Amatőr Művészek Fóruma

Eszter üzenete

1951- 2019.

Egy este éreztem,
mennem kell,
ne féljél,
nem mentem messzire,
csak ide
az út másik felére.

Megjegyzés: Szekszárd, 2019. március 27.

Árnyak hűvös teste sétál velem,
szemlesütve szédül át a téren –
botladozva remeg eresz alatt,
megkínozva, meglopva egészen.
Füstös házak magánya vesz körül,
mint gyenge farkast a rettentő nyáj.

Ha neveden hívnálak, bemocskolnálak,
És halálnak ezer kínjával várnálak.
A reggeli fény haloványan rám ragyog,
Éjjeli képedből mindent hátrahagyok.

gyűlölöm. ráépült nyolcévnyi emlékemre.
összenyomta a hortenziafejek apró szirmait,
s a parfümök kavalkádja elfedte a
lila akácok diszkrét illatát.

lerajzolom a neved
színes cukrokból
kanyarítok betűket
ragacsos sorok festik
arcodra a megannyi gond-létrát

kezedben csupasz szíve
lehelet
forró
tenyeredben időtlen ring
félsz
elejted

Tudod, apa, sokat beszélgetek veled. Sokkal többet, mint közös életünk során bármikor.

Ahogy múlik az idő, rájöttem, hogy gyakorlatilag az egész életemet te határoztad meg. Születésem pillanatától mostanáig, pedig már három éve nem vagy velem.

Terveim vannak, nagy terveim,
építek neked egy házat.
Minden kő egy könnycsepp.
Senki nem találhat.

Buzgón játszik a karmester
szervezetem idegszínpadán.
Minden sejtem apró lüktetéssel
suttogja:
- Bírod még, ne kiálts!

Féregszájú lárma dögszava hallék,
megágyaznak benne, mintha mást sem kérnék.
Rongyos takarója, rozoga az ágya,
ha mozdulok balra, kitörik a lába.
Ha mozdulok jobbra, balra löknek rögtön,
szóval sózzák mellem, mert sokáig tűröm.

leteszem a lelkem
eléd
elég
feléltem magam
magas falak közt
már üres a vár
és csak vár
gyilokjáróján
csended
a halál

fénylő gyökerek marják a gránit szívét,
mind egy-egy korábbi emlék, tömb a kőből -
rajtuk a szivárvány szűri át millió színét
és gyöngyök gurulnak le a kihűlt felhőből

Megfelelni folyton folyvást mindenkor
mást kíván a kívánalom mást a rohanó
tömegkór marcangolva követeli a hang
csengő bongó látomásait frakkba vagy

Félek, hogy csak a képzeletem
Játszott nekem téged.
Festette az arcod, a szád...
A szemedben azt a kéket.
Csak képzeltelek magamnak.
Hozzád bújtam, ha féltem...
S te jöttél, ha vártalak,
Jöttél, ha kértem...

Megjegyzés: 2015. augusztus 12. 23:14

utolsó lépések
mint sebre tett tépések
csak eltakarnak
majd levakarnak
feles-legként

Ölelj agyon, nem lesz semmi baj.
Nyald fel a görcsöm, kicsi Labrador.
Láncod oldozza fel,
szereteted olvassza szét
a semmit, ami mégis van valahogy.
Filléres spanyolviaszok:
Messiás, magyarok, gender.
A tétlen terror kényszerít képeibe.

/"Sok-sok hosszú esztendeje már
sírkertnek bús közepén
állt egy leány - ismerhetitek
szép Annácska nevén... "/

Megjegyzés: (E. A. P. : Lee Annácska feldolgozás)
2016.

Honnan legyen hangom, ha mindet ellopod?
Hogyan folyjon harcom, ha folyton elnyomod?
Kérni akartam, de már késő, tudom jól,
Hogy ne csak estig tartson ez az alkonytól.

Lelkem kifeszül az időn - voltál és leszel –,
mint hegedűn a húr, s egy sóhajod a vonó,
mely ha megérint, sírok szerelmesen.

táblákon szerkesztett
halmazok vagyunk
minket távol és
érintők nélkül lángvág
a fönt

csak a testem kellett
lelkem érintetlen hagytad
tüzem kialudt

Tükrömből peregve elszökik az ezüst;
vaksága szakadék, hívogató mélység.
Testem boncasztalon kiterített térkép.
Sebzett kenyeremen nem csitul a vérzés.
Valakit megölnek bennem: ott, legbelül.

A belvárosi ház sivár udvarába még délidőben sem sütött be a nap. Talán a magas terméskő fal miatt, amely a déli oldalon határolta, s amelyre csak néhol kapaszkodott fel bátortalanul egy-két satnya vadszőlőhajtás. Rajta kívül még csak az ecetfa burjánzott elpusztíthatatlan élni akarással, minden milliméternyi földterületen utat törve magának.
Arra az oldalra pedig, ahol a komfort nélküli lakások ajtajai sorjáztak félkörívben, még az eresz is sötét árnyékot vetett.

A világot
szét kell vágni.
Elvérezne
ha nem kötnék le
burokköpenyét;
elsőnek így mesélted.

Ódon zamatok miatt már nem törődöm a divattal! Újabb zamtok iránt méla fogékonyságtól fossza meg önmagát, ki csupán külsőségek árulkodó jeleire ügyel! Az érdekek egyeztetése ízlések különbözősége terén is hamar defektet szenvedhet! Mit jelent az exibicionista trend?! Talán már másokat észre se vesszük csupán öltözködési szokásjoguk alapján, hogy inkább méltósképp a kifinomult, elegáns elittel keveredhessünk?

Úgy gurulnak előttem az elhasznált évek
mint gesztenyék játszó gyermek előtt
s velük hűlnek a foszló, színes álmok,
születnek és törpülnek a valóságok -

Részeim szétszóródásra vágynak;
meguntak engem, és az egészet.
Verőeremből szökőkút fakad,
szívemre rászakad az enyészet.

1. MindenSzent?

Ember vagyok,
testem halott.
Lelkem társat
nem kapott, én
azért vagyok!
Miért vagyok,
Isten, hallod?

Kínzó érzés, mint mikor szomjazik az ember,
S szája összeragad a keserű, sűrű nyáltól,
Vízzel teli poharak körötte, de aljukon méreg,
Egy korty választja el csupán a haláltól...

Messzebb én sem vagyok tőlem
mint te, vagy bárki más:
kongó univerzumokban
míg léptünk koppan,

Bágyadtan görnyedek az üres papírlap felett. Egy árva szó is kevés, annyi sem hull ki tollamból. Lecsöppen egy tintafolt, pedig nem kéne, hiszen nem volt ez olyan olcsó. De még csak régi sem. Holló tollnak kéne lennie, mert az olyan fekete, olyan sötét, biztosan ihletet adna, hogy írhassak is valami mást, ne csak rólad szóljon minden, mit lefirkálok az árva papírlapra. Látod, te nyomorult, ismét idefutott ki szavam a semmiből, tudom, nyomorúság itt vergődnöm, mint a hal, melyet kifogtak, de túl kicsi, hogy számítson.

Könnybe mártalak és fénylő eres
két kezemmel emelem szép szívedet,
zakatoló elmém álmodja bús hiányod,
a síneken feszülő elárvult perceket;
agyamban lüktetsz, bennem kondul meg érces harangod
és kínokban megszült, keserédes éveket fon
lobogó érkoszorúmba érzékeny karod;

Valahogy minden olyan más. Ahogyan a valóságban, úgy alvás közben sem tudok elszakadni. Álom nélkül pásztázom fekete szemhéjam, és arra gondolok, miért ilyen az élet... Válaszok nélkül kérdezek újra és újra, igazából magamtól. Olyan önismétlő, olyan unalmas. Az nem lehet, hogy mindennek csak az elejét élvezem, aztán halad is minden, mintha mi sem történt volna.

Konok kényszerek súlyosbítják álmaink! Mintha feszülő vágyakat feszítenének keresztre bennünk remélve az örök feltámadást! Szerelmi visszautasításaink echó-húrjait egyre nehezebben viseli rakoncátlan kínunk! Minden zsibbadó sejtünkbe áthasít fájdalmasan a fohász s Mindenség-mámorok édes-nyers émelygésében a dédelgető pillanatok halhatatlansága! – Boldog egymásrautaltság csupán tündérmesék habos-szirupos kiváltsága; odakint érdek-zűrzavarok tombolnak s már méreg-csókok is abszintba mártják kígyózó nyelveiket!

Pigmenthiányos kék íriszem átlátszóságát a füst lepi el, s így nyugtatom magam. Érzem, ahogy rogynak össze lábaim, még a sínekre is kitántorognék, ha nem az állomáson andalognék emberek közt. Az elmém nem hagyott el, csak átalakult; előhívta a tudatalattim. Homályosan tiszta a kép. Érzem a hideget, érzem a meleget, fázom, reszketek, mosolygok, reszketek, izzadok, hol vagyok? Nem akarok elaludni, szép ez az álom így nyitott szemmel.

ablakkeretben
sárguló intarziaként
hulló parázzsal intett felém
a köhögésbe fúló rettegés
anyám