Amatőr Művészek Fóruma

ma minden magyar szóra
rideg sötét köd szitál
jaj te tétova óda
karján ringat a halál

Kórházban, hivatalban
már lepistabácsiznak.
Háziorvorsomtól per Pistukám -
neki főorvos úr dukál.
A piacon halljakend vagyok,
buszon, villamoson előre köszönök.

Ha a Nap kósza fényeit magához hívja,
az est kedvétől sötét a Hortobágy síkja,
ha a gémeskút korhadt, szomorú csonkja
az ég árbóca lesz, melyen felleg vitorla
lóg, leülök a fűbe, s a hátam meg az árok,

Vén szívemen forradáson forradás,
Elmémben temetetlen és temetett vágy
Keskeny ösvényén küzd az élet-halál,
A porból varázsolt örök körforgás....

csak menj ki az erdőbe
dőlj neki egy fának
nézz a magasba
s légy ága derekának

Előemésztő szerveddel szexuálj tüdőn,
tejútnak fekete lyuknyi tehéntőgye, múzsa, egyetlenem!
Érted kering bőröm, bőrzik a vérem,
talán nem csak a bipoláris zavaromtól értem,
rémes rímeket miért szapultad belém, én belem!

aprót lépve neki dől
rendet vág az alkonyat
kasza suhan feketén
vérző fénykalászt arat

Az esők elkezdtek esni. A hóolvadást követő sárdagasztó, vetést elodázó márciusi. A májusi aranyat érő. A nyári zápor. Az őszi csendes, napokig tartó, ereszaljat megterhelő. A telet hozó ónos.
Ezek mind összefogtak. A havat kigolyózták, az nekik nem kellett. Úgy szerettek volna végre összefogni magukban, magukkal: a saját fajtájukkal.

A nagyapám még meg tudta ezt tenni. Soha nem láttam őt rövid ujjú ingben. Az inge mindig be volt gombolva nyakig. Miért? Soha nem volt rajta rövidnadrág, a legnagyobb melegben sem. Miért? Mindig kék kötő volt rajta. Miért?

Ez egy rossz vicc,
vagy közös(s) égi érdek?
Kifogás van sok,
szinte tömérdek.

Én már annyiszor kértem jegyet a másvilágra. Adtak is, de mindig menettértit. Pedig ki sem fizettem, csak oda. Hogy van ez? A vasút ennyire megbízhatatlan hogy még önmaga ellen is dolgozik?

A diófának támaszkodva, fekve olvastam el legalább kétszer az Egri Csillagokat. Zsíros kenyér volt a társam, ha éheztem. Az mindig megvolt. A diófa erősen délre dőlt. Én tíz éves voltam, a hetvenes évek végén természetesen. A zsírfoltok ma is megtalálhatóak a mű akkori, egykötetes kiadásában. Azt nyűttem én akkor. Nem tudtam, hogy mit olvasok. Egy szép kalandregénynek tűnt.

szél kavar avartengeren
fuldokló zöld sápadt sárgán
akácot kóstol tenyerem
véres tövis ül a párnán

Nincs vége,
nincs eleje.
Nincs széle,
nincs közepe.

A kutya gyorsan ügetett a réten, Jacknek a kis manónak igen csak kapaszkodnia kellet, hogy le ne essen. Megszólalt a kis manó.
- Hova megyünk Pipa? - kérdezte.
Ugyanis ez foglalkoztatta a legjobban.

Megjegyzés: vége

Az anyuka sír és egyszer megáll.
Véget ér a tavasz és beköszönt a nyár.
Mégis szürke fellegek takarják a kék eget,

Nem óhajtok költő lenni,
vagy a világról bölcselkedni.
Ez vagyok én:

Felejtsd el, hogy minden tettedet kontrollálni tudod!

Van, hogy rosszul cselekszel, van hogy rosszat teszel a társadalom és önmagad mércéje

Kiszökne a vér szememen át
hogy a fényben bontson vitorlát
Megkerülné a földet, s beterítve mindent
Hogy ne érezze a végtelen gyűlöletet
mit ember az ember szívébe ültetett.

Sok mindent éltem már át,
Elvesztem, megtaláltak.
Otthonomtól több száz kilométerre
Töltöttem éjszakákat.

Vártam rég
A pillanatot.
Átéltem
A bánatot.

Mert láttam őt,
A szívét,
Mely már máshoz
Költözött.

Hol tart már a világ?
Az utcákon bűnözés, üldöznek a vad kutyák.
A fegyverhangon át kiszűrődő gyermeki sírás,
A régi téren kialudt világítás,
Mind emlékeztet minket rá, hogy mi az ember,
És hogy miért nem él többször, csak egyetlenegyszer.

- Szevusz drágám. Nem hívlak rosszkor?
- Aaaaah... A franc egyen meg!
- Hozzám beszélsz?
- Persze, hogy hozzád beszélek.
- De hát, miért vagy ilyen ideges?

Megjegyzés: Göteborg, 2018.

Dicsőség Istennek,
Dicsőség Istennek a magasban,
Ki tévelygésbe vezetett bennünket,
S nevet a halálon a halhatatlan.

Az alkati kérdés, ott hatol a sértés,
A férj felől a szerelemféltés.
Gyilkost szül, mert nem ért a szóból,
Halálnak halálával él és nem kér a jóból.

Rágj meg idő!
Tépj szét múlt!
Cafatokban mit a szem lát.
Csak a holnap lehet jobb
talán az egyetlen kiút...!

A Mindenség Sors-rendelt csont-ketrecébe zárva minden napunk tartós küzdelemnek ígérkezik; kínok-verte, komisz Létgyönyörökben egyszerre vágyunk, s még többet akarunk! Hamarjában elvész a meglett, érett perc halhatatlan jelenvalósága, ha csupán olcsó, földi örömöket választunk! Világok acsarkodó gáncsai közt kihordott méhlepény-kételyekben mindig kivirágzik a fojtogató önbizalomhiány, s a túlzsúfolt, társas Sziszifusz-magány!

Erős oltóanyagként hat az érzelmekre a közöny! A túlélő rettegését egyre nehezebb feloldani a megsemmisülések balesetéből! Igazságmámorokban az Ember gyakorta önmagán is sebet üt! Csupán csak lélegző élők között orvosság a Tett halála, amire talán mindenki figyel; Az Élet vízében egyszerre szükséges igazságiránytű, és horgony! Minden karrier, kicsit halántékunkhoz szorított, töltött fegyver! Beavatatlan békülés az elkerülhetetlen lehetetlennel! Árnyékok pléh-köpenyében, a masszív, hajótörött kétségbeesés összezörren!

Kötéltáncot jár megalkuvó, számító életed. Megszámlálhatod tíz ujjadon, hányféle leselkedő, csábító, veszélyes alakban les rád, hányféle Cassandra-pillantás mondatja ki veled, mit önmagad előtt is titkolni kényszerülsz: „Nagyon Vigyázz!” – Már mindenkitől rettegve menekülsz, s ezt te is nagyon jól tudod! – Életben tartanak a megbocsátó könnyezések, és az önsegélyező simogatások önzetlen diadala, termékeny s büszke öntudatot sarjasztó erő!

Szenvedek,
nem élvezem,
változtathatok,
de akkor vétkezem.
Sorsom ez
vagy a végzetem?

Van egy rettenetesen nagy, univerzális banánhéj, melyen jó ideje elcsúszik emberi történelmünk, valamint a mai emberi tudat és tudomány, a vallásos és spirituális emberek nagy többsége! Mely miatt az egész világmindenség a feje tetejére áll számunkra, vagy még inkább: kifordul a valóságunk! Amíg ezt nem értjük meg, addig nincs esélyünk sem igazi boldogságra sem a létmenedékre! Az anyag alkotta világ minduntalan húsdarálóként fog velünk bánni! Először húst hoz létre, s mikor már rendesen beleéltük magunkat, egyszerűen leaprít. Majd kezdi újból!

Ila-Imola-Helovinola
Ne feledjetek...

Vizek-Hegyek-Tengerek
Velem legyetek...

Az oktatási rendszereket és módszereket kutató szociológusok (S. Bowles, B. Bernstein, P. Bourdieu) szerint az ipari társadalomban kialakult „modern” oktatás feladata az ipar gazdasági igényeinek kielégítése. Az iskolákban kialakult hatalmi és tekintélyviszonyok ezért a munka világának elemeit idézik. Ezekben a magolást és begyakorlást igénylő folyamatok zajlanak, de az általánosítás vagy absztrakt gondolkodást kívánó fogalmak megértésével és elsajátításával keveset foglalkoznak.

szemem a lelkem,
valóságot nem látom,
rejti világom.

Két szemem az égen, két lábam a földön, két kezem a zsebben. A homály sűrű maszlaggá válik, érzése az őrület határa, a valóság és képzelet mezsgyéje. Lassan kúszik ereimben az érzés, testem minden részét elérni igyekezve. Káprázatos világ, mely kioltja önmagát, félelem és ábránd, vágyakozó semmibe merengő, látnivaló nélküli kép. A reggeli busz sietős tempóban halad, szürke, élettelen táj marad az ablakon át, fásult emberek reményben úszva várják, hogy jobb legyen. Az idő nem a barátjuk, ám ezt nem tudják. Halogatva élnek színtelen éveket.

Az Időnek, mint megjártnak, az eleve elrendelt szösszenet-Hiánynak, az éltető jelenlétnek megmásíthatatlan tényét az arcomba vágja – magával sodorva a Bizonytalan! Mikor a biztonság ajtójából kilépve ordas-erejű fogantyú-szél végtagjaim ócska, zörgő szerkezetébe belemar! Nem önző önmegadásom tompít, sokkal inkább felkínálható lehetőségek újbóli elmaradása! Naponta átélhető esti kérdésekkel foglalatoskodtam! Rég elfogyott, majd újra felbukkanó félelmeim között kétes tapasztalás dereng, tornáztatja végtagjait akár a koncra leső vad!

Talán mással is előfordult már, hogy épp nem túl jó hangulatban azt vetette a világ, vagy a kéznél lévő aktuális célpont szemére, hogy "ezt az életet nem én választottam"! Ám ha valaki, akárki, bárki néha-néha volna oly kedves, és elcsodálkozna azon, hogy egyáltalán létezünk, majd további meglepetésekre számítva el kezdene kutakodni ebben az irányban, bizony kiderülhetne még az is, hogy mégiscsak mi választottuk.

Elúszott a felhő az ég óceánján,
bíborra mit fest a nyugvó nap. És én is.
Lehetnék talán én a nap, bús, mosolygós.
Mint egyszemű kozmosz, onnan lenézőben.

Meggyőződésem, hogy a kecskeméti Aradi vértanúk tere az egyik legszebb emlékpark lehetne. Lerobbant járdái, a Széchenyi-városi kis piac épületének állapota, a szobrok kinézete... Bár a város, mely immár tíz esztendeje befogadott, mostanában sokat fejlődött. Remélem, ezt a pici parkocskát is utoléri majd a modernizáció.
Sokan azt gondolnák, így, márciusban közéleti dolgokról akarok írni, főleg, hogy egy ilyen közterületet említek elsőként. Pedig nem.

Egyedül fekszünk egymásba bújván,
fel nem ül senki közülünk soha.
Elmerül napom földedben. Ma is.
S elkerül az ő titeket-minket.