Amatőr Művészek Fóruma

Ha már nem lesz más, csak korom a falakon,
véget ér utam az álmokon.
Túl a parton és vágyakon, elhalkult a szó, nincs több fájdalom,
a vitorlákat fel, az evezőket behúzom
indulok a lenyugvó napon át, túl a horizonton.

Csöpp gyermek, ő kézbe fog, szépen,
és elvezet sápadó csillag
mellett a Csöndvégtelenségbe.

A Halál ma éjjel megint rám köszönt.
Nem nagyon, csak éppen, hogy tudjam, jön.
„Érzed ezt? A szívedet épp kezemben fogom.”
- Nevetett. - ”Igen, az az a fájdalom!”

pillanat volt
a pillanatnyi létben
mint kezemre fröccsent sav
éget és húsba mar

Halálom legyen gyors
mint egy kósza ígéret
mely álnokul szíven talál
de mint gyorsan távozó
nyári vihar után
a tájon napsugár szánt
egy újabb gyengéd barázdát

Egy elfekvő margójára.

Újra a gyerek fél bennem,
jaffaszín álmok aludtak el,
kórházi térben mért percem,
énem nemsokára útra kel.

Ne gyere közelebb,
ne is menj messze, el!
Ha a vég közeleg,
megmentőm te leszel.

Az út végén, ha jársz,
Ott magába zár
A mindent elemésztő
Néma félhomály.

egy csepp vér
végigfolyik nyakadon
átlényegül a világ
kívül kerülsz magadon
mire eszmélsz
megragad a kor
apró szőlőszemekként
trancsíroz szét

1. Élet és halál 1

A lélek lebeg.
Lehet: libben, felfelé.
Látszik lenn a lét?

Ott kint vagyunk. Egymás nélkül, egymással szemben. Nehéz látnom a szemed és a fonendoszkóp alakú anyajegyet az állkapocs íved fölött. Kapkodom a levegőt, mielőtt megkérdeznélek, szerinted mire hasonlít a felhő, de szerintem úgysem hallanál, és tudom is a válaszod.
„Az ott egy felhő. Felhőre hasonlít, és épp úgy néz ki, mint egy… Mint egy felhő! ”

Fogalmam sincs, hogy keveredtünk a Paradicsomba, és az még hagyján. Végül is nem mi voltunk az egyetlenek. Jöttek-mentek itt az emberek, ám minket az különböztetett meg tőlük, hogy mi csak jöttünk. (És az, hogy mi sosem voltunk emberek.)
Én nagyon féltem az elején. Liftezett a gyomrom már ha csak megláttam azt a hatalmas építményt, főként az alatta elterülő határtalan mélységet. De fontos szerepet kaptam: zuhannom kellett. Pont nekem! Mikor akkora tériszonyban szenvedtem, mint a ház! Jó, ezt csak úgy mondják… Sokkal nagyobb házat képzelj el! Egy palotát, vagy egy olyat, ami magába zárja az egész világot.

szavak
vágtatnak
ütemes
dobogás
láthatod
célod
vég' felé
jársz

Megjegyzés: gondolat-morzsa 0.7

A holtak felszállnak az égbe. Vonásaik a nihil ölén gyámoltalanná finomodnak. Mint ártatlanokat vonja magához a magas. Eszméletlen mozdulatlanok ők, kiket ártalmatlanná szorít a bevégeztetett idő. Megnyílik az égbolt szíve, áhítat világossága sóhajt értük; aztán hárfadallam közé pihennek majd az örök mindenség mezején.

A nő feküdt. A férfi mellette állt. Szélcsend volt és félárnyék. A part túlfelén égig magasodtak az óriás faligetek. A tó némán ringott, messze s távol egy lélek sem hallhatta, ahogy a lét tovább folyik a nemlét tengerébe.

Mindig szomorú, ha jön a dölyfös halál.
Még szomorúbb, ha ismerős, kit invitál.
Egy öröme van csak, e röpke pillanat,
Hadd örüljön nosza a pornak, mit arat.

Élek,
Kicsorbulnak biztosan
Félek,
Vonul be az iszonyat
Vétek,

Könnyekkel áldott magányos éjszakák
Fátyolba öltözött arcok
Homályba vesző, eltűnő csodák
Emlékei már csak karcok,
Csak karcolatok.

Egykor ottan fák álltak
Belőlük virágillat-parfüm áradt
De jött a bluesos mélabú
A csábos szavú, szép ajkú

Megjegyzés: 3. játék - 11 hívószó: csatornafedél, kígyó, megsemmisülés, lajtorja, rézangyal, szikla, terrakotta, ajak, blues, fák, parfüm

Láttad-e már elfáradni a fényt
Nyári alkonyon, a világ peremén?
Láttad-e, hogy fárad a szél,
Halk sóhajjal a hegyek tetején?
Ha elfárad a tűz, csendben lobban el,
Sistergő parázsból némán hamvad el.

Csak arra kérlek, ne okold magad,
Belőlem holnapra emlék marad,
Nem a Te hibád, hogy a mával végem,
Eddig bírtam, ezért Tiéd az érdem.