Amatőr Művészek Fóruma

Ella tartózkodó a férfiakkal. Enyhe megvetést
sugároz, kis felsőbbrendűség, amitől megriadnak
az utánameredő fiúférfiak. Az Andrássy út
szervízútján parkoló autókból duda, amonnan
biciklicsengő. Ella, mint a kelő nap, ha kedvenc
sárga-fehér szettjében megjelen.

Persze megint Istennel szeretnél takarózni, hogy majd a divinális akarat megmenti a helyzetet. De ez alkalommal már nem megy: megmaradásodért mostmár tényleg gondolkodnod kell, azaz sorsodért nem ruháztathatod másra a felelősséget, meg kell tudnod, miért jutottál ilyen helyzetbe. Pontosan: miért hagytad, hogy így legyen?

természetes fellépni gondolattal a gondolat ellen. A gondolati lény tudatos önkioltása, pusztán azért, hogy az ember ne szenvedjen. Amikor elhagy a szeretett lény, a hiányát pont az együtt töltött idők gondolati megsemmisítése, az emlékek kiiktatása számolhatja fel...

Pszichikai szinten azok vannak előnyös helyzetben, azok tudják legjobban elviselni a sors kikényszerítette magányt, akik életükben egyszer már lemondtak mindenről. Az már tudja, hogy ha az ember lemond mindenről, minden amit ezután kap az élettől, ajándék! Ez az újjászületés feltétele, hisz elsősorban fel kell ismerned, mi az amit elvesztettél, mit jelentett számodra. Addig azt hitted, önmagad az vagy, amit birtokolsz, ami a tied.

még vágyni se tudsz rá, mert magába zárt a szenvedés, még önmagad se voltál, kínzó, végbemaradt gondolatok gyötörnek. Már nem tudod végiggondolni magad, részeidre szakadva sodródsz, érzed hogy nem találsz partra. Persze ennek gondolatától bekövetkezik a még rosszabb, a pánik. Teljesen magadra vagy utalva, nincs külső segítség, pszichiáterek normái nem személyedre szólnak, aki érted szólna, s kiemelhetne, elment.

Olyan hullámzó most minden,
se tavasz se tél se nyár se ősz.
Te vagy itt a legszebb, hidd el.

Szipolyoznak a gondolatok, éjjel... Egy nem természetes állapot, mert a gondolatok önemésztőek, ellened vannak, s önnön ellenségeddé tettek. Mert felemésztették a természetes állapotodat, a békét. Vagy a természetes harcot a kétségeid ellen, hisz nem tudsz ellenállni gondolataid burjánzásának.

- Szia. Te. Figyelj. Há’ mindent tud, nem?
- Kicsoda?
- Hát a Tóth Vera. Láttalak a koncerten.
- Az biztos. Minden stílusban..
-... és akkor még jól beszél a számok között...
- Igen. Kellemes, közvetlen hangon...

A katona hegedűje
Victoria Stjerna és Emma Johansson koncertje

Amikor a harcok elcsendesültek s a seregek elvonultak, egy francia katonát Velencébe vitte sorsa, ahol megismerkedett egy olasz hegedűkészítő mesterrel. Sokat tanult tőle, míg végül jobb és jobb hegedűk kerültek ki keze alól. 1750-ben egy különlegesen kiváló hangszert épített, amelynek sorsát nehéz lenne nyomon követni. Azt azonban tudjuk, hogy ma is épségben van, és a minapi koncert szólistájának 2017-ben itélte oda egy nemzetközi zsűri, hadd szólhasson az tovább az ő kezében.

Hajnali öt óra tizenöt. Alig aludtam, akkor is légikatasztrófákkal. A borotválkozás éjfél előttről tovább tartott, mert addig is úgy izgultam, hogy közben történt valami. De elalvás előtt csak úgy céltalanul múlt az idő, miközben nekem és csak nekem ugyanolyan céltalansággal állt meg. Végül, ahogy ilyenkor lenni szokott, végkimerültségemben aludtam el.

Nézem a márványlapot, melyre aranyozott betűkkel rótták rá a neved, születésed és halálod évét. Nézem, és a nemek mellé próbálok igeneket keresni. Hiába matatok puha ujjakkal az emlékek között, alig maradt valamim. Jó munkát végzett a kóma.

Már tíz éve. És el sem búcsúztál.
Ne kínozz! Miért jöttél? Nem hívtalak! Soha nem hívtalak!
Ne rettegj állandóan! A jövés- menés- hívás dolgát már megbeszéltük. Most is csak beszélünk.
Akkor beszéljünk, Átkozott! Becsaptál, átvertél, hátba támadtál! Úgy kértelek, és te semmit nem tettél érte!
Már megint az az átkozott ok-okozati világszemlélet. Egyszer már ezt is megbeszéltük. Különben pedig jöttem, szóltam. Hogy legyen időd. Hogy maradjon időd elbúcsúzni. És már tíz éve nem.

Schrödinger verset írnék,
benne zsákbamacska
a kontextus-halál
lenne, hol..

Tudod, apa, sokat beszélgetek veled. Sokkal többet, mint közös életünk során bármikor.

Ahogy múlik az idő, rájöttem, hogy gyakorlatilag az egész életemet te határoztad meg. Születésem pillanatától mostanáig, pedig már három éve nem vagy velem.

Magam vagyok, ülök a monitor előtt, és olvasom magam.
Határozottan úgy emlékszem, hogy én voltam, aki verseket faragott, haikukat ötlött, gondolatokat öntött - több, kevesebb sikerrel - formába. Felidézem, milyen érzés volt, amikor először halkan, majd egyre hangosabban szólt egy-egy érzésdallam, és a billentyűzeten, mint valami elvarázsolt zongorán eljátszottam. Elég volt a kezem a betűk fölé tartanom, és az ujjaim önálló életre keltek.

Mocskondiázok, képről-képre, a szemfényvesztés
sötétségbe ír mindent, elvégre kont(ent)-rasszt teremt,
új fajba vágja fejszélét, Kocc-tan ez..

.. így hát..

„Amikor már azt hiszi az ember, semmi értelme az életnek (...), hirtelen ráébred, hogy egyenesen halad egy cél felé. ”

Kurt Vonnegut: Éj anyánk

„Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni? ”

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

Van az a pillanat, amikor már elfogadjuk a tényeket és elengedünk minden kötelet.
Amikor megnyugszik a lélek, és nem vár már semmi mást, csak az üres halált.

Kiég az utolsó szikra is, elnémul az utolsó hang is.

Mivel sokat vagyok egyedül, és meggyengült szemem miatt nem olvashatok annyit, amennyit szeretnék, sokszor szemezgetek régi, hol fájó, hol szívet melengető emlékek között.
Közeleg a karácsony és így természetes, hogy az ünnephez kötődő emlékek kerülnek felszínre.
Most több mint ötven év távlatába néztem vissza.

Mert mást cselekedni nem tud: örök menekülés-körforgásban hangyaként araszol előbbre a kiszolgáltatott ember! Üzekedések Möbius-létra szalagját szándékosan kikerüli, vagy elrágja! Posványos, kitaszított, degenerációs homálynak tűnik, ha kutató-szemek látó tükrei nélkül észlelünk valamit a velejéig felszínes világunkból! Kísértet-holdak telepedő árnyékából fakadó forrás éjszakáink bársonyán fenyegetőn ránk merednek csendes éji árnyak!

Soha ne szégyeld azt,
Mit papírra vetsz,
Mert egy kettőre te lehetsz
A poéta, kitől a világ repeszt!

A fiú mozdulatlanul feküdt az árnyékban, munkától átizzadt, de már megszáradt testtel. Ébredés után volt. Az alvás ájulásszerűen édes volt, a szája sarkából a nyálat mint bizonyítékot, kissé szégyenlősen próbálta letörölni. Keresztberakott lábai árulkodtak önmagába zárkózott világáról, ha úgy tetszik magányosságáról. Fázott. Mindig ez van, gondolta. Néhány pillanat az életében, ami boldogságnak mondható.

Az esők elkezdtek esni. A hóolvadást követő sárdagasztó, vetést elodázó márciusi. A májusi aranyat érő. A nyári zápor. Az őszi csendes, napokig tartó, ereszaljat megterhelő. A telet hozó ónos.
Ezek mind összefogtak. A havat kigolyózták, az nekik nem kellett. Úgy szerettek volna végre összefogni magukban, magukkal: a saját fajtájukkal.

A nagyapám még meg tudta ezt tenni. Soha nem láttam őt rövid ujjú ingben. Az inge mindig be volt gombolva nyakig. Miért? Soha nem volt rajta rövidnadrág, a legnagyobb melegben sem. Miért? Mindig kék kötő volt rajta. Miért?

Ez egy rossz vicc,
vagy közös(s) égi érdek?
Kifogás van sok,
szinte tömérdek.

Én már annyiszor kértem jegyet a másvilágra. Adtak is, de mindig menettértit. Pedig ki sem fizettem, csak oda. Hogy van ez? A vasút ennyire megbízhatatlan hogy még önmaga ellen is dolgozik?

Nem óhajtok költő lenni,
vagy a világról bölcselkedni.
Ez vagyok én:

Felejtsd el, hogy minden tettedet kontrollálni tudod!

Van, hogy rosszul cselekszel, van hogy rosszat teszel a társadalom és önmagad mércéje

A Mindenség Sors-rendelt csont-ketrecébe zárva minden napunk tartós küzdelemnek ígérkezik; kínok-verte, komisz Létgyönyörökben egyszerre vágyunk, s még többet akarunk! Hamarjában elvész a meglett, érett perc halhatatlan jelenvalósága, ha csupán olcsó, földi örömöket választunk! Világok acsarkodó gáncsai közt kihordott méhlepény-kételyekben mindig kivirágzik a fojtogató önbizalomhiány, s a túlzsúfolt, társas Sziszifusz-magány!

Erős oltóanyagként hat az érzelmekre a közöny! A túlélő rettegését egyre nehezebb feloldani a megsemmisülések balesetéből! Igazságmámorokban az Ember gyakorta önmagán is sebet üt! Csupán csak lélegző élők között orvosság a Tett halála, amire talán mindenki figyel; Az Élet vízében egyszerre szükséges igazságiránytű, és horgony! Minden karrier, kicsit halántékunkhoz szorított, töltött fegyver! Beavatatlan békülés az elkerülhetetlen lehetetlennel! Árnyékok pléh-köpenyében, a masszív, hajótörött kétségbeesés összezörren!

Kötéltáncot jár megalkuvó, számító életed. Megszámlálhatod tíz ujjadon, hányféle leselkedő, csábító, veszélyes alakban les rád, hányféle Cassandra-pillantás mondatja ki veled, mit önmagad előtt is titkolni kényszerülsz: „Nagyon Vigyázz!” – Már mindenkitől rettegve menekülsz, s ezt te is nagyon jól tudod! – Életben tartanak a megbocsátó könnyezések, és az önsegélyező simogatások önzetlen diadala, termékeny s büszke öntudatot sarjasztó erő!

Van egy rettenetesen nagy, univerzális banánhéj, melyen jó ideje elcsúszik emberi történelmünk, valamint a mai emberi tudat és tudomány, a vallásos és spirituális emberek nagy többsége! Mely miatt az egész világmindenség a feje tetejére áll számunkra, vagy még inkább: kifordul a valóságunk! Amíg ezt nem értjük meg, addig nincs esélyünk sem igazi boldogságra sem a létmenedékre! Az anyag alkotta világ minduntalan húsdarálóként fog velünk bánni! Először húst hoz létre, s mikor már rendesen beleéltük magunkat, egyszerűen leaprít. Majd kezdi újból!

Ila-Imola-Helovinola
Ne feledjetek...

Vizek-Hegyek-Tengerek
Velem legyetek...

Az oktatási rendszereket és módszereket kutató szociológusok (S. Bowles, B. Bernstein, P. Bourdieu) szerint az ipari társadalomban kialakult „modern” oktatás feladata az ipar gazdasági igényeinek kielégítése. Az iskolákban kialakult hatalmi és tekintélyviszonyok ezért a munka világának elemeit idézik. Ezekben a magolást és begyakorlást igénylő folyamatok zajlanak, de az általánosítás vagy absztrakt gondolkodást kívánó fogalmak megértésével és elsajátításával keveset foglalkoznak.

szemem a lelkem,
valóságot nem látom,
rejti világom.

Két szemem az égen, két lábam a földön, két kezem a zsebben. A homály sűrű maszlaggá válik, érzése az őrület határa, a valóság és képzelet mezsgyéje. Lassan kúszik ereimben az érzés, testem minden részét elérni igyekezve. Káprázatos világ, mely kioltja önmagát, félelem és ábránd, vágyakozó semmibe merengő, látnivaló nélküli kép. A reggeli busz sietős tempóban halad, szürke, élettelen táj marad az ablakon át, fásult emberek reményben úszva várják, hogy jobb legyen. Az idő nem a barátjuk, ám ezt nem tudják. Halogatva élnek színtelen éveket.

Az Időnek, mint megjártnak, az eleve elrendelt szösszenet-Hiánynak, az éltető jelenlétnek megmásíthatatlan tényét az arcomba vágja – magával sodorva a Bizonytalan! Mikor a biztonság ajtójából kilépve ordas-erejű fogantyú-szél végtagjaim ócska, zörgő szerkezetébe belemar! Nem önző önmegadásom tompít, sokkal inkább felkínálható lehetőségek újbóli elmaradása! Naponta átélhető esti kérdésekkel foglalatoskodtam! Rég elfogyott, majd újra felbukkanó félelmeim között kétes tapasztalás dereng, tornáztatja végtagjait akár a koncra leső vad!

Talán mással is előfordult már, hogy épp nem túl jó hangulatban azt vetette a világ, vagy a kéznél lévő aktuális célpont szemére, hogy "ezt az életet nem én választottam"! Ám ha valaki, akárki, bárki néha-néha volna oly kedves, és elcsodálkozna azon, hogy egyáltalán létezünk, majd további meglepetésekre számítva el kezdene kutakodni ebben az irányban, bizony kiderülhetne még az is, hogy mégiscsak mi választottuk.

Meggyőződésem, hogy a kecskeméti Aradi vértanúk tere az egyik legszebb emlékpark lehetne. Lerobbant járdái, a Széchenyi-városi kis piac épületének állapota, a szobrok kinézete... Bár a város, mely immár tíz esztendeje befogadott, mostanában sokat fejlődött. Remélem, ezt a pici parkocskát is utoléri majd a modernizáció.
Sokan azt gondolnák, így, márciusban közéleti dolgokról akarok írni, főleg, hogy egy ilyen közterületet említek elsőként. Pedig nem.

lejöttem a cigiről,
most a hús van
soron,
utoljára hagyom
a levegőt.

1. A művészet hagyományos megfogalmazása: tárgyak, szövegek, illetve ezek létrehozása, amely tárgyak, szövegek a szemlélőből, olvasóból esztétikai élményeket váltanak ki.