Amatőr Művészek Fóruma

Miért kellett átverned?
Miért nem voltam jó neked?
Miért nekem adtad az álszerelmed?
Miért pont velem tetted?
Miért hagytál nekem ennyi emléket?

Vérbe fagyott a gyalázat,
eltemette az alázat a sérült
kamaszok tiszta lelkét.
Megrettenő, hirtelen mozdulat,
felsérti csöppnyi ajkukat.

Előttem bújik meg a hajnal
mégsem látom
a fejem tele zajjal

Aranypor-külvárosokból lépdel
mosolyog de vérrel él
nem fordít hátat
a varjaktól festett ablakokban tükröződik.

Azt mondták, a legnehezebb időszak akkor következik, miután felébred az ember, az altató hatása pedig kezd kimenni. Nem sokat tévedtek.
Mikor az első rúgást megéreztem, már a szívemben hordtam a sorsát. A kilencedik hónap második napján tartottunk. Éppen a rózsaszín rugdalózót simogattam.

MESÉLŐ
Hétike, a hétpettyes katicabogár,
Vidáman a mezőn sétált éppen,
Betűt pingált piciny arcára a Nyár,
S jókedvének hangot adott e-képpen.

Magamban maradtam...
csak egy báb
porban fekve izzott
lángjaiban-lábnyom,
itt-ott...

Köszöntelek a történetben,
Hidd el bátran, jó helyen jársz.
Titok fátyla aprót lebben...
Hogyha maradsz, részévé válsz.

Vakon a világ
ugyanolyan ám
mint amilyent látsz,
csak nem jut el hozzám
fénye sugara,

Még kicsi, mozgékony gyermek voltam,
Édesapám feladatot adott.
Mire megjön estére, meglegyen,
mert minálunk rend és fegyelem volt.

Távolnak látszó a kereszteződés,
hol egyszer talán
lépteim rugaszkodnak át, letért utadon.

Virradt. A Nap éppen kikukucskált a homokdűnék mögül, bíborba, aranyba öltöztetve a tájat, mikor a berel őrszem megpillantotta a porfelhőt, mely a fulorrgegesz közeledtét jelezte. Szolgálati tükrével tüstént jelzett társainak. A tábor felbolydult. Kürt harsant, dob pergett, a Főnök pattogó hangon osztogatta parancsait:
- Riadó! Mindenki fegyverbe, csatasorba! Futár a mocsári berelekhez!

Galamblelkű Asszonykám,
ne betegen, szerelemmel
gondolj rám!

Egyszer, a jólelkű és barátságos óriás elbambult, és véletlenül rálépett a pocok farkára. Ezért, az erdei bíróság közmunkára ítélte. Mivel azonban, soha életében nem dolgozott, megzakkant és lett belőle egy gonosz óriás…

Indián lány sokáig ült a harcos mellett,

ki hősi halált halt, megvédeni az anyaföldet.

Hosszú fekete haja, lógott a szemébe,

könnyeit takarta, fájdalom a szivét marta.

nyáresti zápor
könnyes esőcseppjein
lebegő fátum

Csillagtó tükrén rebben Holdfény aurája.
Úszó felhő-szárny börtönnek félek-arája.
Sinlődő szívét Föld árnyának foga rágja.
Fonnyadt-éjek lélek, csók-szók égi virágja.

Aludni kéne
álomtalan
nihil-gömbként merülni
smaragdzöld katlanba
test és gondolat nélkül
valami belülről rág

Kőanyám sziklalánya vagyok
hatalmas árnyéka borul fölém
a nap vakító tüzébe nézek
íriszem sűrű vértől iszamos
szürke foltot táncol a világ
de fantáziahon azúr földjére

Egyszer egy vándor eltévedt az erdőben. Három napja bolyongott, amikor megint ugyanarra a tisztásra ért, ami mellett már hatszor elhaladt. Megfáradva leült egy fatönkre, hogy szemügyre vegye élelmiszerkészletét. Még két adag finom Borneói csirkemell volt a csomagban vargányamártással. Miközben elrévedő tekintettel bámult a semmibe, és azon merengett, hogy hogyan juthatna ki az erdőből, egyszer csak egy ember tűnt elő ugyanabból a semmiből.

Megjegyzés: 2019.

látom magam a tó nádtorzsái közt
iszapos lábam nyomán úgy serken a víz
mintha Isten lennék

Ablakon túl más a valóság.
A párás üveg átszűri a képeket.
Függönyránc lóg a szemem alatt.
Az éleslátás szúrja, felhasítja –
arcom megszállt övezet.

Lekaparnám a húst bordáidról,
hogy lássam
szíved valóban hideg
Levakarnám a mázt arcomról,
hogy mutassam

Kovácsné Cirok Andrea a híd díszes korlátján állt egy ideje.
Nem tűnt úgy, mintha gondolkodott volna eközben, de belül pörögtek a gondolatai.
Főleg azon merengett, hogy hiányzik majd valakinek, ha megteszi, amire készül?
Talán a macskájának igen, de a két tetű férfinak, akiknek nagy részben köszönheti az egész cirkuszt, azoknak bizonyosan nem fog.

néha megrettenek
szemed színében
megfagynak az álmok
míg kikotrom a tört jeget
lila foltok borítják kezem
a bomlás első jelei

Rácsos ablakomon túl
lélegzik az élet,
a szoba kerek zárka,
idebent semmitől sem félek.

ez már nem ugyanaz a bon-bon
visz a hajó, a taton éppen
keserű eget iszom
műanyagpohárból
egy madártávlatból láthatsz
hajam a szélben

Égre írlak
csésze alján őrizlek
mint az utolsó kortyot
torkomban keserű ízed

Hömpölygött a folyó, a sodrás olyan erős volt, hogy szinte beleszédült, amikor rápillantott. Visszataszító volt a mocskos áradat az otthoni medence áttetsző, fátyolosan fodrozódó vizéhez képest. Nehéz volt elképzelni, hogy ebben a piszkos lében érje a végzete. Egyszer olvasta valahol, hogy fulladáskor nem abba hal bele az ember, hogy a víz a tüdejébe kerül, hanem a vegetatív idegrendszer parancsára a gégefő zárja el automatikusan a légutakat és egyszerűen nem jut több oxigén a rózsaszín lebenyekbe. A víz csak később, a halál beállta után veszi birtokba azt, ahol normális esetben nincs keresnivalója.

ha azt akarnám
hogy lássátok sebeim
milyen mélyek
s mennyire fájnak
levetném koldusruhám
fejemről tüzes koronám
lángoló trónom

Magyar ember szeret sírni,
siralmát papírra írni.
Újra élni múlt fájdalmát,
minden lélekforradalmát.

Hajamnál húzol vissza.
Nem érted, hogy fáj?
A kitépett hajcsomók után
vér fakad. Nyoma marad.

hegyen állok.
lábam alatt lélegzik az erdő,
szálkás tüdejében ózonköd –
hűvös-zöld gerincén gyűrött
brokátmező lobog még
az olajos éjszaka mélyén –
szükségem van erre a csendre,
patakok közt a
meder-vájta rendre –