Amatőr Művészek Fóruma

Égre írlak
csésze alján őrizlek
mint az utolsó kortyot
torkomban keserű ízed

Hömpölygött a folyó, a sodrás olyan erős volt, hogy szinte beleszédült, amikor rápillantott. Visszataszító volt a mocskos áradat az otthoni medence áttetsző, fátyolosan fodrozódó vizéhez képest. Nehéz volt elképzelni, hogy ebben a piszkos lében érje a végzete. Egyszer olvasta valahol, hogy fulladáskor nem abba hal bele az ember, hogy a víz a tüdejébe kerül, hanem a vegetatív idegrendszer parancsára a gégefő zárja el automatikusan a légutakat és egyszerűen nem jut több oxigén a rózsaszín lebenyekbe. A víz csak később, a halál beállta után veszi birtokba azt, ahol normális esetben nincs keresnivalója.

ha azt akarnám
hogy lássátok sebeim
milyen mélyek
s mennyire fájnak
levetném koldusruhám
fejemről tüzes koronám
lángoló trónom

Magyar ember szeret sírni,
siralmát papírra írni.
Újra élni múlt fájdalmát,
minden lélekforradalmát.

Hajamnál húzol vissza.
Nem érted, hogy fáj?
A kitépett hajcsomók után
vér fakad. Nyoma marad.

hegyen állok.
lábam alatt lélegzik az erdő,
szálkás tüdejében ózonköd –
hűvös-zöld gerincén gyűrött
brokátmező lobog még
az olajos éjszaka mélyén –
szükségem van erre a csendre,
patakok közt a
meder-vájta rendre –

Ablakomnak támaszkodik az éj,
fényszennyezett köpenyén
pislákoló csillagok.

Késő bánat
megtenni
mit nem tettem
értékelni
limlomnak hitt
emlékeim
visszasírni

Anya kérlek
maradj még
ha elmész
hogy lesz gondtalan
bennem az élet
ki emlékszik majd

az elsőn már mindenki átjött,
a másikon sokan elmentek.
a kettő között a mocsokban
fehér bárányok menetelnek.

akácok közt kúszva
zsong mint hárfa húrja
szomorún bolyong a szél
s csillagok gyúlnak
apró lámpabúra

Itt vagy velem
friss ágyások mélyén
halódó öregek szemében
gyermekem intésének
ritmusa repít
hozzám hirtelen

Becsaptam az ajtót
magam mögött
a kilincsen bőrcafat
fényesre kopott
szemem árkában a harag
régi ismerős már
rosszízű lepedékbe fulladt

lecserélném magam
egy feles szeszre
- így apám is
észrevenne
és naponta ragaszkodna hozzám

zendülés volt a kertben éjjel
leszakadt a csirkeháló
farkas húzta ráncigálta
hántotta a mázt
a rácsról

Szűkölő csend, gépvezérelt lélegzet,
kezem alatt lázassá hűlt álcatest,
tenyeremben köröm vájta vérholdak,
ujjaimban számtalan utolsó érintés,

Eszter üzenete

1951- 2019.

Egy este éreztem,
mennem kell,
ne féljél,
nem mentem messzire,
csak ide
az út másik felére.

Megjegyzés: Szekszárd, 2019. március 27.

Árnyak hűvös teste sétál velem,
szemlesütve szédül át a téren –
botladozva remeg eresz alatt,
megkínozva, meglopva egészen.
Füstös házak magánya vesz körül,
mint gyenge farkast a rettentő nyáj.

színtelen égen
köd mögé satírozva
élek én a csillag
vágyom ragyogni

újrafogalmazott én-képtelenségem
szofisztikált józansággal tűr
újrarendezett pályáimon belül
szívem minden üteme
csak üres tükör-zaj
verődik érfalaimnak
értelmetlenül