Amatőr Művészek Fóruma

Alszom csak nagy éjek ölén,
hol halk tücskök zenélnek,
ott, hol együtt van ő meg én,
s szelíden kanyarog egy ének.

csillogását a hajába sodrom
a nyárnak és a szelekbe kiáltott
álom megkopott képeit eloldom

lenge álmok szövik leplüket, majd finom kézzel
terítik fölébe éjüket - hajnalban csak megérintelek,
mint fénysugarak - mik árnyéktól veszik mélyüket
tudom kis öröm, ha lelkedre száll a boldogság,

Emlékek padján ülünk ketten,
ki átölel csak egy sziluett.
Sárba tapossuk a múltunkat,
posványba veszett a szeretet.

Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

még álmodik a csend - időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp - mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült - simulva beleszőtt
végtelenséget, vadul örvénylő

Az idő arcot kent piros púderére,
tükörbe pillantott, és számlálta magát.
Bárány volt minden szám, gyapjas porszemféle,
mi álomig vonszol, s elszunnyad odaát.

Egyszer volt, hol nem volt, megírom a seholt,
hol semmi sem történt semmilyen senkivel.
Egy erdő lábánál két patak egybefolyt,
s két fűcsomó között volt egy tenyérnyi hely.

Mi csendben egymás ölében izzadunk,
mennyi elfelejtett álom pihen,
a sötéthez egy kis csillogást adunk,
figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.

Kiugrottam a tizedik emeletről. Nem elkeseredettségemben, hanem csak úgy. Mondhatni a hecc kedvéért. Mindenki azt gondolná, hogy lepottyantam és azonnal szörnyethaltam. De nem. Más történt azon a délután. Életben maradtam, sőt, nagyon is élveztem, ami ezután következett. Legalábbis az elején. Rám másképpen hatott a gravitáció ereje. Tömegvonzás helyett kaptam egyfajta tömegtaszítást. Talán egy felfelé ívelő angyal-ösvényt ajándékoztak az égiek. Kitárt karokkal emelkedtem a halvány bárányfelhők irányába.

Levegőt tüdőm termeli
éltető fuvallatot
orrom ingyen osztja szét.

Képzeletem porcelánvára
Ott találtam szép leányra
Gyönyörű szép tündérre
Nem nézett félre, levittem hát
Álom síkság legszebb vidékére.

Nem sírok, nem is kérek semmit - azám
A tűzföld közepébe, akarok
Érni, ledőlni, omlani egy vulkán
Ölébe, benne tisztán porrá égni,

Megjegyzés: 2006-05-09-én megjelent, azonos című versem átirata.

zuhanó alkony
éjszakai szél várta
lehulló hamvát
éjbe vájt utat jártam
nyomomban hullócsillag

Rosalina még mindig a szóbája mélyében üldögélt és bámult kifelé az ablakon. Nagyon várta, hogy Luza és a szülei haza érjenek a szerdai Bibliai iskoláról. Már nagyon türelmetlen volt. Teltek a percek, de még mindig nem látja jönni a szülei zöld színű kocsiját a főúton a kapujuk felé.
- Hol lehetnek? -Kérdezi magától. - Már rég vége van az Iskolának kb. egy órája.

Tizennyolc éve, hogy Maya és Rosalinda testvérpárt elválasztották egymástól.
Rosalinda minden reggel lekerékpározik a falu közepén álló kúthoz egy kosár virággal. Mindig oda teszi a kút szélére és elmegy. Délután pedig visszakerékpározik – mikor odaér azzal szembesül, hogy a virágcsokor eltűnik a kút széléről.

Minden élőlény, mi a Földön terem,
a Mennyek kulcsának egy kis darabját
a lelkében hordja. Az igaz álmát,
egy világot, hol nincs kín és félelem.

Meleg volt, Péter felszínesen aludt. Álmában veszettül forgolódott, és lerúgta magáról a takarót. Többször majdnem felébredt, de az álom ragacsos mocsarából valahogy mégsem tudott kievickélni.
Álmában egy különös helyen, az összetört álmok szigetén járt, ahol találkozott a saját álmaival. Ott voltak mind, egytől egyig. Ijesztő volt.

Szinte mozdulatlanságba
dermedt zegernyés időben,
átbaktatott éjországba
képzeletem az esőben.

A vágyak édes mámorával
gondolok rátok, szépséges angyalok,
kik szívemet gyötörtétek míg elkopott.
Már csak az emlékeimben turkálhatok,
felidézni a sok kalandot.

Bámultam Őt szobám ürességében,
ahogy meredt és ijedt tekintete,
ugyanúgy reám szegődött.
Ismertem valahonnét, láttam már,
de csak gondolatok száza járta át a fejemet,

over and over, mélyen belém hatol,
megtölt, átitat, mellkasom csavarog...
feszít, szétfoszlik mi bennem honol
felül e dallamnak a hangjegyeire,
és belehalkul a létezés közti éterbe.

Álmokat sző a hajnal,
álmokat, tele néma zajjal.
Élénk színes képek,
de van hogy feketék s fehérek...
Mint a hamutálban hamvadó cigarettavégek.

Álom: mely kincset ígér az éjszaka,
E csoda, földi létünk legnagyobb adománya.
Kapu nyílik, s mit lényünk áhít, annak végestelen könyvtára.

Amikor majd rá
kell jönnöd, szinte minden
álmod valóság.

Nyitott szemmel jön a hal álom
Hullám feledte, a mélysötét
Degeszre szakajtja meg kötét
S az éj jelén kivetett hálóm

fekete űrben
úszni, elérhetetlen
csillagok felé...

Kicsi lány a balett iskolában
gyötri piciny lábait a gyakorlásba.
Vágyai szárnyalnak az égig, ha
megnő mint primadonnát dicsérik.

Jön-jön, futok még,
falak mindenütt,
s torzó kínok fölött
átlépem lehetőségem hátárait,
lezuhanok a semmibe,
néma jajszavak között.

Nyitva ajtó, ablak.
Néha már a szemem is.
Nyitom, feszítem, összezárom,
mint vadászó héja tollait,
a zuhanás utáni éles csendben.

csillaghomlokú
sötét éjszaka álmos
holnap új remény

Tükörbe nézek,
majd egy nagyon kék tóba –
mindkettőben arcom láthatom.
Köré gyűlnek a vizek
és a grafitszínű egek partján
felhőkké őszül a fájdalom.

Árnyékot fest a szürke Hold a tájra.
Karmos fák kapaszkodnak egymásba.
A tó sötét vizét issza a homok,
mint hömpölygő, fekete vér bugyog.
Gyászos köd ül a víz felett.

Álmomban egy bálban jártam
Suhogtak a ruhák csendben
Én csak megkövülten álltam
E zene nélküli neszben

Hová lesz álmokból a gondolat?
Könyvből betűk hullanak,
eltűnnek, mint erdő fáiról a levelek,
mikor őszi szelek játszanak.

Káprázatos a dolog!
Szemüvegem lecsorog.
Gázoltam a látványban,
míg magamon átjártam.

hab
felhőn
gondolat
szellőszárnyú
utazó követ

Anyával álmodtam.
Mosolygott.

Nem szólt.
Nem kérdezett,
és nem felelt,

várok
várólistás haldoklók türelmével
iszapos létemben fuldokolva
vázamra feszülő
zátonymagányom ködében