Amatőr Művészek Fóruma

Akkor az ajtót bezárom.
Aztán a csukott ablakhoz érve a függönyt is behúzom.
Most már csak én vagyok, tudom.
És ezt a szürke, kisatírozott csendet hallgatom.

Felkavaró érzelem
Mely engem összezavar,
Már nincs ész, sem értelem,
De ő is engem akar?

Tömését vesztett plüssállattá váltam.
Szavaim épp most is kimúlnak a számban.
Mint egy mutató az óra számlapján,
úgy jutok én is semmiből a semmibe.

A lócát elfedi a puha hó,
Melyen veled ülve lenne jó.
Pont, mint tavaly decemberben,
Hideg kezed kezemen, nem felejtem.

Félelmes magányban mindennap egyre görcsösebben fogadkozom; erőszakos hajótöröttként korhadó fák tiszavirág-életű deszkája még életmentő gyógyír is lehet! Tétova szándékoltságokon már mindenki mossa önös kezét, s ismét összeesküszik! Homályos vermekhez, kétértelmű, csélcsap szándékokhoz hasonlítanak már a másoktól ajándékba nyert ígérgetések! Harmatok gyémántgyöngyeivel egyre nehezebb tisztára mosni sebzett arcok redőnyeit! Echózó csöndektől visszhangos a befelé töprengő szív; körbe-körbe gyűrűznek rajta a láthatatlan-hangtalan fény-árnyak; önmagán is elidőzött pillanat röpke pazarlást végez szeszélyes akaratom lábnyomán!

Csendet egyenget,
süpped az éjfél.
Körül kerenglek
- úgy, mintha élnél…

Tegnap este megint találkoztam vele.
Annyira fájt.
Mondta nekem, ne hagyjam el.
Azt mondta, azért sír megint egyik szeme
mert nem láthat.
Azt mondta, fél.

Hiába szaladt el véled az elmúlás,
mint folt a ruhájához, hozzám tartozol.
Feslett életem emlékeddel fércelem,
s szakadt gúnyám büszkén hordozom.

Mióta nem vagy,
Nehezebbek a nappalok,
Folyton arra gondolok,
Hogy minden üresebb
Mióta nem vagy

Kitárja két kezét, mint susogó angyalszárnyak erezetes, finom szárnyait, s végzetpillanatokban végleg magunkhoz ragadnák s ölelnék azt, aki már elment! Évgyűrűk gyöngéd metszése, pecsétnyoma még motoz az ujjbegyek bordázott erezetein - létezik vérerek tobzódása -, megvalósult lángolásban csupán szavaink vádolhatók hazugsággal, ajkaink forró tettei nemigen!

nem tudom hogyan szeresselek
fogalmam sincs akarlak-e még
megőrülök néha annyira hiányzol
máskor nem kellesz hagyj békén elég

Szenvedek,
nem élvezem,
változtathatok,
de akkor vétkezem.
Sorsom ez
vagy a végzetem?

Rejtőzhetsz, úgyis megtalállak,
mert benne vagy minden pillanatban.
A lelket gyógyító szavakban,
s az éj árnyában is mindig te vagy.

Eltűnt életemből
az egyetlen barát.
Most már nem érdekel,
ha többé nem lát.
Eltűnt életemből
az egyetlenegy nő.
A miatta nyílt seb
egyszer majdcsak benő.

Ismeretlen
fájdalom ölel át,
kicsavart gerincemre
szögezted
hulló
csillagaid
sugarát.

a küszöbön felejtett nyomod
ahogy a kávéscsészét fogod
ahogy a napfény csillan rendre
rám mosolygó kék szemedbe'

Valami idegen.
Legbelül, idebent.
Mondd, hova jussak el?
Mondd, hova fussak el?
Itt állok egymagam.
Nincs társam, elhagytam.

Azt mondtad, nem adom fel soha,
erősnek is hittél tévesen,
de azt is mondtad, megváltoztam,
és ez módosít a tényeken:

Érezted már lágy szellő leheletét?
Tincseid közt mikor bújócskát játszik?
Vagy a színes mező puha szőnyegét,
Mely minden lépésnél újra virágzik?

Mondd, táncolsz-e velem a hóban
egy tangót, mikor a Hold megtelik
s csillámló ezüstös ragyogásban
csillagok lesik a lépteink?

Megjegyzés: 2018.02.22. pirkadat