Amatőr Művészek Fóruma

Bent hajnali öt,
kint mínusz nyolc.
Félig még alszom,
vagy majdnem teljesen –
csukott szemhéjam alá
hideg lámpafény oson,
és nem melegít át
semmi sem,
reszketek,
belém fagy így a lélek.

Akkor tanultam meg adni,
mikor már semmim se maradt.
Akkor akartam maradni,
mikor már mindenki haladt.

Drága magyar ez a haza,
völgyön, hegyen soha tova!
Néhány év még nem a világ,
volt, biz, benne sok szóvirág!
Szép szabadság, ó nem virul,
fénylő naptól már nem pirul!

Miután állítottam térlátásom szkennerén, oly közelről érzékelhettem a hétszáztizenhárom méterre lévő gyermeket, mintha itt állna előttem a Menedékben. Hat év körüli kislány volt, s virgonc hajfürtjei szó szerint a vállát csiklandozták, mert a ruhája a varrás mentén több helyen is felfeslett. Ám hiába volt látásom emberi hasonlattal élve olyan, mint a sasé, sőt inkább jóval olyanabb, haja eredeti színét nem tudtam megállapítani. Jó adagnyi por, és a körötte most is szálló pernye fakította, így nem is vállalkozok az eredeti szín megsaccolására.

sas repül az éjszakába
ég a szárnya mint a fáklya
erdő szélén avarra száll
karma alól lép a halál

A becsületre csak legyintenek,
ígéretek szállnak,
mint dögről a legyek.
Dohos, érintetlen
pince a jóság,
fénytelen sarkából
kuporgó szomorúság
bámul meredten

Ahogy kinyílt az öntudatom lángja,
minden sejtemben éreztem hívását.
Szerelem volt, és hatalmasabb annál.
Első tiszta emlékem az ő arca.

Mamácska, hová tűnt fiad?
Útja súlyos lánctalpak nyoma,
bomba tépte házak között jár,
halál monológot szór géppisztolya.

Ne tégy kísérletet:
Jobb, ha nem!
Ne bántsd azt,
Kiről úgy érzed:
Szívtelen.

elmém egy holtterében
véletlen gyújt gyufát,
gyufa gyújt gyertyát
gyertya gyújt cigarettát
megvilágítanak egy pókhálós
penészes tárlatot

egykor elmentek az utolsók is
remegve sírva vagy sietve
s nyitva hagyták maguk mögött
a festékpikkelyes repedt ajtót

Földszinten mosókonyha,
anyámat mint rabot tartotta.
Mások gönceit mosta naponta,
hogy éhes gyerekeit eltartsa.

Sötét volt, elvesztem a sűrű ködben.
Fájdalmamat az égre ordítottam.
A föld megnyílt és az ég morajlott,
majd elcsendesedett.

Láttad a januárban nyíló hóvirágot?
Érezted télben bujkálni a tavaszt?
Kabát alá beszökni tétován,
hol rojtos zsebben szitál a tegnap,

Megannyi árnyerdőn keresztülszaladok,
Egy napig élek, egy hétig meghalok.
Álmokhoz bújva sötétlő éjjelen
Egyedül vagyok és megöl a félelem.

Tűz fénye pislákol a prérin,
mellette ül két indián.
- Hogy éljem életem? szól az ifjú.
Kérlek, mondd el nekem apám.

Reá találnék ezüstös éjfélben,
Mikor, vöröslő napkelte lábának nyoma,
engem keresve, talál egy reggelt.
Este aludni tér! Míg én akkor érek oda.

kitért a Tisza ki tudja mi elől
s én itt állok a kanyar ölelésén
merengek az őrt álló fák alatt
a vízen s a Kárpátok népén
Petőfivé leszek alföldi gyerek

Csak a testem remeg, ahogy jajgat
lelkem - morajától hangos hajnalon,
átfénylő tüzes virágot hajtogat.
Sejtjeim koldus-öledben hagyom,
mint hű szeretőket, hogy lázam oltván,
részegítsen, öleljen tovább - nagyon.

Azt hiszem egyetértünk, hogy a jégkorong a gyenge ember sportja.
Na nem a fekete korongos.
Árnyalat túlsó felén otthonos kis
apró fehér sporteszköz, barna üvegből
kisikló, gondok erdőtüzét oltja.

Amikor a te azúrkék szemedet nézem,
akkor, saját fájdalmamat belülről érzem.
Nem látok túl a kín vájta sötét ráncokon,
de érzem, hogy függök rozsdás acélláncokon.

Elveszni
a tömeges gyászban,
egy vállrándításban
csak nem ébredni fel...
valahogy úgy tűnni el
hogy észrevétlen legyen,
és ne táncoljon tűhegyen
másban a fájdalom

Emlékbe merült a fiatalság,
sajnos már örökre elveszett.
Meghaladtam életem delét,
sorsomnak útja idáig vezetett.

Arcul csapott az új év.
Hiába reméltem jobb évet.
Jaj, minek is áltattam magam.
Mikor már érezni véltem,

Emberek!
Ébredjetek!
Nyomorúságot hoz ez az álom!
Lelketeket adjátok oda,
annak, aki veletek mostoha.

Üzennek értem messze távlatok...
szállani szeretnék, mégsem szállhatok
Sok titkot rejt feltáratlan messzeség,
amit kiaknáz majd jövő nemzedék

A raklap falú templomból töltött cigi füstölő illat száll árnyékadó felüljáró felé.

Napkorong sugara vetül arcára, kezét beteszi elé. Így már csak feje körül marad glória. Felébred szebb napokat látott emberfia.

Használt tv trónjáról leszáll az aggastyán, babakocsi szekérrel indul szombat szent napján.

Szürkeségbe süppedésemet
hiába is próbálnám álcázni.
Szürke gerle vagyok csupán
és nem vérgőzös vadgalamb.
Álmot raknék csukott szememre,
de belehasít a fény a sötétben.

Egy kirakatba kitett élet
emlékeiből éldegélek.
A sorsom maga a szenvedés,
egy élethez ez meg túl kevés.

Körbejártam az Egyszerűséget.
Megfigyeltem minden szavát.
Dicséret volt ajkai közt,
játékos mosoly, s elfogadás.

Próbállak menteni,
De nem, nem hagyod.
Csak sorvadsz, s telnek
Nap után a napok.

Ördögi vigyor az ajkakon,
ott vagytok, ahol én nem lakom.
Ne keress se istent, se papot,
a Gonosz él csak már, Ő halott.

Megtörtént. S én nem feledem lépteid súlyát,
Ahogy jöttél felém, átlépve száz és száz akadályt.
Ott voltál és ragyogtál s nem is sejted
Mily' elemi erővel vonzottál... Ez lett veszted.

Gyötrő gondolataim kerengnek,
mint egy holló a halál fölött,
végtelennek tűnő éjszakákon
fájó s homályos álmok között,
a csillagokhoz vezető utat
keresem a fellegek mögött.

Megyek előre a nagy semmibe,
Keresem hogy mi lehet benne.
Meg találni valami jót végre,
Ami gyógy ír lenne az életemre.

Gyermek voltam
állmaimba
sokszor kapaszkodtam.

Hittem a csodákban
az emberek szívében
az őszinte jóságban.

Az öreg almárium tetején, a házi lekvárok és az illatozó jonatán almák között bújt meg a sokat forgatott, gyűrött, szamárfüles kalendárium, amely éppen a naptárnál volt nyitva.
Ezerkilencszázötvenhárom decembere volt.
Hetek óta farkasordító hideg uralkodott a tájon. Az utakon a parasztszekerek által vájt sárbordákat kemény jégpáncél borította. A házak ereszein vastagra hizlalt öles jégcsapok lógtak. A hó olyan magasan állt, hogy néhol a házak ablakait is elérte.

Aliz magába roskadtan üldögélt a terasz kényelmetlen székén. Lenőtt frizurája rakoncátlan tincsekben lógott az arcába. A könyve fölé hajolva próbálta figyelmét a történetre összpontosítani, de a tekintete folyton elkalandozott, s leginkább a semmibe révedt.

... kínzás nélkül is érzem,
anyai családom,
végső fájdalmát.

Az élet nagy cirkuszában
porondra lökött az élet,
ahol naponta maszkot öltök
mert zord valóságban élek,