Amatőr Művészek Fóruma

Szivárvány fonalból szőttek dolgos kezek.
Aranybrokát lett a mű, csodámra jártak.
Siklottak rajtam a kíváncsi tekintetek,
mikor szép szoknyába varrtak a bátrak,

Az ember valahogy megtalálja gyermekét a világban. Azt hiszem. És talán a gyermek megtalálja az apját. Mindenképpen. Azt hiszem.
Talán minden gyerekben engem keresett, talán ezért vette magát körbe velük. Talán ezért döntött úgy a vesém, hogy bekrepál… Hogy valamilyen úton-módon találkozhassak vele. Aztán még vagy ötvenszer, annyira nem lehetett mit kezdeni a négy keresztes gennyel.

Földig rombolom le mindazt,
mit eddig építettem.
Porrá zúztam kegyetlenül,
mi rabszolga sorban tartott engem.

Édesség

A hideg. A karácsonyoknak mégis... csak volt valami magából kiizzadt langyoskás párlata, ami még ha orrfacsaró alkoholbűzű is volt, mégsem volt még soha annyira hideg... semmi, mint ami itt – a karácsonytól messze - Dani bőrét harapta át egyre veszélyesebb fogakkal. Számtalan szobán tolták át őt, és a bűznél fájdalmasabbá vált a csontjait hasogató fagy. A sötét épp addig mélyült, míg agyában egyszerűen csak elfogytak a rémképek. Tudta, hiába képzeli apja fahasító baltáját a combcsontjába, a következő szoba még rettenetesebb lesz. Mindennél.

ködmönöm szita
lyuk-tenger
az idő fegyver
lőtt nem is egyszer

A karácsony szaga

A kislány hátán reszketve pattogtak a koszos hullámok, ahogy ugrált az emberek között. Kabátja inkább csupán vékony pulóver, toldozott-foltozott kapucnival, bőre vörös foltos az iramtól – Dani minden részletet próbált megfigyelni a gyermeken, ahogy követte a lány vad irányváltásait. Ő sokkal ügyesebb volt, mint a suta rendőrök: azok inkább csak az ünneplő tömeget döntögették hatalmas testükkel.

A képmutatás ünnepe

Dani azt sem tudta hirtelen, hova rántsa a fejét, ugyanis egy időben repült felé valami csillogós girland, aztán az a manólány majdnem kiverte a szemét az óriási cukorpálcájával – próbált kiutat találni a karácsonyi vásárt ellepő tömeg özönéből, de fogalma sem volt, merre ritkul. És a szüleitől sem távolodhatott el csak úgy, büntetlenül. Nem mintha aggódtak volna érte, nem úgy a lelki fejlődéséért. Lelki fejlődés: a szülei kedvenc mantrája.

Prológus

Műtőasztal volt előbb vagy ember?

„A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt és Isten Lelke lebegett a vizek fölött. ” *


Megjegyzés: * Genesis 1: 2

lepergett napjaim hegycsúcsán ülök
eldobbant szívhangok a zsebemben
tükrökből lóg le az arcom
vérszegény szilánkok zörögnek szememben

– Jaj, ne! Apa, ne! – kiabáltuk, miközben jól megkapaszkodtunk a szánra erősített ruháskosár szélébe.

Természetesen apa erősebb volt, és megint beborított bennünket a hajnalban leesett friss, pihe-puha hóba. Mindig újra, és újra eljátszottuk, apa megígérte, hogy nem borít ki bennünket, mi pedig elhittük neki. Mire hazaértünk az ebédre, kipirult felnőtt és gyerek arca egyaránt. Rengeteget nevettünk, anyu pedig szárítgathatta az endékából hozott sötétkék, de a kapucnija kék-fehér csíkos maciruhánkat.

rímbe szedlek
megforgatlak
vadaknak is odaadlak
keresztfának bús tövében
sisteregsz az üstökében

hajnalpírt fest arcodra a létem
bársony köntösben lobogó láza -
szépségbe olvadt gyöngyöző
csontváz a tested:

Akkor majd én elmondom.
Ez egy rádiójáték, a képzelet szüleménye –
Szólt a mikrofonba az Aranypolgár.

Igen régen születtem, a pontos idejét sem tudom már, de sok forró napfény égette, sok jeges szél tépte arcomat. Születésem gyors volt, de igen fájdalmas. Egy hatalmas kőtömbből hasítottak ki, s vágtak szép szabályos kocka alakúra. Ezzel persze még nem értek véget a megpróbáltatások, éleimet köszörűgéppel szépen lekerekítették. Na, ekkor már kész voltam. Odahajítottak egy nagy kőrakás tetejére, s testvéreimmel együtt kíváncsian vártuk, mire is volt ez a nagy felhajtás, mi fog történni velünk.

Hároméves, mikor testet ölt benne a félelem.
A pince, mert az sötét és nyirkos, mint apa keze,
mikor úgy ér hozzá éjjel.
Arca kavargó massza, szája mély üreg. Félni kell.

Zarathustra im-így szóla: tíz év hegyi magány után,
feloldódott makacs csendem. A kopár hegytetők felől,
baljóslatú szelek keltek. Elhagytam megszokott hazám,
termékeny egyedüllétem. Érett férfikorom delén,
alászálltam a völgyekbe. Útban az anyaföld felé,
kísért sas repülő árnya; kígyó lopakodott mögém.

nincs huzavona
se részvét
ez nem az a világ
a doktornő telefonál
valami iszonyút mond

Szakadt láncszem hiába ép,
nem erősíti a többi,
vegetáló időm, ha lép,
nyüzsgő múltam' felidézi.

két lélegzetelállító
lélegzeted között
szívembe
mártottad ujjad

Néma tótükör, csupán a láp dalol,
nem én; fogoly vagyok kopott ruhákban,
s legyűri gyönge testemet, ha lágyan
szél szalad felém a lomha fák alól.

Megjegyzés:
Szeretettel ajánlom Hepp Bélának, aki türelmes gyomlálgatással eljuttatott a szonettek valódi és emberi szabályainak, gyógyító erejének, feneketlen mélységének megismeréséhez.

Köszönöm szépen, aLéb! : -)

kopott gránit nyögte léptek zaján
képzeleted gyermeke csak ül
és kinevet.

csak egy skicc
mint egy vicc
semmit mondó gondolat
életet unt mozzanat
megtalálva elvezet
a mástól lopott élvezet
homályos odvába

Mint kivénhedt aszfaltot légkalapács
Felújítalak
Lekapcsolt lámpákkal suhanunk simán

Kör körbe zárul, s a bőr őrzi; Szép!
- kardélre hánynám, ha itt lenne még -
Fényképe izzaszt, belém tűzve űz,
Vér-tinta-tűz képe, régen nem ég.

Nem gondoltam én azt soha
Álmot szőve, szót betűzve;
Hogy segít ritmus, rím és dalok,
(Fénybe ájult kéjes hangok…)
Mégis érzésektől kábán, dúltan,
Legyőzve és megindultan
Ülök itt és verset írok.

kergetek valamit amiről csak isten tudja létezik-e
de nem gond szeretek rohangálni nem frusztrál a
bizonytalanság az előző életemben tacskó voltam

hétfő

a hétfőket nem lehet épp ésszel befogadni.
a vasárnap délutánok kis haláltusák, a hétfő
reggelek fájdalmas újraszületések.

letaglózott reggel
a kő magánya
nem győzöm
feszítővassal magamra hengeríteni

Elhagyott a kerékpárom,
balesetem volt a nyáron,
biciklimmel versenyeztem,
biztos volt az első helyem!

Az óra ketyeg, mutatója meg-megáll,
S a szívembe szúrt kés célt talál.
Értelmetlen, mondom én, a reménytelen.
Minek? Kinek? Miért? Kiért?
Kérdezem, s e kérdésfergeteg rengeteg.

Késdobó kézből visszafelé egyre ritkábban származik segítség. Leszámol magával tettes, áldozat is. Kiszállásokkal hitegetik az ingyenélőt. Hetvenkedő ruhadarabok törésében már nem összerendezett formák, de szándékolt, buja kacérkodások érvényesülnek, gyilkos konokságukban az alpári viccek is megmártóznak, majd szándékosan elmerülnek.

Ágak törtek le bennem is,
életem eltüzelte,
agyam villámfény-sátorát
jégeső gyakran verte.

sercegnek a
csuklómra hurkolt másodpercek
pörögnek, ahogy vásott kedvem
akár egy örült lép mögém
nyakamon a remény-kötél
szorul meg csontig
és a lélegzetnyi bátorság
az úttalanság holnapját
tartja még

Láttál már forgó dervist?
Táncában felszáll még a por is.
Lassan indul, csörgődob kezében,
a révület már látszik a szemében.

megnyesett szárnyaid
mikor kitárod újra
utadba semmi ne álljon
szabad légy'
ne élj kárhozatba hullva
az istened vak
te mégsem vagy összetört
tékozló fiú

Megjegyzés: Részlet - Szabó Lőrinc: A tékozló fiú csalódása c. művéből

Amikor elmúlik a fiatalság,
az életbe gyönyörű időszak köszönt be...

Letisztult minden, nincsenek már vágyak, álmok,
Még pár gyönyört az élettől a szenvedésért elvárok.
Mosolygok mindenen, mert megtudtam a választ,
Szeretteim amíg felnőttek, bennem leltek támaszt.