Amatőr Művészek Fóruma

Ült és nézte a kalácsot. Milyen kalács volt? Hosszú és vastag és magas és széles. Meleg is, az épp most sütöttség érződik, látszódik, tapintódik. Kellemesen langyos, főleg az olyan decemberi, szélkeltető, zúzmarás, kezet-lábat dermesztő időben. Ült és figyelte.
Olyan volt a kalács mint egy baráti kéz. Csonkolt? Lemetszett? Nem. Nem feltétlenül.

Sötét szobában gyertya ég,
kemence parazsa világít még.
Öreg anyó ül egymagában
elméláz nagy világban.....

Töprengek az életen. Isten súg igét.
Nem az gazdag, kinek vagyona van.
Hanem ki kevéssel is beéri.
Mondja Isten, ne feledd szavam.

Minden időknek legnagyobb könytára,
kezeidben megfér, minden tudása
a tied, hogy kivedd, megtartsd, fejleszd,
az eónok összes kincsét magadba rejtsd,
bearanyozd vele kölykeid választott útját.

1. Minden bolygónak!

Hold-, csillag-, üstökös-, egyébnek

jött e gondolat.

Gyertek, nézzétek!

Pucéran születtél.
Pucéran temetnek.
Sok képpen szeretnek.
Sok képpen szerettél.

Van a sosem... véres... fegyver.
Kézbe veszi minden ember.
Persze, hiszen-éppen ez kell.
Véle verjed le az almát,
rajta éberd a szent álmát.

Vagyok, aki vagyok.
Egyszerű.
Adok, amit adok.
Célszerű.

születünk,
hogy vigye valaki
tovább a zászlót,
eleső katona
kezéből kiragadva.

Erdély felé futó a vonat,
Rajta öreg urak utaztak.
Péchy Tamás mondja történetét,
míg út végére értek aznap...


Megjegyzés: Mikszáth Kálmán: Az Idő javít c. novellája versben

Itt az erdő. Hiúz
tépi kecskéd. Vagy épp
ellopott vastüdőd.
Itt elültetsz, siess,
bölcs örökkék fenyőt.

Pár tíz év alatt
nagyot fordult a világ.
Kevés mi maradt,
ím elvész a nagyság.

Válogatom az emlékeim.
Melyek búsak s rosszak,
mindet tűzre vetem.
Így megmaradnak a jobbak.

Mikor látod az igazságot
ki is mered mondani azt,
mikor hited nem vakít el,
Józanul tudod bírálni az
ellenkező, rágalmazó oldalt.

Élni, hogy írni

József Attila már nem ír többet?
"Nem. Írhatnék, de az élet-
viháncoló szilvásgombóctöltet-
gégémbe zárult, nem vagyok képes
-s nem oldozhat fel egy csodás főzet-
lenyelni egy falatnyi csepp étket.
Csak tépetik kenyér, öntetik bor,
elősajog fogamból minden por.

Földre dőlt testtel,
ég tekint le rá.
Egybekél csenddel,
itt válik porrá.

Vitába szálltam a Teremtővel.
Szenvedőt, miért nem emel Ő fel?!

És mondá nékem azt, a Teremtő:
„Lelketek pusztán már csak temető!

Beborítottad tejszínű lepelbe,
kedves angyal járta tájakat.
Köpenyed a valóságot belepte,
nap fényéből varázsoltál árnyakat.

-Dőzsöl a kazán,
Izzik a -vas száj.
Sok jó szenet mázsa szám gyújt,
el az égbe fel tova,
nagy dohogva át váltja azt,
kormos füstre hamura.

Mit rejt a föld, a világ ahol élek,
A benne rejlő dolgoktól már félek.
Minden nap a valóság szemébe nézek,
Utamat járva én remegve lépek.

Csak nézlek ős tölgy matuzsálem
Már ötszáz esztendeje, hogy magasodsz.
Első ez, hogy felkereslek, ha hazajöttem.
Luther átkozása óta itt kapaszkodsz.

Szólalj meg
Mert van, amit csak te mondhatsz el
Amit az embereknek hallania kell

Fiatal nő üll a padon
hátra dőlve, támaszkodva,
lábait kulcsolva, vajon
mi lehet gondolatába? :

Naponta változom
s a csenbe burkolt zajt
újra és újra átkozom.

Próbáltam falakat húzni
hegyekkel a nyakamon
mások elől a túlparta úszni.

– Csivics csivics. Turdus Merula vagyok. Csivics csivics. Oké, te alpári módon csak úgy ismersz, hogy fekete rigó.
–...
– Csivics csivics. Ne rigózz már! Csak nem az böki a csőröd, hogy fekete vagyok?
–...

Ma úgy maradt az asztal
ahogy vagyunk... pohárral rakott
dobozzal időt teszünk rá
papírral harmatot

Unottan bámulom a tévé világító képernyőjét. Soha semmi érdekes, csak mindig ezek az buta és üres reklámok… Behunyom fáradt szemem, és a hüvelykujjammal masszírozni kezdem. Annyira határozottan, hogy szinte fáj.
Rám tör megint, az undorító, száraz köhögés. Tétova mozdulattal a poharamért nyúlok, a számhoz emelem, és kihörpintem a maradék langyos sört.

A kilencedik az utolsó, a nyolc pedig úgy tűnik előrébb vergődött.
Minden az Ötödik emeletről indult, itt már csak magam voltam és minden ami bennem keringett, itt vágyta meg a közérdekűt.
Fürdőszobámban gondolatok folytak a zuhanyrózsából, a konyhapulton már nem is igen zöldséget hanem mondatokat szeleteltem, és az éjjelek kifacsarták belőlem a betűket.

1.
Novemberzett, érezém...
... és lepotty az első hó.
Benne futni csudajó?

Hol a látóhatár?

Meddig juthat el az elme
Míg nem ízlel a valóságba
Vagy nem épít magának egyet
Miben kedvére elmerenghet

Repülj madár
A földi élet, figyelj meg ront,
Gátlástalanul halált, vért ont.
Álmok vágyak, kik magukhoz öleltek,
Érzem már, nagyon messzire ellöktek.

Szeretem azt aki csalódott,
Minden reménye elszállott.
Kinek szép álmai voltak, mik
Mind a porban hullottak!

Mint ha ezer év volna
beletömködve
mined elmulasztott percembe
mit egyedül éltem
és amiben egyedül haltam

Leteszem a csendet.
Betakarózom vele.
Frissülök tavában.
A zaj óriás,
eltiporja, mi fontos.

A homo sapiens szónokol

Előhang
A Gondolkodó vagyok, ( mindég mondják, hogy egyek). Rodin szobra két kézzel, az öklöm számba ér fel.
1.
Ragyás, kopasz, csúf vénség, én se értem, mért él még, bizony ő a gondolat, aklok mellett és alatt álldogál és kéreget, megállítva titeket is, lekapcsolja villanyom, - de - telefonom hagyhatom, tévém kidobja vagy nem, és magát mellém fekszi, ki tudja, jó - e neki (...)

ORVOSNÁL ülve

Mint madarak a dróton
Gubbasztunk sorsunkba beletörődve,
Várjuk, hogy mi is sorra kerüljünk
Egyszer talán majd.

Mintha visszafelé folyna az idő.
Ahogy írok, úgy fogynak a szavak,
Míg csupán, csak egy marad.

Hiányzol?

Vagy valami más áll ott?

1. Legyen kenyér.

Ha van: egyél.

Ha kell, süssél.

Nincs más egyéb.

Háborgó tudat lennék álom nélkül,
Egy maréknyi személy saját kezemben.
Esti képek az időből,
néhány percre lehetek a pillanat.

Szőlő hegyen más az élet,
Ott terem a jó bor kérem.
Gyönyörű fürtöket néztem,
Legyen gazdáé az érdem.