull ki tollamból. Lecsöppen egy tintafolt, pedig nem kéne, hiszen nem volt ez olyan olcsó. De még csak régi sem. Holló tollnak kéne lennie, mert az olyan fekete, olyan sötét, biztosan ihletet adna, hogy írhassak is valami mást, ne csak rólad szóljon minden, mit lefirkálok az árva papírlapra. Látod, te nyomorult, ismét idefutott ki szavam a semmiből, tudom, nyomorúság itt vergődnöm, mint a hal, melyet kifogtak, de túl kicsi, hogy számítson.

Acsarkodó, semmirekellő ígérgetők s mihasznák társaságában csapong még magára hagyottan a prófétás-remete gondolat: halhatatlan romantikák kellenének gyertyafényesen megálmodott, szent vacsorákhoz s nem olcsósított, prostituált-szavak! Mennyi tétován árvaságra ítélt emberi vágy rágja szüntelen ártatlan lelkeinket! Mintha egyetlen mélybe-rejtett dobbanás visszhangzana a lélek-mélyben kitörni készen s a tátongó szakadék-mélységek felé bámulna szüntelen az Ember éberen, kitágult pupillákkal!

Valahogy minden olyan más. Ahogyan a valóságban, úgy alvás közben sem tudok elszakadni. Álom nélkül pásztázom fekete szemhéjam, és arra gondolok, miért ilyen az élet... Válaszok nélkül kérdezek újra és újra, igazából magamtól. Olyan önismétlő, olyan unalmas. Az nem lehet, hogy mindennek csak az elejét élvezem, aztán halad is minden, mintha mi sem történt volna.

Konok kényszerek súlyosbítják álmaink! Mintha feszülő vágyakat feszítenének keresztre bennünk remélve az örök feltámadást! Szerelmi visszautasításaink echó-húrjait egyre nehezebben viseli rakoncátlan kínunk! Minden zsibbadó sejtünkbe áthasít fájdalmasan a fohász s Mindenség-mámorok édes-nyers émelygésében a dédelgető pillanatok halhatatlansága! – Boldog egymásrautaltság csupán tündérmesék habos-szirupos kiváltsága; odakint érdek-zűrzavarok tombolnak s már méreg-csókok is abszintba mártják kígyózó nyelveiket!

Pigmenthiányos kék íriszem átlátszóságát a füst lepi el, s így nyugtatom magam. Érzem, ahogy rogynak össze lábaim, még a sínekre is kitántorognék, ha nem az állomáson andalognék emberek közt. Az elmém nem hagyott el, csak átalakult; előhívta a tudatalattim. Homályosan tiszta a kép. Érzem a hideget, érzem a meleget, fázom, reszketek, mosolygok, reszketek, izzadok, hol vagyok? Nem akarok elaludni, szép ez az álom így nyitott szemmel.

Az életben vannak pillanatok, mikor úgy érezzük: egyszerűen elrontottuk. Hiába keressük a miérteket, vagy a pontot, amikor nem kellett volna tovább menni. Csak kapjuk az arcul csapásokat, onnan ahonnan a legkevésbé várnánk. Szüntelen egy érzés van jelen, hogy nem vagyunk jók, nem vagyunk elég jók, mindenkinek csalódást okozunk. Bírálattal kell szembenéznünk, és elfeledjük kik vagyunk, elfeledjük a múltunkat, mi tett azzá amik vagyunk.

Szívemben már életfogytiglan megmarad echozón aranyló szíved kattogó, elejtett dobbanása: amire még méltán lehetnél büszke ma! Közelségedben – érzem -, újból gyermek maradhat hajótörött, méla lelkem s nem szükséges bújkálnom, ha azt akarom, hogy láthassák valódi énem! Egymást közti táguló távolságaink mintha nem is léteznének – csak még közelebb hozzák bennünk halhatatlan bimbós romantikák földi Mindenségek nászát!

Ideges, mégis leheletfinom kopogás hallatszott végig az ajtó faburkolatán, amiben az ember önkéntelenül is elgondolkozik, miközben túlterhelt, és megviselt agyában egyetlen kérdés fogalmazódik meg: ,, Kopogjak, vagy ne kopogjak?! ”
Aztán végül nem hagyta megvesztegetni saját magát elszánt, és tudatos elhatározásában, és több alkalommal is berregő hangon csöngetett.

A napok csupán megkopott fényképek a falon,
Ugyanaz kitéve sokezerszer. És a gondolatok...
Melyekről azt hittem idővel egyre majd csak érnek,
s bő terméssel, zamatos levükkel nemcsak, hogy én jóllakom,
de osztottam volna másoknak is széjjel,
S most nincs bennem más csak örök éjjel,
min nem terem gyümölcs.

Kuporgatott elménkben már a gyilkos csöndnek is hallható a hangja. Árny-vert tájak, félsziget-törmelékek bolyonganak szerteszéjjel mibennünk s benső énünkben egyre megszólítanak! Rejtett, kicsinyes titkainkat olcsó, hízelkedő szavak esszenciája ki nem mondhatja: vágyaink tudott romantikáját job érezni s felnyergelt álmaink csillagmiriádjain egy egész, tartalmas emberi életet körbejárni!

Megállt. Abbahagyta a céltalan-céltalan? -járkálást a kerítés mellett. Addig föl-alá járt gondolataiba mélyedve-süppedve. Agyában fogócskáztak a Mi? -k, a Hogyan? -ok és a Miért? -ek. Összekapaszkodtak, nevetgéltek, csakazértsem hagyták magukat megválaszolni! Már belefájdult a feje. De hirtelen megpillantotta a pókhálót. Ott függött a kerítés drótjai közt.

Ráncos-arcú, holdvilágos éjek orvgyilkos csendjében áthallom hogy dorombol lüktető szeretőként a bíbor-szirmú, tachicardiás szív! Suttog egyre céda-parázna hangja, még benned fortyog egyre egy méltóbb, álom-terv: Celeb-műsorok ismeretlen, üzletieskedő homályán csillogó őszinte-tekintetekkel egyre ritkábban találkozol! Csavargók éjjeli menedékhelye nem biztos, hogy befogadja sem a remete-prófétát, sem a lírai értelmiségit! Eltépett húrjait a létező Időnek már serénykedő Moirák sem gyógyíthatják be!