Amatőr Művészek Fóruma

Van még egy szó,
van még egy kép,
éppen elég.

Altatót dobogott édesanyám szíve,
nem volt még álmom, nem vitt el messzire,
testem félkész: egy lüktető alakzat,
az életnek szegény, a halálnak gazdag.

Csitulj szívem, ne zakatolj
olyan nagyon bánatomban,
mert beleőrülök a fájdalomba.
Kegyetlen az élet, pillanatok alatt
elveszíthetem azt, aki kedves számomra.

A káosz örvényéből nem lehet kiszállni,
Hitehagyottan úgy sincs mire várni,
Túl sok a gyalázat, erőszak, szenny,
Szolgaságot hozott az új világrend.

Most is ott áll, ahol először láttam.
Gyönyörű képet sosem feledem róla.
Irigylésre méltóan higgadt,
izgalomtól nem gyöngyözik homloka,
hiszen otthona lehetne a színpad.

nem akartam írni
múlttal jelent
jégtükör alá
sorokat

Én nem a városi
életre születtem.
Még akkor se,
ha rabként élek,
mert bilincsbe vannak
verve lábaim.

Kérdeztem a bölcs embertől,
Mit várhatok még, az életemtől.
Van-e remény, egy új viadalra,
százszor szép lányok csókjaira?

Nem ígért nekem semmit az isten,
mikor születő testemhez a lelket adta,
fölsírva anyám karjában pihentem:
test a testtől, lélek az égtől elszakadva.

Nincs itt már nyugalom.
Senki, kinek vállán fejem álomra hajthatom.
Nincs már szó, nincs már igazság,
nincs már őszinte, boldog valóság.

Sokszor vágytam hamis ábrándra,
más férfi karjaiban biztonságra,
ezüstözött, részegítő boldogságra.
Hamis csókot kértem éjjelente,

Platánfasor a napsütésben,
Erdei ösvény téli hóesésben,
Távolba vesző kanyargó utak,
Hegyeket átfúró alagutak,
Tágas utcák, szűk sikátorok,
Zöldellő mezők, vízparti homok…

Lassan eltűnik minden,
elveszetten bolyongok ismét.
Nem értheted,
milyen nagy a bánatom.
Gyötrő aggódásomat
nehéz elviselnem.

Az éj csillagai kigyúlnak hirtelen,
Biztató mosolyát küldi a végtelen.
Ezüst sugárzás szövi át a fátylat,
Álmok és szerelmek bontogatnak

Ezer, s ezer gondolat kavarog fejemben,
mégis a legszebbre
emlékszem szívesen.
Legyek bárhol és bármikor,
egy kép lebeg szemem előtt.

Szép karácsonyfám
vízkereszt napján
szomorún lebontásra vár.
Szerető szívek többé
nem veszik körül a
szoba közepén.

Felnőtt a gaz, újra úr a gyom,
beszakadt tetőn ül a fájdalom.
Vályoghúsról vakolat-bőr szakad,
bozót mélyén lesben áll a vad.

Korunk vezető tudósai megállapították, hogy ma a Földet benépesítő összes ember a Homo sapiens („értelmes ember”) fajba tartozik, ezen belül a mai ember (Homo sapiens sapiens) alfaj tagjai.
Nos, akkor mese nincs, el kell hinni ezt a tudományos tényt, mégis, a saját megfigyeléseim némiképp cáfolni látszanak ezt az álláspontot.

Megjött a sors mosónője
vétkeimet most lemosom,
itt állok hát levetkőzve
a múlt bűneit eldobom.

Fehér papírlapokkal álmodok magamnak új világot, tintával mázolok rájuk új káoszt, belőle fog születni új dualitás, remegő kézzel írt új és mégis régi realitás. Pingálok rá embereket, arcukon folyó könnyeket, félredobott olvasatlan könyveket. Sziszegő szenvedés tekereg vastag törzsű fám körül, ellenállhatatlan mérge kifolyik, lelkemben szétterül. Mesterem a teremtő, barátom a kétség, örök sötétben lopakodó sötét szárnyú ellenség. Igazságot keverek tintám tartójába, de csak szédelegve esik bele új morálom hintájába.

ráncos reszkető kezében
a borítékok fehér galambszárnyak
papírba vág a sóhaj fente kés
az asztalra vergődő sárga csekk hull

Eltemette álmaimat a múlt,
tervem volt sok, millió álomvár,
idővel legtöbb a semmibe hullt,
és szerelmem hangját sem hallom már.

Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.

túl sok vagyok ahhoz
hogy valaki lehessek
bennem van annyi semmi
hogy könnyű csendet fessek

Figyeltem arcodat,
szomorú árnyadat
aggódtam miattad
elveszem titkodat
megtudjam bajodat

Ha majd egyszer nem leszek...
Kérlek, édesanyám,
zöldellő dombtetőn
szórd szét hamvaim.
Itt nyugodjak örökre!

Hé te Ember, mozdulj végre,
A dolgodat tenni kéne.
Gyengét földről felemelni,
S önzetlenül ezt megtenni.

Oly kevés, ha csak valami volna,
Magamnak nem hazudhatok,
Eljött a perc, és ütött az óra,
Minden reggel így indulok.

Láthatatlan kis kezek húzzák szemhéjam lefelé, de elmém nem nyugszik meg, mert gondolatok bombázzák.

Minden apró kis gondolat kapcsolódik, összeáll belőlük egy gond-vonat. Lokomotívja szívja a füstöt magába, semhogy felokádná a légbe.

belém karolt húzott sétálni vitt
lassan kopni kezdtek a színek
szakadt lelkemből elpergett a hit
otthona lettem a rideg semminek

Fáradságos munka várta nap, mint nap,
szaporodott a vagyon, de nem volt boldogabb.

Mindent alárendelt, hogy gyarapodjon,
esténként pénzt számolt, babonásan köpte - sokasodjon.

Örökké élhetni.
Van, aki hirdeti.

Kéri és akarja,
megkapja másnapra.

Hiába ül arcomon ránc.
Hiába kínoztak meg az évek,
zúzták halálba szívemet ezerszer is.
Hiába lepi dér fekete fürtjeimet.

Jézus a válasz

Kérdések tornyosulnak elém,
így Advent idején,
a válaszok nem jönnek felém.
Kérdésben benne van a felelet?
no ez meg hogyan lehet?
felsejlenek a rejtelmek.

Fél-világban félemberek
féligazságot féltenek,
félhamisságot rejtenek.

nem tudom
őszömnek lesz-e Napja
jár-e majd fény
zörgő emlékavar fölött
vagy a szakadt rongyködöt
a csend vitorlává varrja
korhadt fatörzsön leszek
vén hajótörött

Szikra, esthajnalkor alakja sarló,
Ám a kéklő égen a fél korongja
Kalcium K-ban viharokba enged
Szűk betekintést.

Amikor majd elül a por,
Valahol még halk zene szól.
Kimondom, bár szíven talál,
Ketten leszünk mindössze már.

Jobb volt, ha csak én szerettem,
mert ha engem szerettek:
az kísértetiesen fájt...
Mint amikor a boncmester a halott húsba,
eleven szívnek: "békés otthont" –
csupasz kézzel vájt...

Ne nézz vissza ha elmész,
Amit itt hagytál fájni fog még.
Nem akarom látni szemeid,
Amikböl a fájdalom leselkedik.