Amatőr Művészek Fóruma

A kezed mint a jég szúr és éget
sistereg a te földed alattam
mégis makacsul követlek
téged
íriszed bűvkörébe ragadtam

Kimondhatatlan a délután.
A madarak felcsipegetik
a gyöngyöző macskakövet.

Te
és én
két levél
a csupasz sors
ágáról hullunk.

Ha
talált
tekintet
álomkarcot
hagy nappalokon

A metró műbőr ülésén
szebb jövőről álmodik
mellette izzadságszagú nő
szuszogva tápászkodik
talán ezt megírja egyszer
a valóságban nincs vigasz

Egerben nincs oly`sok hajléktalan,
mint Pesten,
de bánatukat most magamra festem.
Lépteiket követem
kacskaringós köveken.

elkaptak megint
kinyitották hátamat
gerincem mentén
tűszúrással roncsoltak

Bár
Tudnám,
hová tart
botladozó,
fáradt életem.

1.
Plafonról csüng már a reggel,
arcomon napnak rőt fátyla izzik,
ám visszavonz, elnyel az ágy,
fedetlen keblekkel csodálom
éjbe gyűrt paplanruhád
hegybe fúrt álmait

láttam azt a katedrálist
és jól ismertem Quasimodot
csak Párizsban nem jártam soha

Technika világa,
tolják belénk a kódokat,
mérgező mátrix.
Észrevétlen bejuttatás.

Az autó kerekei időnként felpörögnek a vastag jégen, fara hol jobbra, hol balra indul el, lábam leveszem a gázról – pedig nagyon sietnék -, kezem gyorsan tekeri a kormányt, végre megint irányban vagyok. A hatalmas hóbuckák között, fagyott fák alatt utat keresek, sürget az idő, oda kell érnem. Végre megvan az út, mit bánom én a jeget, csúszkálást, nem tarthat vissza semmi. Jaj, ne! Ez a járgány pont itt állt meg előttem keresztben, vezetője meg ész nélkül nyomja a dudát. Csak dudál, dudál…

apa mindig csendes volt.
csak fáradt, meg hitevesztett.
a reménytelennek tűnő napokon
némán átvonszolva magát
szemébe mindig beleült
a felkéklő, vörös-lila fájdalom.

kutyáknak lököm
magam bánatát
szutykos alomba
forduljon
goromba szavakkal
morogjon aki
kevésnek talál

azt hiszem a fontos dolgok
sem fontosak mikor
szikár csendbe fordul
az esendőség

Az exitus mocsara fedi el
bűzös agyagból formált
nyálkás szobromat
oldódó paranoia a test
a semlyék izolátumként őriz

Feltámadó múltunk
hordalékában
meddő ígéretek
örvénylenek,
döglött halakat
dob felszínre
minden megalvadt
emlékezés.

Megjegyzés: 2019. április 7.

„Lelkünkre így ül ez a kor” – József Attila idézet „A város peremén” c. verséből

Egyszer volt, hol nem volt, egy kis nevenincs ország, és annak határán éldegélt egy kertész. Meghitt kis tanyácskáján művelgette a földet, zöldséget, gyümölcsöt termelt, és még virágokat is nevelgetett csak úgy, a saját gyönyörűségére.

elkülönültek a fontosak
motivációgyilkos
fregattmadár vergődött
cérnametéltdrótos kalitkában
sérült alulértékelt lelkét
foszlott lódenkabát
helyett
pufi dzseki takart

Nézem, amint ujjaid között
az idő homokja pereg,
parányi dombbá nőve lábaid előtt.

Mert elhiszem, hogy van naplemente,
és nem szaladok megnézni,
valóban lement-e,
és elhiszem, hogy Isten egy
kíváncsi gyermek.

Ha leszel, majd úgy teszek, mint ha lennél,
De mikor nem vagy, nem vagy,
Akkor csended talán több ittlétednél.

jó reggelt álmos vasárnap
belvárosi szűk utcák
világháborús lövedékektől
szaggatott sokat megélt falak