Amatőr Művészek Fóruma

A Mihály nevű, gyors észjárású ember,
találékony, bölcs, az esze mint a tenger.
Arra törekszik, hogy mindenben jó legyen,
Ő mindig felfelé, halad így a hegyen!

Ősfák, óriási hinta, az a deszkapados,
végtelenbe nyúló kötéllel.
Hatalmas ablakok, amiken benéztek
a gyerekkori szörnyek.

Életre keltél karjaimban,
te szentséges szobor-szent,
s most áthevült tested szorongatom,
megmutatlak az égnek,
megmutatlak fának, virágnak,
hogy el ne vessz másnap,
el ne vessz semmiképpen.

11. zsoltár: Szenvedély póráza

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Látod, sötét köröttem a világ.
Fényre vágytam, szereteted kértem,
Nyújts ki a kezed, enyhítsd a vétkem.

Homályok zsúfolt valóságrészleteiben, felkelő hajnalok lámpagyújtogató fényei hamar eltűnnek, fogyatkoznak; mélység s magasság közt aligha létezhet kivezető út, csupán kiáltó szakadékkal teli! Hangokká lényegül majd át a Tér; egyetlen szerelmes ujjbeggyel simogató, gyöngéd érintésben ott lüktet a kimondott, örök érzelem: boldogságban sugárzó, tág pupillák szökkenő percek halhatatlanságát sóvárognák vissza, amit látomások varázshatalma szándékosan torzít!

Uram! Megannyi esdeklőt
óvott bársony tenyerem,
simítva nékik jövendőt,
feleztem vélük kenyerem.

Nem vagyok rasszista, nem vagyok gőg,
de ez itt, ez itt mind a magyar föld.
Itt születtem, itt szórják el porom,
a Jóisten ide írta sorsom.

Egyetlen boldog pillanat,
ami belőled itt maradt,
feltámadásod öröme,
bús napjaimat töltse be.

Elúszott a felhő az ég óceánján,
bíborra mit fest a nyugvó nap. És én is.
Lehetnék talán én a nap, bús, mosolygós.
Mint egyszemű kozmosz, onnan lenézőben.

Elvágyom ebből az elaljasult létből,
ahol az önzés lett a morál,
ahol ember embernek farkasa lehet,
ahol sovány ételért sor áll.

ahogy az idő múlik
egyre gazdagabb leszel
nem a vagyonod nő
magadat

Soha nem volt otthonom,
csak tebenned; és soha
sem lesz már, hacsak
benned nem.

Szívem hiába keres...
Nyomodban szüntelen lohol!
Utánad kiáltja: Szeress!
De te hezitálsz, habozol...

Egyszer kértem az urat,
hogy ehessünk nyulat,
máskor meg tűzifát,
hogy ne fagyjunk át.

Megjegyzés: (Haraszti Attila)

"Tágulok, zsugorszok, eltűnök-rád hullok, alattam, ha állsz épp? nem. Keringek, kergedek, nyújtózom-kerítek, kerítlek vagy mégsem-por, hamu, az vagyok, akarod? - Hogyha nem, lehetek gondolat. Érj belém, operálj,...

1. Égek, fénylek, az ám, és melegítek is.
Vaj' látsz engemet, úgy, s érezel engemet?
Látsz, érzel bizonyost, hogyha nem itt vagyok!
Én lát - s érez a te valód.

Megjegyzés:
1. A csillagok beszélnek hozzánk az alcím. 2. érezel, érzelek: a metaplazmusok nemcsak a metrum, de a mondanivaló miatt is. 3. minden képleteket: a nyelvtanilag helytelen többes szám a képlet által képviselt tevékenység fokozása. 4. megbekimonadanak: az igekötők egybeírt halmozása jelentéssűrítés céljából. 5. a Békevilág tulajdonnév. 6. idém: ide, "egyes szám első személyben" ( idém, idéd, idéje, idénk, idétek, idéjük). 7. énfényem: ez is tudatos egybeírás ( és az én a melegemhez is tartozik).

Újratölt a puska.
Újrahív a század.
Szép a harci munka
úgy, hogy legyen nálad
mindig
kendő.

Az én utam, az senki másé,
enyém.
Oly egyedi megmásíthatatlan
mint én.
Rajta mennem kell
ha tetszik ha nem.

Végtelenben lakik a jó Isten,
imádkozok hozzá szépen kérve,
s ha fogytán már az erőm,
akkor hitem is elenyésző.

Az álmos város mord szívében
mélyen alszik a csend,
pislogó, öreg lámpák fényében
születik a rend.
Nem él a szakadékok mélyén
ember, csak odafenn.
Hosszú utcák andalognak
a városból kifelé,
friss gombával a zsákjukban,
baktatnak hazafelé.

Megjegyzés: JA-nak

Itt dobog már régóta, középen és legbelül,
ezer éve szúr, lüktet, éltet millió lelket,
létrehoz, szül, táplál, pusztít, eléget szerelmet
Csodás, százágú fákat teremtve pusztaságra,

tágas, szélfútta, gyönyörű mezők, szép virága,
zöldülő dombokká szelídült hegyek varázsa,
a tájon messzire hallható, tornyos harangok,
jeleznek vészt, halált és minket hívnak hallani,
vallásos népünktől, Istennek tetsző éneket.

Szakadékba zuhannak nevetések
szemembe rakódott álom a gyászom
dacolva minden szégyenemmel várom
végre egy szavad.

Letészem a lantot,
Nyugodj meg,
Tőlem már nem jő sem
Dallam, sem szöveg.

Megjegyzés: Göteborg, 2017

Gyermekeimnek...

Drága kicsi lánykáim!

Már egy éve hogy édesanya nincs közöttünk.

Amikor megtudtuk mennyire súlyos beteg, Ő nem hisztériázott, azonnal vállalta a műtétet, mert élni akart, értetek, értünk, a családért.

Nem ismertem még hozzá hasonló bátor embert. Akart, és tudott küzdeni az életéért, mert érezte mennyire szükségünk van rá.



Megjegyzés: Ez húsz éve történt velünk

Nem tudok fohászkodni Uram,
minden erőm reménybe szövöm,
kilököm magamból a rosszat,
mert bánatpillékkel hosszabb
a nap, s károgó varjúk hangjától
hangos a csendes utca;

Megjegyzés: Budapest, 2017. 07. 14.

Szememben könny,
Szívemben bànat.
Orcàmon pìr,
Elemészt a bánat.

Megjegyzés: 2017. Màjus 20.

Tehetetlen lógnak karok,
Ez az amit nem akarok.
Nem is szegülsz már ellen?
Elfelejted mit kell tenned?

Uram! Tedd meg, ha kérhetek!
E világ szülötte lettem,
honnan hoztam, azt amit hoztam,
s jöttöm homály fedi.
A szüntelen kutakodás gyümölcse
vajon édes lesz – e, vagy inkább keserű?

milyen jó szagú ma a tél
a kert fahéjfűszeres
kinyílt az ég s a föld alatt
az élet magot keres

Láttam, ahogy tegnap lepkéket engedtél,
ma reggel befújtad köddel a Bakonyt,
vakon sípoltak a mozdonyok, keresték az
állomásokat mert mindent elrontottál az ősszel.

... Ó, s meg tudnék
halni te érted,
hűségem jeléül!...
s mert nem felfelé
lobog - e minden
láng szüntelen?!...

Nem kellene fájjon a halál...,
de ne búsulj, hisz Jézus Krisztus is sírt
a kereszten, a fájdalom nem szégyen!
Erős jele legyen lelkedben
a hűségnek minden lehullott könnyed,
s ha jönnek új századok tanúbizonysága légy e földnek,
ahogy Hermész Triszmegisztosz, vagy Buddha, meg Krisztus!

Ne akkor bocsáss meg mikor már nem leszek.
Ne akkor szeres mikor már nem lehet.
Éld a mát, enged szabadon a fájó mulltat.
A holnap hajnala tartogat szebb napokat.

Sorsunk kitárt karral verdes
hol zengnek orgonád sípjai
mint súlyos veretes zsoltár
születő világok ajkain
hol a hang már nem a játék hatalma,
de maga a MŰ a lét sodrása

Ki tiltja meg nekem,
hogy elmondjam fáj nagyon,
régóta nincs éjjelem sem
nappalom, szakadt ruhámban,
könyörgő kezemmel, járom az
utam, rég vérző szívemmel.

Lidérces álmok gyötörnek szüntelen
elhaló sikoly nyomasztja lelkemet,
mint papírfecnik szétszórva mindenütt
testetlen lebegek akár a maró füst.

Jön az este
alkonyul.
Az esti szellő
csendben fúj,
lebegteti a leveleket
aludni térnek a verebek,

Adjatok kötelet,
Fonottat, vastagot.
Utolsó vacsorára,
Ludat, de nagyot.

Letépett szirom
Csendben könnyezik
Ezernyi vérkörével
Anyaméhhez ragaszkodik

Megjegyzés: (A meg nem született gyermekekért.)

Szél ne fújj! Eső ne verj!
Dolgok ne bántsatok!
Utak!
megálljatok s ne fussatok tovább!
Virágozzatok újra májusi orgonák!