Amatőr Művészek Fóruma

Ismerős hétköznapok jönnek felém
bólintanak, leülnek velem,
karomat nyújtom, vénámba tű szalad,
a depressziót magamba engedem.

Én. Ismét én. Egymagam vagyok. Egyedül...
Nézem, ahogy a szürkület elfeketül,
A jéghideg eső elmossa könnyeim,
Az idegtől véresre rágtam körmeim.

Amikor egyedül
járod az utcát
és a széltől a fák
röhögve sustorognak,
ők megőrzik
gyilkos titkukat.

Tudat alatt vágyam kerget,
hogy újra lássalak,
csak egy pillanat erejéig.
De semmi, még álmomban se.

Két percenként kihagy a szívem
szünetet tart és meg pihen,
az életből csavarja ki minden könnyem.

Vánszorgok az ingoványban.
A félhomályos éjszakában.
Új életemre vadásztam.
Hajt a vágy, hogy megtaláljam.

Vágtat a szél, elsuhanva lomhán,
hol mély árkot vés az emlékezés,
lehunyt szemekkel éreztem: tompán
oszlik szét és ül rá a feledés.

Életem ellen jöttél, megszülettem, megtöltöttél absztrakt tudat-spirál mocsokkal.

Felnőttem, belém égett istenkáromlásod sötét szeméthegye, nem tudtam, létem folyama meddig megy-e.

Megtanultam gyenge kezem erein éles vonóval hegedülni. Olyan muzsika ez, melynek hangja fülemben sosem fog elgyengülni.

Az őrület hátárán oda-vissza
Tudatom sötét, és mégis tiszta
Maga alá gyűr harag s félelem
Szabadulni nehéz, nekem ez lételem

Az ember szégyelli
csorba sorsát,
és kéményként gyűjti
lelke kormát,

én még mindig itt állok
de Te elfolysz-eltűnsz mellőlem
vajon mikor maradtam le?
pedig ugyanannyi időnk volt
mindenre

Elmerengsz hol hagytad tehetős éned,
Mikor szép lassan fogynak a lehetőségek.
Hova mész, hova tűnsz, nem tudod, érzed
Lelkednek bugyrait rongyosra vérzed.

Sírig tartó szerelem.
Halálos kór, de kell nekem.
Elhagyni nem tudom már,
mert erről szól életem.

Apró szilánkokra
zúztad a szívemet.
Én már csak feketén
látom a színeket.
Mondd el, ha jól esett!

Utolsó versemet írom.
Rajta lesz talán a síron.
Ássatok mélyen a földbe!
Utolsó múzsám a lelkem
kegyetlen módon megölte.

Álmomban láttalak,
azt hittem, nem te vagy.
Azt hittem, nem tudtam,
mint levél lehulltam.

Annyi év, mit széjjelszabott
Oly sok pergő gondolat.
Kérlek téged, ne feledd el
Könnyező, bús arcomat.

Felhőatlaszba álmodtam egy új világot
Pokol mélyéről az ég felé kiáltok
Magasra emelem megfáradt két kezem
Nem bír már el ez a fakó élet engem

Mondd kérlek, hogy lehetséges, mégis boldog vagyok
Ott, hol a nap rám már rég nem teljes fénnyel ragyog?
Hold s csillagmindenség vagy nekem a sötétségben
Aki reményt, fényt és mosolyt hoz el mindig nékem.

Hát jöjjön a szél és tomboljon a vihar,
Zúduljon rám minden, mi a lelkemig mar!
Jó erősen rúgj még belém, ahányszor csak akarsz,
Törlődjön ki belőlem mi tiéd volt: kedves arc!

Élhettünk volna együtt.
Ehelyett én, a gyenge, gyáva, petyhüdt,
utolsó korcs alak
szó nélkül elhagytalak.

a zajos napfelkelte épphogy csak megszáradt a torkomon,
az est hűvös csendje már ismét a dobhártyáimon dobol.
a konyhai lámpa fényének édes illata csábít, ó aphrodité,
lomha tévképzetek szárnyán lebegek az öntudatlanság felé.

Az ezerkilencszáz negyvenhatos évben,
gyönyörű gyémántfény ragyogott az égen.
Magyarország felett, Omalomsok táján,
augusztus hónapnak a hatodik napján.

Még utószor visszanézek,
Itt hagyom én ezt a vidéket.
Más tájakat felkeresek,
Hol tán szabadon élhetek.

azt hiszem már egész pici
koromban hallottam róla
anyuék mesélték hogy az egyik
papámnak is volt

Volt nekem mindenem,
aztán nem lett semmim sem.
Szerető férjem és otthonom.
Mi csupán csak a vágyam volt.
Boldog élet az illúzió,
mi az életemben jelen volt.

De már elült...

Még patakba köp az utolsó felhő,
míg lassan gyufát gyújt az ég;
Ismerős arcát a Hold
gömbölyíti felém.

Ültünk a világ szélén,
lábunk a semmiben
fejünk a felhők felett,
gyermekek voltunk
és istenek

Volt nekem mindenem,
aztán nem lett semmim sem.
Szerető férjem és otthonom,
mi csupán csak a vágyam volt,
boldog élet az illúzió,
mi az életemben jelen volt.

csüggedtség... majd fortnite-ba ölöm.
túl sok minden nem maradt a szerelemnek.
mások csodáit csodálni most nincs kedvem.,
ki kell találni valamit, mit el lehet morzsolni,
egy mondatot, mit elhihet, s viselhet lelkem;

Takaró alá bújok a csend elől,
hallom, ahogy a falhoz koccan,
dúdolnék pár hangot,
de megakadnak a torkomban.

Illat, lenge szellő,
Virág, piros hajnal,
Anyám, drága álom,
Jöjj vissza egy dallal.

Azt hittem, ha látom, felismerem,
Érinthetetlen, ha nyújtom kezem.

Valami készül, ami kikészít, amit még nem ismerhetek,
Ami voltam és aki voltam, az többé már soha nem lehetek.

Gyermekkorom óta
félek a sötétben.
Affene.
Hiába mondták,
akkor ott,
nem kell félni,
nincs itt semmi és senki,

Nehogy megsajnálj
Mert ez nem halál
Ne sirass, ne keress
Csak az emlékeidben

nem voltam még halott
én élve agonizálhatok
ok van rá temérdek
cipőfűzőm gilisztatenyészet
elmémben lyukat rágnak a molyok
lassan de biztosan megtébolyodok

Fura ez az érzés,
egy el nem állított vérzés,
zakatoló lélegzés,
nyugtalan létezés.

Nem igazán van életkedvem,
Már, már teljesen elvesztem.
Csak sorba telnek el a napok
Egymás után, s bár néha egy-egy jobbat is kapok,
Valami hiányzik amitől nem vagyok boldog.

először csak olyan,
mintha, aztán
mosoly csetlik
félrehúzott arcra,
talán mégsem...

semmibe hullani alá, lágyan, mint
enyészetnek sárgult őszi levél,
s nem várni