Amatőr Művészek Fóruma

Sötétség… Sötétség… Világosság... Sötétség…

Az alagút szája, a benne várakozó sötétséggel. Átjáró egy másik világba. Múltból felvillanó pillanatfelvételek az emlékezet vetítővásznán, amelyek lassan mozgóképpé állnak össze…

Gyermekkoromban sokat utaztunk a Dunántúlra, a nagyszüleimhez. Vonattal persze, autónk sohasem volt. Az Alföldnek nem létezett bélcsatornája, mert testetlenül terült el a déli határon, de a Bakony vonulatai között igazán nem panaszkodhattunk. A ragyogó napfényben zakatoló szerelvényt egymás után nyelte el, majd köpte ki újra a véget nem érő acél országútjára a hegyek gyomrában kiépített alagútrendszer.

(töredék…) ’

… karjaidban ringattál
mint Tavaszi szél a lombtalan fát
szemeid fényében
fürdött parányi testem

először eljött az áprilisi ég
addig áztatta a bőröm
míg patakokká olvadt
kézfejemről
eltűntek a kidagadt erek
puha tenyerem már
nem érinti meg a tied

s minthogy a megváltás
forintosítva vagyon
adj nekem pénzt
és békességet
védj meg a kísértéstől

már lehúztam bokámig
a bőrömet
minden idegszálam
rost és ín
minden hevenyészett
izomköteg miatta
kérlel

küldj érte szelet vegye hátára
kőbe ne üsse lábát
legyen aki vele nevet

nekem nem adtál
hűs tenyeret
csillagszámláló
szemeket

amit elvesztettem
mind övé lehet

A Mihály nevű, gyors észjárású ember,
találékony, bölcs, az esze mint a tenger.
Arra törekszik, hogy mindenben jó legyen,
Ő mindig felfelé, halad így a hegyen!

Ősfák, óriási hinta, az a deszkapados,
végtelenbe nyúló kötéllel.
Hatalmas ablakok, amiken benéztek
a gyerekkori szörnyek.

Életre keltél karjaimban,
te szentséges szobor-szent,
s most áthevült tested szorongatom,
megmutatlak az égnek,
megmutatlak fának, virágnak,
hogy el ne vessz másnap,
el ne vessz semmiképpen.

11. zsoltár: Szenvedély póráza

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Látod, sötét köröttem a világ.
Fényre vágytam, szereteted kértem,
Nyújts ki a kezed, enyhítsd a vétkem.

Homályok zsúfolt valóságrészleteiben, felkelő hajnalok lámpagyújtogató fényei hamar eltűnnek, fogyatkoznak; mélység s magasság közt aligha létezhet kivezető út, csupán kiáltó szakadékkal teli! Hangokká lényegül majd át a Tér; egyetlen szerelmes ujjbeggyel simogató, gyöngéd érintésben ott lüktet a kimondott, örök érzelem: boldogságban sugárzó, tág pupillák szökkenő percek halhatatlanságát sóvárognák vissza, amit látomások varázshatalma szándékosan torzít!

Uram! Megannyi esdeklőt
óvott bársony tenyerem,
simítva nékik jövendőt,
feleztem vélük kenyerem.

Egyetlen boldog pillanat,
ami belőled itt maradt,
feltámadásod öröme,
bús napjaimat töltse be.

Elúszott a felhő az ég óceánján,
bíborra mit fest a nyugvó nap. És én is.
Lehetnék talán én a nap, bús, mosolygós.
Mint egyszemű kozmosz, onnan lenézőben.

Elvágyom ebből az elaljasult létből,
ahol az önzés lett a morál,
ahol ember embernek farkasa lehet,
ahol sovány ételért sor áll.

ahogy az idő múlik
egyre gazdagabb leszel
nem a vagyonod nő
magadat

Soha nem volt otthonom,
csak tebenned; és soha
sem lesz már, hacsak
benned nem.

Szívem hiába keres...
Nyomodban szüntelen lohol!
Utánad kiáltja: Szeress!
De te hezitálsz, habozol...

Egyszer kértem az urat,
hogy ehessünk nyulat,
máskor meg tűzifát,
hogy ne fagyjunk át.

Megjegyzés: (Haraszti Attila)

"Tágulok, zsugorszok, eltűnök-rád hullok, alattam, ha állsz épp? nem. Keringek, kergedek, nyújtózom-kerítek, kerítlek vagy mégsem-por, hamu, az vagyok, akarod? - Hogyha nem, lehetek gondolat. Érj belém, operálj,...

1. Égek, fénylek, az ám, és melegítek is.
Vaj' látsz engemet, úgy, s érezel engemet?
Látsz, érzel bizonyost, hogyha nem itt vagyok!
Én lát - s érez a te valód.

Megjegyzés:
1. A csillagok beszélnek hozzánk az alcím. 2. érezel, érzelek: a metaplazmusok nemcsak a metrum, de a mondanivaló miatt is. 3. minden képleteket: a nyelvtanilag helytelen többes szám a képlet által képviselt tevékenység fokozása. 4. megbekimonadanak: az igekötők egybeírt halmozása jelentéssűrítés céljából. 5. a Békevilág tulajdonnév. 6. idém: ide, "egyes szám első személyben" ( idém, idéd, idéje, idénk, idétek, idéjük). 7. énfényem: ez is tudatos egybeírás ( és az én a melegemhez is tartozik).

Újratölt a puska.
Újrahív a század.
Szép a harci munka
úgy, hogy legyen nálad
mindig
kendő.

Az én utam, az senki másé,
enyém.
Oly egyedi megmásíthatatlan
mint én.
Rajta mennem kell
ha tetszik ha nem.

Végtelenben lakik a jó Isten,
imádkozok hozzá szépen kérve,
s ha fogytán már az erőm,
akkor hitem is elenyésző.

Az álmos város mord szívében
mélyen alszik a csend,
pislogó, öreg lámpák fényében
születik a rend.
Nem él a szakadékok mélyén
ember, csak odafenn.
Hosszú utcák andalognak
a városból kifelé,
friss gombával a zsákjukban,
baktatnak hazafelé.

Megjegyzés: JA-nak

Itt dobog már régóta, középen és legbelül,
ezer éve szúr, lüktet, éltet millió lelket,
létrehoz, szül, táplál, pusztít, eléget szerelmet
Csodás, százágú fákat teremtve pusztaságra,

tágas, szélfútta, gyönyörű mezők, szép virága,
zöldülő dombokká szelídült hegyek varázsa,
a tájon messzire hallható, tornyos harangok,
jeleznek vészt, halált és minket hívnak hallani,
vallásos népünktől, Istennek tetsző éneket.

Szakadékba zuhannak nevetések
szemembe rakódott álom a gyászom
dacolva minden szégyenemmel várom
végre egy szavad.

Letészem a lantot,
Nyugodj meg,
Tőlem már nem jő sem
Dallam, sem szöveg.

Megjegyzés: Göteborg, 2017

Gyermekeimnek...

Drága kicsi lánykáim!

Már egy éve hogy édesanya nincs közöttünk.

Amikor megtudtuk mennyire súlyos beteg, Ő nem hisztériázott, azonnal vállalta a műtétet, mert élni akart, értetek, értünk, a családért.

Nem ismertem még hozzá hasonló bátor embert. Akart, és tudott küzdeni az életéért, mert érezte mennyire szükségünk van rá.



Megjegyzés: Ez húsz éve történt velünk

Nem tudok fohászkodni Uram,
minden erőm reménybe szövöm,
kilököm magamból a rosszat,
mert bánatpillékkel hosszabb
a nap, s károgó varjúk hangjától
hangos a csendes utca;

Megjegyzés: Budapest, 2017. 07. 14.

Szememben könny,
Szívemben bànat.
Orcàmon pìr,
Elemészt a bánat.

Megjegyzés: 2017. Màjus 20.

Tehetetlen lógnak karok,
Ez az amit nem akarok.
Nem is szegülsz már ellen?
Elfelejted mit kell tenned?

Uram! Tedd meg, ha kérhetek!
E világ szülötte lettem,
honnan hoztam, azt amit hoztam,
s jöttöm homály fedi.
A szüntelen kutakodás gyümölcse
vajon édes lesz – e, vagy inkább keserű?

milyen jó szagú ma a tél
a kert fahéjfűszeres
kinyílt az ég s a föld alatt
az élet magot keres

Láttam, ahogy tegnap lepkéket engedtél,
ma reggel befújtad köddel a Bakonyt,
vakon sípoltak a mozdonyok, keresték az
állomásokat mert mindent elrontottál az ősszel.

... Ó, s meg tudnék
halni te érted,
hűségem jeléül!...
s mert nem felfelé
lobog - e minden
láng szüntelen?!...

Nem kellene fájjon a halál...,
de ne búsulj, hisz Jézus Krisztus is sírt
a kereszten, a fájdalom nem szégyen!
Erős jele legyen lelkedben
a hűségnek minden lehullott könnyed,
s ha jönnek új századok tanúbizonysága légy e földnek,
ahogy Hermész Triszmegisztosz, vagy Buddha, meg Krisztus!

Ne akkor bocsáss meg mikor már nem leszek.
Ne akkor szeres mikor már nem lehet.
Éld a mát, enged szabadon a fájó mulltat.
A holnap hajnala tartogat szebb napokat.