Amatőr Művészek Fóruma

A verset Ady Endre: Imádság háború után verse ihlette bennem.

Először ide teszem a költőóriás versét...

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Testem anyag. Elpusztíthatatlan.
A világnak része, mint a lelkem.
Engem a Semmi illúziója,
a halál nem fájdít, meg nem rettent.

Ember, ha nem találja
helyét mert túl meleg a dél,
az észak meg hideg,
s keleten nagy a sötétség,

Reménytelen az életem,
csak ülök itt csendesen.
Hanyagul lógnak kezeim,
nincs semmihez, s senkihez kedvem.

Elénk került, reánk tekint - köszöntjük,
talán szemernyi jót is ad személye,
ki távozott, mit itt hagyott, mi nyögjük -
ezért apad szegény beteg reménye.

Elfáradtam...
Elfáradtam embernek lenni
egy már halott világban
a halálomat várni.

Terheid vállamra tetted, áldott kézzel, Istenem.
Bánattal telt zsákjaidat megtört szívvel cipelem.
Tegyél még súlyt, amíg bírom, amíg össze nem rogyok,
és két remegő, gyenge kézzel hozzád nem fordulok.

Ez a világ rothadt alma,
bűnök sötét birodalma.
Rút férgek rágják a testét,
ez fogja okozni vesztét.

Uram, mondd, mit teszünk!?
Gyarlóságunk lesz a vesztünk?
Pénzzel tömött szemmel
adjuk el a szeretetet;
tagadjuk a legszebb
érzéseket, a nemesebb
cselekedeteket...
Ó, Uram... kegyelmet kérek...

Ha élsz még holt lelkekbe zárva,
feltámasztó tüzekre várva,
halld imámat.

Minden évben
abban a gyönyörű fényben
nekik senki sem örül
Ha ott vagyok mindig

Gyermekkorom emlékei közé tartozott,
hogy vidámak leszünk és boldogok.
Gyermekkorom képei már rég elhagytak.
Vágyaim, álmok immár hallgatnak.

Istenem, ha létezel
ott fenn az égben,
tekints le rám,
s hallgasd meg
egyszerű imámat.

Révedező tekintet
Bepárásult szemek
Levegőért kiált
Majd önmagán nevet

Èdes drága jò Istenem, èn csak annyit kèrek:
Az èn kedves Èdesanyám hagyjad meg mèg nèkem!
Hadd tudjon mèg örülni,
Tudjon mèg boldog lenni!

Lenézetem magam, hogy fel ne figyeljen senki
milyen a saját könnyeimmel együtt a földre hullni.

Lepergek lassan az élet vásznán
mint vérem-permet-e a poros homokórán.

csend fiai játszanak
a téren
bújócskát…
a Tavaszi széllel
madár sem retten…
üres a fészek
menekül a lelkem

Lélegeztetőre
Tettük a világot.
Kapkodunk egy kósza
Szalmaszál után.

"Beteg vagyok, nagyon beteg,
 Én Istenem, légy igazságos
 S úgy áldj meg, ahogy szenvedek. "

A világosság elmúlt.
Vagy most kezdődik.
Ki tudja?
Orvosoddal szemben, megbénulva.

Megjegyzés: Idézet: Ady Endre: Beteg ember fohásza

Lombok alatt pihen, alszik az éj, puha csend ül az útra,
távoli csillagok élete, fátyolos égen enyészik,
hűvös a reggel, az éledező ima hű fakereszten,
réti virágok alélt igazát, igeként emel égre.

Sötétség… Sötétség… Világosság... Sötétség…

Az alagút szája, a benne várakozó sötétséggel. Átjáró egy másik világba. Múltból felvillanó pillanatfelvételek az emlékezet vetítővásznán, amelyek lassan mozgóképpé állnak össze…

Gyermekkoromban sokat utaztunk a Dunántúlra, a nagyszüleimhez. Vonattal persze, autónk sohasem volt. Az Alföldnek nem létezett bélcsatornája, mert testetlenül terült el a déli határon, de a Bakony vonulatai között igazán nem panaszkodhattunk. A ragyogó napfényben zakatoló szerelvényt egymás után nyelte el, majd köpte ki újra a véget nem érő acél országútjára a hegyek gyomrában kiépített alagútrendszer.

(töredék…) ’

… karjaidban ringattál
mint Tavaszi szél a lombtalan fát
szemeid fényében
fürdött parányi testem

először eljött az áprilisi ég
addig áztatta a bőröm
míg patakokká olvadt
kézfejemről
eltűntek a kidagadt erek
puha tenyerem már
nem érinti meg a tied

s minthogy a megváltás
forintosítva vagyon
adj nekem pénzt
és békességet
védj meg a kísértéstől

már lehúztam bokámig
a bőrömet
minden idegszálam
rost és ín
minden hevenyészett
izomköteg miatta
kérlel

küldj érte szelet vegye hátára
kőbe ne üsse lábát
legyen aki vele nevet

nekem nem adtál
hűs tenyeret
csillagszámláló
szemeket

amit elvesztettem
mind övé lehet

A Mihály nevű, gyors észjárású ember,
találékony, bölcs, az esze mint a tenger.
Arra törekszik, hogy mindenben jó legyen,
Ő mindig felfelé, halad így a hegyen!

Ősfák, óriási hinta, az a deszkapados,
végtelenbe nyúló kötéllel.
Hatalmas ablakok, amiken benéztek
a gyerekkori szörnyek.

Életre keltél karjaimban,
te szentséges szobor-szent,
s most áthevült tested szorongatom,
megmutatlak az égnek,
megmutatlak fának, virágnak,
hogy el ne vessz másnap,
el ne vessz semmiképpen.

11. zsoltár: Szenvedély póráza

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Látod, sötét köröttem a világ.
Fényre vágytam, szereteted kértem,
Nyújts ki a kezed, enyhítsd a vétkem.

Homályok zsúfolt valóságrészleteiben, felkelő hajnalok lámpagyújtogató fényei hamar eltűnnek, fogyatkoznak; mélység s magasság közt aligha létezhet kivezető út, csupán kiáltó szakadékkal teli! Hangokká lényegül majd át a Tér; egyetlen szerelmes ujjbeggyel simogató, gyöngéd érintésben ott lüktet a kimondott, örök érzelem: boldogságban sugárzó, tág pupillák szökkenő percek halhatatlanságát sóvárognák vissza, amit látomások varázshatalma szándékosan torzít!

Uram! Megannyi esdeklőt
óvott bársony tenyerem,
simítva nékik jövendőt,
feleztem vélük kenyerem.

Egyetlen boldog pillanat,
ami belőled itt maradt,
feltámadásod öröme,
bús napjaimat töltse be.

Elúszott a felhő az ég óceánján,
bíborra mit fest a nyugvó nap. És én is.
Lehetnék talán én a nap, bús, mosolygós.
Mint egyszemű kozmosz, onnan lenézőben.

Elvágyom ebből az elaljasult létből,
ahol az önzés lett a morál,
ahol ember embernek farkasa lehet,
ahol sovány ételért sor áll.

ahogy az idő múlik
egyre gazdagabb leszel
nem a vagyonod nő
magadat

Soha nem volt otthonom,
csak tebenned; és soha
sem lesz már, hacsak
benned nem.

Szívem hiába keres...
Nyomodban szüntelen lohol!
Utánad kiáltja: Szeress!
De te hezitálsz, habozol...