Amatőr Művészek Fóruma

Azt mondtad, hogy lehetünk barátok, de semmi több.
Majd kihúztad mellkasomból a tőrt.
Örök barátság férfi és nő között?
Mint akit arcon csapott a gyorsvonat szele, úgy éreztem magam.

Most már tudom, milyen az amikor a reggelembe
harmat helyett, keservesen hulló könnyem ragyog.
S közben a tudat, hogy végleges maradt a szám,
84 szer kerülted meg a Napot.

elnémult a billentyűzetem
majdnem azt írtam legott
hogy a tollam sercegése a lapon
nem hagy mostanában jelentős nyomot

Kiéhezett csönd-ölek a Magány stigma-sebébe belemarnak, zsongó-lankadatlan kiéhezve, pusztítva mindenki mámorát. Égre felkiáltó igaztalanba, eme korban mindig megmarad a néma-törődött belenyugvás. Érdekek szent-összeesküdött szövetsége, s vak, evilági bosszúállások önző jogán széjjel lett lopkodva az Emberség utolsó mentsvára is; esküdött szívek martján mégis ismeretlen fogalom az elévülés! A Hóhér-Idő már nem pitiáner igazságokért házal, hisz szándékosan lenyesték avítt szárnyait ítélkező próféta-szavakkal!

Minden egyes pökhendi, megélt sértésben önző semmisülésem tovább folytatódik s készít alattomos csapdát. Visszanézek a mindig méla, megrepedt tükör-szilánkokban bújócskázó rettegőn is szomorú kisfiú-arc felé, s szeretném megvédeni a bent rekedt, tartós félelmet is!

Visszametszett szárnyakkal, eltékozolt álmokkal még jó lett volna tovább szállni! Kinyitható, látó-szemekkel széjjelkiabálni, hátha még sikerülne megmenteni az Emberiséget gyarló-lelkűek honától! Minden Mindenségpercben, melyet kunyerálva lopunk az élettől, százféle alakban sírjuk el jelenlétünk sebezhetőségét!

A Mindenség Sors-rendelt csont-ketrecébe zárva minden napunk tartós küzdelemnek ígérkezik; kínok-verte, komisz Létgyönyörökben egyszerre vágyunk, s még többet akarunk! Hamarjában elvész a meglett, érett perc halhatatlan jelenvalósága, ha csupán olcsó, földi örömöket választunk! Világok acsarkodó gáncsai közt kihordott méhlepény-kételyekben mindig kivirágzik a fojtogató önbizalomhiány, s a túlzsúfolt, társas Sziszifusz-magány!

ne
kopogtass
gyere
jöhetsz bármikor
mint régen
amikor még a csillagokat
számlálgattuk fenn az égen

Kötéltáncot jár megalkuvó, számító életed. Megszámlálhatod tíz ujjadon, hányféle leselkedő, csábító, veszélyes alakban les rád, hányféle Cassandra-pillantás mondatja ki veled, mit önmagad előtt is titkolni kényszerülsz: „Nagyon Vigyázz!” – Már mindenkitől rettegve menekülsz, s ezt te is nagyon jól tudod! – Életben tartanak a megbocsátó könnyezések, és az önsegélyező simogatások önzetlen diadala, termékeny s büszke öntudatot sarjasztó erő!

déjà vu
...
vagy talán álom
híd a valóság
és képzelet között
futnak az áramkörök
s eggyé zár a titok
vagyunk nem vagyunk

boldog emléket kérek
de nem olyan sápadt kéket
amit a mesékben regélnek
csak olyan kicsi szimplát
amelyben őrölt színt lát
aki festi

szeretkezéseinkben már nincs öröm
csupán a testünknek némi élvezet
szegény szerelmes lelkem szomjas marad
meghittség sehol - te nem is igényled

ébredés előtt
a fekhely legtávolabbi sarkába
kuporodik
mert pirkadattól vonulni kezdenek
mind a kikiáltók
éktelen csörömpöléssel
aztán
naphosszat vacoghat

bár tudnálak úgy feledni
ahogy te tudsz engemet
mintha nem is ismernélek
feledni a szerelmet

tüskét tüsszentesz
holdudvarra kikötötted
szemed járását
hunyt parázsba tetted
azt, ami már mögötted
eszed most szárazát

Kétségek kínoznak,
válaszok hallgatnak,
Nagypéntek elmúlt már,
nem jön a harmadnap.

Süvít a jeges szél, a fagy harap, havas, síkos rögökön egy nő halad.
Nehéz a lépte, pedig már letette terhét.
Vállán cipeli nehéz keresztjét.

Kemény szavak,
tele pohár,
megfeszült a
türelem már.

Zimmer a gaz, léha csábítóm
áradó folyam éjszakákon át
kéjesen tajtékzó vadvíz
értelmet elsöprő látomás

Megjegyzés: gondolat-morzsa 0.9

s egy verset tán érdemelsz te is
de a varjak
elvitték a rímet