Amatőr Művészek Fóruma

Írhatok ma is?
Olyan rég volt már Szó a kezemben,
Nem is tudom miként
veszi rá magát az elmém!
Csodának nyoma,
Megmaradt mondatok.

találkozhatnánk...

egy percben
lehetne összefutni,
mint régről jött barátok,
lehetne búcsút inteni,
venni sapkát, kabátot.

Emberek ti mire vártok,
Én lefagytam, azért állok.
Gondolat visz a szó elfogyott,
Székre ülök gyorsan, lerogyok.

1. Mert egyszer véget ér.

Az idő és a tér.

A minden belefér?

Nem tudom, nem tudom.

Szemedben láttam - égre törő
csillogást, amit lemosott egy
fél könnycsepp és az emlékezet
elhalványuló szépiája -

Állat is ember:
Kutyánk nem is harapós!
Inkább érzékeny!

Arénák, gyilkos harcok.
Gladiátorok szolga sorsok,
Küzdöttek életre és halálra,
Az utolsó csepp vérükig.

Várj sietek én ott leszek,
Sétáljunk a Margit szigeten.
Beszélgesünk jókat kedvesen,
A mindig szeretett helyeden.

Megáll a zene,
nincs több tánc és szabad csók,
idő mulandó.

Szólhatnék,
csöndet is
törhetnék,
hangos is
lehetnék,
sóhajt is
ejthetnék.

1. Énnekem haza? Ez gyönyörű kert!

Rózsa, gaz, gyümölcs, -mindent benne lelsz.

Hajnali harmat és illatözön...

Itt mindig minden Nappal együtt kelt.

És kel.

Szivárgó óhajod,
iktatott epéd
kétkedve forgatod,
sosem lesz elég,

Szándékosan
vagyok csöndben.
Nem vígasz,
mi e sorokban rejlik.

SAJÁTOS FILOZÓFIÁM

A múlt századnak
Közepén születtem,
Hol itt, hol ott
De felnevelkedtem.
Villany sem volt,
Ahol laktam,
Faggyúból volt
Ott a szappan.

Ma már tudom, hogy az élet csupa fény és csupa árnyék. Örömteli csillogás és dögletes kárhozat.
Akár Pierrot a bohóc Watteau festményén, ahol a szerencsétlen flótás oly ügyefogyottan és olyan bénán áll hófehér ruhájában előttünk, miközben éppen a könnyeivel küszködik.

Arcomat a barna ablakkeretnek támasztva kémlelek kifelé.
- Istenem, milyen boldog gyermek voltam itt!

A piros szőlők a lugasról ma is a szánkba lógnak, mint régen,
de már semmi nem ugyanaz… Én felnőtt vagyok, a Nagymama pedig elment…

Ha éppen nem történik semmi az utcán,
embernek nyoma sincs, ballagok némán.
Nyakam behúzom, a hideg ne fusson végig a hátamon.
Tél van, kissé havas, a járdán a köveket bámulom.

Suhan mellettem a táj,
Elmosódott, őszbe borult fák,
De talán nem csak kintre költözött a tél,
Hanem bentre.. a szívünkben él.

1. Vajon milyen... ő?

Semmit étkező?

Forró mint a... jég?

Van-e nála vég?

Söthenyes szoba asztalán
ezüst gyertyatartó áll,
valaha vidám láng égett
leolvadt viaszcsonkján.

1.

Isten szeret.

(Mi mást tehet?)


Vezet kézen

téged éppen,

olyan szépen!

November vége fele járt az idő, kint gyorsan sötétedett. Egymás mellett ültünk a süppedős fekete bőr kanapén. Titokban beszívtam a cigarettája füstjét, magamban ízlelgettem – én már egy ideje leszoktam. Émelyegni kezdett a gyomrom.
Felém fordult és metszőn a szemembe nézett.
– Rendezd át a világot! – mondta hirtelen.

Walthauser Gézáné született Kászon Irén mindig is törékeny egészségnek örvendett, ezért egész életében sűrűn látogatta a különböző orvosokat és specialistákat. Szinte már számolni se tudta, hányféle gyógyszert szedett különböző testi bajaira.
– Géza! Szép ünnepélyes temetést szeretnék, ha meghalok – nyafogta férjének – mert biztosan tudom, hogy én fogok előbb elmenni.

Te gyűjtsd a szívedbe ami szép, ami számít,
A suhanó perceket, egy mosolyt, egy ölelést,
Egy embert s a nyári szél suttogását..
Őrizd meg a boldog pillanatok kincseit
S őrködj mások kincsei felett.

Még csábít Nüx az éjszaka istennője,
az ég alját már kócolja a pirkadat,
perdül az égen, lehull az est kendője,
s távol már a sötétség - jön a virradat,

Te vagy a főnök

Mikor azt mondtam neked
Szétdobálok mindent
Te így szóltál: Tedd!
Attól csak rend lesz

Hajóink kifutnak
Föld Anya szemén
zúgó óceánok
ölelte kontinensek

Már gondolatban magasan szállok,
de mindig van aki vissza ránt ott,
ahol már minden olyan szép és jó,
ahol nincs semmi sértő, bántó szó,

1. Lenni fogok. Örökre,

időtelen időkre,

sosem hajlok az őszbe.

Ködös téli hajnal volt,
Csak egy utcalámpa nevetett rám.
Minden oly kitartóan hallgatott,
Én nem törtem meg a hallgatást.

Nem úgy kaptalak téged
Megharcoltam érted
De semmi sem úgy lett
Ahogy ígérted

1. Nekem van az én istenem!

Meg is jelen, olykor, nekem

Nem lehet, hogy csak képzelem,

van ő mindig együtt velem.

Hangodat hallottam szélben,
megfordultam, hogy lássalak.
Álltam ott sokáig csendben,
éreztem, velem vagy.

kezdetben volt a semmi
csend és sötétség ölelte
csak lógott ott egyedül
magányával karöltve

Megérkeztél, akár a forgószél,
hercegnővé emeltél,
csókoddal megszédítettél,
mindent kedvemre tettél.

Rajzolj egy kőrt
Bátran, tedd ezt
De kiszámolni már
Nehezebb lesz

1. Építsünk egy falat.

Amin át nem halad!

Helyette ittmarad!

fény és hang, kéz és láb.

Odaszán szentté, ne vessz el nevek közt,
bordáid mögé nyúlt magad vagy, veled jössz,
de csonkjaink csókjait ne vidd el, ne érezd,
kiáltott karokból kiálts és elég lesz
testvégek helyett csak tizenkét gyertya,
hisz tudom, hogy rettegsz, de ne így tégy,

Fürge Hód sietősen kaptatott felfelé a fák közt az ösvényen. Mokaszinos lábával halkan lépkedett, ügyesen kerülgetve a száraz gallyakat, amik elárulhatták volna a jelenlétét. A Varjú törzsbéliek méltán híresek arról, hogy nesztelenül lepik meg az áldozataikat.
A táj, amelyen járt változatos volt: dombok, ritkás erdők és száraz cserjések váltogatták egymást. Elszórtan nagy mohos sziklák jelezték, hogy a folyón túl már a hegyek kezdődnek.