Amatőr Művészek Fóruma

szaggatott felhők
bicegő aszfalt
szemhéjakra tapadt
álommaradék

e prűd szív-ketrecharc vázára
katatón aggatott hétköznapok
hangtalan árnyait
a marginális feszültség
lassan eloldja
s legott szárnyra kel

Horkol a tél. Csurog
a padlás összes nyirka.
A gerendán gyékény hurok,
dédapám csupasz talpa,

hol hamis bálványaik előtt
bókolnak az istenek
arcra esik a tisztelet
hisz agyad kávéja lefőtt

Ó, te bolond!
S ha nem volnál az, hát azzá tennélek.
Mert nincs szebb, mint a szétszakított lélek,
és a bánatos szemek titka.

Jézusért kiáltó emberfia
járkál tépett keservében
szobái között, és nem érti,
mitől van veszélyben éppen,

csupasz talppal
gyúrom az agyagot
egyedül karmolom
hajamba a csatot
a dér most csipkeszél
tépázza ingemet
vért fröcsköl szerteszét
adja a tippeket

Fél kilenc, január huszonkettő,
várod, hogy a kukák
ürüljenek, a bűz rettentő,
a hópelyhek puhák,

díszletgyártás új darabhoz
csináljuk
szabjátok le
várj pontosítom a méretet
aha itt bemegy ott kijön
ez nem látszik
az fekete legyen

Életkép

Pincesorok árkán
száguld az idő,
enyészet ellen
küzd a jövendő.

Elkésett pillanatok
gyűjteményéből élek,
míg te – az ígért
évek helyett -
egy utolsó vásár jogán,
még a remény-bélyegem
is lecseréled.

rágódom a tegnapok
fényben fürdő nyomorán
a Mi lett volna.?, kérdések
láncba fűzött
ringatás himnuszán

A tárban.
A helyén.
Zárt halánték.
Pogácsa
a pékség pultján.
Minden rendben van.

Mert ha így volt.
Kérded, lesz-e...?
Ha egyedül vagyok,
ki kérdezte?
Térded imára született.
Ha nem te kérdezed,
akkor én.

Hazaindulok, hóesés.
Arcomon könnycsepp-pehely,
bőröm összegyűrt papír,
szemétre dobnám.

a csont szilánkosra törik
sunyi tekintetek romos pitvarában
holnap folytatjuk utunkat
hirdetik mohón ragaszkodva
rugalmatlan kincseikhez
mulandóság van az
ami biztos

Rátaláltam az útra,
ami hazavezet,
szép emlékek hívnak,
hogy újra otthon legyek.

Jöhetnek fények,
Morajló hangok,
Szivárvány-ének,
Nekünk egymás könnye a horizont.

Megjegyzés: Gyermekotthoni kórusra, megzenésítés alatt.

Szikrázó szőke partokra, kőszirtekre
te állítottál,
arcoddal szemben,
a sósan sebző szélnek szobrokat?
Te voltál az, aki vártál
sápadt Godot-szájakból
megváltó, húsos szavakat?

ez még a tél
itt-ott fehér
durcás hideg
minden ideg-
szálam feszül
szüntelenül
kételkedek -
milyen legyek

Az éjszakában vihogó
fűrészporos orral nézi,
hogy miből van az este.
Ha nem pörkölt,
akkor az a kibaszott
fekete lepke.

Amiről azt hittem, mindörökre szólt,
múló káprázat volt csupán.
Fellobbant garázda lánggal;
néhány boldog órát futva földre szórt.

Félelem a reggeltől.
Megint jön majd a Világ.
Együtt kell lennem magammal.
Kinek mondjam, hogy a te hibád?

Valószínűleg szerettelek.
Te ebből nem éreztél semmit,
de mintha te is szerettél volna.
Kedves sem voltam, pedig
ez a szerelmesek dolga.

A te utadat járom.
A nyakakon járom vesz körül mint élet,
csak hagyd őt!
Képzelje magát rügyező fának,

Leestem az ágyról felpúpozott
matrachalom magányából nem
tudom válaszoltam fiaim kutakodó
kérdéseire már egy hete vándorlok
éjjeli útra kelnek a lábaim hánykolódom

Egy ajtó előtt toporgunk mind,
mint izgatott kisgyerekek.
Mintha nem tudnánk, hogy lesz harangszó,
de lesz és mondja: Megszületett!

A karma végső lépcsőfokán állok,
még érzi pelyhes nyomom a föld,
tik-tak, pók szövi szarkaláb hálóját,
cigány lányka hosszan jövendölt.

Szemembe nézel fáradtan
szemedbe nézek sután
tükröződik a tegnap nevetése
gyönyörkínokon át cseppen egy csók

Giccset írok halmozottan
falhoz nyomott karmotokban
kiált rám a semmi üdve
tükrében sült gyűrött fülke
hisz az jó mit senki nem ért

Fénytelen glóriád oszlik az éjben,
vértelen reszketsz hangos haragodban,
cuppanva borít be penészes szégyen,
komédiás, nem harcos angyalom vagy.

Álmomban tegnap pillangó voltam
s az egek lógó vizében fürödtem
hártyás szívem (l) árván dobbant
szárnyam némán lengett köröttem.

Már suhogott is a vessző
nem ismertem anyám arcára
a ráncokat kisimította a merev düh
iskolai hátitáskám mustársárga
könnyeket hullatott az árva
kopott hokedlin a mázas gáztűzhely
csillogó tisztasága mellett

Akkor pont nem volt fény a világosságban.
Pont akkor jöttek nevesincs emberek.
Akkor már csak annyi volt a támpont,
ha lélegzel, majd utánozlak, és
én is levegőt veszek.

most
avult árnyak bolyonganak
fejed felett
smirgli bársonyával
etetnek kíméletet
s te folyamatosan nyeled
keservedet
bensődet hideg rázza
bomlik a felépítmény
koordinátát vált a váza

Vetélj hideg tenyerembe
s üvöltsd, hogy mily' átkozott
az asszony, aki dideregve
engem a világra hozott!