Amatőr Művészek Fóruma

Amikor már talán végleg elviselhetetlenségbe torkollott a dolog – egyik nap úgy vágódtam a tökéletes megsemmisülés örvényei felé, mint a parttalan hajós, akit Kharübdisz szakadéka tartja fogságban, és menekülni is már képtelen. Egy novemberi napon történt, amikor, mint hisztériázó kisgyerek, toporzékolva, és ordibálva megkérdeztem volna nálamnál talán bölcsebb, és tudósabb embereket:

- Add csak ide a kezed. Ennyi ember között nagyon kell vigyázni.
Róza és kislánya a Király-utca és Körút sarkán állt. Várták, hogy zöldre váltson a lámpa és ők átmehessenek a villamosmegállóhoz. Öt lépés a járdaszigetig.

Vártam rég
A pillanatot.
Átéltem
A bánatot.

Mert láttam őt,
A szívét,
Mely már máshoz
Költözött.

S midőn isten szemei könnybe lábadtak,
Mert egy szem fia mártírhalált halt,
Most anyák siratják elveszett gyermeküket.

Sóíz tapad, majd szárad
arccsontomra
fényillattal húz a hajnal
magával, utánad;
a tengeren
s alattad ő az út.
Messze vagy.

holnap már
nem fog fájni
a démoni szimfónia
utolsó tétele
holnap már
elfelejtem hogy

Nem vagyok fiatal, és nem vagyok öreg.
Szegény sem vagyok már, de pénzem az nincs.
Nem bírom nélküled, de nem lehetek veled.
Pedig te voltál nekem az egyetlen kincs.

Még ruhámon az illatos parfümöd, amit akkor fújtál magadra.
Még arcomon csókod utolsó, egyetlen nyomata.
Még bennem az űr, mit magad után itt hagytál, bennem.
Még fáj a tudat, hogy mást ölelsz, nem pedig engem.

Megpróbáltuk, harcoltunk.
Küzdöttünk, mégis elbuktunk.
Egymásnak adtuk kincsünket,
Ápolhatjuk törött szívünket.

Igaz
szót mondj
ne hagyják el szád
galád mondatok
lehet fájni fog

Lassan elhullik minden,
ami köt a valósághoz.
Szabadon vergődöm,
és néha röpködök.

Erős oltóanyagként hat az érzelmekre a közöny! A túlélő rettegését egyre nehezebb feloldani a megsemmisülések balesetéből! Igazságmámorokban az Ember gyakorta önmagán is sebet üt! Csupán csak lélegző élők között orvosság a Tett halála, amire talán mindenki figyel; Az Élet vízében egyszerre szükséges igazságiránytű, és horgony! Minden karrier, kicsit halántékunkhoz szorított, töltött fegyver! Beavatatlan békülés az elkerülhetetlen lehetetlennel! Árnyékok pléh-köpenyében, a masszív, hajótörött kétségbeesés összezörren!

Telihold kúszik bársonyos kék égre,
mint ezeregy mese szövődsz elébe.
Még hideg van, fázom, itt vagyok mégis,
fényévre vagy, mint távoli Nemezis.

Megjegyzés: 2018. 04. 02. Telihold-éjjel

(A száj hallgat, a szív beszél,
hangja elvész - zsivajveszély.)
A halk szájak túl harsányak,
ott, hol szívek szóra várnak.

Ülök önmagammal szemben
Lesütött tekintettel,
Nem nézek a saját szemembe.

Az Időnek, mint megjártnak, az eleve elrendelt szösszenet-Hiánynak, az éltető jelenlétnek megmásíthatatlan tényét az arcomba vágja – magával sodorva a Bizonytalan! Mikor a biztonság ajtójából kilépve ordas-erejű fogantyú-szél végtagjaim ócska, zörgő szerkezetébe belemar! Nem önző önmegadásom tompít, sokkal inkább felkínálható lehetőségek újbóli elmaradása! Naponta átélhető esti kérdésekkel foglalatoskodtam! Rég elfogyott, majd újra felbukkanó félelmeim között kétes tapasztalás dereng, tornáztatja végtagjait akár a koncra leső vad!

Rímet félbe, párba tegyek,
legyek komoly játékszered,
vagy húzzak lélekharangot,
temetve csendes bánatod?

Megjegyzés: emlék-percek

Már minden jelentéktelenné alacsonyodik. Mint gyémántokat s kincseket tékozolható Dariusz-király szemétre való kacatokat dobál a veszendőség szakadékaiba. Szomorkásan, egyre beletörődöttebben szemlélem, hogyan teszi magát tönkre az értékeket hordozó Ember, mint súlyváltó koloncot cipelő, csupán az értékektől: Megalkuvó szószegésektől kaphat olcsó engedményeket!

Fáradt vagyok, pedig még dél sincs
Elaludni, nem küszködni, az lenne kincs
Álmomban tüzek mardosnának
Az ébren lévők egy imát mondanának

Elmentél csendben osonva,
mint tolvaj orozva,
átloptad magad oda, hová
élő be nem teheti lábát soha.
Korhadt deszkák őrzik csontodat,
csendes temetőben alszod álmodat.
Oly rég, s csak emlék, mi belőled
nekem megmaradt.