Amatőr Művészek Fóruma

Szívem ketté hasad
De megértem minden szavad.
Istentől kapott ajándék
Mégis olyan mintha mostohád volnék

Körülöttem furcsa lett az élet,
és vakvágányra került sorsom is,
a talmi szóra már fülem süket,
csak üveggyöngyök, tudom mind hamis.

Valaki ellopta szívemből a lüktetést.
Csütörtök délután volt,
március és esett.
Esernyőm kicsavarodott
a kezemből. Esőcseppek
áztatták arcom, fejem.

Pethő Feri szerette a munkáját. Több mint harminc éve tolta a biciklit az utcákon, nem zavarta a téli fagy, a latyak, vagy a nyári rekkenő hőség, a vakító napsütés. Megszokta, ismerte a rá bízott körzeteket, fejében térképszerűen rajzolódott ki az útvonal melyet nap, mint nap végigjárt.

Kóbor lelkem levegőért kiált,
Ambróziát keres nyughatatlan,
Megérti e vajon ez a világ,
Hogy szárnyát miért bontogatta?

Görcsöt bont az igyekvő hurrikán,
mely galád harcokból vert várakat,
a lélek és szürkület veti ágyadat,
hasított rögök szorgalmán.

ha lenne őszinte

szó

bevallanám hogy
csak a szavaid tudnak oldani
hisz látod csak önkifejezek

Nézem az embert ahogy itt áll, lemeztelenedve,
szinte védtelenül az orkán közepén…
most az az erős - aki volt már gyenge,
most bátran néz körbe a szerény.

éjszaka gyöngykagylóba bújtam
magamra zártam fedelét
drága termését öleltem szorosan
lelakatoltam zárszerkezetét

Alkonyatban kérdőn dördül fenn az ég,
ítélő sors hányja a légi szikrát,
Hol van megfáradt vándornak menedék?
Míg zivatar lemossa minden piszkát.

És most jön a csend,
elvonul a nyüzsgés,
pihenni tér a beteg világ,
az ajtót bezárja maga után.

Mezítláb a porban járok,
a csillagokkal együtt hálok.
Minden virágot megcsodálok,
démonokkal táncot járok.

Túl sűrűre szőttem,
túlbonyolítottam az egészet.
Most meg ijesztően
itt tornyosul, benne
millió kétség és rossz előérzet.

Vulkán vagyok rámfagyott tó alatt
Dermedt bilincse szorongat nyakamra tekeredve;
jeges nyaklánc. Rajta medálként létem,
húzza, húzza önmagam, értelmem lelni,
lent mélyen, a messzeségben.

vadludak a felhők mélyén –
nyíl alakban kilőtt szabad vektorok
könnyes szemük mint a dagály:
az ajkak némák
lent tengernyi éhes torok –

Hajnali öt óra volt. A faluvégi, enyészetnek átadott ódon sírkert gazzal benőtt útjain szlalomoztunk kettesben, apám öreg motorkerékpárján. A pára megült a borostyánnal keszekuszán beszőtt sírokon, s olyan volt mindez, mintha túlvilági árnyak bolyonganának tétován, itt rekedve az e világi létben.

a dunával ömlöttél belém
s azt nem lehet kibírni
mérsékelt ègövön
már a harmadik éjszakánkon

A pillanatot megfogni,
dédelgetni, ölelni,
marasztalni, csókolni,
nem engedni tovább
egy tapodtat sem,
mint pillanatragasztó,
rögzíteni elmémben,
kiteríteni táguló
pupilláim kereszttüzébe,

Füstös vitorláktól vörös az ég
s a gyökerek hangja kinő a földből,
a rét izzón ölelő menedék.
Felhők alá kuporodnak a szelek
hegynek ormán lapuló ködtől
az eső, mint kopogó szegek.

ahol az álom ájulat megállók
vágják ki a szender biztosítékait
hanem a nyolc órás munkaidőben
szeretnélek elringatni
hús-vér kedvesem
mert hazafelé már
csak nézhetlek de nem látlak

Loptam már annyi mindent,
mosolyba srófolt sóhajt,
hamis hazudozástól
be nem teljesült átkot,
pokrócot, mert te fázol,
mert átázott az inged
és a farmerkabátod,

Szerpentinekkel

Az én elkésett születésem csöppet sem örvendeztette meg a testvéreimet, akik már mind megérték a felnőtt kort, s szégyellték, hogy én most tolakodom közéjük. Hanem aztán lassan megszerettek, s talán el is kényeztettek egy kicsit.

Pirkad a pusztán, a kelő nappal reggeli pára száll,
hirtelen laposan foszlik, s fűszálakon tovább jár.
A vöröslő nap a földtől elszakadva magasra hág,
s mint színeit váltó kaméleon, lassan sárgára vált.

Egyszer egy vándor eltévedt az erdőben. Három napja bolyongott, amikor megint ugyanarra a tisztásra ért, ami mellett már hatszor elhaladt. Megfáradva leült egy fatönkre, hogy szemügyre vegye élelmiszerkészletét. Még két adag finom Borneói csirkemell volt a csomagban vargányamártással. Miközben elrévedő tekintettel bámult a semmibe, és azon merengett, hogy hogyan juthatna ki az erdőből, egyszer csak egy ember tűnt elő ugyanabból a semmiből.

Megjegyzés: 2019.

VÁLLALHATATLAN

Oly helyeken telnek napjaim,
hol kevés, aki ért.
A butaság de facto nagyon fáraszt.
Nem folyok parttalan vitákba már senkiért,
és nem várok választ.

a csokival kezdődött
az édes Inota-szelettel
papírján három kéményóriás
csodákat ígért
és képzeletem naponta
átrepült a háztetőn

Híd
lesz majd
fölöttünk.
Mindkét parton
mi integetünk.

kalinka - mondja Gula
ukránul örül
valami régi
vagy valaki
látszik a szemén

az Idő toporgott
éjjel
ezer tücsök hegedült
virradatra párnák
csücskére ült

tüzet rakok
gyermekségem hideg napjait
égetem el
lobogni fog az égre törő láng
nem marad belőle semmi
csak fekete üszök
finom szürke hamu

Az 1982-es év elejét írtuk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A keskeny nyomtávú, nyírségi kisvasút mozdonya elszántan tört előre két kocsit húzva maga után a hófedte homokdombok között. Ta-ta-ta-tatt, ta-tatt, ta-ta-ta-tatt, ta-tatt! Az utazóknak néha az az érzésük támadt, hogy a kocsik mindjárt elszabadulnak a sínekről - olyanokat ugranak az ide-oda hullámzó, tekergő vasúti sínen. Jobbra, jobbra, balra lök, majd balra, balra, jobbra ránt, megállás nélkül. Aztán valahogyan mégis minden alkalommal ott marad minden a helyén, és csörög-csattog tovább a szerelvény, hogy másfél óra alatt tegye meg az alig huszonhét kilométeres távolságot Nyíregyháza és Ibrány között.

Délután folyamán Frangepán György mozigépész egyszer csak összeesett kedvenc foteljában, és azonnal meghalt.

Kint csiklandva szalad ruhák fodrán fel a nap.
Lomhán izzó partnak verődő csillanások smaragd,
játszi éle, felgyűrt szoknyás, csupasz húsokba harap,
csókot lop a szélfútta hatalmasok alatt.