Amatőr Művészek Fóruma

Alászáll a sugár, ahogy felszáll a Nap. Felszárítja az utca könnyeit a hajnalra kisírt kövekről. Dicső párolgás veszi körbe a gesztenyefákat, akik őszig csak keresik a helyüket. Most senki sem vesz róluk tudomást. A kerítések hézagjaiban kései édesanyádnak a híre se, a tömbön túl, a Dunában a hamva se volt. Tortát sütött még tegnap a zsúrra, gesztenyéset. Cirmos kiborította a tejszínt, meg a háziasszonyt is, aki nem csak rád emlékeztetett, de arra is, hogy holnap hova menjek el.

Nincs, mert nincsen sír.
Minden mesét ír,
benne örök él.
Bár vant, nincset fél.

kereke mindig jár
nincs defekt
legfeljebb lusta már
módfelett

Sok száz kilométer
köztünk a távolság,
azért hazajárok,
öregeim várják.

száguldó viharok hátán
hangsikolyok
-mint szférák zenéje-
nyomában
csillagképek születnek

Megpillantottuk azt a kis tisztást.
Sátrat vertünk, fát gyűjtöttünk.
Meggyújtottuk.
Olyan lánggal égett, amilyet még nem láttunk.

Nézd, ott egy csillag hogy ragyog,
rád tekint fényes szemével,
mintha mondaná, - itt vagyok! -
majd elsuhan gyors szelével.

fáradtmintás nappalok
és sötétszín álmokat
cipelő éjszakák után
a felszakadt sóhaj-
kavicsokon
megtörik a lélek
mint a leejtett pohár

Hitvány s galád mind e föld,
lám, atyám, a fád kidőlt
reptedben önnön házad felé.
Mélán néz a végtelen út,
belőle nem hasíthatsz,
mint szíjat a hátamból
hasíthattál.

Neki nincs vagyona és nem is kell,
eldobott pénzt látva nem veszi fel.
Neki nincs otthona, hisz legyen mért?!
"Ágyam ott, ahol az alkonyat ért."

A világ tele van számomra fontos nézni, megfigyelnivalóval, és bárhol is vagyok, mindig rá kell csodálkoznom valamire, valakire.
Az biztos, hogy minden alkalommal, amikor a kezelők előtt ülve várakoztam, akaratlanul is őt figyeltem.

tél volt pénzköltős ünnep és nem figyeltem
pedig folyton reszelte valami ráspoly a torkomat
Istené

Őrző angyalommá váltál
bajban kiutat találtál
öt éve támadt rám a kór
s benned nem hátrált a jó
szerelmed magasabbra hágott
ha erőtlen voltam, őrizted álmom

Egy mély sóhajjal szakadt fel bennem a kérdés: mikor ér véget ez a hosszú út? A vonat mintha lassabban dülöngélne velünk. A nyitott ablakon át valami különös illatot hozott be a szél. Édes, különös illatot… Éreztem már valahol? Ismerősnek tűnt, az emlékezetem azt súgta, igen, ez az, amit nem lehet felejteni soha, belevésődött az agyam egyik eldugott zugába.

Életképek
Napi ecsetvonások
Szürke színek
Megfolyások

Megjegyzés:

Az idő elkap és húsodba vág
Először ez nagyon király
Aztán jön az ébredés:
Cimbi, ím, felnőtt lettél.

életbe menekülj
a nincs haszontalan
lépj fuss csak épp ne ülj
így biztatom magam

Nincs ambícióm ósdi hangulatkeltésre.
Elég kocsmában hallottam naiv, füstbe
ágyazott hangomat. Ezeknek az időknek
már árnyéka van, olyan árnyéka, ami

Sötét sikátorok,
nyálkás, repedt sarkú kövein
nyílnak dohszagú
penészvirágok.

Az autó üvegén át az este sötétsége lökte rám önnön tükörképemet. Mutatóujjam jégbe fagyott, ahogy betűket rajzoltam a plexi belső párájára.
„N” - húztam folyamatosan a vonalat, aztán görbítettem az „O”-t, majd az „R” mélybe zuhanó lejtőjén elcsúszott az ujjam, és a hideg víz érzése a hónaljamig szaladt, ahogy rádöbbentem, hol vagyok.