Amatőr Művészek Fóruma

Vártam rég
A pillanatot.
Átéltem
A bánatot.

Mert láttam őt,
A szívét,
Mely már máshoz
Költözött.

S midőn isten szemei könnybe lábadtak,
Mert egy szem fia mártírhalált halt,
Most anyák siratják elveszett gyermeküket.

Könnybe borulnak
a fák, amerre jársz.
Te mindent megkapsz,
amire nem is vágysz.

Sóíz tapad, majd szárad
arccsontomra
fényillattal húz a hajnal
magával, utánad;
a tengeren
s alattad ő az út.
Messze vagy.

holnap már
nem fog fájni
a démoni szimfónia
utolsó tétele
holnap már
elfelejtem hogy

Azt mondtad, hogy lehetünk barátok, de semmi több.
Majd kihúztad mellkasomból a tőrt.
Örök barátság férfi és nő között?
Mint akit arcon csapott a gyorsvonat szele, úgy éreztem magam.

Most már tudom, milyen az amikor a reggelembe
harmat helyett, keservesen hulló könnyem ragyog.
S közben a tudat, hogy végleges maradt a szám,
84 szer kerülted meg a Napot.

Nem vagyok fiatal, és nem vagyok öreg.
Szegény sem vagyok már, de pénzem az nincs.
Nem bírom nélküled, de nem lehetek veled.
Pedig te voltál nekem az egyetlen kincs.

elnémult a billentyűzetem
majdnem azt írtam legott
hogy a tollam sercegése a lapon
nem hagy mostanában jelentős nyomot

Még ruhámon az illatos parfümöd, amit akkor fújtál magadra.
Még arcomon csókod utolsó, egyetlen nyomata.
Még bennem az űr, mit magad után itt hagytál, bennem.
Még fáj a tudat, hogy mást ölelsz, nem pedig engem.

Kiéhezett csönd-ölek a Magány stigma-sebébe belemarnak, zsongó-lankadatlan kiéhezve, pusztítva mindenki mámorát. Égre felkiáltó igaztalanba, eme korban mindig megmarad a néma-törődött belenyugvás. Érdekek szent-összeesküdött szövetsége, s vak, evilági bosszúállások önző jogán széjjel lett lopkodva az Emberség utolsó mentsvára is; esküdött szívek martján mégis ismeretlen fogalom az elévülés! A Hóhér-Idő már nem pitiáner igazságokért házal, hisz szándékosan lenyesték avítt szárnyait ítélkező próféta-szavakkal!

Megpróbáltuk, harcoltunk.
Küzdöttünk, mégis elbuktunk.
Egymásnak adtuk kincsünket,
Ápolhatjuk törött szívünket.

Minden egyes pökhendi, megélt sértésben önző semmisülésem tovább folytatódik s készít alattomos csapdát. Visszanézek a mindig méla, megrepedt tükör-szilánkokban bújócskázó rettegőn is szomorú kisfiú-arc felé, s szeretném megvédeni a bent rekedt, tartós félelmet is!

Igaz
szót mondj
ne hagyják el szád
galád mondatok
lehet fájni fog

Visszametszett szárnyakkal, eltékozolt álmokkal még jó lett volna tovább szállni! Kinyitható, látó-szemekkel széjjelkiabálni, hátha még sikerülne megmenteni az Emberiséget gyarló-lelkűek honától! Minden Mindenségpercben, melyet kunyerálva lopunk az élettől, százféle alakban sírjuk el jelenlétünk sebezhetőségét!

Lassan elhullik minden,
ami köt a valósághoz.
Szabadon vergődöm,
és néha röpködök.

A Mindenség Sors-rendelt csont-ketrecébe zárva minden napunk tartós küzdelemnek ígérkezik; kínok-verte, komisz Létgyönyörökben egyszerre vágyunk, s még többet akarunk! Hamarjában elvész a meglett, érett perc halhatatlan jelenvalósága, ha csupán olcsó, földi örömöket választunk! Világok acsarkodó gáncsai közt kihordott méhlepény-kételyekben mindig kivirágzik a fojtogató önbizalomhiány, s a túlzsúfolt, társas Sziszifusz-magány!

ne
kopogtass
gyere
jöhetsz bármikor
mint régen
amikor még a csillagokat
számlálgattuk fenn az égen

- Kérsz répát? - kérdezte a Nyuszi.
- Én csak a mogyorót szeretem - felelte a Mókus.
- De jó, már úgyis mind a pocimban van.
- Akkor mért kérdezted? - csodálkozott a Mókus.

Erős oltóanyagként hat az érzelmekre a közöny! A túlélő rettegését egyre nehezebb feloldani a megsemmisülések balesetéből! Igazságmámorokban az Ember gyakorta önmagán is sebet üt! Csupán csak lélegző élők között orvosság a Tett halála, amire talán mindenki figyel; Az Élet vízében egyszerre szükséges igazságiránytű, és horgony! Minden karrier, kicsit halántékunkhoz szorított, töltött fegyver! Beavatatlan békülés az elkerülhetetlen lehetetlennel! Árnyékok pléh-köpenyében, a masszív, hajótörött kétségbeesés összezörren!