Amatőr Művészek Fóruma

Elfogyott a kávé, bevallom, én voltam,
egy ideig mászkálok még holtan, és kávé mellé erőt is veszek a sarki boltban,
de még maradnék aki lettem.

Sosem nevettem.

Száll a madár a magasba,
keringőzik ide, oda mintha
várna valamire, talán az én
fájó szivem üzenetére.

hogyha jönnél
szirmokat bontanék mint a fa
illatos almavirág lennék
a napnak elállna a szava
és simítanál
rajtam reszkető fénylepkék

Nem fáj. Ismerős az út
a lépés a levegő.
Ki az utcán jobbra,
ott majd szembejő’
a kereszt, ott fel-fel
a hegytetőre,

sárgult levelek, talpam alatt zizegnek, 
az eső, mossa az emlékeket.
fájó sziveket.

Mintha nyár lenne...

Télbe öltöztem, és éppen annyira van hidegrázás,
mint amennyire a madarak beszélgetnek a fejemben.

Azután szépen, lassan elhalkulnak.

... és nem azért,
mert elhagytál engem,
hátat fordítva nekem,
mondván, hogy nem szeretsz;
nem azért sírok én,

Lopott az idő, amikor élhetek.
Lopottak a percek, a lélegzetvételek.
Lopott a csend, a hang, az árnyak.
Lopott a világ, ahol megtalállak.

általad fogannak meg bennem
apró szózigóták osztódnak
emlékplacentám táplálja
szeretetzsinóron át

Éppen elkezdődött, s már véget ért a nyár.
Valami fájdalom bolyong... játszik...
Felhők mögé bújt a napsugár.
Éppen megszáradtak
a kiterített ruhák.
Pár óra volt a napfény,
szürke lett a világ.

Ólom az éjszaka
és azt is vak csigák húzzák
a testem meztelen
bőrömet takarók nyúzzák.

ha ismerném a kottát
zenét írnék hozzád
hegedűk és fuvolák
szerelemről mesélnének
dob verné a ritmust

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt.

hiányzol
pedig mellettem fekszel
körém fonod az éjszakát
átszellemül az idő
nyomod a nyomomban jár

Peregnek lassan a percek.
Fájdalmas ritmus a csend.
Emléked bennem serceg.
Dobban a szív idebent.
Fehéren folynak a képek,
álmos a tudat is még.
Szemeid szemembe égtek,
egyben a zöld meg a kék.

Az arctalan tömegben.
Odaképzeltelek, nem találtalak.
Párába írtam a neved.
Eltűntél a pernyével.
Tüzed kialudt.
Szürke seb.

Mint riadt, magányos gyermeket bíznám
tetszhalott lelkem ringató két karodra,
mikor fekete mocsárálom pirkadatnak
ad át, cipeljen csak az tovább.

Téli március dacolt, míg két parány
betű neveddel összeért. Ára volt...
Hunnia szíved köré simult, szavát
sosem felejted, tudásod átadod.

Szavakba zártalak, ahogy szelet papír
a régi vágyaid. Kezedre ráhajolt
a rím esetlenül, kaparta torkodat
egy régi gondolat, s mint ujjgyakorlatot
a mestere, feledted ott az asztalon.

el nem ölelt ölelések
súlya húzza karom
vállam
hol egykor szárnyaim

Gondolsz-e rám?
Mondd, gondolsz-e rám, ha zöldül a mező,
mikor zöld rügyeket bontanak a fák?
Mondd, gondolsz-e rám, ha madár dalol,
és szirmát nyújtóztatja ezernyi virág?
Mondd, mi lett volna, ha velem maradsz?
Gondolsz-e rám, ha itt a tavasz?

Szél zizzent levelet
búcsúsuttogással.
A nyár emléke már
nagyon messze szárnyal.

voltál
nyíló tavaszban
lágy fuvallat
felhevült testet
hűsítő
hitetlen szerető

Ez annyira magyar, hogy közömbös.
Egy részében igaz, a többiben pedig jó volna annak lennie.
A hungarikum Pusztaság kinyúlt a nyugati zsarátra.
A vonatfülke összesárgult és én remeteként belenéztem a kilátásodba.
Elbóbiskolásomkor a kertünkben kergetőzünk egy boldog párkapcsolatban.

Megjegyzés: 2018. november 3-4.
Egy hortobágyi lánynak

Édes és keserű az emlék, mely fel-feléled bennem, mikor erre járok,
De most már céltalan, talán csak megszokásból tévedek még néha erre,
Vagy azt a régi világot keresem reménykedve, mely itt, ezen a helyen állott,
De az idő elmosta messze s most nem találom,

Földre vetve koronáját
megkezdi telelő-álmát,
látom, ahogy botladozom

Holdat ölelve szunnyad az emlék,
surran az éjben mint apró bogár.
Szívdobogásom űz. Odamennék,
hol még karod nyugtató bölcsője vár.

kihulltál belőlem
hangod
kezed
szíved
örvény
testem helyén
tátongó álomcsontok

Megjegyzés: a vers készülő Lélegzet c. regényem lírai betétje.

2018.06.

Tömését vesztett plüssállattá váltam.
Szavaim épp most is kimúlnak a számban.
Mint egy mutató az óra számlapján,
úgy jutok én is semmiből a semmibe.

Csendet egyenget,
süpped az éjfél.
Körül kerenglek
- úgy, mintha élnél…

nem tudom hogyan szeresselek
fogalmam sincs akarlak-e még
megőrülök néha annyira hiányzol
máskor nem kellesz hagyj békén elég

Rejtőzhetsz, úgyis megtalállak,
mert benne vagy minden pillanatban.
A lelket gyógyító szavakban,
s az éj árnyában is mindig te vagy.

a küszöbön felejtett nyomod
ahogy a kávéscsészét fogod
ahogy a napfény csillan rendre
rám mosolygó kék szemedbe'

Azt mondtad, nem adom fel soha,
erősnek is hittél tévesen,
de azt is mondtad, megváltoztam,
és ez módosít a tényeken:

Mondd, táncolsz-e velem a hóban
egy tangót, mikor a Hold megtelik
s csillámló ezüstös ragyogásban
csillagok lesik a lépteink?

Rejtőzhetsz. Úgyis megtalállak,
mert benne vagy minden pillanatban.
A lelket gyógyító szavakban,
s az éj árnyában is mindig te vagy.

Bánat-dallam röppenti az éjsötétet.
Belegubancolódnak kósza fények.
A csend utána hallom, szinte olvad.
Lábujjhegyen oson be a holnap.

Évekig hordott óvón,
mint csendet az éj.
Köpenye voltam,
takartam tél szegletén.
Nyáron puha kelme,
gyűrt ing mellkasán,
szellő lebbentett.

Hajnalodik; úgy érzem lelkemben
Dereng a remény -
Közeleg az idő hogy rám találj s
Általad perzselő fényemben pompázzak.