Amatőr Művészek Fóruma

az álom hava arctalan
Nappal kelt
a mindenek hajnalán
fénye fakó fehér és üreges
pedig hagyott nekem
éjjelről
jégbe fagyott pír-rügyeket
de látásom elvesztettem
kiverte a műtő

Megjegyzés: álom hava = december
fergeteg hava = január

Kettő-húsz és három óra három között
más a lámpaoltó.
Nem villan zöldre jelző, csak szemem
míg csoszog, a folyosó
holdfénnyé alvad.

A Tranquility Base-en
Bébilépteket tesz az ember.
Szputnyik a glóriánk,
Szélmalmunk idáig nem ér el.
Don Quijote-n nincs szkafander.

Három árva gyermek mendegél a hóban,
Egyikük sírdogál kockás takaróban,
Másikuk egyre csak egyre csitítja őt,
Fázós orra elé tart fehér zsebkendőt.

édes illattal telt meg az este
nyugodt a táj
szél sem rebben

csak feküdtél némán
hiába mondtam bármit
üveges szemeid nem láttak
füleid nem hallottak

. . . _ _ _. . . / Save Our Souls

egy percre elhal a csönd
addig a halogén is
böjtöl, és ismerem szabályait
amikor rendezetten kényszeres

(Véremben szeretlek tartani,
ringó rózsaágyon.)
… s míg elvisz a képzelet
puszta folyókat,

Első halottak napja,
hogy Hármótokat
látogatlak:
Anyám,

Hadd segítsek, nyújtsd ide kezed!
Nem jó odalent, higgy nekem.
Mi az, mi ennyire csábít? Nem értem.
Mi olyan vonzó a mély sötétségben?

Létre hív:
váltsak színt.

Húgyból állóvíz
koszos nyirok

Belehasít a csendbe és elhal lassan,
Kifeszített sikoly fájdalma visszhangzik,
Földre borul és úgy imád, ki tudatlan,
Bűnbocsánat lángja örökre kialszik.

Édesapám feladatot
adott, mire megjön este,
a munka meglegyen -
mert nálunk, -
rend volt és fegyelem.

a végén
télvíz ultraibolya
tócsája
vág léket
- koponyám hétrét -

hideg verejték
és túliramodott reflex
- mert most lesz vége! -
hacsak...
mint huszadika hajnalán
rózsák közé léptem

naponta
negyven szál kis halál
szállít a végpontra

Megjegyzés: 2018. 09. 20

Ha már nem lesz más, csak korom a falakon,
véget ér utam az álmokon.
Túl a parton és vágyakon, elhalkult a szó, nincs több fájdalom,
a vitorlákat fel, az evezőket behúzom
indulok a lenyugvó napon át, túl a horizonton.

Csöpp gyermek, ő kézbe fog, szépen,
és elvezet sápadó csillag
mellett a Csöndvégtelenségbe.

A Halál ma éjjel megint rám köszönt.
Nem nagyon, csak éppen, hogy tudjam, jön.
„Érzed ezt? A szívedet épp kezemben fogom.”
- Nevetett. - ”Igen, az az a fájdalom!”

pillanat volt
a pillanatnyi létben
mint kezemre fröccsent sav
éget és húsba mar

Halálom legyen gyors
mint egy kósza ígéret
mely álnokul szíven talál
de mint gyorsan távozó
nyári vihar után
a tájon napsugár szánt
egy újabb gyengéd barázdát

Egy elfekvő margójára.

Újra a gyerek fél bennem,
jaffaszín álmok aludtak el,
kórházi térben mért percem,
énem nemsokára útra kel.

Az út végén, ha jársz,
Ott magába zár
A mindent elemésztő
Néma félhomály.

1. Élet és halál 1

A lélek lebeg.
Lehet: libben, felfelé.
Látszik lenn a lét?

Ott kint vagyunk. Egymás nélkül, egymással szemben. Nehéz látnom a szemed és a fonendoszkóp alakú anyajegyet az állkapocs íved fölött. Kapkodom a levegőt, mielőtt megkérdeznélek, szerinted mire hasonlít a felhő, de szerintem úgysem hallanál, és tudom is a válaszod.
„Az ott egy felhő. Felhőre hasonlít, és épp úgy néz ki, mint egy… Mint egy felhő! ”

Fogalmam sincs, hogy keveredtünk a Paradicsomba, és az még hagyján. Végül is nem mi voltunk az egyetlenek. Jöttek-mentek itt az emberek, ám minket az különböztetett meg tőlük, hogy mi csak jöttünk. (És az, hogy mi sosem voltunk emberek.)
Én nagyon féltem az elején. Liftezett a gyomrom már ha csak megláttam azt a hatalmas építményt, főként az alatta elterülő határtalan mélységet. De fontos szerepet kaptam: zuhannom kellett. Pont nekem! Mikor akkora tériszonyban szenvedtem, mint a ház! Jó, ezt csak úgy mondják… Sokkal nagyobb házat képzelj el! Egy palotát, vagy egy olyat, ami magába zárja az egész világot.

szavak
vágtatnak
ütemes
dobogás
láthatod
célod
vég' felé
jársz

Megjegyzés: gondolat-morzsa 0.7

A holtak felszállnak az égbe. Vonásaik a nihil ölén gyámoltalanná finomodnak. Mint ártatlanokat vonja magához a magas. Eszméletlen mozdulatlanok ők, kiket ártalmatlanná szorít a bevégeztetett idő. Megnyílik az égbolt szíve, áhítat világossága sóhajt értük; aztán hárfadallam közé pihennek majd az örök mindenség mezején.

A nő feküdt. A férfi mellette állt. Szélcsend volt és félárnyék. A part túlfelén égig magasodtak az óriás faligetek. A tó némán ringott, messze s távol egy lélek sem hallhatta, ahogy a lét tovább folyik a nemlét tengerébe.

Élek,
Kicsorbulnak biztosan
Félek,
Vonul be az iszonyat
Vétek,

Könnyekkel áldott magányos éjszakák
Fátyolba öltözött arcok
Homályba vesző, eltűnő csodák
Emlékei már csak karcok,
Csak karcolatok.

Egykor ottan fák álltak
Belőlük virágillat-parfüm áradt
De jött a bluesos mélabú
A csábos szavú, szép ajkú

Megjegyzés: 3. játék - 11 hívószó: csatornafedél, kígyó, megsemmisülés, lajtorja, rézangyal, szikla, terrakotta, ajak, blues, fák, parfüm

Láttad-e már elfáradni a fényt
Nyári alkonyon, a világ peremén?
Láttad-e, hogy fárad a szél,
Halk sóhajjal a hegyek tetején?
Ha elfárad a tűz, csendben lobban el,
Sistergő parázsból némán hamvad el.

Csak arra kérlek, ne okold magad,
Belőlem holnapra emlék marad,
Nem a Te hibád, hogy a mával végem,
Eddig bírtam, ezért Tiéd az érdem.

A testet elhagyja a lélek,
hamarosan megszűnök végleg.
Tűz borítja be testem,
egy köztes világban rekedtem.
Ó égek,
igen égek!

A börtöben van a marsall -
a börtönben a kötél.
Hadakozott tűzzel - vassal.
" Végül ide eljöttél. "
A cellában van a marsall,
teli fejjel, teli hassal.
És a kötél odaát.
" Adja ember igazát! "

Megjegyzés: Hermann Göring öngyilkosságára

A tornyok a felhőkig értek. A monstrum magasságán csak szélessége tett túl. Mintha színváltós lett volna a vakolat: minden oldala másként ragyogott a nappal fényében. Képtelenség volt lefesteni és lefotózni, mert míg nyugati szárnya fölött a nap süllyedt pihenve, keleten már új kelt. Persze, túlzok… Ám tényleg döbbenetes méretű volt a kúria, ahol rád találtam.

Láttam a nyomorúságodat,
Láttam a szükségedet.
Hallottam sóhajod,
Töröltem könnyeidet.

Ott voltam melletted,
Ma is ott vagyok.
Ott voltam ki a fájdalmadtól
Megszabadított.

Megjegyzés: A vers ihletése: Búcsúztató édesanyám utolsó útjához.

Minden pillanatban te vagy az eszemben.
S örökké együtt leszünk a végtelenben.
Én ott nem leszek majd félelemben.
Nem kell hazudoznom végtelenben.

Elmegyünk hát az úton
egyszer mindahányan,
ezt nem lehet tanulnom,
s szólni róla bátran,
hidd el, nem lehet!

Megjegyzés: 2018. 01. 05.
Költőtársam, Nyolcas József emlékének ajánlva