Amatőr Művészek Fóruma

Voltam már
sok felé
sok féle szerepben
sokak arcán
kérdőn
grimaszként
némelyek szívében
máig
csak kamaszként

Nigger vagyok, hazátlan fegyenc,
számkivetett és üldözött.
Jogom, vesztenivalóm kevés,
így hát nem menekülök.

-Miért könnyes a szemed?
-Belement valami szar...
Az életem.

Az ezerkilencszáz negyvenhatos évben,
gyönyörű gyémántfény ragyogott az égen.
Magyarország felett, Omalomsok táján,
augusztus hónapnak a hatodik napján.

Ülök egyedül,
Némán, számkivetetten.
Kerül a szél is!

Jézus Krisztus valódi papjai
Újra katakombákban, föld alatt
Kénytelenek az áldást osztani.

Szerelem!
mit is jelent nekem?
Végtelen
tomboló érzelem

Még utószor visszanézek,
Itt hagyom én ezt a vidéket.
Más tájakat felkeresek,
Hol tán szabadon élhetek.

Hosszan a télbe mereng a szememnek a tükre a jégen.
Ő peremén a szemed zöldje, ha csillan a fény.
Mit meredek, ha a múlt felemészt, a jelennek a végét
Járom? A szívem is úgy verdes a láttadon, nézd!

Sivár utak sorait járom.
S hol van a kiút? Nem találom.
Se tücsök nem ciripel, se madár
Sok ajtón kopogtat a halál.

Mint ordas falka
Úgy csattog a hideg
Arcomba mélyesztve
Hófehér fogsorát

Ujjaimmal dobolok az asztalon.
Könnyezem. Most jó így.
Hagyom.
Csak egy megfáradt sóhajtás a hangom.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű, hosszú, barna hajú kislány, valahol a világban. Azt hiszem, hogy Magyarországnak hívták ezt az országot, Európa szívében elhelyezkedve.
Annak is a leggyönyörűbb fővárosában, Budapesten élt a szüleivel és a nagyszüleivel. Dorkának hívták. Nagyon szeretett kint játszani a játszótéren, ahová a legtöbbször az egyik nagyapja kísérte el…

Ne szülj gyermeket, ne szülj e világra!
Ne legyen belőle senki rabszolgája.
Szárítsd ki méhedet, apaszt el magod,
Utolsó erőddel használd öntudatod.

Egy nap: és arcod tova már
gyorsan illant ma s tegnap közt,
az éj már két-part levők közt,
az éj, te bús, te bús, éji halál.

azt hiszem már egész pici
koromban hallottam róla
anyuék mesélték hogy az egyik
papámnak is volt

Volt nekem mindenem,
aztán nem lett semmim sem.
Szerető férjem és otthonom.
Mi csupán csak a vágyam volt.
Boldog élet az illúzió,
mi az életemben jelen volt.

De már elült...

Még patakba köp az utolsó felhő,
míg lassan gyufát gyújt az ég;
Ismerős arcát a Hold
gömbölyíti felém.

Te felemeltél,
én letaszítottalak.
Te kezed nyújtottad felém
Én magammal húztalak.
Inogva, de talpra álltam
szorítva puha ujjaid,

Ültünk a világ szélén,
lábunk a semmiben
fejünk a felhők felett,
gyermekek voltunk
és istenek

Hosszú évek óta létezem, mégsem élek.
Néha-néha vége lesz, mindig félek.
Örömöm csak bánatomban lelem.
Magányosan, kegyetlen e világ nekem.

Volt nekem mindenem,
aztán nem lett semmim sem.
Szerető férjem és otthonom,
mi csupán csak a vágyam volt,
boldog élet az illúzió,
mi az életemben jelen volt.

Figyeltem arcodat
szomorú árnyadat
aggódtam miattad
elveszem titkodat
megtudjam bajodat

csüggedtség... majd fortnite-ba ölöm.
túl sok minden nem maradt a szerelemnek.
mások csodáit csodálni most nincs kedvem.,
ki kell találni valamit, mit el lehet morzsolni,
egy mondatot, mit elhihet, s viselhet lelkem;

Takaró alá bújok a csend elől,
hallom, ahogy a falhoz koccan,
dúdolnék pár hangot,
de megakadnak a torkomban.

Illat, lenge szellő,
Virág, piros hajnal,
Anyám, drága álom,
Jöjj vissza egy dallal.

Azt hittem, ha látom, felismerem,
Érinthetetlen, ha nyújtom kezem.

Valami készül, ami kikészít, amit még nem ismerhetek,
Ami voltam és aki voltam, az többé már soha nem lehetek.

Gyermekkorom óta
félek a sötétben.
Affene.
Hiába mondták,
akkor ott,
nem kell félni,
nincs itt semmi és senki,

Kék csempe szemben veled,
melletted mindenki és senki.
A piros teáskannában kávé
van, a kávéfőzőben lehetne
bor, vagy valami édes.

Nehogy megsajnálj
Mert ez nem halál
Ne sirass, ne keress
Csak az emlékeidben

Rángattál
Múlt idő
Ó hányszor hallottam már ezt, ne is folytasd
Kapcsold ki a rádiót, már megint az a kattogó pop dal szól

nem voltam még halott
én élve agonizálhatok
ok van rá temérdek
cipőfűzőm gilisztatenyészet
elmémben lyukat rágnak a molyok
lassan de biztosan megtébolyodok

Évek óta lenyelt
ólomgolyó. Nehéz kiköpni,
próbáltad már kihányni is, de
úgy sem jött ki. Pedig a
szerelem erős szer. Méreg

Szilánkjaira hullott a világ,
Tükrében meg láttam a valóságot,
De valahogy, nem volt az igazi,
Túl sok boldogság volt ott.

Deres már a faág,
Sűrű köd járja át.
Járja, csak járja,
Kinek bírja a lába.

Se nem szólítom a tavaszt,
se nem várom,
feltartani az időt - jó lenne azt,
de erre nincsen megoldásom.

a tegnap megrepedt égboltot
mára befoltozta a nap
apró foszlányok azért maradtak
nem múlt el nyomtalanul a szakadás
játsszuk azt hogy csak a díszítés

Lehet így is sírni;
száraz szemekkel,
mikor a bánat a szív felé szakad.
A világnak nem a könny kell,
az csak befelé szivárog,
ott épít fel vastag falat

Fura ez az érzés,
egy el nem állított vérzés,
zakatoló lélegzés,
nyugtalan létezés.

Nem igazán van életkedvem,
Már, már teljesen elvesztem.
Csak sorba telnek el a napok
Egymás után, s bár néha egy-egy jobbat is kapok,
Valami hiányzik amitől nem vagyok boldog.