Amatőr Művészek Fóruma

Elmesélek most egy bús, szerelmes történetet,
mit régiek regélnek a Mátrában.
Gizella úrnőröl mesél a népi emlékezet.
Megtörtént bizám ez Sirok várában.

Ha verset írok, nem vagyok szabad,
folyton fülemben hallom a szavad,
nyüzsögnek sorok között a hibák,
szívemben csak nő a bánatvirág.

van úgy, hogy szava marja
van, hogy csak a sója már
van úgy, hogy nincs remény rája
csak hiánya, ki hazavár...

Van egy lány
Ki szívem lantján
Pengeti a húrokat.
S nem is sejti
Mily nagy kínokat,
S gyötrelmet okozhat.

Itt ez a Föld
meg sosem áll
túl mutat időn,
az ember életén
s annak halálán.

Míg felszínét az idő is csak
éppen birizgálja.

Voltam már
sok felé
sok féle szerepben
sokak arcán
kérdőn
grimaszként
némelyek szívében
máig
csak kamaszként

Nigger vagyok, hazátlan fegyenc,
számkivetett és üldözött.
Jogom, vesztenivalóm kevés,
így hát nem menekülök.

-Miért könnyes a szemed?
-Belement valami szar...
Az életem.

Ülök egyedül,
Némán, számkivetetten.
Kerül a szél is!

Jézus Krisztus valódi papjai
Újra katakombákban, föld alatt
Kénytelenek az áldást osztani.

Szerelem!
mit is jelent nekem?
Végtelen
tomboló érzelem

Hosszan a télbe mereng a szememnek a tükre a jégen.
Ő peremén a szemed zöldje, ha csillan a fény.
Mit meredek, ha a múlt felemészt, a jelennek a végét
Járom? A szívem is úgy verdes a láttadon, nézd!

Sivár utak sorait járom.
S hol van a kiút? Nem találom.
Se tücsök nem ciripel, se madár
Sok ajtón kopogtat a halál.

Mint ordas falka
Úgy csattog a hideg
Arcomba mélyesztve
Hófehér fogsorát

Ujjaimmal dobolok az asztalon.
Könnyezem. Most jó így.
Hagyom.
Csak egy megfáradt sóhajtás a hangom.

Ne szülj gyermeket, ne szülj e világra!
Ne legyen belőle senki rabszolgája.
Szárítsd ki méhedet, apaszt el magod,
Utolsó erőddel használd öntudatod.

Egy nap: és arcod tova már
gyorsan illant ma s tegnap közt,
az éj már két-part levők közt,
az éj, te bús, te bús, éji halál.

Te felemeltél,
én letaszítottalak.
Te kezed nyújtottad felém
Én magammal húztalak.
Inogva, de talpra álltam
szorítva puha ujjaid,

Hosszú évek óta létezem, mégsem élek.
Néha-néha vége lesz, mindig félek.
Örömöm csak bánatomban lelem.
Magányosan, kegyetlen e világ nekem.

Figyeltem arcodat
szomorú árnyadat
aggódtam miattad
elveszem titkodat
megtudjam bajodat

Kék csempe szemben veled,
melletted mindenki és senki.
A piros teáskannában kávé
van, a kávéfőzőben lehetne
bor, vagy valami édes.

Rángattál
Múlt idő
Ó hányszor hallottam már ezt, ne is folytasd
Kapcsold ki a rádiót, már megint az a kattogó pop dal szól

Évek óta lenyelt
ólomgolyó. Nehéz kiköpni,
próbáltad már kihányni is, de
úgy sem jött ki. Pedig a
szerelem erős szer. Méreg

Szilánkjaira hullott a világ,
Tükrében meg láttam a valóságot,
De valahogy, nem volt az igazi,
Túl sok boldogság volt ott.

Deres már a faág,
Sűrű köd járja át.
Járja, csak járja,
Kinek bírja a lába.

Se nem szólítom a tavaszt,
se nem várom,
feltartani az időt - jó lenne azt,
de erre nincsen megoldásom.

a tegnap megrepedt égboltot
mára befoltozta a nap
apró foszlányok azért maradtak
nem múlt el nyomtalanul a szakadás
játsszuk azt hogy csak a díszítés

Lehet így is sírni;
száraz szemekkel,
mikor a bánat a szív felé szakad.
A világnak nem a könny kell,
az csak befelé szivárog,
ott épít fel vastag falat

Üresen hevernek napjaim,
mint flakonok a földön.
Csak fekszem az árnak habjain
és a nyelvem kiöltöm.

Kérlek fiú vegyél észre,
kiáltom én belső hanggal.
Másért fáj most éppen szíve,
mert a leány nem volt angyal.

Ledobja csonthéjas ruháját a Föld,
puha teste mállni kezd a légben,
kikopott oldalát égeti a Nap,
lassan nem látszik a térben.

- Örülök neked.

- Közhely

- Ma eszembe jutott, hogy Mari néni találkozott a földönkívüliekkel.

- És?

- Ennyi csak.

- Nem sok.

*Katatón

Szavam némább,
mint a halak álma.
Hangom csendjébe
bedőlnek a falak,
zárt szemhéjam alatt
salétrom-álmok peregnek,

Azt tudtad, hogy két évig teniszeztem? Még a szakiskolában. Borzasztóan játszottam, mégis arról álmodtam, hogy egyszer eljövök Wimbledonba. Ne érts félre, nem a bajnoki cím csábított. A nézőtér feltáratlan pezsgése hívott magához. Olyan volt nekem, mint a zárt üvegszekrény apáék hálószobájában.

Miért kellett átverned?
Miért nem voltam jó neked?
Miért nekem adtad az álszerelmed?
Miért pont velem tetted?
Miért hagytál nekem ennyi emléket?

Előttem bújik meg a hajnal
mégsem látom
a fejem tele zajjal

Aranypor-külvárosokból lépdel
mosolyog de vérrel él
nem fordít hátat
a varjaktól festett ablakokban tükröződik.

Magamban maradtam...
csak egy báb
porban fekve izzott
lángjaiban-lábnyom,
itt-ott...

Vakon a világ
ugyanolyan ám
mint amilyent látsz,
csak nem jut el hozzám
fénye sugara,

Még kicsi, mozgékony gyermek voltam,
Édesapám feladatot adott.
Mire megjön estére, meglegyen,
mert minálunk rend és fegyelem volt.