Amatőr Művészek Fóruma

Három történet

A dióverő rúd

Nagy becsben volt tartva, mert elég hosszú is volt, elég erős, és elég hajlékony is a dióverő rúd.
Gyerekkorom eszmélésétől ott volt a góré oldalában. Minden évben csak egyszer használtuk, de előtte és utána is ott pihent. Arra az egy napra vettük elő, amikor a diót vertük.

Vagyok nem vagyok,
Mint semmi.
Ostorozz nem bánom,
Ölelj itt át.
Engemet mint férget,
Sóhajts át.

A fejem az ősközösségben jár
Elszakadni onnan nehéz nagyon
A szívem elhasználódva kereng
Itt-ott lebeg mint tarka setét rongy

Nem semmi, ahogy próbálja legyőzni, kiirtani a közmunkás sereg ordító benzinmotoros kaszájával a városi gaztengert. A falusit is, legalábbis a frekventált területeken. Hét közben, munkaidőben. A többi a lakosságra marad. Hétvégi lét tipikus, amorf élethelyzete, ahogy egy férfi tologatja idióta fűnyíróját a még idiótább telkén vagy annak előtte. Szellőztetés, meg a többi.

Az esők elkezdtek esni. A hóolvadást követő sárdagasztó, vetést elodázó márciusi. A májusi aranyat érő. A nyári zápor. Az őszi csendes, napokig tartó, ereszaljat megterhelő. A telet hozó ónos.
Ezek mind összefogtak. A havat kigolyózták, az nekik nem kellett. Úgy szerettek volna végre összefogni magukban, magukkal: a saját fajtájukkal.

Azt az utcát bontják előttem mindig
Mit folyton vágyom végigjárni
De sohasem sikerül.

A nagyapám még meg tudta ezt tenni. Soha nem láttam őt rövid ujjú ingben. Az inge mindig be volt gombolva nyakig. Miért? Soha nem volt rajta rövidnadrág, a legnagyobb melegben sem. Miért? Mindig kék kötő volt rajta. Miért?

Régen volt tudom, amikor megismertelek téged,
szürke ősz volt akkor, nagyon hideg és rideg.
Ott álltál átfagyva piros arccal s a mosolyod,
elfeledtette akkor minden búmat és bánatom.
Nem éreztem, hogy fázom, csak az édes illatod,
amit néha még ma is érzek ha rád gondolok.

Én már annyiszor kértem jegyet a másvilágra. Adtak is, de mindig menettértit. Pedig ki sem fizettem, csak oda. Hogy van ez? A vasút ennyire megbízhatatlan hogy még önmaga ellen is dolgozik?

Szeretteinkre emlékezve
érzéseink szomorúak lesznek,
akár a testben a betegség,
gyökeret eresztenek. Élősködve

Kicsi, simogató keze
a takarón rebben,
a fal vakolat-könnyeket sír,
vigasztalan pereg.

A diófának támaszkodva, fekve olvastam el legalább kétszer az Egri Csillagokat. Zsíros kenyér volt a társam, ha éheztem. Az mindig megvolt. A diófa erősen délre dőlt. Én tíz éves voltam, a hetvenes évek végén természetesen. A zsírfoltok ma is megtalálhatóak a mű akkori, egykötetes kiadásában. Azt nyűttem én akkor. Nem tudtam, hogy mit olvasok. Egy szép kalandregénynek tűnt.

Asztalon fekvő
Faggyú éjszakában
Szépérzésű
Mestermű tudásban
Ott vagyok én
Ahol nem vagy ott

A jó tulajdonságaim
Fájdalomba csomagolom
Úgy sem érdekli a jövőt
Hova, mikor, melyiket dobom

Jól van így… Mert menni kell, nagy útra kélt.
Lépte szótalan, sivár a ház. Nincs tovább.
Kincseit, mert szórta, lelke súlytalan.

Semmi sem menthet meg
Csak a napfelkelte
Éjszaka akarok kelni
Elindulni a nap előtt

messze mentünk
ama kétértelmű különös
jelölésbe
karmazsin-pirosat kentünk
egymás homlok közepére

eltűntek a színek
csak a szürke maradt
kese, hóka, a matt
a szivárvány alatt

A napok csupán megkopott fényképek a falon,
Ugyanaz kitéve sokezerszer. És a gondolatok...
Melyekről azt hittem idővel egyre majd csak érnek,
s bő terméssel, zamatos levükkel nemcsak, hogy én jóllakom,
de osztottam volna másoknak is széjjel,
S most nincs bennem más csak örök éjjel,
min nem terem gyümölcs.

Kuporgatott elménkben már a gyilkos csöndnek is hallható a hangja. Árny-vert tájak, félsziget-törmelékek bolyonganak szerteszéjjel mibennünk s benső énünkben egyre megszólítanak! Rejtett, kicsinyes titkainkat olcsó, hízelkedő szavak esszenciája ki nem mondhatja: vágyaink tudott romantikáját job érezni s felnyergelt álmaink csillagmiriádjain egy egész, tartalmas emberi életet körbejárni!

Amikor már talán végleg elviselhetetlenségbe torkollott a dolog – egyik nap úgy vágódtam a tökéletes megsemmisülés örvényei felé, mint a parttalan hajós, akit Kharübdisz szakadéka tartja fogságban, és menekülni is már képtelen. Egy novemberi napon történt, amikor, mint hisztériázó kisgyerek, toporzékolva, és ordibálva megkérdeztem volna nálamnál talán bölcsebb, és tudósabb embereket:

- Add csak ide a kezed. Ennyi ember között nagyon kell vigyázni.
Róza és kislánya a Király-utca és Körút sarkán állt. Várták, hogy zöldre váltson a lámpa és ők átmehessenek a villamosmegállóhoz. Öt lépés a járdaszigetig.

Vártam rég
A pillanatot.
Átéltem
A bánatot.

Mert láttam őt,
A szívét,
Mely már máshoz
Költözött.

S midőn isten szemei könnybe lábadtak,
Mert egy szem fia mártírhalált halt,
Most anyák siratják elveszett gyermeküket.

Sóíz tapad, majd szárad
arccsontomra
fényillattal húz a hajnal
magával, utánad;
a tengeren
s alattad ő az út.
Messze vagy.

holnap már
nem fog fájni
a démoni szimfónia
utolsó tétele
holnap már
elfelejtem hogy

Nem vagyok fiatal, és nem vagyok öreg.
Szegény sem vagyok már, de pénzem az nincs.
Nem bírom nélküled, de nem lehetek veled.
Pedig te voltál nekem az egyetlen kincs.

Még ruhámon az illatos parfümöd, amit akkor fújtál magadra.
Még arcomon csókod utolsó, egyetlen nyomata.
Még bennem az űr, mit magad után itt hagytál, bennem.
Még fáj a tudat, hogy mást ölelsz, nem pedig engem.

Megpróbáltuk, harcoltunk.
Küzdöttünk, mégis elbuktunk.
Egymásnak adtuk kincsünket,
Ápolhatjuk törött szívünket.

Igaz
szót mondj
ne hagyják el szád
galád mondatok
lehet fájni fog

Lassan elhullik minden,
ami köt a valósághoz.
Szabadon vergődöm,
és néha röpködök.

Erős oltóanyagként hat az érzelmekre a közöny! A túlélő rettegését egyre nehezebb feloldani a megsemmisülések balesetéből! Igazságmámorokban az Ember gyakorta önmagán is sebet üt! Csupán csak lélegző élők között orvosság a Tett halála, amire talán mindenki figyel; Az Élet vízében egyszerre szükséges igazságiránytű, és horgony! Minden karrier, kicsit halántékunkhoz szorított, töltött fegyver! Beavatatlan békülés az elkerülhetetlen lehetetlennel! Árnyékok pléh-köpenyében, a masszív, hajótörött kétségbeesés összezörren!

Telihold kúszik bársonyos kék égre,
mint ezeregy mese szövődsz elébe.
Még hideg van, fázom, itt vagyok mégis,
fényévre vagy, mint távoli Nemezis.

Megjegyzés: 2018. 04. 02. Telihold-éjjel

(A száj hallgat, a szív beszél,
hangja elvész - zsivajveszély.)
A halk szájak túl harsányak,
ott, hol szívek szóra várnak.

Ülök önmagammal szemben
Lesütött tekintettel,
Nem nézek a saját szemembe.

Az Időnek, mint megjártnak, az eleve elrendelt szösszenet-Hiánynak, az éltető jelenlétnek megmásíthatatlan tényét az arcomba vágja – magával sodorva a Bizonytalan! Mikor a biztonság ajtójából kilépve ordas-erejű fogantyú-szél végtagjaim ócska, zörgő szerkezetébe belemar! Nem önző önmegadásom tompít, sokkal inkább felkínálható lehetőségek újbóli elmaradása! Naponta átélhető esti kérdésekkel foglalatoskodtam! Rég elfogyott, majd újra felbukkanó félelmeim között kétes tapasztalás dereng, tornáztatja végtagjait akár a koncra leső vad!

Rímet félbe, párba tegyek,
legyek komoly játékszered,
vagy húzzak lélekharangot,
temetve csendes bánatod?

Már minden jelentéktelenné alacsonyodik. Mint gyémántokat s kincseket tékozolható Dariusz-király szemétre való kacatokat dobál a veszendőség szakadékaiba. Szomorkásan, egyre beletörődöttebben szemlélem, hogyan teszi magát tönkre az értékeket hordozó Ember, mint súlyváltó koloncot cipelő, csupán az értékektől: Megalkuvó szószegésektől kaphat olcsó engedményeket!

Fáradt vagyok, pedig még dél sincs
Elaludni, nem küszködni, az lenne kincs
Álmomban tüzek mardosnának
Az ébren lévők egy imát mondanának