Amatőr Művészek Fóruma

Fáradt ló baktat az úton
bánat ül barna szemén,
szakadt bőrszíj himbálódzik
régen oly büszke fején.

A perc, ha táncba hív,
Riadt madárként a szív
Dobbanni is fél,
De nincsen más esély.

Nem vagyok én már se élő, se holt.
Amit én mondtam, sehogyan sem volt.
Nem gyötör csak a kórságom heve,
bár azt se tudom, hogy mi a neve.

Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,
úgy remeg a fény az ablakon, ahogy
ujj varázsol húrra könnyű dallamot.
Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.

A kerti bútoron csalóka fények,
fejed fölött aranyba ring a messze,
egy új tavaszba hív pacsirtaének,
s a nap simítja színeit kezedre;

Ontottam magamból
rózsaszínt,
mely koraszülöttet
hozott világra –
csak egy színtelen polyát
dobtam a nemlétbe,
gyászszívemet
elástam
(fájdalom-férgeknek)
és hosszú-hosszú évekre...

Beléd verném a súlyt, hogy megértsd végre:
háborúzni bűn, és háborús bűnös
mind ki űzi! Neked miért nem büdös,
az élve elégő gyermekek teste?

Előttem tömegek, a sorom kivárom.
Észre sem vesznek, bár már nem is kívánom.
Vagyok, mint százak; sorsok és ábrándok.
Már nem is lázadnak, már nem is lázadok.

Ha szakad a húr, a harag az úr,
Hát ne hergelj fel engem,
Viharmadár, szívemre száll,
És onnan el, nem röppen.

A tintató nyugodt, a toll kiszárad,
üres lapot kapar, hiába írok,
pedig szavadra hívok új imákat,
te nem tudod, s a hófehér papírok
halomban állnak, ám felold az éjjel –

A bús Néma Völgy rejtekén,
Csak egymagában élt,
Neki csakis a Szél mesélt,
S nem látta még a Fényt,

Ha álarcod mindig hordod,
Egy nap rád tapad,
És jövőd börtönébe zárod,
Valódi önmagad.

Ledöntve a Közöny falát,
A didergőn lennél kabát?
Volnál vér a gyenge szívben,
Vagy csak nézed megáll éppen?

Ne áltassuk egymást és magunk
Reményfüzért fonva,
Nem túl rózsás a holnapunk,
Ha időzített bomba.

Tele van már a padlás
A sok-sok ígérgetéssel,
Ő közben mögém lopózna,
Egy nagy konyhakéssel.

Sétálok a Duna parton
A vizet figyelem
A hullámokban lehet a válasz

Testem anyag. Elpusztíthatatlan.
A világnak része, mint a lelkem.
Engem a Semmi illúziója,
a halál nem fájdít, meg nem rettent.

Mosolyod mögé
álcáztad magad.
Nem koptattál le,
csak kijelölted a
határvonalat.

Kezdettől fogva
Kerested a jót és a szépet,
De amikor
Gyomorszájon vágott az Élet,

Hétrét görnyedve
Levegőt is alig kaptál,
Mit sem értettél,
Hisz még pofont sem adtál.

Az idő azt mondta
Ilyet ritkán lát:
A gyógyír, mely oly rossz,
S a szív mely rá vár.

Kín soha nem állíthat meg utamon.
Félelem sosem taszíthat romlásba.
Szellemem és testem egység a mában.
Így zsarnok sosem lesz uram, nem hagyom!

Azt mondja hitetlene nincs örök élet,
mert megszületünk, meg elér a halál -
csak ennyi az emberi lét neki... téved,
hogy úgy hiszi, élete semmibe száll.

Cipelem a keresztem, rájöttem,
nem kell mindig szeretnem.
Szívemet kár adnom,
úgyis csak kigúnyolnak,
s megvetnek, mert sérült vagyok.

Selyem simogatása az arcodon.
Angyaltollakba huppansz a magasból.
Arany holnapba sodornak téged el
a tenger lágyan ölelő karjai.

Táncolj,
Ha hallod a hegedűt,
milliónyi hangon,
ahogy dalol Babilon.

Vöröslő Hold emelked elmém egén.
Ősi, holt nyelven énekelt kántálást
szellő hoz, köddel és esővel, ne láss
bőrig ázni az igazságban, Enyém.

Kék ég közelébe vittem anyámat pihenni.
Fehér galambok gyűltek köréje,
úgy vigyáztak rá.
Könnyezve vár én reám,
hosszú minden perc, amikor nem lát,

Karomba vettem gyenge édesanyámat.
Karosszékébe ültünk fenyők árnyékában,
ölemben tartottam életem értelmét.
Fordítottam volna nap felé,
hogy sugarai érjék beteg testét.

Ismerős hétköznapok jönnek felém
bólintanak, leülnek velem,
karomat nyújtom, vénámba tű szalad,
a depressziót magamba engedem.

Elénk került, reánk tekint - köszöntjük,
talán szemernyi jót is ad személye,
ki távozott, mit itt hagyott, mi nyögjük -
ezért apad szegény beteg reménye.

Én. Ismét én. Egymagam vagyok. Egyedül...
Nézem, ahogy a szürkület elfeketül,
A jéghideg eső elmossa könnyeim,
Az idegtől véresre rágtam körmeim.

még álmodik a csend - időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp - mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült - simulva beleszőtt
végtelenséget, vadul örvénylő

Nyitány: A kezdet
Egy történet indul útján,
Vágyak és szerelmek után.
Dobban a szív, lüktet élet,
Benne minden megtörténhet.

Oly kevés, ha csak valami volna,
Magamnak nem hazudhatok,
Eljött a perc, és ütött az óra,
Minden reggel így indulok.

Amikor egyedül
járod az utcát
és a széltől a fák
röhögve sustorognak,
ők megőrzik
gyilkos titkukat.

Tudat alatt vágyam kerget,
hogy újra lássalak,
csak egy pillanat erejéig.
De semmi, még álmomban se.

Csak a testem remeg, ahogy jajgat
lelkem - morajától hangos hajnalon,
átfénylő tüzes virágot hajtogat.
Sejtjeim koldus-öledben hagyom,
mint hű szeretőket, hogy lázam oltván,
részegítsen, öleljen tovább - nagyon.

Mi csendben egymás ölében izzadunk,
mennyi elfelejtett álom pihen,
a sötéthez egy kis csillogást adunk,
figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.

Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
feküdtem melléd egy néma alkonyon
darabokra tört mosollyal szívemben,
azon a rég elképzelt balkonon.

Felvettem a bakancsom,
Utaztam a villamoson.
Körülöttem az emberek,
Bámultak és figyeltek.
Megállóba szálltak le, föl,
Ment a helyezkedés elöl.