Amatőr Művészek Fóruma

Kupacban lomok.
Pirosak, barnák, zöldek –
avartűz ropog.

nyáresti zápor
könnyes esőcseppjein
lebegő fátum

egem tétova
hiú csillag otthona
csak arcom vakít

...haikut, nyáron?!
még élni sincs most időm,
nemhogy... VILÁGOS?!

Szép tavirózsa
iszapos éjben fürdik.
Reggel: tükör-fény...

Egy rét,... temető,
ég veled Anatolij,
... ezüstszín, most bronz

Idézet: F. G.

csillaghomlokú
sötét éjszaka álmos
holnap új remény

létrehoztalak
most édes cseresznyehúst
gondolok köréd

Lent a pincében
réges-régen járt, mereng
víz felett, s lőn...

Nyári égboltra
hullócsillag ívet fest
szentjánosbogár.

Halvány holdtölte,
csaholnak emberkutyák.
Megőszül a fény.

Víznek felszínén,
lágy gyűrűkön fut a fény,
mélyben, kő lapul…

nyílik virágból
éled a fényes hajnal
kitárulkozna

Színes virágok
egymás ölelésében,
mégis: árvácskák.

Korhadt fatörzsön
átnyilall a napvilág.
Benne új fa nől.

viharfelhőt nem
látsz csukott szemeiddel
de szivárványt sem
.

Apacs csapatok
kaptak csatakos szivacs
patacsatokat.

Matsuo Basho két klasszikusa (fordította: Across)

Öreg tó tükre
Béka riad s ugrik
Majd csobban a víz

Hited és magod
vetetted belém, gyermek,
a hálám érte.

Vért mos a hajnal
Kudarcba dől a csata
Kiontott lelkek

Éj brokátján ejt
sebet narancs virradat.
Újabb nap hasadt.

Hosszú az utam
Én végigmegyek rajta
Istentől kaptam

hasad a hajnal

フォトネガティ ヴ。
フェケテ・ホヴィラガ
ニャリ・ホモコン。

Megjegyzés: (Nem fordítani, csak olvasni!)

Fényt szőtt fotonból,
hegedűre hangolta,
időcsipke lett.

reszkető hajnal
csordultig van már zajjal
újabb nap vár rá

01.

TŰZKŐDOMB

Népek harca száll
Tűzkő dombunk ormára,
Szikrázó világ.

02.

VIADAL

Fénylő magas vár,
Hős vitéz, ormára hág,
Vad diadalra.

Terhed vállamra
ne tedd, már felsebezte
saját keresztem.

Komódok mélyén
csillámló üveggömbök.
Csodára várva.

Nekem a május
Nem kikelet, csak az ősz
Szól: „Eszembe juss! "

szürke árnyakon
alkonyat remegése
betakar a hold

Az ellentétek
Vonzzák egymást. Kivétel
A mi esetünk.

szebb lenne minden
ha mi lennénk és nem csak
te meg én külön

Tatai tópart
locsogó habhulláma
mesét kuruttyol

Koromsötét éj
bársonyába villám vág,
fenyő-reccsenés

Még gyermek voltam, szertelen,
mikor ő itt hagyott.
Vonzották lelkét végtelen
miriád-csillagok.

Szilárddá dermedt
magad betakargatja
tündöklő éned

éledő gondok:
emésztetlen csontjaim
a hantok alatt

szívedből szóltál
bár gyöngyömre vágyódol
nem érheted el

A kacér szellő
hullámnyelvet öltöget -
partot nyaldosót.

mosolygó szemek
egy szívbe zárt szép portré
emléke örök