Amatőr Művészek Fóruma

Beléd verném a súlyt, hogy megértsd végre:
háborúzni bűn, és háborús bűnös
mind ki űzi! Neked miért nem büdös,
az élve elégő gyermekek teste?

Napsütéses reggelre ébredtem,
és akkor jöttem rá, hogy tévedtem.
Néztem az eget, hallgattam a fákat,
kár embernek lenni, ha körötted mindenki állat.

Lelkemnek inkubátora a héjam.
Meghasadó báb az éji lepkének.
Fekete halálon át hív majd ének.
Ragyogó útján vezet, a cél észak.

Csörren a lánc, vadul elszakítja,
majd vakon rohan a nagyvilágba,
ki útjába kerül - nem menekül,
békés élete veszélybe kerül.

Köszöntésem Romhányit idéző,
Bár attól a téma némiképp eltérő:

Ó, hatalmas Barom!
Te, ki pestispatkányt látsz
Iskolaudvaron,

Szemeimből
álom pattan
szikra lobban
szívem lángol
s újra dobban.

Hallom hát, mily dicsérő éneket
Zengtetek rólam, majd’ görcsöt kapott
Ékítésébe villás nyelvetek.

Sötét az éjjel.

Pulzáló lámpafények
lüktetnek...

Szemeim láttára
csapódnak a földön heverő
törött üvegnek.

Nem fogok nektek tetszeni többé
Tettetés-eszmét akarat majd szétver
Remegő hangon nem fogok írni
Nem neked felelek, apró senki ember.

Egyek vagyunk s különbözünk mégis
Meddő vita, mi családi fétis
Gondolok rád, de telnek éjek-nappalok
Múlnak az évek, de az idő andalog

Nem vagyok a barátod,
se pedig lelki-társad.
Eszedet ledarálod,
nem kell, hogy neked ártsak.

A szakadék legmélyét elérve,
tovább már, te sem zuhanhatsz lejjebb.
Eleged van ebből a világból,
amely egykor kihányt önmagából.

dübörög egy autó szisszen a Hell
füstöl az öreg tranzit habzik a ser
szemüveg és séró rock and roll a zene
malteros a nadrág mulatós szól benne

Átkozott város,
Hol mindig csak várok,
Eljött az idő,
Most tovaszállok.

Forradalmat indítanak bennem,
Gondolatok ezrei.
Mond mit kell tennem,
Térdeljenek elém soraim képei.
Kulcsolják imára ujjaik,
Nem tágítok a sorstól.

Betüket dobálok s
belőlük szavakat kreálok
mondat lesz
s talán be is fejezem
mit a szívem cipel
és dobban tőle nehezen
a szám üvölti
de nem csendesen.

Úgy alakult, hogy némi pénzügyi tranzakció okán, használnom kellett a Netbankot. Csodálatos kis alkalmazás – korunk vívmánya –, mellyel időt, pénzt és fáradságot spórolok meg, mivel nem kell elbattyognom a bankba személyesen. Szeretem a technikát, mert jobbá teszi az életünket.

Tönkre foglak tenni, megragadlak, mint egy sánta macskát, visszahúzlak, és csomót kötök rád. Előlem nincs menekvés, mindig ott leszek a szemed sarkában, amíg le nem érettségizünk. Összetörtél, és ezt sosem felejtem el, ha akarnám, sem tudnám, mert az első mindig első marad.

csendes a tér
mozdulatlan az utca
a sarkaiból kifordult világ
szemeit lassan lehunyja

Kőből sodort ócska kötél ami még a városhoz húz. Kiöklendezett neonok csapják hátulról tarkón a megállók felé hátrálókat.

Semmiből épült zúzmara bárokban alszik el az ősz kapuk alatti táj remeg forró ölelésekbe sikoltó tél párnák fehér mólóin.

Árnyékodat festem takaródra,
hisz tudom, nem takar már s óvja
álmunkból lett fagyott-lelkek temetőjén
egy elszáradt rózsa.

még mindig te vagy az első
ha az éj fényfüggönyt tűz
hold és mély között
aki halálra vált engem
te ördöglakatra fűzött
gyilkos sziluett

Létem alanyaként, állítmánnyá váltam.
Mondatokba szedett mivoltom elemezgetem,
szemöldököm magasra fut, megdöbbenve
a félreírott határozókon,
mik ragadványnévként jelzőimmé váltak nekem.

A lépcsőházban

Kövesd te is azt a fényt,
melletted még elzúg pár bogár,
legyél mérges, dühödten éhes,
pont olyan, mint én.

A haldokló tévék utolsó szürkéi
falkaként marnak a szemekbe
az utcákon semmi apokalipszis
csak csendes halál leskelődik
ajtók és ablakok reteszelt
mocskos üvegén át
kiégett hangok rázkódó
utolsó szavakban aztán elfogynak
akár a levegő.

Avíttas vagyok,
a lila nincs a nézőpontban,
ha érted, amit írok,
kredenc penész-enyész,
konyharuha-turka,
jó lesz valamire,
nóta-sorba dörgölöd.
De nem érted, hogy nem kell mátrixban írni,

Pupillád kitágul, kezedben
remegve halál virít,
némán őrjöngve könyörögsz,
adjatok, adjatok még egy cigit!

Halottnak csók, ingyenélő,
cirádás kép, le vele,
káosz után nyavalygás jön,
zöldalompép vakbele.

Pusztán hagyott, sejtelmes megannyi tabut-döntögető V. I. P. -partiasított, diszkógömbös, mocsár-fertő, melyen haszontetsző kés-éjszaka is sírva rimánkodva hatol végig; sártengerré dagadt, kiszámítható flegma-arcok közönyében már mindenki csupán rab: Senki sem lehet szabad! Kollagén s botoszk- inekcióktól, mint elátkozott, felpüffedt viaszbabák csücsörítő kanári-pacsirták baháns kompániája követel luxust, elismerést, újabb kikezdhetetlen kiváltságokat felsőbb elit-hatalmaktól!

Önmagát űzi egyre Lélek-sötét tárny mélyen egy titkos, morális dimenzió; homályon s görbe tükrökön át megfeszülve! Tántorítatatlan, rendületlen halad célja felé! Vér-molekulák titkos, harci kedve elől futkorász már, mint lüktető lidércnyomás. Az elmúlás aritmiája átdobban zakatoló szív-üregek falán s újabb számadó vallomásokban ítél! A gondolkodó tudat is fokozatosan eszét veszti s belerémül egy-egy megmagyarázhatatlan titkos sejtelembe!

Varjú ül a harangon.
Templom ez, vagy átok?
Megrázza szárnyát:
"Innen a temetőig látok! "

Anyagi függetlenséget akartunk mindig is, még mások kárán szándékosan átgázoltunk! Senki sem lehetett eléggé őszinte beismerni elhibázott vétkét! Sorra jöttek fojtogató béklyóival gyanúsítható kétkedések! Gyanakodás nélkül már senki sem lehet eléggé makulátlan?! Rokonszenvező szeplőcskékből felépíti önmagát egy szorgos hangya-elit aki gyilkos szakmai professzionalizmusában önmagával is egyre csak hadakozik, s pusztítja az Emberit!

Hazudj, ha ősi gén rikolt, mert bábra fáj fogad.
Vivátért ringbe szállsz, vezetsz meg flottul másokat,
míg körbezsongod ásszal filkók vágyait.
Mosolyból lopsz megint, szavad ragály, hamis.

Végtelen éjben
a Hold testén mintha arcom tükörkép lenne,
minden rezzenése
pokolba indul, bár mennybe menne.

Az alkati kérdés, ott hatol a sértés,
A férj felől a szerelemféltés.
Gyilkost szül, mert nem ért a szóból,
Halálnak halálával él és nem kér a jóból.