Amatőr Művészek Fóruma

Az örökké változó állandóság,
nem feltétlenül ellentmondás.

Minden éjszaka,
ha látod a sok csillagot,
alattuk a Hold
hideg ezüstje ragyog,

Valamikor lexikon volt a fejem,
Emlékszem újságokba rejtvényt fejtettem.
Betűket mint zongora billentyűket,
Szavakba írtam hisz láttam értelmüket.

Fogadni mernék, hogy már a címből kitalálta, mi lesz ennek a dolgozatnak a témája!

Hát persze, az eutanázia, a kegyes (?) halál. Orvosi szakszó ( euthanaszia), szó szerinti jelentése „könnyű halál”, a halál orvosi segítséggel való siettetése fájdalmas és gyógyíthatatlan betegségek végső szakaszában. Amúgy görög eredetű a szó, hasonlóan számtalan orvosi kifejezéshez. Az eu ( magyarul: jó, jól) és a thano ( magyarul: meghal) szavak összetételéből származik.

szeretnék elmenni messzire hol nem fáj
s ott kávéval kezemben azt látni hogy
van táj ahol van élet van öröm színek madarak
van lélek van csend van jó nincs harag

Eltakarja maszk az ember arcát,
Nem látni az életnek szép vágyát.
Szemekben fátyolos a nézés,
Szívekben lelkekben bús érzés.

Reggel hat
A szemem a kávéban ázik
Nyugton hagy
A hétfők démona még
A háttérben
Az álmos nap nagyot ásít
Nyolc perces fénye bekapja
A szoba felét

Halkan szól a rádió,
zölden villog a varázsszem,
néma dobszóló,
lelkünkbe maró,
igéző vízió,
csalfa illúzió,

Tele velünk van tér.

Bele sok, oly sok fér!

Valaha látlak majd?

Az Akarat hajt... hajt!...

S már szinte szégyellem, hogy verseim
még nem sorakoztak ünneplő ruhába,
tudományok útján sokat heverésztek
versek, mik könnyű forrásként keltek.

Cirka 40 éve életem meghatározó napjai voltak a hétvégék.

Mert szombat reggelenként kimehettem a szüleimmel a piacra – kiszabadulva ilyenkor nővéreim „túlcsorduló” testvéri szeretetének abroncsából – ahol miközben ők beszerezték a család hétvégi és következő heti élelmiszerszükségletét, én meredtem bámultam a bazáros játékkatona-készletét és gondolatban újjászerveztem az ágyam alatt tárolt műanyaghadseregem.

Itt ez a szombat, e nem nyári, nyári nap.
Majdnem-fehérré lett a huzat a gépben.
Ajtómon lóg, testében nincsenek inak,
szövetén hideg kéz szürke szénport szétken.

Megint éjszaka van. Véget ért egy félálom, kezdődhet a miénk…

Megint egy film. Megint egy új látomás. Látomás, amely arról mesél, amik voltunk, vagy amik lehettünk volna. Lassan álom-szuszogni kezdenek a társaim. Talán nyugodt is lehetne ez az élőkép. Ha nem hallanám őket…

Vége volt az esti előadásnak, ilyenkor mindig együtt iszogattak –, Carrasco az erőművész és Öcsi a bohóc. Mindketten benne voltak már a korban, és egész életüket különböző cirkuszoknál töltötték. Most épp a Silver Mundoval járták a világot, immáron hetedik éve.
Carrasco lakókocsijának kis kályhájában otthonosan parázslott a tűz, miközben kint ólomszín felhőket kergetett a viharos szél. Öcsi felemelte az üveget:

hogy úgy érzed, már nem igazán tudsz magadért élni. Talán mert nincsenek, akik érted élnének - enyhíted az állapottalanságod. Lehet túl felszínes voltál, vagy túl súlyos. Mondanád, itt az a pont, hogy úgy érzed, újra kellene kezdeni. De nem lehet, mert az a világ, amelynek ilyetén származéka lettél, hirtelen eltűnt.

Éreztem már többször,
megváltozott életem,
át kell értékelnem
kényszerképzetem.
Nem jár már követség,
megszűnt a véd és dacszövetség.

Fényes, kis dobozka, tartalmában
sok kicsi tudomány van eldugva
Kreálták ezt neked naív ember,
többet gondolkodnod már nem kell!..

Nehéz sors várt Reád,
mikor megszülettél,
egyedül álltál fel,
hogyha elestél.

Az élő kozmoszért

Íme, itt: a csillag.
Mily szépen csillog.
Mily szépen világít.
Bennünket elámít.

Földig igázva, porban a büszkeség.
Alig emlékszünk a dicső múltra.
Ránk taposott a kegyetlen új éra..

Tudom, nem hallod,
csendjeink összemosódnak.
Hallgatok én is,
hű cselédje a szónak.

Egy gázóriásról hogyan írjon verset az ember?
Rímest vagy szabadot? Joviálist hexameterben?
Eszközök és kezelőjük földi, de égibe látó.
Honnantól van az én és mettől meddig a bolygó?

Más a gyakorlat,
Más az elmélet.
Negatív szemlélet,
Hogy félig üres a pohár.

amikor anyám levest főzött
arany cseppek úsztak a tetején
a hűs panírja omlott
fehér rizshalmon ült a tányér tenyerén

ha belépsz az ajtón a cipődet vedd le
hazajöttél munka után nem voltál velem se
korán volt reggel a kávé is hideg lett
forrón a méz a tej ha mellém tetted

Szilvafavirág
pálinkás álmaiból
lekvárban ébred.

hajad sűrűje ősze
szavad erős közérthető
rajtam minden kacifántos
emlékem koromszín lepedő

Feketén vonul át lassan a nyelven és
nem helyezkedett el körmein feltevés
láttatni árnyait, hogy a sok közül ki az,
ha mindegyik hazugság épp ilyen igaz
s a megtorpant vesékből kiszáradt világ nagy
rabjaiból több lesz, de sohasem elég.

Szoborrá vetkező
fényes alabástrom,
megcsillanó fénye,
királyi paláston,
véres, aranyos koronákon,
csillagok rőt fénye,
ragyog a napsugáron.

Zajlik az élet, lassan folyik.
Gyönyörködöm apró dolgain.
Délben, verő napfényben
úsznak a falak a színek énekében.

Felnéztem az égre,
Nap, mint koronavírus
nézett le a földre!

Nem foghatlak meg
a számon is szájkosár-
szemem megölel.

Megállíthatatlanul múlik az idő.

Az pont úgy esett,
hogy házunkkal szemben
egy templom tornya meredez,
s legtetején
toronyóra jár,
mégsem halad tovább.

a monotonitás kigyomlál minden kreativitást
középszerrel teleültetett kertjében
ahol minden ötlet csak droid szolga
aki az eredményt az egekig tolja

Ma
bárgyú
tegnapok
okoskodnak
a holnapokban.

Óra kattogása zavarja meg a
csendet. Felébred, majd félkómásan
leteremti a kattogó szerkezetet, hogy
képzelte, hogy ilyet tesz, nem figyel a
másikra, ő csak jár folyamatosan kattog,
jár-kel, nem bír a helyén maradni.

tökmag vagyok semmi egyéb
korcs fa amin nem nő levél
cintányér ragadt kezembe
vagyok cirkusz házmestere

Minek nevezzem, ha a régi életkedv kihuny,
és hajamban ősz tincsekkel kacagva játszik a szél?
Minek nevezzem, ha utolér a zord tél?
Ha kertemben csak zörgő, száraz gaz virul.

1.
Fülünket és szemünket
Hagytuk rontani
Tudatlanság sarával

Emberarcunk takarva
És eltaszítva
Nem ölelhetjük egymást

Félénk, őrült Koboldok
húzgálják el az ablakok elől
a Napot takaró lópokrócot.
Rávetülnek a fények,
útjuk a tengerhez vezet,
s megcsillannak a vizek.

férfi vagyok felkelek reggel és igazgatok
megmondom a szélnek délről fújjon
a fűszálakon legyen harmat mondjuk egy harmad
tejeskávém habjába rajzolódjon egy ábra
a kotnyeles mókus a sarokban kussoljon