Amatőr Művészek Fóruma

Virágillat helyett
kénfüstöt okád a tavasz,
megszeppent madarak gubbasztanak
reményvesztett ágakon,
s ha mégis némelyik dalra fakad,
tankok dübörgése nyomja el
bátortalan énekét.

Izzik a levegő, izzítja a vidéket,
Elszalad a füst, óh, szólítja az eget,
Mind félik őt az ottan álló csemeték,
Félik aztat, jaj, azt a feketét.

Belenéztem a szemébe,
köszönt nekem a halál.
Nem adom sorsom kezébe,
védtelen most nem talál.

Selyem simogatása az arcodon.
Angyaltollakba huppansz a magasból.
Arany holnapba sodornak téged el
a tenger lágyan ölelő karjai.

Egy lélegzet, mit kiengedtél
S vele tőlünk búcsút vettél
Menned kellett, hívott az Ég
Jó utat Anya, találkozunk még!

Lelkemet belepte a köd
Szürke fátyla hoz álmot
Nevetve alszok el
Hogy reggel sírva keljek

„Kedves naplóm! Légy ma is a tanúm! Utoljára! Amire készülök, az úgyis túlmegy az élet határán. Végignézted utazásomat a sötét ürességbe, és elkövetkezett az, ami kísértett már egy ideje. Vagyis végig itt volt az ajtóm előtt, párszor kopogtatott, míg végül beengedtem. Lehet, nem kellett volna, de most már mindegy, hisz elhagyott s kirekesztett a családom, mondván: te köcsög drogos, takarodj a szemünk elől!

Hó lepte alak ül a padon
némán mered maga elé,
napfény csillan rajt a havon
hólé válik emlékekké.

Arcomra kenve maradt a múzsa
éjfeketére befestett rúzsa.
Fekete háttér, fekete színek.
Sötét márványból faragott szívek.

Jajveszékelés
Fegyverropogás
Torokszelés
Elmerobbanás

Lábujjhegyen jött át a hídon,
rám nézett színtelen szemével.
Hangtalan jöttek szavak számon,
csak felém biccentett fejével.

Lassan szürkül. A nap a látóhatár alá bukik egy utolsó fénysugárral búcsúzva a mai naptól.

Fázósan húzom össze magamon a kardigánt. Elmúltak a selymes nyári esték, hűvös őszi szél kergeti a sárga leveleket az út szélén. Megszaporázom a lépteim, hogy gyorsabban hazaérjek. Nem érzem magam túl komfortosan.

Körbenézett, a homályt látta,
fakultak a színek, a hangok.
Bús világát hiába járta,
foszlottak a kedves arcok.

Nézem, ahogy fekszel összeaszott testtel,
könnyeim hűsítik drága homlokodat.
Hálásan nézel rám láztól izzó szemmel,
pedig nem is tettem én érted oly sokat.

Kéjesen nyaldossák testem olvadó lángok.
Nem marad belőle, csak nemtelen zsarátnok.
Gyarló, kultikus hit áldozatává váltam.
Nem terem babér nekem e sötét világban.

szeretnék elmenni csak,
halálnak nem mondani sokat
lépve küszöbén át,
mint hajóról lobogó vitorlát
terít el hajótörött fehér parton,
s égkék vizébe tekint
madárfüttyös,
új-kezdetű napon.

Láttam a minap egy leányt a tónál,
Csodaszép volt, haja ében, bőre fakó,
Ruhája fekete, mely fehér lehetett hajdanán,
Vérpiros szája reszketett a sóhajoktól,

Heves, őszi szél
Lengeti a fákat.
Vérző, sebzett vad
Szeli át a tájat.

varjak repülnek az égen
seregestül viszik a hírt
halál uralja már az utakat
pusztít viskót palotát
szobákban uszítja egymásnak
a könnyes szemeket

Energiából
a fénnyé lettünk. Aztán
abból anyaggá.

Energiává
lettél, abból meg fénnyé,
enyém, szerelmem.

Becsapták, s kihurcolták
A sötétség földjéről.
Megölték, és álarcát
Elvették e hőstől!

Titkos múlt szétoszló hullatestei
Emlékeim sötét bugyrába elrejtve.
Rémséges tettekkel, s hittel teli.
Feltörnek újra reszketve, rettegve.

Nem irigylem a gazdagokat
kik márvány kupola alatt,
ridegségben sorvadoznak

Amíg csak élek:
Remélek. Utána meg
Már úgyis mindegy!

Rabló voltam, pisztoly lógott övemen,
Lovam repített sebesen,
Sok hölgy hagyta nálam ékszere terhét,
Sok zsandár hullatta miattam vérét,
Végül felkötöttek huszonöt telén,
De mégis élek én.

Ültünk a kandallónál, Josefine és én. A két szipirtyó.
Josefine közel a kilencvenhez, én valamivel fiatalabban. Agg boszorkák, - így gondoltam magunkra, kedélyes nyugalommal és könnyed derűvel. Ennyi idősen az ember rendelkezhet már öniróniával. Hálát adtam a Jóistennek, hogy nem buggyantam még meg, hogy nem zápult meg az agyam, amire pedig a koromból adódóan simán számíthatnék már. Ketten maradtunk, Josefine-nel, a két nővér a huszonegyedik századból.

fegyelmezetten sorakoznak
papíromon a szép szavak
állnak mereven vigyázzban
de sírniuk még nem szabad

KEDVES OLVASÓK, BARÁTOK, ÉS ALKOTÓTÁRSAK!

Ma, délután, mikor rutinosan bekapcsoltam a gépemet, szomorú hírrel találtam szembe magam, MÁTYÁS RITA, lapunk munkatársa, író, költő, grafikus, festő, November 12. délutánján elhunyt.

A kórházi pavilonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és Boros doktoré. A kórházba minden nap rengeteg beteget szállítottak. A járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak az emésztő munkában.

A fáradt Boros doktorhoz délben egy szolga jött be.

Poros, fülledt nyári éjszaka volt. Céltalanul kóboroltam a szeméttel teli, koszos és sivár betonutcákon. Időnként felbukkant egy-két undorító rágcsáló és ideges cincogással futkározott élelem után kutatva, neki-nekiütközve a lábamnak. Nem bántottam őket. Annyira beleillettek abba a sivár környezetbe, hogy nem volt szívem belenyúlni az életükbe.

Sivatagban sok a homok,

a Nap küld tüzes sugarakat,

szúr a szemed, ég a talpad,

a fájdalmad hatalmas.

Az öreg szürke, már negyedik napja bolyongott az őszi erdőben. Fogatlan ínye fájósan húzódott lassan-lassan bajusztalan szájában. Nem nagyon tudott már enni. Horpasza beesett, szőre megkopott a hosszú idők során. Bizalmatlanul pislogott a szél keltette neszek irányába. Nem bízott már senkiben.

De szép itt ez a táj
Felpezsdül az élet
A füvek meg a fák
Hajlanak a szélben

Képzeld el, állsz a sarkon, melletted elmegy egy villamos, ami meglehetősen tele van, pedig szombat este 11 óra 4 perc van, a többi ember a másik oldalon hánytat egy másikat, jönnek szemből, jönnek mögüled, mindenki boldog, mindenkinek van valami mondanivalója

Hóvirág, kicsiny virág,
ne dugd ki fejed, zord ez a világ.
Maradj örökre a földben már,
maradj vele, Neki föld alatt nyíljál.
Nem értem, hogy tud Nélküled
virágba borulni a kikelet?

Az esti dalban gyászol a szél,
már nem vagy itt és nincsen remény,
feletted föld-hó - lezárt acél,
a titokzatos létnek felén.

Az éj sötét óráiban felébresztett az álom:
Egy fehér koporsó, s hulló fehér virágok.
Valahonnan az élet hangjai jöttek,
De szemem elé csak a koporsó és a virágok vetítődtek.

Levegőt ölel két kezem,
markolja a nincs-et,
hol régen őrizte a kincset,
a lélek nem fogja fel.
A LÉLEK NEM FOGJA FEL!

Nem, nem haltam meg.
Csak egy angyal csókolt meg.
A csókkal elrepültem.
Elvette terhem,
Szabad lettem.

A betegség szürke árnyéka
kiszívja belőlem a színeket,
álmaim szivárványán
bennem minden fekete lett.