Amatőr Művészek Fóruma

Árnyak hűvös teste sétál velem,
szemlesütve szédül át a téren –
botladozva remeg eresz alatt,
megkínozva, meglopva egészen.
Füstös házak magánya vesz körül,
mint gyenge farkast a rettentő nyáj.

színtelen égen
köd mögé satírozva
élek én a csillag
vágyom ragyogni

újrafogalmazott én-képtelenségem
szofisztikált józansággal tűr
újrarendezett pályáimon belül
szívem minden üteme
csak üres tükör-zaj
verődik érfalaimnak
értelmetlenül

Ha neveden hívnálak, bemocskolnálak,
És halálnak ezer kínjával várnálak.
A reggeli fény haloványan rám ragyog,
Éjjeli képedből mindent hátrahagyok.

ha tudod ki
megkérdezné
nem jól vagyok
valaki elrejtette
párnámba a háborút

gyűlölöm. ráépült nyolcévnyi emlékemre.
összenyomta a hortenziafejek apró szirmait,
s a parfümök kavalkádja elfedte a
lila akácok diszkrét illatát.

letisztult bennem a forma
szöglet nélküli idom
vonyító tegnapok foltjain
sima kerek felületű közöny
de a gömb az gömb maradt

préselődsz az embertáblába
igazgatod hajad, szégyenlősebb lettél
kicsit
féreglyukak a metróalagutak
ki-be lábak, avítt nők, avítt pasik

lerajzolom a neved
színes cukrokból
kanyarítok betűket
ragacsos sorok festik
arcodra a megannyi gond-létrát

kezedben csupasz szíve
lehelet
forró
tenyeredben időtlen ring
félsz
elejted

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy lány, aki minden éjjel különös álmot látott. Álmában volt egy ország, Varázslatország, ahol királylányként boldogan élt, csak egy valami hiányzott még, hogy teljes legyen a boldogsága, egy szőke herceg, aki fehér lovon jön, és a nyeregbe maga mellé emeli, mélyen a szemébe néz, és lágyan megsimogatva az arcát, kimondja a nevét.

Tudod, apa, sokat beszélgetek veled. Sokkal többet, mint közös életünk során bármikor.

Ahogy múlik az idő, rájöttem, hogy gyakorlatilag az egész életemet te határoztad meg. Születésem pillanatától mostanáig, pedig már három éve nem vagy velem.

Anya cseppenként
olvad bennem,
– hiába fagyok újra –,
életre parancsol
naponta
minden szava,

Összegyűlt öttagú családom,
mellettem két testvérem,
s középen én.
Szeretet-szeleteket
osztott anyám,
szavakban,
könnyedén.

karcos porálmok sebeznek,
a horologium kopár
szférában lassul,
a szék bágyadtan nyikordul.

Terveim vannak, nagy terveim,
építek neked egy házat.
Minden kő egy könnycsepp.
Senki nem találhat.

Mi lehet megoldás az összes bánatra,
s mitől múlhatna el a szellem keserve?
Gyógyír tán a végzet (bolondját járatja),
általa minden seb példásan hegedne.

Buzgón játszik a karmester
szervezetem idegszínpadán.
Minden sejtem apró lüktetéssel
suttogja:
- Bírod még, ne kiálts!

Féregszájú lárma dögszava hallék,
megágyaznak benne, mintha mást sem kérnék.
Rongyos takarója, rozoga az ágya,
ha mozdulok balra, kitörik a lába.
Ha mozdulok jobbra, balra löknek rögtön,
szóval sózzák mellem, mert sokáig tűröm.

Ma is az ivóban lakomázik,
sorra ömlik le garatján a folyékony kenyér,
számtalan pohár fenekétől csuklik,
s a hatalomvágytól duzzad zsigeriben az ér.

leteszem a lelkem
eléd
elég
feléltem magam
magas falak közt
már üres a vár
és csak vár
gyilokjáróján
csended
a halál

Üzentem egy
csacsogó madárnak,
Ne üljön az ágon
oly vidáman.

fénylő gyökerek marják a gránit szívét,
mind egy-egy korábbi emlék, tömb a kőből -
rajtuk a szivárvány szűri át millió színét
és gyöngyök gurulnak le a kihűlt felhőből

Megfelelni folyton folyvást mindenkor
mást kíván a kívánalom mást a rohanó
tömegkór marcangolva követeli a hang
csengő bongó látomásait frakkba vagy

Félek, hogy csak a képzeletem
Játszott nekem téged.
Festette az arcod, a szád...
A szemedben azt a kéket.
Csak képzeltelek magamnak.
Hozzád bújtam, ha féltem...
S te jöttél, ha vártalak,
Jöttél, ha kértem...

Megjegyzés: 2015. augusztus 12. 23:14

utolsó lépések
mint sebre tett tépések
csak eltakarnak
majd levakarnak
feles-legként

Ölelj agyon, nem lesz semmi baj.
Nyald fel a görcsöm, kicsi Labrador.
Láncod oldozza fel,
szereteted olvassza szét
a semmit, ami mégis van valahogy.
Filléres spanyolviaszok:
Messiás, magyarok, gender.
A tétlen terror kényszerít képeibe.

egy könnycsepp anyámnak
egy könnycsepp apámnak

lelkem
akár
az ablak
már leperget
mindent
csak üvegpalack-
szívem
hideg

Amikor végeztek, elámultak a látottakon.
- Ez éppen olyan, mint egy lakodalom! Csupa szépség és bőség mindenütt! - mondta Zümike csodálattal. - De mi lesz este, amikor besötétedik? Nem foguk látni semmit. Hogy fogunk így táncolni, mulatni?
- Nahát, erre nem is gondoltunk! - aggodalmaskodott Zuboly, végül kitalálta a megoldást.
- Meg kell hívni a kedves szentjánosbogarakat is, hogy világítsanak.

/"Sok-sok hosszú esztendeje már
sírkertnek bús közepén
állt egy leány - ismerhetitek
szép Annácska nevén... "/

Megjegyzés: (E. A. P. : Lee Annácska feldolgozás)
2016.

Honnan legyen hangom, ha mindet ellopod?
Hogyan folyjon harcom, ha folyton elnyomod?
Kérni akartam, de már késő, tudom jól,
Hogy ne csak estig tartson ez az alkonytól.

Mindent elfeledve,
hiába dobálok szavakat a füledbe,
mint egy finnyás automata,
kinek önálló az akarata…
hullanak ki az érmék,
mintha semmit se érnék…

Lelkem kifeszül az időn - voltál és leszel –,
mint hegedűn a húr, s egy sóhajod a vonó,
mely ha megérint, sírok szerelmesen.