Amatőr Művészek Fóruma

Aztán az Ősz
Körömmel szántja az ajtót
félig nyitva hagyta a szaladó nyár
az illata még közel túl közel
nehéz légzés harmat nyomja
a ritkuló hajnali álmokat.

Furcsa zsibbadást éreztem az altestem táján, és amikor lenéztem, elhűlve láttam, hogy hiányoznak a lábaim. Teljesen. Deréktól lefele egyáltalán nem volt semmi, csak a nagy üres levegő. Akkor egy pillanatra megijedtem.
De csak egy rövid pillanatra, mert fájni nem fájt, mozogni tudtam, szóval ahogy a pánik alábbhagyott arra a következtetésre jutottam, ha a helyváltoztatás megy, minek aggódni. Még akár vicces is, ahogy nézzük. Próbaképpen kislisszoltam a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy doboz jéghideg Staroprament.
Míg lassan kortyolgattam a borostyánszínű italt, azon tűnődtem, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Változhattam volna például óriás csótánnyá, mint Kafka hőse, Gregor Samsa.

Valami hajt, ez szinte bizonyos. Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi, csak folyton ez az idegesítő sürgetés, ez a francos késztetés. A végén még… ah, inkább hagyjuk. Pedig már reggel éreztem, de sietni kellett, pörgős hétfő elé néztünk, nem értem rá analizálgatni az érzéseimet.
Alagútból ki, alagútba be, hegyre föl, hegyről le. Zakatol az élet, kattognak a kerekek, csikorognak a fogak, nincs megállás, nincs kiszállás, soha egy perce. Csak menetelünk előre, konokul leszegett fejjel, mint langyos nyúlfingok a nyári éjszakában.
Le kéne már nyugodnom, tudom, de egyszerűen nem megy. Itt mélyen belül teker, forr, ördögien kavarog valami, valami, ami… Őrület! Az jut eszembe, talán egy Jäger segítene, vagy kettő… esetleg három…

Egy Sárkány Sátán hátán.
Repülök éppen lassan
egy angyal sebzett szárnyán.

Két öltöny beszélget egy kávé felett, business lunch után..

Így szól az egyik(Ö1): Te, mi a helyzet veled, nagyon le vagy fogyva, szinte csak lógsz a semmibe..?!
Mire a másik(Ö2): Elkopott az emberem.. kimerültség, stressz, depresszió..
Ö1:.. és hova lett?

Valaki, aki ma ötven,
számolva fényévben,
ars poétikában jegyzi,
mi az irkafirka,
hogy ő is volt Yeti;
Isteni színjáték
és Dante pokla
a pagonyba van írva.

Rettentő titkukat
suttogják rám a fák,
az andalgó ebek
ugatnak utánam.

A rőt hajnali fény fokozatosan világítja meg a rendetlen hálószobát, aminek közepén egy széles franciaágy terpeszkedik. Pasztellszínek dominálnak.
Az ágy markáns jelenléte uralja a szobát. Rajta mészszínű derengés. Valami nagy, fehér és ijesztő, akár egy hatalmas bálna. Vagy talán delfin? Mondjuk egy beluga? A reszelős légzés is ezt a feltételezést látszik alátámasztani, ám alaposabb megfigyelés után rájövünk, hogy fatálisat tévedtünk. Ez nem beluga.

A vonatról leszállva Jenő úr tanácstalanul nézett körül Tuskóvégfalva nagyvárosinak cseppet sem mondható vasútállomásán. A hatvanas évek ízlésvilágát tükröző állomásépület állapota Jenő úr szerint nem állt volna ellent egy kisebb szélnek sem.
Főnöke határozott utasítására utazott vidékre és ez tűnt eddigi élete nagy kalandja, ugyanis Jenő úr élete eddigi ötven évében egyszer sem hagyta el a főváros olyan megszokott világát.

Ma reggel felkeltem hajnali fél ötkor, érdekes is lett volna ha nem kelek fel, álomban ragadt entitás patient zero-ja lennék, ha nem korogna gyomrom basszusgitárja. Sötétben botorkáló világtalan módjára kerestem a világosságot a Nap folyamán, aztán szerencsére kis idő múlva kisütött.

Assza, meg a jegesmedve,
Nem lehetsz így leeresztve,
Hiszen nem vagy marabu,
Kit állandóan mar a bú,
Vagy fekete kormorán,
Ki komoran ül tomporán.

Én annyira boldog vagyok!
Soha, soha meg nem halok!
Soha, soha meg sem halok!
Talán mégis?... Feltámadok!

felnéztem,
leszállt
a késő délután
még intett egyet
s elköszönt korán

Tudatom
Nem feszítem
Elengedem
Megnézem
Mit talált.

– Tájékoztatjuk, hogy ügyintézőnkkel történő beszélgetését rögzítjük és…
– Telehas ügyfélszolgálat, Vígh József. Szép napot, miben segíthetek?
– Jó napot kívánok! Mondom Barna vagyok, és egy kis technikai segítséget szeretnék kérni. A problémám az, hogy…
– Bocsánat, kérhetném a nevét még egyszer?
– Mondom…
– Hallgatom!

Tegnap délután, éppen a tudományos feljegyzéseimet rendezgettem a könyvtárban, amikor a felső polcról, két megsárgult pergamen közül kiesett egy kopott kis bőrkötésű kódex. Még jó, hogy nem a fejemre esett.
Ahogy óvatosan lefújtam róla a port, és belelapoztam, öreg szívem nagyot dobbant örömében, mert a kis kódexben rég elveszettnek hitt ifjúkori naplómra ismertem. Ezt a naplót még akkor kezdtem írni, mikor drága jó atyám akaratát követve alkimista tanonc lettem a Smaragdvárban.

Komor épületek,
Sötét sikátorok
Bár gyönge vagyok,
Mégis kitámolygok.

Trófeák a karzaton,
Csillapodik vágyad.
Néhány percig csend van,
Aztán újra támad.

Tódor már hajnal öt óta kint volt a tavon, de a kapásjelzők még mindig úgy álltak, mint a cövek. Egy apró moccantás vagy rándítás sem volt.
– Mi van ezekkel a halakkal? – dörmögte divatosra nyírt bajusza alatt. – Hozzá se nyúlnak a mézes kukoricához…

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy…
De várjunk csak! Álljunk meg egy percre. Talán nem is volt, csak mi azt hittük, hogy volt. Ha az ember fiatal és tapasztalatlan, netalán ostoba, akkor sok mindent elhisz. Tömegpszichózis és társai, fugázi és fata morgana. Látsz valamit, ami nincs is ott.

Puritán darab volt, minimalista,
Egy felvonásos, de ütős kis darab.
A művész kezében a sok kötéllel
Rejtőzve várt, s a függöny felszaladt.

Sajnos elkaptam valami influenszert (-szart), ezért pár napig még otthon degenerálódok.
Kitérdelt medve nadrágomban, a családi tűzfészek melegében ücsörögve, szottyadt epres kalimpót szopogatva írok. Nagyon jót tesz a toroknak. Mármint a kalimpó, nem az írás.

--Hát nézze meg uram, nem jópofa növény?
A banktisztviselő felém fordította számítógépe monitorát, és rám villantotta bűbájos mosolyát. Sandán a képernyőre tekintettem. Azért megfordult a fejemben, hogy ennek nincs ki a négy kereke, vagy egyáltalán, nincs egy darab kerék sem a fejében, de ezt elvetettem. Mégis csak épelméjűnek kell lennie, ha ebben a székben ül, itt a bankban, és pénzügyi tanácsokat osztogat hozzám hasonló laikusoknak. Jópofa növény?

Megint karácsony volt. Nagy pelyhekben hullott a hó és a város lassan kezdett retkes mézeskalácsillatot árasztani. Az emberek lelkesen ünnepeltek, látszatboldogságuk átsütött a házak betonfalán és visszaverődött az utcák hideg macskaköveiről.
Aznap különösen zöld voltam, úgy is mondhatnám, szuperzöld hangulatban róttam köreimet a néptelen utcákon. Már sötét volt, a köztéri lámpák sárgás fénykörében alakom hosszú, groteszk árnyékot vetett a mocskos keményre fagyott hóra.

Most ne
Talán most tényleg ne,
Maradj.
Vagy csak ne menj.

Természetesen a Magda ötlete volt. Nekem legalábbis sose jutott volna magamtól ilyesmi az eszembe. Arra már nem emlékszem, hogy valamelyik kedvenc ezoterikus weboldalán, vagy a Hihetetlen magazinban olvasott-e róla először, netán az előbbiek podcast-jaként funkcionáló szomszéd nőtől hallott a forrásról. Hetekig volt beszédtéma közöttük, aztán kettőnk közt is, azzal a hallgatólagos megegyezéssel, hogy amint a szükség úgy hozza, útra kelünk, hogy részesei lehessünk a csodának.

játsszunk télben macskabölcsőt,
olvadni nem ér.
klisésebb mint a kávévalcigaretta,
mégis annyi éjt nyeltem,
kifogytam az ürességből.

"Kicsi lányom ne sírjál!
Telefonnal játszhatnál.
Kezedben a mobilom,
nem bánom, ha kinyitod. "

az égési sebet. Nem tudom, te vagy velem vagy az alkohol. Szemeid patakzanak a könnyből. Átlátnak rajtam, hisz te vagy az, aki nem sír.

Felmérések szerint a vírus őrület és lehetséges karantén miatt a wc papír fogyott el elsőként! Némely boltban ezért verekedések is folytak.
Bárhogy is van a helyzet pozitív, hisz optimisták az emberek...

Egy. Kettő. Három.
- Négy. Négy?
Egy. Kettő. Három.
- Öt. Öt. Öt. Öt. Öt. Öt.
Egy. Kettő. Három.
- HAT!

Szerelem volt első élvezésre.
Eltette már a noteszt, azután következett egy kis nosztalgiavonat.
„Elvette az eszemet, pedig annyira éltem”- gondolta részegen. Szeretett volna megint emberi bőrt érinteni. Ehhez el kellett volna mennie. Ehelyett csak csurgott végig a falon gondolatainak nesze. Megelégelte a Tátrateát, és most a mélyhűtőt vette célba. Tudta jól, hogy a 'Cartedor' dobozban levő pörkölt mögött bújik a Jägermeister.

Csillámpala szikrázott az égen,
fényköröket húzott az útra,
éhes kutyaként a szenzáció
száraz torka szomjazott az újra.

Egy kifejlett androgün zabálta
tele szájjal a hókiflit a piacon,
- zabpelyhet szórt rá arája -
mellé tej, belefőzve némi maláta.

- Elnézést! Meg tudná mondani, mennyi az idő?
- Négy óra tizenöt perc pontosan.
- Oh, köszönöm és bocsánat, hogy megzavartam az olvasásban.
- Nem zavar. Csak épp átfutom a mai sport híreket.
- Jajj, bocsánat, hogy rákérdezek, és nem is zaklatom utána tovább, de olvasta esetleg, hogy mikor lesz lomtalanítás a Bethlen utcában? Tudja hetek óta erre várok, de sehol semmi hír. Már lassan belefulladok a sok fölösleges kacatba.

Mondjam azt,
hogy dobozban,
ott lakik a gonoszban;
mi zajlik egy bohócban?

Újra és újra kijön.
Azt mondják, minden betegség egy gyerekkori plüss gondolataiban keresendő.
„Undorodom az érintésedtől! ”
Kicsit kétségbeejtő ezt egy négy éves szájából hallani.

Túlfeszített húr, galambok a kéménybe gabalyodva
két villamos között partizán álmok rohannak át a zebrán
felettük esőfelhők, csapadéktalan üres szobák alattuk
fegyvertelen lidércek csüngnek a nagypárna szélén
kávéfőző sziszeg a bal fülembe, a konyha nagyon távol.

Hűvös és persze összegyűrt
olyan éles sarkokkal
amelyek átvágják akár a bőrt is
azért a néhány léha vércseppért
ami zsebkendőben vagy lenyalva
végzi sóhaj-kutyák közt merülő délutánokon.

aludtak a kések konyhafogason
megfojtva, halálba hanyatlón
londoni viaszlány jött párizsi kilátással
és Miss Weasley boákkal a kifutóra
színvörösben pompáztak a hotelszobák
újságpapírba csomagolt kegyelem