Amatőr Művészek Fóruma

fáradt vagyok
forog a szoba
ringlispíl szédít
ölemben zacskó
hörög az éjszaka

...
Azt mondtad, meg kell élni a bút,
s a lét a végtelen alagút,
labirintusában nem kevés
az átható szenvedés…

Hited és magod
vetetted belém, gyermek,
a hálám érte.

feketeribizli szemeket
érlel az éjjel
hunyorgó csillagok
az utca fényhiányai
árnyakat borzolnak az
elhagyott padokon

szavakkal tolom
előtérbe arcom
hulla mosolyát
testtelenül
lopnám az időt
elszalad előlem
túl gyors

Csak személyim tudja éveim számát,
csak tükröm hazudik arcomra ráncokat,
annyi születésem, elmúlásom volt már,
hogy nem volt időm felnőni soha.

Arra ébredtem, hogy
almákat teremtél vállgödreimbe.
Van idő,
suttogtad, ez még nem vihar,
csak szellő lengedez,
ha ágaidba mar, foglak-e?

(1)
Ica néni egyszer
megfürdette a macskánkat
hófehéren kiterítette
a radiátorra száradni
két karja tele karmolással
egyszer megfürdette azután
soha többet

Mint ragadozó az erdő mélyén óvatlan prédát látva,
Lépdeltem aprón közel hozzád kedvező válaszodra várva.

Ópiumfüstként szívlak magamba,
bódult fejjel soraim közé zárlak,
szemhéjaim mögött ó Valóság,
morogsz, mint ketrecbe zárt vadállat.

Megjegyzés: *Fondor: A gesztenye külső héja, amely sündisznószerűen tüskés.

Moziban voltam a napokban. Igazi modern moziban. Kényelmes, párnás fotelek, jó rálátás, 3D-s film, Dolby Stereo hangzással. A film után eszembe jutott kiskamaszkorom filmszínháza, Ibrány közepén. A vendéglővel szemben, az út másik oldalán állt. Modern, lapos tetejű panelépület, maga a megtestesült szocialista jövő.

megállapodtak
s mint ilyenek
mindig helyesek
Anna szerint
a közhelyek

Az állomáson álltam,
közben tavaszi eső
fürdette bőrömet,
s hideg szél szaggatta
gondolataimat gőgösen.

Lassan húsz éve már, hogy
harmincegy is múltam;
bolyongva bolygó holdam
e pont körül kering.
Új évezredre várva,
fiatalon, s bódultan:
e távlat múltba, messze ring.

Megjegyzés: 2019. ápr. 03.

Már tíz éve. És el sem búcsúztál.
Ne kínozz! Miért jöttél? Nem hívtalak! Soha nem hívtalak!
Ne rettegj állandóan! A jövés- menés- hívás dolgát már megbeszéltük. Most is csak beszélünk.
Akkor beszéljünk, Átkozott! Becsaptál, átvertél, hátba támadtál! Úgy kértelek, és te semmit nem tettél érte!
Már megint az az átkozott ok-okozati világszemlélet. Egyszer már ezt is megbeszéltük. Különben pedig jöttem, szóltam. Hogy legyen időd. Hogy maradjon időd elbúcsúzni. És már tíz éve nem.

Elsősorban a gondolati, filozofikus tartalmú líra híve vagyok. Érzelmektől, érzésektől sem mentes gondolatokat szeretnék ébreszteni, s ha ez sikerül, akkor az írást az olvasó szépnek tarthatja. Ez fontos, mert a költészettel szemben - nem alaptalan elvárásként - a szépség követelményként van megfogalmazva.

nekem nincs időm
verset írni
létezem
most
mint álmos
fűszál

A mindent és a semmit írom én,
ott, hol útnak indul kezdet és a vég.
Körpályáját futja tollam kékje,
míg újrateremtve leszek én, s te:

rejtélyes sor/s/ok
között szűköl a világ,
magasztos a kínlódás
és kifejez a forma:
nemes önigazolás.

mélyre vetett gondolatból
szókalászok érnek
utolsó keresztért
markot szed a lélek

Kérlek hagyj végre elmenni
válj köddé múlj hitemből tűnj el
töredezett oszlopom vagy semmi
torz igazaddal megbélyegzel

vannak pillanatok, melyek úgy múltak el,
hogy nem is voltak - és voltak,
melyek inkább ne lettek volna.
vagy ha voltak is, én nem akkor és nem ott voltam – jelen.
igen, voltak pillanatok, mikor nem voltam.

Tenyerem föld felett
simít zöldellő allegóriát
pár kavics lebegő bolygók
álmát sodorja kezem köré
apróból kibomló góliát
ágakká válnak a rügyek

Úgy szeretném megénekelni
Az Örs vezér terét!
Dallamot írni, hogy az Isten adta nép

Lelked tavába cseppenő
tus vagy vér vagyok.

Egyik oldódni képtelen,
a másik elengedni.

Éj brokátján ejt
sebet narancs virradat.
Újabb nap hasadt.

pitypangnapernyők teszik időtlenné a szobát.
pink porszemcsék, egy-egy húszkarú fényrabló.
papírzsebkendő-foszlány szürkéskék paplanon.

amit leírok, meghatároz,
pedig én határozottan
nem vagyok azonos magammal,
legalábbis az általam ismert
és birtokolt résszel nem.

Úgy képzelem,
először a közlekedési lámpák fényét
felejtem el,
meg a napszemüveg alól kicsorgó könnyeket.

a napsugár csokorba szedi
lépteidet itt jársz előttem
mégsem érlek utol
relék kapcsolják
közöttünk a távolságot

Köd és homály vetekszik a csenddel.
Esőcseppek oszladoznak, amire ráesnek.
Titokzatos érzés a lebegés.