Amatőr Művészek Fóruma

Szakadt láncszem hiába ép,
nem erősíti a többi,
vegetáló időm, ha lép,
nyüzsgő múltam' felidézi.

két lélegzetelállító
lélegzeted között
szívembe
mártottad ujjad

Néma tótükör, csupán a láp dalol,
nem én; fogoly vagyok kopott ruhákban,
s legyűri gyönge testemet, ha lágyan
szél szalad felém a lomha fák alól.

Megjegyzés:
Szeretettel ajánlom Hepp Bélának, aki türelmes gyomlálgatással eljuttatott a szonettek valódi és emberi szabályainak, gyógyító erejének, feneketlen mélységének megismeréséhez.

Köszönöm szépen, aLéb! : -)

kopott gránit nyögte léptek zaján
képzeleted gyermeke csak ül
és kinevet.

csak egy skicc
mint egy vicc
semmit mondó gondolat
életet unt mozzanat
megtalálva elvezet
a mástól lopott élvezet
homályos odvába

Mint kivénhedt aszfaltot légkalapács
Felújítalak
Lekapcsolt lámpákkal suhanunk simán

Kör körbe zárul, s a bőr őrzi; Szép!
- kardélre hánynám, ha itt lenne még -
Fényképe izzaszt, belém tűzve űz,
Vér-tinta-tűz képe, régen nem ég.

Nem gondoltam én azt soha
Álmot szőve, szót betűzve;
Hogy segít ritmus, rím és dalok,
(Fénybe ájult kéjes hangok…)
Mégis érzésektől kábán, dúltan,
Legyőzve és megindultan
Ülök itt és verset írok.

kergetek valamit amiről csak isten tudja létezik-e
de nem gond szeretek rohangálni nem frusztrál a
bizonytalanság az előző életemben tacskó voltam

hétfő

a hétfőket nem lehet épp ésszel befogadni.
a vasárnap délutánok kis haláltusák, a hétfő
reggelek fájdalmas újraszületések.

letaglózott reggel
a kő magánya
nem győzöm
feszítővassal magamra hengeríteni

Elhagyott a kerékpárom,
balesetem volt a nyáron,
biciklimmel versenyeztem,
biztos volt az első helyem!

Az óra ketyeg, mutatója meg-megáll,
S a szívembe szúrt kés célt talál.
Értelmetlen, mondom én, a reménytelen.
Minek? Kinek? Miért? Kiért?
Kérdezem, s e kérdésfergeteg rengeteg.

Késdobó kézből visszafelé egyre ritkábban származik segítség. Leszámol magával tettes, áldozat is. Kiszállásokkal hitegetik az ingyenélőt. Hetvenkedő ruhadarabok törésében már nem összerendezett formák, de szándékolt, buja kacérkodások érvényesülnek, gyilkos konokságukban az alpári viccek is megmártóznak, majd szándékosan elmerülnek.

Ágak törtek le bennem is,
életem eltüzelte,
agyam villámfény-sátorát
jégeső gyakran verte.

sercegnek a
csuklómra hurkolt másodpercek
pörögnek, ahogy vásott kedvem
akár egy örült lép mögém
nyakamon a remény-kötél
szorul meg csontig
és a lélegzetnyi bátorság
az úttalanság holnapját
tartja még

Láttál már forgó dervist?
Táncában felszáll még a por is.
Lassan indul, csörgődob kezében,
a révület már látszik a szemében.

Leteszem lantomat
egy darabig biztosan.
Múzsáim elhagytak,
aki maradt, azt én hagyom el.
A vérgőzös koalamaci pihenni tér.
Csontig rágtam már eukaliptuszfámat,

Megjegyzés: Budapest, 2018. 05. 19.

megnyesett szárnyaid
mikor kitárod újra
utadba semmi ne álljon
szabad légy'
ne élj kárhozatba hullva
az istened vak
te mégsem vagy összetört
tékozló fiú

Megjegyzés: Részlet - Szabó Lőrinc: A tékozló fiú csalódása c. művéből

Amikor elmúlik a fiatalság,
az életbe gyönyörű időszak köszönt be...

Letisztult minden, nincsenek már vágyak, álmok,
Még pár gyönyört az élettől a szenvedésért elvárok.
Mosolygok mindenen, mert megtudtam a választ,
Szeretteim amíg felnőttek, bennem leltek támaszt.

hozzászoksz majd
még csak lebegsz
de talpad már
a mindent átható
fénytelen átlátszón
megremeg

Próbálom elképzelni, hova tűnhettek.

Én színlátónak születtem
de elvették a nincs-nevűeket.
Ha túl sokáig sötétbe zársz
többé nem nyílik a szemem.

Rád gondoltam mint egykor Genesisben
megírt történetben kezdet és vég
mert sötétség és világosság mit nekem teremtettél

Szertefoszlott színes álmom
álmaimban megtalálom,
lecsukom a szempillámat
elképzelem világomat.

1.

érzelmeim száradó ruhák
szélben libegő szövetek
napszítták és puhák
fénylepkét követek
mintha belőlem röppent volna ki
valami egyszerű gyerek
jó lenne ha majd az idő így oldana ki
a végső transzferen

Alászáll a sugár, ahogy felszáll a Nap. Felszárítja az utca könnyeit a hajnalra kisírt kövekről. Dicső párolgás veszi körbe a gesztenyefákat, akik őszig csak keresik a helyüket. Most senki sem vesz róluk tudomást. A kerítések hézagjaiban kései édesanyádnak a híre se, a tömbön túl, a Dunában a hamva se volt. Tortát sütött még tegnap a zsúrra, gesztenyéset. Cirmos kiborította a tejszínt, meg a háziasszonyt is, aki nem csak rád emlékeztetett, de arra is, hogy holnap hova menjek el.

Nincs, mert nincsen sír.
Minden mesét ír,
benne örök él.
Bár vant, nincset fél.

kereke mindig jár
nincs defekt
legfeljebb lusta már
módfelett

Sok száz kilométer
köztünk a távolság,
azért hazajárok,
öregeim várják.

száguldó viharok hátán
hangsikolyok
-mint szférák zenéje-
nyomában
csillagképek születnek

Megpillantottuk azt a kis tisztást.
Sátrat vertünk, fát gyűjtöttünk.
Meggyújtottuk.
Olyan lánggal égett, amilyet még nem láttunk.

Nézd, ott egy csillag hogy ragyog,
rád tekint fényes szemével,
mintha mondaná, - itt vagyok! -
majd elsuhan gyors szelével.

fáradtmintás nappalok
és sötétszín álmokat
cipelő éjszakák után
a felszakadt sóhaj-
kavicsokon
megtörik a lélek
mint a leejtett pohár

Hitvány s galád mind e föld,
lám, atyám, a fád kidőlt
reptedben önnön házad felé.
Mélán néz a végtelen út,
belőle nem hasíthatsz,
mint szíjat a hátamból
hasíthattál.

Neki nincs vagyona és nem is kell,
eldobott pénzt látva nem veszi fel.
Neki nincs otthona, hisz legyen mért?!
"Ágyam ott, ahol az alkonyat ért."

A világ tele van számomra fontos nézni, megfigyelnivalóval, és bárhol is vagyok, mindig rá kell csodálkoznom valamire, valakire.
Az biztos, hogy minden alkalommal, amikor a kezelők előtt ülve várakoztam, akaratlanul is őt figyeltem.

tél volt pénzköltős ünnep és nem figyeltem
pedig folyton reszelte valami ráspoly a torkomat
Istené

Őrző angyalommá váltál
bajban kiutat találtál
öt éve támadt rám a kór
s benned nem hátrált a jó
szerelmed magasabbra hágott
ha erőtlen voltam, őrizted álmom

Egy mély sóhajjal szakadt fel bennem a kérdés: mikor ér véget ez a hosszú út? A vonat mintha lassabban dülöngélne velünk. A nyitott ablakon át valami különös illatot hozott be a szél. Édes, különös illatot… Éreztem már valahol? Ismerősnek tűnt, az emlékezetem azt súgta, igen, ez az, amit nem lehet felejteni soha, belevésődött az agyam egyik eldugott zugába.