Amatőr Művészek Fóruma

Utánad nyúlok,
de most már nem érlek el.
Cigire gyújtok,
ez téged nem érdekel.

Rég nem szólt bennem már dallam,
valahogy sehol sem találtam magamban.
Motoszkált kietlen agyamban,
de nem lelte útját, bárhogy is akartam.

Harag lelkemben
Papírra öntöm ki, ez:
Én-alkímiám.

művészet mondd mi a neved
én s te értjük ezt vajon
van-e még határ valahol
mert amit nézek
tudod
olyan valóságos nagyon

Margóra vetett sorok,
Ti elfeledett korok,
Letűnt gyöngyei,
Bár csillogásod
Nem csillapítja semmi.

Csábítasz jóra,
S rosszra egyaránt
Bűn és kárhozat
Egyetlen cimborád.

Te is azt mondod: a toll szép.
Hát tényleg az. Éles, kerek,
zuhanó mint a tavaszhó
és szürke akár holdi port.

Szárnyast tolláról,
Az írót pennájáról
Ismerheted fel!

voltam a semmi
voltam gyermek
voltam esti ima
voltam szélben a lázadó ének

Ars poetica
Enyém és...


1. A világ, a minden!

Csak ennyi kell nekem

Megírva jól legyen-

Vasszekrények magaslanak, vaságyak előtt.
Vas szagú szél fúj a vasrácsok felől.
Vasajtó csukódik, tűri a vasakarat.
Vastüdő lélegzik a vasmellkas alatt.

Az Omega és az Alfa...
Mindnyájan azok vagyunk.

Mit tennél ha kiszabadulnál?
Saját magadból.
Nem tudsz, de csak képzeld el.

írok
mint patakban a kövek
lemorzsolt csiszolt temérdek
hang nélkül karcolt mélyet
hűs egymásutánt

(A mozzanat kívülről ugyanaz.)
Belülről sikít a gondolat:
"A meztelen test csak ruha nélküli"
...

a világ elsötétül,
a valóság illúzióvá halványul,
a fájdalom semmis lesz,
az emlékek nem is léteznek.

hetedhét országban
magányosan állt a Szófa
hetvenhét ágán
csudálatos fánkkal
azúrzöld levelén
hetvenhét lénnyel

Obligát minden szívbe tolt asztalfiók
- a nyomorról írónak nyomor a sajátja -
méhe megült sorokon
vergődő penna-vajúdás
tömködő a kéz
szaggatott elme
félek
féreg
én

Szép
hímpor
szárnyakon
gondolatom,
puha rebbenés.

Mint haldokló Nap
dobja le magáról a testem
pusztuló anyag köré épült lelkemet.
Zavaros énképem sorvadó szívizma
érintetlen szavakra dobbant
végső perceket.

felütés kéne most, erős fortissimo
zakatoljon végig akármilyen metrum
sóhajtva szakadjon tán benn a levegő
zene legyen, dallam, bongó instrumentum

A rímfaragásba vetett
hitem véges
a küzdelmet
szivacs-sorsom ellen
feladom.

élvezem a tinta ízét
átjárja rostjaim
egy körömmel
szántja ívem
néha
csiklandoz
máskor meg
tépked

Csendes zene az enyém
magamnak való pengetés
apró kanyarral küzdő dallam
haláltáncot járó lüktetés

Az vagyok, aki lehunyt szemmel bámul,
Aki nem szól, csak hallgat, az vagyok.
Aki már túl sok szörnyűségben gázolt,
De vigyáztak rá angyalok.

Reszket a világnak ereje
széttépi lelkem
tüskés ütközete
nem tudom a szöveget
lyukas lett agyam rostja
magot sem hint senki
a szántott földbe
mi fogadja

Fenyőfák üres póza.
Kietlen utcák hidege.
Elkapkodott szirszarok.

Város vonul, fél tucat,
ülök a fosszagú széken.
Kalauz levitál a szélben,
fölém rántja a léghuzat.

Alszik a tél. Álmában
reszketnek a fák.
Érzem a jégeső szagát,
rágógumi a számban:

Az ordas Jelenidő még sikeresen hazudik, s megcsal: jónehány hitvány, alattomos tanáccsal! Prostituált felszínesség most is level, akár a fekély gennyesedő sebekből! A Jövő is hírt ad: pöffeszkedő rátartin hirdeti: ,, csak az exhibicionista Celebek győzhetnek, mert a próféták már valódi megalkuvók vagy némák lettek! Gyermeki lelkeinkben is önmagukkal viaskodó viselősek!

Rekonstruálom személyiségemet. A lelkem ruhája.
Tervrajzát láthatod. Elmorzsolom pár utolsó imára.
Ma én vagyok az ősz. Maradsz, vagy velem jössz?
Jer a fehér fénybe, lépj bátran az idő óceánjára!

Betűk előttem vakon,
mint fekete falevelek
a frissen esett havon.
Csendben vagyok.

a hobbiköltő hétköznap öt órakor kel.
hétre a munkahelyén van,
becsületesen menedzserkedik
fél nyolc és fél öt között,

Megjegyzés: 2018. 10. 05

nagy esők gyűlnek
fáradt arcú
pocsolyákba

Mosollyal mosdatni
könnyeidet nyelve,
vágyat villogtatni
mélyen eltemetve.

Folytatom az írást,
miként a lábadozó beteg,
járja a patikát,
és azon kívül semmit nem lát:
gyógyítja önmagát.

Ráncos-arcú, holdvilágos éjek orvgyilkos csendjében áthallom hogy dorombol lüktető szeretőként a bíbor-szirmú, tachicardiás szív! Suttog egyre céda-parázna hangja, még benned fortyog egyre egy méltóbb, álom-terv: Celeb-műsorok ismeretlen, üzletieskedő homályán csillogó őszinte-tekintetekkel egyre ritkábban találkozol! Csavargók éjjeli menedékhelye nem biztos, hogy befogadja sem a remete-prófétát, sem a lírai értelmiségit! Eltépett húrjait a létező Időnek már serénykedő Moirák sem gyógyíthatják be!

Látok hófedte mezőt,
s alatta fagyott földet,
Hallok ködbe gubódzó
sírhoni, sűrű csöndet.

Botladozó léptekkel egyre csak sántikáltam, holdfény-félhomályban. Oldalalom lopakodó, ádáz fák álltak leláncoltan, tisztelegve; vigyázzban! Reszkető állat, setét, vészjósló csöndben, egyre vártam a kitaszított sötétségtől a fényre törést. Pattogva-szorongva pergettek könnyező, szemhatáromra méltatlan könnyeim, s ott végképp már megálltak.