Amatőr Művészek Fóruma

A Göncölszekér defektes
Csúszik a Tejút is
Amott vadak kószálnak
Messzebb köd dereng
Mégis mind utazunk
Cipelve saját csomagunk

azt álmodtam
meggyfa vagyok
fehér virágokkal
mire kinyitottad a
szemem

tenyerem bölcső
arcod Nap
szememig emelem
megvakulok

vállamon madarak kuporognak
látom torkuk tűzpiros vérlila
felharsan szuharbújó jégrigó
rügyfakadásért rivalgó dala

gondoltam
az újuláshoz
sarlót és kalapácsot
de ti csak
keresztet hoztatok
amin megfeszülhetek

Fogáskeresésben egymást markolászva
Nyári napsütésben teljesen elázva
Hajnali dugóban dúvadként dudálva
Vérző szentek előtt sem maradhatsz állva

Odakint fagyot terelget a szél,
uralkodva dermedt, téli tájon,
hópelyhekkel bitorlón táncra kél,
átnyargal a hófedte határon.

Szorongva
születik a szó
értetlen dobhártyákról
pattanva iszkol
az indifferens térbe

enyészet múlatja perc-gyorsan az időt
a repkénnyel benőtt romos házban
valaha égre nyúló kéménye is ledőlt
a tetőn rozsdás szélkakas áll
már nem nyikordul
fals dallamát csak ő hallja

Eperízű joghurt, eperízű cukorka
Eper ízű kondom, eper ízű tabletta
Édes mézes rajzfilmek az eperről
És hova tűnt az eper íz az eperből

Ha beengednélek a felhőbe, ahol gondolataim ébrednek,
Nem értenéd meg. Néznél riadtan, de ez a hely, ahol én élek.
Elképzelt valóság, egy fordított tükör magamnak, és talán nektek.
Egy hely, ahol a képzelet a valóságból ered.
Nem érted majd meg, mert nem olyan, mint képzeled.

Kattanás után éles fények:
a tudat még értetlen lebeg -
testem, hogy legyen mibe kapaszkodnom
magam elé engedem,
s kereslek a sodródásban -

a diadal csupán illanó lábnyom
néha rám ront magamat sem találom
szutykos zene üvölt csörömpöl a fény
zakatol az égen foszló szemfödél
leheletbe ömlő maró fájdalom
utunkat járjuk idegen tájakon
kapaszkodnak belénk gyengülő kezek
lerázni sincs idő Isten veletek

Azt mondtad, viharos tenger a szerelem...
Te pedig rozoga, törött hajó rajta.
Most pedig inkább menekülsz csendesen.
S úgy teszel, mintha minden rólad szólna.

melletted ébredek
a mellkasomban göröngy
gombóccá gyűrött rongy
szívforma kovácsoltvas
jégbe-zárt vértelen izom

I.

leheleted zivatarfelhő
bennem dörren
robajlik
zuhanjon rám minden
jégszavad vágja mind
földagadt torkom
zúzza mellkasom
kivárom
hogy elvérezzek

Mottó: Beszélni nehéz, hol a kör,
hol anyánk nyelve nagyra tör?

Kazinczy sírjában forog,
alig érti a magyar szót.
Értelem jele rokka lett,
pörög, nem győz meg tág fület.

Csak a nevetést dédelgeti s őrzi meg a szem! A jóízű, szívből támasztott, huncut kis kacagást! Bánatok, mélaságban megragadt igzgyöngyök fohászait a vérző lélek bezárva tartja s tudatosan félünk tőle, hogy sebezhetőségünket szeretteinknek kimutathassuk! Befalazott, méla egekben bújócskázik kecses a szívárvány; penészes kabátként énekel hátunkba kerülve egy árnyék! Megszédített világunkban már egyre kevesebb a felelősség!

Ülök, mint vad sasmadár
Anyjától megfosztva bűntelen
Elsodor magányom
De tovább élek- önmagamnak szüntelen

ma már inkább szép lennék mint okos
de azt hiszem lekéstem róla
nem tudom hogy kezdhetnék hozzá
s nem jár visszafelé az óra

Csak gúnyolódsz mindenen,
ami vagyok, te mindenem.
Zsugorfólia lettem a kezed közt,
ráncosra nyűttek a gyűrött napok.

lopott hajnal fáradt háza
mindörökre továbbállna
kartotékba vésett szöveg
gyűszűbe bújt Vesta-szüzek
sikolyba fúlt ordítása
valótlan lét szűk imája
segítsetek

óvatosan
csontozókéssel
a csigolyák mentén
és a szegycsont felett
a finom bőrön
körbe
aztán a csípőn
ágyékon át

Soha ne hagyd az éjszakát múlni,
ha hallod a dallam extázisát,
borzongató melódia,
csak neked szól, érted,
mikor fekete hó szitál,

Anyám fekete szemében a felhők kövérek,
mint göndör bárányok a zöld mezőn.
Anyám fekete szemében még a nap is
csak elbújik a mélyben csendben, reszketőn.

Játék játszma töri széjjel
a napok vak sugarát goromba
vagy szelíd tükröt tartva a létnek
(kár hogy akarva akaratlanul
meghempergünk mocsarában)

Még félig csukva a város szeme,
álomittasan rám hunyorít,
sosem tükrözi bádog eresze
a nap legelső sugarait.

Hogyan mondhatnám el, amit érzek?
S ha mondom is, ugyan kit érdekel?
Magamnak sem hiszem el, ha félek.
Levél vagyok, amit a szél visz el.

Mindenség-érintő
láthatatlan kezed
világokra segít s
ugyanazzal temet

A táskám még megvan,
A csuklómhoz bilincselték.
Az a picur csízió benne
Az enyém volt és marad.
Hogy egy táskában van,
Nos, Houston, a te hibád:
Ha elejteném, nem adnád vissza.
És nem vennéd észre, ha zsebben hordanám.

Egyszer majd, ha porrá válok,
szállok, szállok a gyors széllel,
tovatűnő világomban
utoljára nézek széjjel.

„Teltek-múltak a napok, egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz Káinnal. A telefonos beszélgetések napi rendszerességűvé duzzadtak, és ha éppen nem értünk rá szóban kommunikálni, akkor Messengeren tartottuk a kapcsolatot. Azt kihagytam a történetből, hogy sajnos nem a szomszédban lakott, így a találkozást nehezen tudtuk megoldani, viszont olyannyira rá voltunk éhezve egy idő után a másik jelenlétére, hogy az sem ért nagy meglepetésként, amikor egy hét elteltével este, egyik haverjával való iszogatás során küldött egy hangüzenetet. Széles vigyorral az arcomon hallgattam meg arra számítva, hogy biztos valami alpári hülyeséget szeretne közölni velem a részegségével takarózva.

nekem kell a ne
nekem tényleg szép volt az orrod
én a kálváriánál szállok
nekünk később is
előtted
az ilyen legtöbbször visszaforrott

Zakatoló vonat haladt keresztül a síneken. Városoknak hűlt helye a lomha erdő csendjében, hol megállás nélkül szaladt el a zötyögő gépezet. Az idő hűvös volt, ám enyhe szellő sem lengette a fák leveleit, a kihalt mindenség még a kék eget is szürkére festette. Era az ablaküvegnek döntötte elnehezedett fejét, meleg lehelete párát hagyott maga után. Nőies ujjával egy szívet rajzolt bele. „Kibaszott disznó szív. ” Nem azért tette, hogy ezzel prezentálja a külvilág felé, milyen szerelmes is ő, inkább a megszokás és a minta egyszerűsége vezérelte. Utána dühében az egész rajz az elmúlásé lett azonban, ahogyan egy határozott mozdulattal végigsiklott rajta kardigánja ujjával.

Megjegyzés: Folytatása következik...

Hány mostot áldoztál fel
a holnap oltárán,
mennyi múlt pillanat lett
kopott, holt bálvány
napjaid polcain?

Nem akartam mást, csak látszani;
pergő dobszóban szünetként játszani
a csendet és lenni a levegő,
lépcsőre dermedő jövő.

hiányérzetem volt
de nem tudtam
mit hagytam otthon
egyszerű bőröndömben
minden dolgom helyén pihen