Amatőr Művészek Fóruma

Megöregedtem,
ifjúságom múltba zárva,
rozsdás lakatkulcs eltörött.
Cinege zengő dallamán,
horpadt halánték gödrében
átszitált minden gondolat.

Oltárod előtt nem állok
nem suttogok 'Miatyánkot'.
Rég megkopott keresztfádon
viharvert ruhafoszlányok
elgyötört testedre hímez
megfáradt aranyló ívet
a bágyadt augusztusi nyár...

Vad poklomban néha szörnyek élnek,
de más napokon szelíd angyalok,
lassan talán vége már a télnek,
ám meglehet, hogy addig megfagyok,

Madárraj siklik felettem,
fényben lüktető tollerdő.
Grafitfényűek a tegnapok –
cseppekben hullanak alá,
ahogy elejti őket a felhajtóerő.

A lelki terror bűnösebb,
szenved az áldozat élve,
ember vonít, milliárd eb,
önmaga vad ellensége.

Hosszú az utam
Én végigmegyek rajta
Istentől kaptam

Kápráztató a csendes napfény:
lengő bársonyfüggöny,
ajándék a világnak –
Isten tenyeréből csorgó áldás
egy éppen hajtani készülő,
aprócska virágnak.

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett.
Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.

Tisztelettel Hűséges Olvasóimnak - akiknek számbavételéhez még lehet a másik kezemet is elő kell vegyem - életrajz helyett néhány vonás...

49 őszén a szüleim észrevették, hogy kilenc hónap után az egyik napról másikra gyarapodott családi boldogságukkal a szoba mérete egyenes arányban nem nőtt. A konyári kis szoba-konyhás ház maradt akkora, amekkora. Maradhatott is, hiszen a DEMKÉ-ben születtem, és debreceni polgár lettem. Így engem a méretek felettébb nem érdekeltek. A konyári kis házra pedig nem is emlékezhettem.

Amint ballagok,
kísérnek a fák,
halk neszek,
szellősuhogás,
amott bólogat
egy koronás akác,

Azt súgják, ez vers lesz.
Papír, ceruza elő,
kezemben rezgő coffein-csetresz...
Kapkodó só-haj-cihő.

hétfő volt talán délelőtt
mire megjöttem az ősz már
benőtt falakat parkokat

Látod, egy mérföldkövön túl vagyunk,
szemünkből itt kihunytak a fények,
ígérted, tavasszal majd szárnyalunk,
szívünk egy virágos réten ébred.

Minden percben távolabb magamtól –
nem játszhatom így tovább a nap alatt.
Kivet a föld, felkap a habkönnyű éj,
és árnyékom is a csillagokra ragadt.

a bűn hite nyugtat,
meghajtom magam,
mint a szikár rög
a söprő áradat előtt,
vétettem, senki nem érti,
injekciózott ítélet
az életet alázó halál,
ki mondhatja, igaz volt,
és ki, hogy igazság.

Szóképek szitálnak – talán mozdulatok,
képes vásznon pasztellmagány
húzódik egy árokban – csendes meditációm
csak csepp alakú illúzió csarnokvizeidben,
könny volt egy csészében, vagy talán mint morzsa
szaladt szét a hamis ígéretek kék asztalán.

Szivárvány fonalból szőttek dolgos kezek.
Aranybrokát lett a mű, csodámra jártak.
Siklottak rajtam a kíváncsi tekintetek,
mikor szép szoknyába varrtak a bátrak,

Az ember valahogy megtalálja gyermekét a világban. Azt hiszem. És talán a gyermek megtalálja az apját. Mindenképpen. Azt hiszem.
Talán minden gyerekben engem keresett, talán ezért vette magát körbe velük. Talán ezért döntött úgy a vesém, hogy bekrepál… Hogy valamilyen úton-módon találkozhassak vele. Aztán még vagy ötvenszer, annyira nem lehetett mit kezdeni a négy keresztes gennyel.

Földig rombolom le mindazt,
mit eddig építettem.
Porrá zúztam kegyetlenül,
mi rabszolga sorban tartott engem.

Édesség

A hideg. A karácsonyoknak mégis... csak volt valami magából kiizzadt langyoskás párlata, ami még ha orrfacsaró alkoholbűzű is volt, mégsem volt még soha annyira hideg... semmi, mint ami itt – a karácsonytól messze - Dani bőrét harapta át egyre veszélyesebb fogakkal. Számtalan szobán tolták át őt, és a bűznél fájdalmasabbá vált a csontjait hasogató fagy. A sötét épp addig mélyült, míg agyában egyszerűen csak elfogytak a rémképek. Tudta, hiába képzeli apja fahasító baltáját a combcsontjába, a következő szoba még rettenetesebb lesz. Mindennél.

ködmönöm szita
lyuk-tenger
az idő fegyver
lőtt nem is egyszer

A karácsony szaga

A kislány hátán reszketve pattogtak a koszos hullámok, ahogy ugrált az emberek között. Kabátja inkább csupán vékony pulóver, toldozott-foltozott kapucnival, bőre vörös foltos az iramtól – Dani minden részletet próbált megfigyelni a gyermeken, ahogy követte a lány vad irányváltásait. Ő sokkal ügyesebb volt, mint a suta rendőrök: azok inkább csak az ünneplő tömeget döntögették hatalmas testükkel.

A képmutatás ünnepe

Dani azt sem tudta hirtelen, hova rántsa a fejét, ugyanis egy időben repült felé valami csillogós girland, aztán az a manólány majdnem kiverte a szemét az óriási cukorpálcájával – próbált kiutat találni a karácsonyi vásárt ellepő tömeg özönéből, de fogalma sem volt, merre ritkul. És a szüleitől sem távolodhatott el csak úgy, büntetlenül. Nem mintha aggódtak volna érte, nem úgy a lelki fejlődéséért. Lelki fejlődés: a szülei kedvenc mantrája.

Prológus

Műtőasztal volt előbb vagy ember?

„A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt és Isten Lelke lebegett a vizek fölött. ” *


Megjegyzés: * Genesis 1: 2

lepergett napjaim hegycsúcsán ülök
eldobbant szívhangok a zsebemben
tükrökből lóg le az arcom
vérszegény szilánkok zörögnek szememben

– Jaj, ne! Apa, ne! – kiabáltuk, miközben jól megkapaszkodtunk a szánra erősített ruháskosár szélébe.

Természetesen apa erősebb volt, és megint beborított bennünket a hajnalban leesett friss, pihe-puha hóba. Mindig újra, és újra eljátszottuk, apa megígérte, hogy nem borít ki bennünket, mi pedig elhittük neki. Mire hazaértünk az ebédre, kipirult felnőtt és gyerek arca egyaránt. Rengeteget nevettünk, anyu pedig szárítgathatta az endékából hozott sötétkék, de a kapucnija kék-fehér csíkos maciruhánkat.

rímbe szedlek
megforgatlak
vadaknak is odaadlak
keresztfának bús tövében
sisteregsz az üstökében

hajnalpírt fest arcodra a létem
bársony köntösben lobogó láza -
szépségbe olvadt gyöngyöző
csontváz a tested:

Akkor majd én elmondom.
Ez egy rádiójáték, a képzelet szüleménye –
Szólt a mikrofonba az Aranypolgár.

Igen régen születtem, a pontos idejét sem tudom már, de sok forró napfény égette, sok jeges szél tépte arcomat. Születésem gyors volt, de igen fájdalmas. Egy hatalmas kőtömbből hasítottak ki, s vágtak szép szabályos kocka alakúra. Ezzel persze még nem értek véget a megpróbáltatások, éleimet köszörűgéppel szépen lekerekítették. Na, ekkor már kész voltam. Odahajítottak egy nagy kőrakás tetejére, s testvéreimmel együtt kíváncsian vártuk, mire is volt ez a nagy felhajtás, mi fog történni velünk.

Hároméves, mikor testet ölt benne a félelem.
A pince, mert az sötét és nyirkos, mint apa keze,
mikor úgy ér hozzá éjjel.
Arca kavargó massza, szája mély üreg. Félni kell.

Zarathustra im-így szóla: tíz év hegyi magány után,
feloldódott makacs csendem. A kopár hegytetők felől,
baljóslatú szelek keltek. Elhagytam megszokott hazám,
termékeny egyedüllétem. Érett férfikorom delén,
alászálltam a völgyekbe. Útban az anyaföld felé,
kísért sas repülő árnya; kígyó lopakodott mögém.

nincs huzavona
se részvét
ez nem az a világ
a doktornő telefonál
valami iszonyút mond

Szakadt láncszem hiába ép,
nem erősíti a többi,
vegetáló időm, ha lép,
nyüzsgő múltam' felidézi.

két lélegzetelállító
lélegzeted között
szívembe
mártottad ujjad