Amatőr Művészek Fóruma

Tekints be hozzám,
Már oly' rég várlak...
Pór világomban
Hit a minden-kincs;
Glóriák sorban –
Itt nincs fény-bilincs.

Megjegyzés: "pór"~ szegény

Áldott a fej
és áldott az ér,
melyben folyton pezsgő véred él.
Áldott a fül, ami hisz nekem,

Szőke mezők
orgonaloknik
bodzatenyerek
(isten veletek?)

ahol tetőzik a melankólia, ott
az agy és a szív tömegvonzása
hadrendbe állítja a sejteket
lebontani a testet.

Hátunk mögött percekké törpült évek,
Szembe velünk ismeretlen tükörképek
Merednek ránk, s ha félve kérdem: "Ki vagy? ",
A csend szememből nehéz cseppeket itat.

az isteni szavak
rám hullott tollpihék
jő a szél

Richard Brautigan után szabadon, mert ez nem Amerika

*
jóslat

Partra vetett halak vergődtek egymásra,
ezüstről ezüst pergett le, és beszáradt
opállá az alkonyattól vert homokon.
A pikkelyeken üveges szemek mása:
tekintetük öntött ólom a dokkokon.
Belőlük kiolvasható sötét jóslat
láttat bennünket, kígyót faló kígyóknak.

még minden csendes
a sötétben hasztalan keres
repedést a hajnal

mindent veszni hagyni
és egy halom szemétnek tekinteni
az volna jó
minden tárgyamat
az ingeket melyeken
fehér sófoltok ütnek át

Fáradt porhó tekergőző spirálokban lefelé
a gyártetőpala szürke égből
utolsó parázs leheletet krákogó kéményeken
ott ült fél seggel a petpalack pulóveres csend

1. Megírom a történelmet,

és ebben ti részt vehettek.

Nyújtsatok hát segédkezet!

Hajamba hófehér hálót sző az idő,
már kérő tekintetek sem követnek,
a nihil borul rám, híg sárba dermedő,
fojtó-fűz a test, szabadon nem enged.

Felkelt a hold
a saját horizontján
napok keresték
teste gyönyörét

Én nem születtem hosszú életre,
s már látom, rövidre sem nagyon.
Ha a tüdőm tévedésből vért köpne,
majd mosolyogva hagyom.

szerettem volna valamit felfedezni benned
ami nem volt meg de nem is lehetett mert
igazából ezt az elvárást én támasztottam
valamikor a gyerekkorom egy pontján

itt az ideje belátni
tél van

fekszel mellkasomon
(kemény a föld)
csillogó fogakkal

Nem hiszem el, mit mondanak rólad,
Megszólítottalak s beléd szerettem,
Nélküled süllyedek egy feneketlen tóba,
Nem hiszem el, mit veled tettem.

már azt is elmondtam
amit hittem
meg azt is amit nem
éjjel felriadok a sok
hazugságra
(csatakos az ágynemű)

négy fát is ültettem
- egy ki sem hajtott -
háromnak gyökere gyenge

Magzati pózban, magamban
felejtettem magamat,
elfolyt tócsában látom,
mint egy gyermeklátnok,
hogyan hasadozik szét
égő agyam előtt a velő –,

nem könnyű elengedni
a holnapot ráhagyni
aggódjon ő magáért
kerülni a lustaságot

A fiú mozdulatlanul feküdt az árnyékban, munkától átizzadt, de már megszáradt testtel. Ébredés után volt. Az alvás ájulásszerűen édes volt, a szája sarkából a nyálat mint bizonyítékot, kissé szégyenlősen próbálta letörölni. Keresztberakott lábai árulkodtak önmagába zárkózott világáról, ha úgy tetszik magányosságáról. Fázott. Mindig ez van, gondolta. Néhány pillanat az életében, ami boldogságnak mondható.

*
fúj a szél nyitva az ablak
huzat van

voltak csengő rímes hexameterek
metafora-rengetegben
hentergő elrejtett gyöngyös
szín-szavak

lárva mind

építgeti
nagyobbra élhetőre
gondoskodni kell az odabent
kényszerültek kényelméről

fűben fekve bámulni az atomfelhőket: hogy
milyen szépek. sállal, sapkával készülni
a nukleáris télre, erkölcsösnek hazudni

mélyül arcom a barázdákban
fényem részegül az éjben
megjöttél
fázom

Megjegyzés: (in memoriam P. J.)

volt egy hetilap
mindig kedden
lepedőnyi újságszagos
Szabad Föld

Félrehajtott fejjel
az eget kémlelem.
Pengék a csillagok.
Várok, itt vagyok
kiüresedett aggyal.
Késik az arkangyal.

Jobbról és balról is kilógatja
sáros cipőjét a szívből az idő
A harmat helyére dér ezüstje
fekszik a csatornafedeleken
és a kukák csak éjjel vicsorgó fedelén.

mit tegyek
elvették a nagymamámat
ötéves voltam
emlékeimre régies
filtert szerkesztett valaki

féloldalas feljegyzések
sorai közt elrejtőzve
bújócskázó hamisságok…
szégyentelen levetkőzve

nem temetheted
magadba
mindig visszatér
mint az óbor
részegít

Szavakból szőni lehelet-vásznat, hogy röpítsen,
ahogyan röpített a hit, ami nem is volt, amit
csak úgy nyögtünk ki pórusainkon, mint kisdiák
az első cigaretta füstjét, de közben köhögtünk,

Mindig magában beszélt, és nem vágyott visszamenni az időben.
Abban a percben akart élni, ami megkövetelte tőle a józanságot.
Kimért hangulattal őrködött a díszletek felett.

hóolvadástól egész
a nagy viharokig kereslek
hídkorlátra faragtam
a szavakat bocsáss meg

diófa levele búsan rezeg
a fa is megérti bánatod
kéklő könnyem
megállíthatatlan pereg