Amatőr Művészek Fóruma

Minden élőlény, mi a Földön terem,
a Mennyek kulcsának egy kis darabját
a lelkében hordja. Az igaz álmát,
egy világot, hol nincs kín és félelem.

Meleg volt, Péter felszínesen aludt. Álmában veszettül forgolódott, és lerúgta magáról a takarót. Többször majdnem felébredt, de az álom ragacsos mocsarából valahogy mégsem tudott kievickélni.
Álmában egy különös helyen, az összetört álmok szigetén járt, ahol találkozott a saját álmaival. Ott voltak mind, egytől egyig. Ijesztő volt.

A Kutya kicsi korában került az Emberhez. A férfi akkor mélyponton volt. Munkáját elveszítette, párja faképnél hagyta, és ahogy az emberek között nem ritka, barátai eltünedeztek. Egy bádogszürke téli délután sötét gondolatokkal baktatott hazafelé az üres lakásba. A nyüzsgő aluljáróban egy asszony kölyökkutyákat kínált kosárból. A nő, a rengeteg ember között, már messziről, csak őt figyelte, mintha rá várna. Az Ember hirtelen ötlettől vezérelve kiválasztotta a legaranyosabb barna gombócot.

A hatalmas óceán közepén az Üveghegy lábánál egy kis szigeten élt az egyfejű sárkány. Grönlandról menekült ide, ott született, de szülei megvénültek, és a birodalmukat a legöregebb sárkányfiú kezére játszották. Bátyja nem hagyta békén, minden ürügyet megragadott, hogy megkeserítse öccse életét. Nyílt szándéka volt, hogy addig tör borsot öccse orra alá, mígnem eléri, hogy önszántából továbbáll, nem veszélyezteti a trónt, a megszerzett birodalmat.

Szinte mozdulatlanságba
dermedt zegernyés időben,
átbaktatott éjországba
képzeletem az esőben.

A vágyak édes mámorával
gondolok rátok, szépséges angyalok,
kik szívemet gyötörtétek míg elkopott.
Már csak az emlékeimben turkálhatok,
felidézni a sok kalandot.

– Engedd lejjebb a karodat – súgta az apja. A távolban valahol egy szalagos bagoly hívogatta a párját elhaló hanggal. – A tust pedig tedd kicsit feljebb a válladnak.
Clair úgy tette, ahogy az apja mondta. Lassan, ütemesen lélegzett, a tekintetét pedig egy pillanatra sem vette le a célpontról.
– Lazíts a karodon, ne feszüljön be a könyököd. Úgy. Jó lesz.

Mint felfordított szakajtók álltak a dombok,
mögöttük a nap felhők között bujdosott.
Egy pillanatra megállt a hegygerinc tetején,
aztán mintha legurúlt volna tüzes mezején.

– Viszlát, Mr. Royce! Jó utat! – mondta Darrell, azzal belelökte a hullát a folyóba. A férfi testén úgy feszült körben az átnedvesedő halványkék ing, akár egy buborék, majd szép lassan hömpölygött végig az apró folyóágon. Darrell feszült figyelemmel kísérte a holttestet, nehogy az fennakadjon egy sziklán valahol. Szerencsére Mr. Royce együttműködőbbnek bizonyult holtában, mint életében, úgyhogy szépen himbálódzott végig a sodrással, míg el nem tűnt Darrell szeme elől.

Bámultam Őt szobám ürességében,
ahogy meredt és ijedt tekintete,
ugyanúgy reám szegődött.
Ismertem valahonnét, láttam már,
de csak gondolatok száza járta át a fejemet,

A Nap ereszkedő korongja sárgára festette a dombon magasodó várat, az alatta elterülő kis város hegyes tetejű házikóit és a körülöttük látszólag a végtelenbe nyúló széles mezőket. A keleti szél lágyan söpört végig a füves dombokon és fütyült az éles sziklákon, a magas fű hullámzott akár a tenger.

over and over, mélyen belém hatol,
megtölt, átitat, mellkasom csavarog...
feszít, szétfoszlik mi bennem honol
felül e dallamnak a hangjegyeire,
és belehalkul a létezés közti éterbe.

Szépséges öböl, különösen amikor kék. Olyankor, mikor az ég is kék felette. Most nem kék, most áthatolhatatlan a szürkeség, vadul tombol a szél, felkorbácsolja a tengert. Az ég is haragos. A hullámok már-már felcsapnak ide a partra, ahol ül egy padon, pedig a kavicsos part, az lenn van, legalább öt méterrel lejjebb.
Dühöng a szél, a hullámverések habossá válnak, felcsapnak, majd visszahúzódnak... ezt ismételgetik már vagy fél órája. Előrejelezték a vihart, készült rá, itt az esőkabát mellette a padon. Látni akarja, hogy tombol. Elejétől a végéig. Látni akarja, mert az ő lelkében is vihar dúl, eszeveszett vihar. Éppen ilyen tajtékos hullámok tombolnak benne, mint amit itt lát maga előtt.

Álmokat sző a hajnal,
álmokat, tele néma zajjal.
Élénk színes képek,
de van hogy feketék s fehérek...
Mint a hamutálban hamvadó cigarettavégek.

Álom: mely kincset ígér az éjszaka,
E csoda, földi létünk legnagyobb adománya.
Kapu nyílik, s mit lényünk áhít, annak végestelen könyvtára.

Ismertlen távlat. Kalifornia kis városában ahol majdnem mindenki ismerte egymást, élt egy kis család. Az apa egy nagy vállalat beszerző ügynöke volt, sokat volt távol a családtól. Felesége soha nem dolgozott, az otthoni munkáján kívül, ahol nagy kertjükben tevékenykedett. Szép nagy házuk volt két garázzsal, két autóval, amiből az egyiket lányuknak szánták ha majd felnő. Lybi már elérte a tizenhatodik évét és nagyon türelmetlen volt.  Már abban a korban volt, hogy megkaphatta volna a hajtási engedélyt, de mindíg valami közbejött és el lett halasztva. Lybi egy nap beült a neki szánt autóba, szép csendesen kigurult a garázsból.

Amikor majd rá
kell jönnöd, szinte minden
álmod valóság.

Nyitott szemmel jön a hal álom
Hullám feledte, a mélysötét
Degeszre szakajtja meg kötét
S az éj jelén kivetett hálóm

fekete űrben
úszni, elérhetetlen
csillagok felé...

Kicsi lány a balett iskolában
gyötri piciny lábait a gyakorlásba.
Vágyai szárnyalnak az égig, ha
megnő mint primadonnát dicsérik.

Jön-jön, futok még,
falak mindenütt,
s torzó kínok fölött
átlépem lehetőségem hátárait,
lezuhanok a semmibe,
néma jajszavak között.

Las-Vegas-t elhagyva a Nevadai országuton észak irányába közepeskorú ember állt, karját
feltartva, remélve, hogy valaki felveszi. már esteledett az eső szemerkélni kezdett, a szél
fújdogálta a tumbleweed gazokat. Az ember már jó sokáig állt ottan türelmét vesztve egyik
cigarettát a másik után szívta.

Virradt. A Nap éppen kikukucskált a homokdűnék mögül, bíborba, aranyba öltöztetve a tájat, mikor a berel őrszem megpillantotta a porfelhőt, mely a fulorrgegesz közeledtét jelezte. Szolgálati tükrével tüstént jelzett társainak. A tábor felbolydult. Kürt harsant, dob pergett, a Főnök pattogó hangon osztogatta parancsait:
- Riadó! Mindenki fegyverbe, csatasorba! Futár a mocsári berelekhez!

Nyitva ajtó, ablak.
Néha már a szemem is.
Nyitom, feszítem, összezárom,
mint vadászó héja tollait,
a zuhanás utáni éles csendben.

2019 06. 10. 14 óra 10 perc, New York, 127. utca

- Üdv! – ült be energikusan Sandra a Blue Dreams nevű presszó előtt álló Cadillacba. – Kérem a képeket! – tért rögtön a lényegre. Világéletében ki nem állhatta a pepecselést. Majd talán totyogó mamiként, de most még huszonkilenc évesen minden sejtjében lüktetett az élet. Talán túlságosan is. Az élet, amely roppant rövid, nincs hát idő felesleges tiszteletkörökre.

csillaghomlokú
sötét éjszaka álmos
holnap új remény

A hangár ablakán át nézte, ahogyan odakint a hó csendesen hullott. Szemét kicsit vakította a kinti fehérség és a holdfény, de olyannyira tetszett neki, hogy valami különös érzés kerítette hatalmába abban a percben. Szárnyai kókadtan csüngtek mellette, de nem vonszolhatta hosszasan, mert az érzékeny bőrredőkben a kifeszíthető hártyák kilyukadnának járás közben, ha nem zárná össze őket. És az, hogy belátható időn belül újra repülni tudjon, egyelőre lehetetlennek tűnt.

Tükörbe nézek,
majd egy nagyon kék tóba –
mindkettőben arcom láthatom.
Köré gyűlnek a vizek
és a grafitszínű egek partján
felhőkké őszül a fájdalom.

Árnyékot fest a szürke Hold a tájra.
Karmos fák kapaszkodnak egymásba.
A tó sötét vizét issza a homok,
mint hömpölygő, fekete vér bugyog.
Gyászos köd ül a víz felett.

Álmomban egy bálban jártam
Suhogtak a ruhák csendben
Én csak megkövülten álltam
E zene nélküli neszben

Hová lesz álmokból a gondolat?
Könyvből betűk hullanak,
eltűnnek, mint erdő fáiról a levelek,
mikor őszi szelek játszanak.

Káprázatos a dolog!
Szemüvegem lecsorog.
Gázoltam a látványban,
míg magamon átjártam.

hab
felhőn
gondolat
szellőszárnyú
utazó követ