Amatőr Művészek Fóruma

ablakkeretben
sárguló intarziaként
hulló parázzsal intett felém
a köhögésbe fúló rettegés
anyám

Huston, miért?
Egy kietlen test lehettem végre
A Konzervdoboz Űrállomáson.
A pulzusszámom pályára állt
A csillagok rezgésszámával.
Otthon lehettem közöttük.

rendetlen térbe hordott
üres tárgyaim között
szemben a fallal
magamba ütközök

Téged küldtek, vagy jöttél?
Túl drága volt, vagy kötbér?
Itt az újjászületés;
a szüntelen szenvedés.

A leplezetlen hajnalok
a suttogó fátyolfelhők
a rohanó nyár lihegő erdők

Megjegyzés: 2018. 07. 24.

könnyű
sóhajod száll
szavad
éltető sugár

élethajóm kettétört
fagymélybe veszett
forró szívem

a miért már nem számít
te vádolsz - én könyörgök
vitánkban a rég várt hév
de győznek a szóközök

édes szóban
keserű betűben
kerestelek
igazban és hitszegőben

mielőtt megölne a csended
még kutatom
milyen istenek laknak benned

Oson és oson,
Közelebb és közelebb,
Leszek és leszek,
Öregebb és öregebb.

Ajtó zárva, deszka roppan,
avarszagú néma erdőn
napnak tüze már ellobban

Elhagyott, hajótörött határokon túl érinthetetlen paradicsomok kontúrjává változik az édes anyaföld, gáborúk-szaggadta, kopár talaja! Árok-mély bölcsők sárféltekés fekhelye sem lehet többet koporsó, de pihentető szerelmi fészek, titkos nyoszolya! Virágok finom-

tegnap éjjel
összetörted az égboltot
szemeimből
szedegettem szilánkjait
míg kezemen
vágott eret a sötétség
vérem nyeltem
sikoltásba tátott számból

Most már tudom, milyen az amikor a reggelembe
harmat helyett, keservesen hulló könnyem ragyog.
S közben a tudat, hogy végleges maradt a szám,
84 szer kerülted meg a Napot.

elnémult a billentyűzetem
majdnem azt írtam legott
hogy a tollam sercegése a lapon
nem hagy mostanában jelentős nyomot

Kiéhezett csönd-ölek a Magány stigma-sebébe belemarnak, zsongó-lankadatlan kiéhezve, pusztítva mindenki mámorát. Égre felkiáltó igaztalanba, eme korban mindig megmarad a néma-törődött belenyugvás. Érdekek szent-összeesküdött szövetsége, s vak, evilági bosszúállások önző jogán széjjel lett lopkodva az Emberség utolsó mentsvára is; esküdött szívek martján mégis ismeretlen fogalom az elévülés! A Hóhér-Idő már nem pitiáner igazságokért házal, hisz szándékosan lenyesték avítt szárnyait ítélkező próféta-szavakkal!

Minden egyes pökhendi, megélt sértésben önző semmisülésem tovább folytatódik s készít alattomos csapdát. Visszanézek a mindig méla, megrepedt tükör-szilánkokban bújócskázó rettegőn is szomorú kisfiú-arc felé, s szeretném megvédeni a bent rekedt, tartós félelmet is!

Visszametszett szárnyakkal, eltékozolt álmokkal még jó lett volna tovább szállni! Kinyitható, látó-szemekkel széjjelkiabálni, hátha még sikerülne megmenteni az Emberiséget gyarló-lelkűek honától! Minden Mindenségpercben, melyet kunyerálva lopunk az élettől, százféle alakban sírjuk el jelenlétünk sebezhetőségét!

A Mindenség Sors-rendelt csont-ketrecébe zárva minden napunk tartós küzdelemnek ígérkezik; kínok-verte, komisz Létgyönyörökben egyszerre vágyunk, s még többet akarunk! Hamarjában elvész a meglett, érett perc halhatatlan jelenvalósága, ha csupán olcsó, földi örömöket választunk! Világok acsarkodó gáncsai közt kihordott méhlepény-kételyekben mindig kivirágzik a fojtogató önbizalomhiány, s a túlzsúfolt, társas Sziszifusz-magány!

ne
kopogtass
gyere
jöhetsz bármikor
mint régen
amikor még a csillagokat
számlálgattuk fenn az égen

Kötéltáncot jár megalkuvó, számító életed. Megszámlálhatod tíz ujjadon, hányféle leselkedő, csábító, veszélyes alakban les rád, hányféle Cassandra-pillantás mondatja ki veled, mit önmagad előtt is titkolni kényszerülsz: „Nagyon Vigyázz!” – Már mindenkitől rettegve menekülsz, s ezt te is nagyon jól tudod! – Életben tartanak a megbocsátó könnyezések, és az önsegélyező simogatások önzetlen diadala, termékeny s büszke öntudatot sarjasztó erő!

déjà vu
...
vagy talán álom
híd a valóság
és képzelet között
futnak az áramkörök
s eggyé zár a titok
vagyunk nem vagyunk

boldog emléket kérek
de nem olyan sápadt kéket
amit a mesékben regélnek
csak olyan kicsi szimplát
amelyben őrölt színt lát
aki festi

szeretkezéseinkben már nincs öröm
csupán a testünknek némi élvezet
szegény szerelmes lelkem szomjas marad
meghittség sehol - te nem is igényled

ébredés előtt
a fekhely legtávolabbi sarkába
kuporodik
mert pirkadattól vonulni kezdenek
mind a kikiáltók
éktelen csörömpöléssel
aztán
naphosszat vacoghat

bár tudnálak úgy feledni
ahogy te tudsz engemet
mintha nem is ismernélek
feledni a szerelmet

tüskét tüsszentesz
holdudvarra kikötötted
szemed járását
hunyt parázsba tetted
azt, ami már mögötted
eszed most szárazát

Kétségek kínoznak,
válaszok hallgatnak,
Nagypéntek elmúlt már,
nem jön a harmadnap.

Süvít a jeges szél, a fagy harap, havas, síkos rögökön egy nő halad.
Nehéz a lépte, pedig már letette terhét.
Vállán cipeli nehéz keresztjét.

Kemény szavak,
tele pohár,
megfeszült a
türelem már.

Zimmer a gaz, léha csábítóm
áradó folyam éjszakákon át
kéjesen tajtékzó vadvíz
értelmet elsöprő látomás

Megjegyzés: gondolat-morzsa 0.9

s egy verset tán érdemelsz te is
de a varjak
elvitték a rímet

Anyám, emlékeid ösvényén lépdelek,
talán rád lelek, nem suhantál messzire,
múltad lágy dallama köröttem édeleg
fülelek rozsdálló alkonyod neszére.

virtuális bokszzsákom vagy
gyilkos indulatom rajtad töltöm
ütlek váglak meg is öllek
folyik a vér alattad a földön

Annak a délutánnak az emlékét próbáltam minél mélyebbre temetni a lelkemben. Úgy éreztem én vagyok az oka, hogy mindez megeshetett velem, hiszen a történet másik szereplője köztiszteletben álló ember volt a faluban. Korántsem voltam még nő, sőt kamasz sem, csak egy zárkózott, álmodozó gyereklány, aki csak jóval később értette meg, hogy akkor nőiségében alázták meg…

Keserű ébredés,
becsaptak az álmok,
a rövidszoknyás
kicsi lányka nem is