Amatőr Művészek Fóruma

Nem vagyok én már se élő, se holt.
Amit én mondtam, sehogyan sem volt.
Nem gyötör csak a kórságom heve,
bár azt se tudom, hogy mi a neve.

Az élethez közel élek, nem benne.
Tükörben rá sem ismerek arcomra.
Minden amiben hittem, magam mögött.
Magamat nézem élő testem fölött.
Félig itt, félig ott, így hagyott engem
a néma teremtő, jól egymagamra.

Nem hittük el, hogy fölkel újra
a Démon, hogy ölni újra kész,
hittük, a világ megtanulja,
őt félni kell, s győz a józan ész.

Ontottam magamból
rózsaszínt,
mely koraszülöttet
hozott világra –
csak egy színtelen polyát
dobtam a nemlétbe,
gyászszívemet
elástam
(fájdalom-férgeknek)
és hosszú-hosszú évekre...

Egy keserű élet,
a keserves évek,
egy a félelemtől
a csontig lerágott
már tetszhalott lélek.

Hegedülnek, szépen muzsikálnak,
húzzák a nótámat annak a kislánynak.
Ki nem hallja, s talán nem is akarja
és ez az én szívem szomorú fájdalma.

Jó lenne már végre élni
kapni is, nem csak remélni,
hogy a remény majd megválthat.

Mosolyod mögé
álcáztad magad.
Nem koptattál le,
csak kijelölted a
határvonalat.

Cipelem a keresztem, rájöttem,
nem kell mindig szeretnem.
Szívemet kár adnom,
úgyis csak kigúnyolnak,
s megvetnek, mert sérült vagyok.

Fényképeidet sóvárogva nézem,
záporként gurulnak könnyeim szememből.
Mennyire szerettél,
boldogságtól ragyogott arcod,
ahogy karodban tartottál, nagyapám.

Kék ég közelébe vittem anyámat pihenni.
Fehér galambok gyűltek köréje,
úgy vigyáztak rá.
Könnyezve vár én reám,
hosszú minden perc, amikor nem lát,

Karomba vettem gyenge édesanyámat.
Karosszékébe ültünk fenyők árnyékában,
ölemben tartottam életem értelmét.
Fordítottam volna nap felé,
hogy sugarai érjék beteg testét.

Riadtan ébredt édesanyám,
karomban tartottam
elgyötörten, s zaklatottan.
Bordó meleg köntösét ráadtam
meg ne fázzon.

Drága édesanyámat szétzúzza a betegség.
Erős fájdalmára nincs orvosság,
szép lelkét bánat nyomasztja,
gyenge testét fogva tartja állandó fájdalom.

Éjjel egy, és a csend
apró szilánkokra hull,
mikor a húr megpendül
ujjaid alatt,
és szemed szúr,

Ismerős hétköznapok jönnek felém
bólintanak, leülnek velem,
karomat nyújtom, vénámba tű szalad,
a depressziót magamba engedem.

Szép új világban
szép új a halott,
feldíszített hit.

Szép új világban
szépen hatott a
reklám-adta snitt.

A róka új nadrágot varratott,
Tetetett rá két zsebet, jó nagyot.
Lesben állt lopni készült sompolygott,
Zsebeit megrakva vitt két tyúkot.

Én. Ismét én. Egymagam vagyok. Egyedül...
Nézem, ahogy a szürkület elfeketül,
A jéghideg eső elmossa könnyeim,
Az idegtől véresre rágtam körmeim.

Ma rád gondoltam éppen
mikor esni kezdett az eső
nagy cseppek gurultak az aszfalton
és mélyről egy sóhaj tőrt elő.

Fájdalommá merevedett üresség
kiált némán lelkem sötét mélységeiből.
Kínomban reszketek, feléd nyújtva kezem.
Ordítanék, de csak néma sikoly hagyja el számat.

Hetek óta álltak a fenyők az árusnál. Várták, találgatták, vajon hova kerülnek. A szépek, nagyok hamar elkeltek, fényes palotákba vitték őket. Volt közöttük, egy kicsi, satnya, féloldalas. Ő is reménykedett, valahányszor vevő érkezett.
- Ugyan, kinek kellenél? – Mordult rá szomszédja, egy gyönyörű magas ezüstfenyő.
Az ünnep egyre közeledett. Egy nagy táblára kiírták: Minden fenyő 10.000 Ft. Az a hír járta, hogy akit nem visznek el, a szemétégetőbe kerül.

hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
és az egyre halkuló dalunk végén
távolról a sötétség - felénk int.
valamit suttogott, s én nem felelek;

Amikor egyedül
járod az utcát
és a széltől a fák
röhögve sustorognak,
ők megőrzik
gyilkos titkukat.

Érzem a kínt, ami átölel engem,
s nem testileg, hanem lelkileg.
Úgy akarom, hogy fájjon, mint ördögnek az álom.

Tudat alatt vágyam kerget,
hogy újra lássalak,
csak egy pillanat erejéig.
De semmi, még álmomban se.

Meddő gondolatok, életképtelen tervek, tehetetlen hétköznapok. Egyesek szerint ez az élet, mások szerint ez merő pesszimizmus. Légy az, aki lenni akarsz. A többi meg mese habbal.

Úszok az árral, hordalékkal, kígyózó hínárral együtt, majd a végén elkap egy katyvaszból képződött örvény.

Erdő közepén nyiladozó
kék ibolyák bólintgatnak
roskadozó kunyhó felé,
melyen hogyha szél süvít,
két kicsi gyermek összekapaszkodik.

Még egyszer hadd tekintsek szép szemeidbe.
Kérlek, ne sírj!
Hisz rajtunk kívül nem tudja senki sem,
mennyire gyönyörű volt az életem veled.
Reszkető kezemet feléd
nyújtom, érezni akarlak!

Egy percre megállok, lehajtott fővel pár dallamot dúdolok Neki,
ott a gyönygyhajú lány, nekem ifjúkorom volt, s másnak Léna,
amint kiállt a szinpadra, kialudtak a fények - előtűnt Mecky,
a petróleum lámpa varázslatos hangulatában - ma is sírok néha...
Velem most is itt vagy, zenéid és hangod elfelejthetlen emlékével,
mint aki elhozta egyszer a képzelet "nyári éjek asszonyát"

Szívem sivár, mint egy kiszáradt erdő,
Egy rózsa, melyet nem locsoltak,
Nem öntöztek szeretettel.
Tápláló folyamat, Ő a vető,
Én a szenvedő.

Kuss lehajtott fejjel ült a templomkertben a padon, és megpróbált nem odafigyelni korgó gyomra hangjaira. Hűvös szél fújt, ezért összehúzta magán rongyos felöltőjét és a lábujjait mozgatta szakadt bakancsában, hogy ne gémberedjenek el a hidegtől.

Arcomon könnycsepp
csordul végig. Bánatos
lelkem gyermeke.

Két percenként kihagy a szívem
szünetet tart és meg pihen,
az életből csavarja ki minden könnyem.

Áthatott az a melegség,
amit gyermekkoromban kaptam tőled.
Mikor sírodhoz értem,
gyertyát gyújtottam érted.

Valamikor igen régen, Földanya születése előtt, csupán a tündérek és a lidércek léteztek. E két merőben ellenkező lény folyton háborúskodott, s egymás létezésének kiirtása volt legfőbb céljuk.

amikor a dolgok felrobbannak,
csak tologatom a halacskáimat,
hagyom elernyedni a tartást,
s hagyom lógni a szájam sarkát.

Végre szabad vagyok,
mert semmit se veszthetek már.
Csak lopom a napot,
és nem sodor tovább az ár.

Hideg volt a kunyhóm télen,
nem maradtam ott vidéken.
Nem szeretett engem senki,
nem akartam ott telelni.

Arcul csapott a mai nap.
Nem foghattam meg az unokahúgomat.
Felügyelőként viselkedő sógorom
kiszakította kezemből.