Amatőr Művészek Fóruma

Energiából
a fénnyé lettünk. Aztán
abból anyaggá.

Energiává
lettél, abból meg fénnyé,
enyém, szerelmem.

Becsapták, s kihurcolták
A sötétség földjéről.
Megölték, és álarcát
Elvették e hőstől!

Titkos múlt szétoszló hullatestei
Emlékeim sötét bugyrába elrejtve.
Rémséges tettekkel, s hittel teli.
Feltörnek újra reszketve, rettegve.

Nem irigylem a gazdagokat
kik márvány kupola alatt,
ridegségben sorvadoznak

Amíg csak élek:
Remélek. Utána meg
Már úgyis mindegy!

Rabló voltam, pisztoly lógott övemen,
Lovam repített sebesen,
Sok hölgy hagyta nálam ékszere terhét,
Sok zsandár hullatta miattam vérét,
Végül felkötöttek huszonöt telén,
De mégis élek én.

Ültünk a kandallónál, Josefine és én. A két szipirtyó.
Josefine közel a kilencvenhez, én valamivel fiatalabban. Agg boszorkák, - így gondoltam magunkra, kedélyes nyugalommal és könnyed derűvel. Ennyi idősen az ember rendelkezhet már öniróniával. Hálát adtam a Jóistennek, hogy nem buggyantam még meg, hogy nem zápult meg az agyam, amire pedig a koromból adódóan simán számíthatnék már. Ketten maradtunk, Josefine-nel, a két nővér a huszonegyedik századból.

fegyelmezetten sorakoznak
papíromon a szép szavak
állnak mereven vigyázzban
de sírniuk még nem szabad

KEDVES OLVASÓK, BARÁTOK, ÉS ALKOTÓTÁRSAK!

Ma, délután, mikor rutinosan bekapcsoltam a gépemet, szomorú hírrel találtam szembe magam, MÁTYÁS RITA, lapunk munkatársa, író, költő, grafikus, festő, November 12. délutánján elhunyt.

A kórházi pavilonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és Boros doktoré. A kórházba minden nap rengeteg beteget szállítottak. A járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak az emésztő munkában.

A fáradt Boros doktorhoz délben egy szolga jött be.

Poros, fülledt nyári éjszaka volt. Céltalanul kóboroltam a szeméttel teli, koszos és sivár betonutcákon. Időnként felbukkant egy-két undorító rágcsáló és ideges cincogással futkározott élelem után kutatva, neki-nekiütközve a lábamnak. Nem bántottam őket. Annyira beleillettek abba a sivár környezetbe, hogy nem volt szívem belenyúlni az életükbe.

Sivatagban sok a homok,

a Nap küld tüzes sugarakat,

szúr a szemed, ég a talpad,

a fájdalmad hatalmas.

Az öreg szürke, már negyedik napja bolyongott az őszi erdőben. Fogatlan ínye fájósan húzódott lassan-lassan bajusztalan szájában. Nem nagyon tudott már enni. Horpasza beesett, szőre megkopott a hosszú idők során. Bizalmatlanul pislogott a szél keltette neszek irányába. Nem bízott már senkiben.

De szép itt ez a táj
Felpezsdül az élet
A füvek meg a fák
Hajlanak a szélben

Képzeld el, állsz a sarkon, melletted elmegy egy villamos, ami meglehetősen tele van, pedig szombat este 11 óra 4 perc van, a többi ember a másik oldalon hánytat egy másikat, jönnek szemből, jönnek mögüled, mindenki boldog, mindenkinek van valami mondanivalója

Hóvirág, kicsiny virág,
ne dugd ki fejed, zord ez a világ.
Maradj örökre a földben már,
maradj vele, Neki föld alatt nyíljál.
Nem értem, hogy tud Nélküled
virágba borulni a kikelet?

Az esti dalban gyászol a szél,
már nem vagy itt és nincsen remény,
feletted föld-hó - lezárt acél,
a titokzatos létnek felén.

Az éj sötét óráiban felébresztett az álom:
Egy fehér koporsó, s hulló fehér virágok.
Valahonnan az élet hangjai jöttek,
De szemem elé csak a koporsó és a virágok vetítődtek.

Levegőt ölel két kezem,
markolja a nincs-et,
hol régen őrizte a kincset,
a lélek nem fogja fel.
A LÉLEK NEM FOGJA FEL!

Nem, nem haltam meg.
Csak egy angyal csókolt meg.
A csókkal elrepültem.
Elvette terhem,
Szabad lettem.

A betegség szürke árnyéka
kiszívja belőlem a színeket,
álmaim szivárványán
bennem minden fekete lett.

Mikor minden élet megszűnik örökre,
Magma tör fel lángolva a földre,
Bolygók ütköznek tüzesen össze
És milliók maradnak végleg csöndbe
Ez lenne a világvége?

Angyal száll az égen, tán értem jön éppen.
Zafír könnyeim hullnak régen,
Szeráf karmol fehér vállába mélyen,
S hagy veszni a sötétségben.

szúette fonálon csüngő hívő
nem tudja meg, hogy kitől,
de unott-sápatagon
kiégett táptalajon
mókás még az idill
ködébe vesző nihil

Rakja lábát az utolsó színes nap,
bús sötét készül a nehéz föld alatt,
mely magát végtelen időkig tartja,
s teljesül az ember tragédiája.

Egy rét,... temető,
ég veled Anatolij,
... ezüstszín, most bronz

Idézet: F. G.

I.

csipke-fehér
takaród
patyolat

csak engem fed
egy hatalmas
emlék-lepel
fekete
szívemen
fátyol-lenyomat

Bekötött szemű szűztelenek,
ítélet rajtuk a lángok fényénél
Lázadó testük kéjt kívánt,
lobogó hajuk lobogni fog
Vártságuk izgalma semmi már,
ölük vérsége az enyészeté

Az Idő eljárt
és örökzöld hölgy lett belőle.
A menetszél rózsaujjai
a tövisek sűrűsödő nyalábjain
kísérnek a közelítő aszfaltpuszta felé.

Egymásnak feszülő meztelen testek
Karámiszony, fém ízű rettegés
Gyereksírás, nyugtatásnak remélt remegő hangok
Nagyon rossz előérzetem van
Ajtódörrenés
Rémisztő sötétség
Sikolyrobbanás

Összegyűlnek a padon a vének, a múmia rémek
Fekete varjak

A kertjét ellepték a csúszómászók míg ő aludt.
Örökké, élő halálban senyved a gyáva, hazug.
Citromfákat ültet majd, ő a nagy úr!
Portájának legeldugottabb szegletén
a nyomorék, csonka fa a egyetlen gyümölcsén
tenyészik a mindenféle lárva, benne, rajta...

Harang csendül,
mély sóhajok úsznak a ködben,
szénkoporsó függönye libben
parányi ablak keret mögött.
Suttog a szél ravatal kapuján,
roppant rózsaszálak fedik
drága koporsó oldalát.

van
létem
perceim
legutolsó
mondata után

két sötét alagút –
mindkettő végén
széles terekből szűrődik a fény.
vegyszerszagú függöny lebben.

Széttörtem strófákból szavakat,
hogy sok darabjából összeálljak
azzá az eggyé.
Összefolyik tintasávon,
nagy csillagok akvarelljén.
Az alkotó pihen, a műhold követ.
Annyi maradt a közértben,
amennyit hagyott benne a stewardess.