Amatőr Művészek Fóruma

Kék borzaskataként ébrednék, lágy sziromágyon;
Délre lehetnék: lélek-parlagon erdei mályva,
S titkolnám sebem, ápolnálak nyestike-bájjal.
Este a testemet adnám, lenne levendula-zsámoly,
Csak te maradsz úgy, szívsivatagnak büszke királya...

egem tétova
hiú csillag otthona
csak arcom vakít

A gyógyszert gondosan
az éjjeliszekrényre készítem
kedvesem álmodik
harmatos zöld mezőn járunk
boldog fénytől izzik
beteg teste
betakarom ne fázzon
arcomon gyengéd mosoly

viharfelhőt nem
látsz csukott szemeiddel
de szivárványt sem
.

bátortalan a reggel
kenyerét félve szeli a kés
morzsálódva remeg
a terítőn a megkezdett szelet
a tükörtojás kiszakadt

Előszó

Nem, nem regény, ám eléggé regényes a történet, amelynek elősorolására vállalkozom. Igen személyre szólónak tűnhetnek az események, de úgy érzem, hogy tükrözik a társadalmi helyzetet, a körülményeket, a nem éppen humánus korszakot, amelyben éltem, éltünk.

tükrök, prizmák
törékeny fény
rendkívüli dimenzió
két karó, egy kereszt a test –
sodrásba fulladt hullámok között
köteg forró véna, drótkötél –
idegszálak behálózva,
törzsbe ékelt éles végtagok

Minden az elején...

Mi volt? Mi voltunk.
Te - Én,
együtt jártunk, kezem kezedben kies földtekén.

a jó modor kihalt
penészesek a lepkék
állott víz lötyög a lavórban
ráncos homlokúak a vén esték
tespedt árnyékok buknak a fénybe

Ha leszel, majd úgy teszek, mintha lennél,
de mikor nem vagy, nem vagy,
akkor csended talán több ittlétednél.

Összekócolódott a világ,
töröttfogú fésűje
nem bont csomót rajta,
Kesze-kusza minden.

Őrzöm a lélegzetnyi csodát
az akarat irányítható
borostyánba zárva
egyre várok
a kölcsönvett ártatlanság
visszhangjára

Nénikék őzsuta szemében
felparázslik a fáradt értetlenség,
ahogy a másodikon, a körfolyosón
állva négyzetre emelik a bérház és
a véres XX. század minden fájdalmát,
és közben a fenti szférákból
- de azért nem túl fentről -

rózsából szőtt színt
hálóingére az éjszaka
haragudott rá
kímeríthetetlenül
mérte rá a kínt

A kezed mint a jég szúr és éget
sistereg a te földed alattam
mégis makacsul követlek
téged
íriszed bűvkörébe ragadtam

Kimondhatatlan a délután.
A madarak felcsipegetik
a gyöngyöző macskakövet.

Te
és én
két levél
a csupasz sors
ágáról hullunk.

Ha
talált
tekintet
álomkarcot
hagy nappalokon

A metró műbőr ülésén
szebb jövőről álmodik
mellette izzadságszagú nő
szuszogva tápászkodik
talán ezt megírja egyszer
a valóságban nincs vigasz

Egerben nincs oly`sok hajléktalan,
mint Pesten,
de bánatukat most magamra festem.
Lépteiket követem
kacskaringós köveken.

elkaptak megint
kinyitották hátamat
gerincem mentén
tűszúrással roncsoltak

Bár
Tudnám,
hová tart
botladozó,
fáradt életem.

1.
Plafonról csüng már a reggel,
arcomon napnak rőt fátyla izzik,
ám visszavonz, elnyel az ágy,
fedetlen keblekkel csodálom
éjbe gyűrt paplanruhád
hegybe fúrt álmait

láttam azt a katedrálist
és jól ismertem Quasimodot
csak Párizsban nem jártam soha

Technika világa,
tolják belénk a kódokat,
mérgező mátrix.
Észrevétlen bejuttatás.