Amatőr Művészek Fóruma

Van az a pillanat amikor már elfogadjuk a tényeket és elengedünk minden kötelet.
Amikor megnyugszik a lélek és nem vár már semmi mást csak az üres halált.

Kiég az utolsó szikra is, elnémul az utolsó hang is.

Mások azt mondják róla, hogy ő a pám.
A pám nem tudja, mikor van a névnapom
és ha az övére sms-t írok, nem tud válaszolni.

Mivel sokat vagyok egyedül, és meggyengült szemem miatt nem olvashatok annyit, amennyit szeretnék, sokszor szemezgetek régi, hol fájó, hol szívet melengető emlékek között.
Közeleg a karácsony és így természetes, hogy az ünnephez kötődő emlékek kerülnek felszínre.
Most több mint ötven év távlatába néztem vissza.

Mert mást cselekedni nem tud: örök menekülés-körforgásban hangyaként araszol előbbre a kiszolgáltatott ember! Üzekedések Möbius-létra szalagját szándékosan kikerüli, vagy elrágja! Posványos, kitaszított, degenerációs homálynak tűnik, ha kutató-szemek látó tükrei nélkül észlelünk valamit a velejéig felszínes világunkból! Kísértet-holdak telepedő árnyékából fakadó forrás éjszakáink bársonyán fenyegetőn ránk merednek csendes éji árnyak!

Vetélj hideg tenyerembe
s üvöltsd, hogy mily' átkozott
az asszony, aki dideregve
engem a világra hozott!

Én nem születtem hosszú életre,
s már látom, rövidre sem nagyon.
Ha a tüdőm tévedésből vért köpne,
majd mosolyogva hagyom.

Soha ne szégyeld azt,
Mit papírra vetsz,
Mert egy kettőre te lehetsz
A poéta, kitől a világ repeszt!

A fiú mozdulatlanul feküdt az árnyékban, munkától átizzadt, de már megszáradt testtel. Ébredés után volt. Az alvás ájulásszerűen édes volt, a szája sarkából a nyálat mint bizonyítékot, kissé szégyenlősen próbálta letörölni. Keresztberakott lábai árulkodtak önmagába zárkózott világáról, ha úgy tetszik magányosságáról. Fázott. Mindig ez van, gondolta. Néhány pillanat az életében, ami boldogságnak mondható.

Most akkor hová is hoztatok? Még ennyi embert, és mindnek fülig ér a szája, pedig egyiket sem ismerem! Nincs mese, bőgnöm kell. Egyébként is, fáradt, éhes, álmos vagyok, és tele ez az izé itt rajtam. Esetleg… valaki… nem akarna tisztát formálni körém?
Te Szent Albion, ennyi újat, nem győzöm a szemem forgatni, de nem bírom már a gyűrődést! Hurráá, karjába kap az ismerős puhaság, kényeztet, végre, valami jó is a napban! Még kicsi fészkelődés, bújás, békapóz és békepóz.

hallgatás ül őszi ágon
köd szül cseppet szempillámon
sárban lábnyoma az őznek
melyben percek kergetőznek

ma minden magyar szóra
rideg sötét köd szitál
jaj te tétova óda
karján ringat a halál

Kórházban, hivatalban
már lepistabácsiznak.
Háziorvorsomtól per Pistukám -
neki főorvos úr dukál.
A piacon halljakend vagyok,
buszon, villamoson előre köszönök.

Ha a Nap kósza fényeit magához hívja,
az est kedvétől sötét a Hortobágy síkja,
ha a gémeskút korhadt, szomorú csonkja
az ég árbóca lesz, melyen felleg vitorla
lóg, leülök a fűbe, s a hátam meg az árok,

Vén szívemen forradáson forradás,
Elmémben temetetlen és temetett vágy
Keskeny ösvényén küzd az élet-halál,
A porból varázsolt örök körforgás....

csak menj ki az erdőbe
dőlj neki egy fának
nézz a magasba
s légy ága derekának

Előemésztő szerveddel szexuálj tüdőn,
tejútnak fekete lyuknyi tehéntőgye, múzsa, egyetlenem!
Érted kering bőröm, bőrzik a vérem,
talán nem csak a bipoláris zavaromtól értem,
rémes rímeket miért szapultad belém, én belem!

aprót lépve neki dől
rendet vág az alkonyat
kasza suhan feketén
vérző fénykalászt arat

Az esők elkezdtek esni. A hóolvadást követő sárdagasztó, vetést elodázó márciusi. A májusi aranyat érő. A nyári zápor. Az őszi csendes, napokig tartó, ereszaljat megterhelő. A telet hozó ónos.
Ezek mind összefogtak. A havat kigolyózták, az nekik nem kellett. Úgy szerettek volna végre összefogni magukban, magukkal: a saját fajtájukkal.

A nagyapám még meg tudta ezt tenni. Soha nem láttam őt rövid ujjú ingben. Az inge mindig be volt gombolva nyakig. Miért? Soha nem volt rajta rövidnadrág, a legnagyobb melegben sem. Miért? Mindig kék kötő volt rajta. Miért?

Ez egy rossz vicc,
vagy közös(s) égi érdek?
Kifogás van sok,
szinte tömérdek.

Én már annyiszor kértem jegyet a másvilágra. Adtak is, de mindig menettértit. Pedig ki sem fizettem, csak oda. Hogy van ez? A vasút ennyire megbízhatatlan hogy még önmaga ellen is dolgozik?

A diófának támaszkodva, fekve olvastam el legalább kétszer az Egri Csillagokat. Zsíros kenyér volt a társam, ha éheztem. Az mindig megvolt. A diófa erősen délre dőlt. Én tíz éves voltam, a hetvenes évek végén természetesen. A zsírfoltok ma is megtalálhatóak a mű akkori, egykötetes kiadásában. Azt nyűttem én akkor. Nem tudtam, hogy mit olvasok. Egy szép kalandregénynek tűnt.

szél kavar avartengeren
fuldokló zöld sápadt sárgán
akácot kóstol tenyerem
véres tövis ül a párnán

Nincs vége,
nincs eleje.
Nincs széle,
nincs közepe.

A kutya gyorsan ügetett a réten, Jacknek a kis manónak igen csak kapaszkodnia kellet, hogy le ne essen. Megszólalt a kis manó.
- Hova megyünk Pipa? - kérdezte.
Ugyanis ez foglalkoztatta a legjobban.

Megjegyzés: vége

Az anyuka sír és egyszer megáll.
Véget ér a tavasz és beköszönt a nyár.
Mégis szürke fellegek takarják a kék eget,

Nem óhajtok költő lenni,
vagy a világról bölcselkedni.
Ez vagyok én:

Felejtsd el, hogy minden tettedet kontrollálni tudod!

Van, hogy rosszul cselekszel, van hogy rosszat teszel a társadalom és önmagad mércéje

Kiszökne a vér szememen át
hogy a fényben bontson vitorlát
Megkerülné a földet, s beterítve mindent
Hogy ne érezze a végtelen gyűlöletet
mit ember az ember szívébe ültetett.

Sok mindent éltem már át,
Elvesztem, megtaláltak.
Otthonomtól több száz kilométerre
Töltöttem éjszakákat.

Vártam rég
A pillanatot.
Átéltem
A bánatot.

Mert láttam őt,
A szívét,
Mely már máshoz
Költözött.

Hol tart már a világ?
Az utcákon bűnözés, üldöznek a vad kutyák.
A fegyverhangon át kiszűrődő gyermeki sírás,
A régi téren kialudt világítás,
Mind emlékeztet minket rá, hogy mi az ember,
És hogy miért nem él többször, csak egyetlenegyszer.

- Szevusz drágám. Nem hívlak rosszkor?
- Aaaaah... A franc egyen meg!
- Hozzám beszélsz?
- Persze, hogy hozzád beszélek.
- De hát, miért vagy ilyen ideges?

Megjegyzés: Göteborg, 2018.

Dicsőség Istennek,
Dicsőség Istennek a magasban,
Ki tévelygésbe vezetett bennünket,
S nevet a halálon a halhatatlan.

Az alkati kérdés, ott hatol a sértés,
A férj felől a szerelemféltés.
Gyilkost szül, mert nem ért a szóból,
Halálnak halálával él és nem kér a jóból.

Rágj meg idő!
Tépj szét múlt!
Cafatokban mit a szem lát.
Csak a holnap lehet jobb
talán az egyetlen kiút...!

A Mindenség Sors-rendelt csont-ketrecébe zárva minden napunk tartós küzdelemnek ígérkezik; kínok-verte, komisz Létgyönyörökben egyszerre vágyunk, s még többet akarunk! Hamarjában elvész a meglett, érett perc halhatatlan jelenvalósága, ha csupán olcsó, földi örömöket választunk! Világok acsarkodó gáncsai közt kihordott méhlepény-kételyekben mindig kivirágzik a fojtogató önbizalomhiány, s a túlzsúfolt, társas Sziszifusz-magány!

Erős oltóanyagként hat az érzelmekre a közöny! A túlélő rettegését egyre nehezebb feloldani a megsemmisülések balesetéből! Igazságmámorokban az Ember gyakorta önmagán is sebet üt! Csupán csak lélegző élők között orvosság a Tett halála, amire talán mindenki figyel; Az Élet vízében egyszerre szükséges igazságiránytű, és horgony! Minden karrier, kicsit halántékunkhoz szorított, töltött fegyver! Beavatatlan békülés az elkerülhetetlen lehetetlennel! Árnyékok pléh-köpenyében, a masszív, hajótörött kétségbeesés összezörren!

Kötéltáncot jár megalkuvó, számító életed. Megszámlálhatod tíz ujjadon, hányféle leselkedő, csábító, veszélyes alakban les rád, hányféle Cassandra-pillantás mondatja ki veled, mit önmagad előtt is titkolni kényszerülsz: „Nagyon Vigyázz!” – Már mindenkitől rettegve menekülsz, s ezt te is nagyon jól tudod! – Életben tartanak a megbocsátó könnyezések, és az önsegélyező simogatások önzetlen diadala, termékeny s büszke öntudatot sarjasztó erő!

Szenvedek,
nem élvezem,
változtathatok,
de akkor vétkezem.
Sorsom ez
vagy a végzetem?