Amatőr Művészek Fóruma

Létre hív:
váltsak színt.

Húgyból állóvíz
koszos nyirok

Belehasít a csendbe és elhal lassan,
Kifeszített sikoly fájdalma visszhangzik,
Földre borul és úgy imád, ki tudatlan,
Bűnbocsánat lángja örökre kialszik.

Édesapám feladatot
adott, mire megjön este,
a munka meglegyen -
mert nálunk, -
rend volt és fegyelem.

a végén
télvíz ultraibolya
tócsája
vág léket
- koponyám hétrét -

hideg verejték
és túliramodott reflex
- mert most lesz vége! -
hacsak...
mint huszadika hajnalán
rózsák közé léptem

naponta
negyven szál kis halál
szállít a végpontra

Megjegyzés: 2018. 09. 20

Ha már nem lesz más, csak korom a falakon,
véget ér utam az álmokon.
Túl a parton és vágyakon, elhalkult a szó, nincs több fájdalom,
a vitorlákat fel, az evezőket behúzom
indulok a lenyugvó napon át, túl a horizonton.

Csöpp gyermek, ő kézbe fog, szépen,
és elvezet sápadó csillag
mellett a Csöndvégtelenségbe.

A Halál ma éjjel megint rám köszönt.
Nem nagyon, csak éppen, hogy tudjam, jön.
„Érzed ezt? A szívedet épp kezemben fogom.”
- Nevetett. - ”Igen, az az a fájdalom!”

pillanat volt
a pillanatnyi létben
mint kezemre fröccsent sav
éget és húsba mar

Halálom legyen gyors
mint egy kósza ígéret
mely álnokul szíven talál
de mint gyorsan távozó
nyári vihar után
a tájon napsugár szánt
egy újabb gyengéd barázdát

Egy elfekvő margójára.

Újra a gyerek fél bennem,
jaffaszín álmok aludtak el,
kórházi térben mért percem,
énem nemsokára útra kel.

Az út végén, ha jársz,
Ott magába zár
A mindent elemésztő
Néma félhomály.

1. Élet és halál 1

A lélek lebeg.
Lehet: libben, felfelé.
Látszik lenn a lét?

Ott kint vagyunk. Egymás nélkül, egymással szemben. Nehéz látnom a szemed és a fonendoszkóp alakú anyajegyet az állkapocs íved fölött. Kapkodom a levegőt, mielőtt megkérdeznélek, szerinted mire hasonlít a felhő, de szerintem úgysem hallanál, és tudom is a válaszod.
„Az ott egy felhő. Felhőre hasonlít, és épp úgy néz ki, mint egy… Mint egy felhő! ”

Fogalmam sincs, hogy keveredtünk a Paradicsomba, és az még hagyján. Végül is nem mi voltunk az egyetlenek. Jöttek-mentek itt az emberek, ám minket az különböztetett meg tőlük, hogy mi csak jöttünk. (És az, hogy mi sosem voltunk emberek.)
Én nagyon féltem az elején. Liftezett a gyomrom már ha csak megláttam azt a hatalmas építményt, főként az alatta elterülő határtalan mélységet. De fontos szerepet kaptam: zuhannom kellett. Pont nekem! Mikor akkora tériszonyban szenvedtem, mint a ház! Jó, ezt csak úgy mondják… Sokkal nagyobb házat képzelj el! Egy palotát, vagy egy olyat, ami magába zárja az egész világot.

szavak
vágtatnak
ütemes
dobogás
láthatod
célod
vég' felé
jársz

Megjegyzés: gondolat-morzsa 0.7

A holtak felszállnak az égbe. Vonásaik a nihil ölén gyámoltalanná finomodnak. Mint ártatlanokat vonja magához a magas. Eszméletlen mozdulatlanok ők, kiket ártalmatlanná szorít a bevégeztetett idő. Megnyílik az égbolt szíve, áhítat világossága sóhajt értük; aztán hárfadallam közé pihennek majd az örök mindenség mezején.

A nő feküdt. A férfi mellette állt. Szélcsend volt és félárnyék. A part túlfelén égig magasodtak az óriás faligetek. A tó némán ringott, messze s távol egy lélek sem hallhatta, ahogy a lét tovább folyik a nemlét tengerébe.

Mindig szomorú, ha jön a dölyfös halál.
Még szomorúbb, ha ismerős, kit invitál.
Egy öröme van csak, e röpke pillanat,
Hadd örüljön nosza a pornak, mit arat.

Élek,
Kicsorbulnak biztosan
Félek,
Vonul be az iszonyat
Vétek,

Könnyekkel áldott magányos éjszakák
Fátyolba öltözött arcok
Homályba vesző, eltűnő csodák
Emlékei már csak karcok,
Csak karcolatok.

Egykor ottan fák álltak
Belőlük virágillat-parfüm áradt
De jött a bluesos mélabú
A csábos szavú, szép ajkú

Megjegyzés: 3. játék - 11 hívószó: csatornafedél, kígyó, megsemmisülés, lajtorja, rézangyal, szikla, terrakotta, ajak, blues, fák, parfüm

Láttad-e már elfáradni a fényt
Nyári alkonyon, a világ peremén?
Láttad-e, hogy fárad a szél,
Halk sóhajjal a hegyek tetején?
Ha elfárad a tűz, csendben lobban el,
Sistergő parázsból némán hamvad el.

Csak arra kérlek, ne okold magad,
Belőlem holnapra emlék marad,
Nem a Te hibád, hogy a mával végem,
Eddig bírtam, ezért Tiéd az érdem.

A testet elhagyja a lélek,
hamarosan megszűnök végleg.
Tűz borítja be testem,
egy köztes világban rekedtem.
Ó égek,
igen égek!

A börtöben van a marsall -
a börtönben a kötél.
Hadakozott tűzzel - vassal.
" Végül ide eljöttél. "
A cellában van a marsall,
teli fejjel, teli hassal.
És a kötél odaát.
" Adja ember igazát! "

Megjegyzés: Hermann Göring öngyilkosságára

A tornyok a felhőkig értek. A monstrum magasságán csak szélessége tett túl. Mintha színváltós lett volna a vakolat: minden oldala másként ragyogott a nappal fényében. Képtelenség volt lefesteni és lefotózni, mert míg nyugati szárnya fölött a nap süllyedt pihenve, keleten már új kelt. Persze, túlzok… Ám tényleg döbbenetes méretű volt a kúria, ahol rád találtam.

Láttam a nyomorúságodat,
Láttam a szükségedet.
Hallottam sóhajod,
Töröltem könnyeidet.

Ott voltam melletted,
Ma is ott vagyok.
Ott voltam ki a fájdalmadtól
Megszabadított.

Megjegyzés: A vers ihletése: Búcsúztató édesanyám utolsó útjához.

Minden pillanatban te vagy az eszemben.
S örökké együtt leszünk a végtelenben.
Én ott nem leszek majd félelemben.
Nem kell hazudoznom végtelenben.

Elmegyünk hát az úton
egyszer mindahányan,
ezt nem lehet tanulnom,
s szólni róla bátran,
hidd el, nem lehet!

Megjegyzés: 2018. 01. 05.
Költőtársam, Nyolcas József emlékének ajánlva

Karácsonyi kaktuszom
december végén csodálom,
születésnek szent ünnepén
egy régi élet véget ért,

Amott a hantnál térdel
A lelkében tomboló téllel
Kezében egy darab palacsinta
"Kicsikém, ezt neked hoztam."

Megjegyzés: 2. játék - 10 hívószó: csiga, darab, fűz, palacsinta, tearózsa, lámpás, sikátor, görög, ágyútorony, szivárvány.
A cím szavát Aevivel találtuk ki, nem hibás tehát.

Megtanítottalak csókolni. Nem akartad, és nagyon vicces volt, ahogy hülyén húzódott ajkad széle fölfele. (Bennem arcod is van.) De te csak szerelmeskedni akartál, pedig azt sem tudod, mit jelent, közel sem azt, amit te műveltél velem e jogcímen. Pedig még az oltárig is elkísértelek zavaromban, mert annyira kíváncsi voltam isten legkegyetlenebb lényére – ha már elvettél feleségül. Elvettél mindenkitől. A legönzőbb valami vagy a világ kerekén, de tudod, ha bejöttél, valamit tennem kellett veled.

J. -nek olyan érzése támadt, mint annak, aki alatt elfordul a föld, a Föld vagy az ég minden mennyével, minden csillagával egyetemben. Olyan érzése támadt, mintha elfordult volna alatta a föld, a Föld vagy az ég minden mennyével, minden csillagával egyetemben. Talán így is történt valóban.

Valahol a földön létezik egy oly hely
-napsütötte vidék vagy éjszínű szurdok-
-halotti sivatag vagy lepik dús erdők-
mindenféle költőt ástak-ásnak ott el.
"Nem hiszem!"

P. D. ő, aki Dantét meg- be- fel- és le is írja.
Dante is itt járt épp. És kezet és tollat-fogtak.

Megjegyzés: a 13 évesen elhunyt P. D. valamint sorstársai emlékére és nekik ajánlva.

Köd-lelkemben
Szürke szellem
Táncot lejtve
Zúz, rombol
Moha sejlik
A sarokban
Hol több kedves
Árny bomol

Tudom én ahogy párolog az élet,
kiszárad a test, ráncos lesz a lélek,
érdes lesz a bársony, ízetlen a só,
ködbe vesző Világ, elhalkuló szó;
Szobában a falon hétmérföldes perc,
nappali álomban árnyékokat lelsz,

A vénák, ahogy az artériák és idegszálak is; inak, tokok, hártyák és izmos falak mint perzsa repülőszőnyeg: érintésre összeugranak. Bennem az érzékek mint a legyek összetett szeme: minden húzódást lassítva, a rándulást elnyújtva érzem. Az út minél hosszabb, annál több évszak vendégli: szúrja a bogáncs, perzseli a nap, karcolja tövis, és mi mindennel sújtja isten szerető szíve?!
Hinném, hogy nem létezem. Hogy csak egy képzet vagyok, a reggel derengése, hold körüli udvar, szentjánosbogarak fényszárnya, a felhők bús románca, nem tudom… Létezni annyira fáj, hogy életeket írhatnék át, tele, ki és be – se találnám a megfelelő szavakat.

Christopher nem tudta mennyi ideje történt, hogy a szerelme el-hagyta. Már nem is emlékezett rá, hogy nézett ki, vagy, hogy szerette-e. Csak a keserű fájdalom és az üresség maradt.
Talán három napja lehet, hogy a szoba üres falai közt, a padlón saját mocskában heverve, a plafont bámulta. Tüdejét száraz, áporodott, húgyszagú levegő töltötte meg, minden egyes belégzéskor. Az egész annyira andalító volt, mint egy álom. Az idő megszűnt létezni.
Szemhéjai nehezedni kezdtek a kimerültség súlyától és lassan, komótosan csukódtak össze, majd sötét lett…