Amatőr Művészek Fóruma

Töltények magjait vetik
tépett húsba, szilánkos csontba,
egyre nő a szárba szökő halál,
az égen a felhő véres vitorla.

A bús Néma Völgy rejtekén,
Csak egymagában élt,
Neki csakis a Szél mesélt,
S nem látta még a Fényt,

Az állítólagos angyallal és ördöggel való találkozásom után, úgy éreztem valakivel beszélnem kell erről, különben bekattanok. Nem kellett sokat agyalnom rajta, kit avassak be elmebajom bugyraiba, hisz a nővérem pszichológusként kereste a napi betevőt, így nála nem találhattam jobb személyt erre.

Embergyermek mókustestben,
Estefelé pihent csendben,
Jó móka volt kergetőzni,
De már ebből elég ennyi.

– Bár ilyen egyszerű lenne. – legyintettem. – De az ember általában felváltva tesz jó, és rossz dolgokat, így folyamatosan egyik úton sem halad.
– Igazi békére csak úgy lelhetsz, ha a helyes úton jársz, ezért le kell mondanod a bankrablásról. – próbált a helyes irányba terelni az angyal. – A nemes célodról ne mondj le, de más módon kell elérned.

Vendégem vagy egy kávéra,
Ott! A Tejút végén jobbra.
Ahol a Göncölszekér áll,
Ajtaját őrzi Oroszlán.

– Érthetően döbbenetes számodra az ittlétem, de majd megszokod. – folytatta a női hang, vagy jobb kifejezés rá, a „tébolyom megnyilvánulása”. Persze tök mindegy minek nevezem, a lényeg, hogy hallottam a szavait, és tutira nem a saját gondolataim voltak. Ráadásul az egészre rátett egy jókora lapáttal, hogy nem a fejemben csendült fel, mintha csak az asztalnál ült volna az egyik széken.

– Azt jól teszed, de azért segítek benne én is. – pillantott a mester a szoba közepén álló, kékes színű fémszékre.
Tren csak egyszer ült benne, létezésének első napján, miután tudatára ébredt a Csarnokban társaival. A szék hátoldalának tetején, félgömb alakú, kívül diódákkal teli szerkezet volt található.
– Helyezd magad kényelembe. – intett a szék felé a mester, majd a szoba végében álló asztalhoz lépett. Csak egy számítógépbillentyűzet árválkodott rajta, s begyakorolt mozdulatokkal megnyomott néhány gombot. Mindezen kívül egyszerű ágy, szék az asztal előtt, és falba épített nagy képernyős tv volt a szoba berendezése. Teljesen „emberi jellegű” tárgyak és eszközök. Számítógépnek híre–hamva sem volt, s a billentyűzet zsinórja a „falhoz csatlakozott”.

Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.

Szegény mókus mindeközben,
Furcsa sorsát tűrte csöndben.
Egy kétlábú vizsgálgatta,
Lehet, meg kéne harapja?

Álmai vagyunk egymásnak,
csillagok halványultak
mélyén az alvásnak -

simogató fűszálak közt,
mint egykor kint a réten -
fekszünk egymás mellett

„Aránylag magas értelmi színvonalatok ellenére, sajnálatra méltóak vagytok. ” hömpölygött tovább gondolatfolyama, a mellette elsiető földi lényeket szemlélve. „Szinte mindegyikőtök arcáról leolvasható, hogy lelketek erdejében ritka vendég a Fény, mert a bősz Vihar gyakorta ostorozza a fákat. ” összegezte a látottakat, miközben lassan a levegőbe emelkedett. „Mivel egyikőtök sem testvére a lágyan simogató Szellőnek, a béke teljességére sohasem lelhettek. ” pillantott vissza rájuk, majd megállapodott egy négyemeletes bérház tetején, és lehunyt szemmel hangosan folytatta.

– Kóbor ebeknek menhelyet alapítunk. – adtam hangot az asztalcsapkodásomnak.
– Jó ötlet, de összegyűjteni rá a pénzt adományokból, évekbe is telhetne. – söpörte félre Andi az ötletemet, azaz csak söpörte volna.
– A fene se akar adományt koldulni. Bőven elég egy bank.
– Miről beszélsz? A bankok nem arról híresek, hogy jótékonykodjanak.

A már nem használt ruháimból csináltam neki egy jó kis vackot az ágy mellett, aztán kapott vacsit, és persze sok-sok szeretetet. Reggelre sajnos nem lett jobban, sőt már csak a fejét tudta megemelni, s minden mozdulat fájdalmas volt számára, mikor megpróbált felállni. Szerencsére szombat lévén nem kellett mennem dolgozni, persze tettem volna magasról a melóra, ha mondjuk csak péntek van. A kutyus ezerszer fontosabb annál a hülye napi robotnál, ami lenyúlja közel az életem egynegyedét.

2021 09. 03. 14 óra 10 perc, New York, 121. utca

„Emberek...” pillantott körbe elbiggyesztve ajkát Angra. „Balga mód ruhába rejtitek el a testeteket, mint az Alkroniak.”
Gondterhelt arcú földi lények siettek el mellette a járdán, de tudomást sem vettek róla annál az „egyszerű oknál fogva”, hogy nem érzékelhették a jelenlétét. Pedig ellenkező esetben hatalmas feltűnést keltene, de nem azért, mert más bolygóról származott, hiszen a megjelenése teljesen emberi. Az, hogy bájos arcú, nyílt tekintetű, csinos, hosszú fekete hajú fiatal nőnek tűnt, még nem emelte volna ki a tömegből, ám úgy állt ott, ahogy megszületett, ruha nem fedte testét.

Égnek a percek
Lángol az idő folyama
Súrlódási energia
A léteddel

Alszom csak nagy éjek ölén,
hol halk tücskök zenélnek,
ott, hol együtt van ő meg én,
s szelíden kanyarog egy ének.

csillogását a hajába sodrom
a nyárnak és a szelekbe kiáltott
álom megkopott képeit eloldom

lenge álmok szövik leplüket, majd finom kézzel
terítik fölébe éjüket - hajnalban csak megérintelek,
mint fénysugarak - mik árnyéktól veszik mélyüket
tudom kis öröm, ha lelkedre száll a boldogság,

Emlékek padján ülünk ketten,
ki átölel csak egy sziluett.
Sárba tapossuk a múltunkat,
posványba veszett a szeretet.

Ideje tisztáznom a nemzetiségemet, hiszen a nevem félreértésre adhat okot. Szóval, magyar vagyok, és a Jonny csak művésznév. Szólóénekesi „karrierem” eddig két koncertből tevődik össze, melyeken úgy összesen „tolongott” harminc néző. Igen, ez cikinek tűnhet, de még a világsztárok is kezdik valahol. Én egy téren kezdtem egyetlen szál gitárral a kezemben, és néhány dalomat adtam elő.

Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

még álmodik a csend - időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp - mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült - simulva beleszőtt
végtelenséget, vadul örvénylő

Az idő arcot kent piros púderére,
tükörbe pillantott, és számlálta magát.
Bárány volt minden szám, gyapjas porszemféle,
mi álomig vonszol, s elszunnyad odaát.

Egyszer volt, hol nem volt, megírom a seholt,
hol semmi sem történt semmilyen senkivel.
Egy erdő lábánál két patak egybefolyt,
s két fűcsomó között volt egy tenyérnyi hely.

Mint köztudott, az Élet nem egy rózsaszín álom, ahol boldog emberek sétálnak szanaszét az utcákon. A tíz perc alatt, míg melóból haza érek, általában egy kezemen megtudom számolni, mennyit látok ebből a „ritka fajból”. Persze nem vagyok léleklátó, de mért is kéne? Az embereknek az arcukra van írva minden, mikor elgondolkodva sietnek hazafele, vagy akárhová, a lényeg, hogy épp nem kommunikálnak egymással.

Katalin, az édesanyja,
Ebédelni egyre hívta,
De nem jött rá válasz semmi,
Pedig imád hamit enni.

MESÉLŐ
Nem szundizott ócska szánon,
Üldögélt csak tölgyfa ágon.
Ő meg hívott segítséget,
„Válj valóra Mókusélet. ”

Csodavilág... ugye ez vicc?
Betonjárdán csak gyenge skicc,
Az életünk szürke rajza,
Ez az egész ennyi volna?

Mi csendben egymás ölében izzadunk,
mennyi elfelejtett álom pihen,
a sötéthez egy kis csillogást adunk,
figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.

Kiugrottam a tizedik emeletről. Nem elkeseredettségemben, hanem csak úgy. Mondhatni a hecc kedvéért. Mindenki azt gondolná, hogy lepottyantam és azonnal szörnyethaltam. De nem. Más történt azon a délután. Életben maradtam, sőt, nagyon is élveztem, ami ezután következett. Legalábbis az elején. Rám másképpen hatott a gravitáció ereje. Tömegvonzás helyett kaptam egyfajta tömegtaszítást. Talán egy felfelé ívelő angyal-ösvényt ajándékoztak az égiek. Kitárt karokkal emelkedtem a halvány bárányfelhők irányába.

Fürge mókus ugrándozott,
Ágról-ágra, mert így szokott.
Szabadon él, dolga semmi,
Nem parancsol neki senki.

Levegőt tüdőm termeli
éltető fuvallatot
orrom ingyen osztja szét.

Képzeletem porcelánvára
Ott találtam szép leányra
Gyönyörű szép tündérre
Nem nézett félre, levittem hát
Álom síkság legszebb vidékére.

Ballag a hold a napfény elé
Lábnyomában bíborzselé

Halál angyala suhant
végig sötét városon,
lámpások vibráló fénye
tükröződött égbolton...

Nem sírok, nem is kérek semmit - azám
A tűzföld közepébe, akarok
Érni, ledőlni, omlani egy vulkán
Ölébe, benne tisztán porrá égni,

Megjegyzés: 2006-05-09-én megjelent, azonos című versem átirata.

zuhanó alkony
éjszakai szél várta
lehulló hamvát
éjbe vájt utat jártam
nyomomban hullócsillag

Rosalina még mindig a szóbája mélyében üldögélt és bámult kifelé az ablakon. Nagyon várta, hogy Luza és a szülei haza érjenek a szerdai Bibliai iskoláról. Már nagyon türelmetlen volt. Teltek a percek, de még mindig nem látja jönni a szülei zöld színű kocsiját a főúton a kapujuk felé.
- Hol lehetnek? -Kérdezi magától. - Már rég vége van az Iskolának kb. egy órája.

A sirályok meredeken vetődtek a tó vízébe. A csobbanást követően vizet fröcskölve újra a magasba emelkedtek, némelyiknek sikeres volt a fogása. Árnyékaik telepettyezték a Loc Gossiát Gossia városával összekötő hidat. Vika zihálva szaladt a híd peremén századok óta ácsorgó, a madarak által meggyalázott szobrok alatt. A hátán egy nagy, háromszög alakú sötét bőr tök imbolygott. A másik kezével a holmijait tartalmazó kis zsákot próbálta a vállán tartani, de állandóan lecsúszott kibillentve az egyensúlyából. Végül feladta és inkább a hóna alá szorította.