Amatőr Művészek Fóruma

Egykor én is normális voltam. Az élet azon részeivel találkoztam, ami élményt nyújtott. Pozitívat vagy negatívat, az most nem számít: hatott. Ahogy mindenki más, végigjártam a sulikat, aztán dolgozni kezdtem, ebben semmi különös nincs, inkább az a furcsa, ha valaki nem fekszik be a társadalmi elvárásoknak. Főleg, ahol kemény a szülői nyomás. Mindegy, szóval így vagy úgy, de valahogy eljutunk a felnőttkorig, nagyjából végignyalva az aszfalttól elkezdve az élet habos tortáit.

Elkiáltanálak.
Csak persze nem tudhatom,
esni fog-e az eső.

Az eső csendben
szemerkél,
vízpermet hull
kibomló hajamra,

Szél zizzent levelet
búcsúsuttogással.
A nyár emléke már
nagyon messze szárnyal.

voltál
nyíló tavaszban
lágy fuvallat
felhevült testet
hűsítő
hitetlen szerető

Mióta elmentél, üresek a nappalok,
Nem világítja be fény a szobát, minden kopár.
Eddig ketten voltunk, s most egyedül ballagok,
Olyan vagyok, mint egy földhöz vágott pohár.

Ez annyira magyar, hogy közömbös.
Egy részében igaz, a többiben pedig jó volna annak lennie.
A hungarikum Pusztaság kinyúlt a nyugati zsarátra.
A vonatfülke összesárgult és én remeteként belenéztem a kilátásodba.
Elbóbiskolásomkor a kertünkben kergetőzünk egy boldog párkapcsolatban.

Megjegyzés: 2018. november 3-4.
Egy hortobágyi lánynak

Kihűlő párnám suttogva sóhajt az ébredésben,
ráncaiban csillagokról álmodik a hajnal;
elbújik tegnapról itt maradt beszélgetésekben,
lebben foszló homályban, dédelgetve álmos dallal;

a remény csak esti fény
hunyorgó csillagszeme
és jön a hajnal vakít
eltűnik a semmibe

Édes és keserű az emlék, mely fel-feléled bennem, mikor erre járok,
De most már céltalan, talán csak megszokásból tévedek még néha erre,
Vagy azt a régi világot keresem reménykedve, mely itt, ezen a helyen állott,
De az idő elmosta messze s most nem találom,

hullámok simítják
mellemet
érzem sziklákat
görgető kezed

Megjegyzés: Ober Enns - Petrovac - 07. 27.

Nem alszom, nem nyugtat most
éj, mély sötét,
pörgetem sorsom rozsdás,
vak kerekét,
tudatom éber múltba,
jelenbe lép,
holnapba hívó híd tart
még némiképp.

Ott fent ül! Igen a háztetőn. Az éjszakai felhők visszafelé nyújtják a város fényeit.
Visszafogottabbak a közterületek, harsányabbak az ipari létesítmények feletti foltok. A nagyra nőtt fekete fenyőt és az alatta sorakozó tujákat nézi.

Megjegyzés: 2018. augusztus 22.

Elhiszem még a mosolyt az arcokon,
És elhiszem még a kedves szavakat,
Pedig lelkem legmélyén régóta tudom,
Általuk csak áltatom magamat.

Földre vetve koronáját
megkezdi telelő-álmát,
látom, ahogy botladozom

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
kvantum és önámítás

Úszom álmaimban magukra hagyott tengerek időtlen tükrén,
A néma vízen messze, s beljebb;
Tátongó jéghegyek meredek peremén,

Holdat ölelve szunnyad az emlék,
surran az éjben mint apró bogár.
Szívdobogásom űz. Odamennék,
hol még karod nyugtató bölcsője vár.

Mert olyan lesz a test, oly' kihűlt és szikár
mintha élet sosem táncolt volna benne még
üveges szemek, a bőr szárazon kiált
bárcsak volna, akit ölelhetnék.

kihulltál belőlem
hangod
kezed
szíved
örvény
testem helyén
tátongó álomcsontok

Megjegyzés: a vers készülő Lélegzet c. regényem lírai betétje.

2018.06.

Akkor az ajtót bezárom.
Aztán a csukott ablakhoz érve a függönyt is behúzom.
Most már csak én vagyok, tudom.
És ezt a szürke, kisatírozott csendet hallgatom.

Tömését vesztett plüssállattá váltam.
Szavaim épp most is kimúlnak a számban.
Mint egy mutató az óra számlapján,
úgy jutok én is semmiből a semmibe.

A lócát elfedi a puha hó,
Melyen veled ülve lenne jó.
Pont, mint tavaly decemberben,
Hideg kezed kezemen, nem felejtem.

Félelmes magányban mindennap egyre görcsösebben fogadkozom; erőszakos hajótöröttként korhadó fák tiszavirág-életű deszkája még életmentő gyógyír is lehet! Tétova szándékoltságokon már mindenki mossa önös kezét, s ismét összeesküszik! Homályos vermekhez, kétértelmű, csélcsap szándékokhoz hasonlítanak már a másoktól ajándékba nyert ígérgetések! Harmatok gyémántgyöngyeivel egyre nehezebb tisztára mosni sebzett arcok redőnyeit! Echózó csöndektől visszhangos a befelé töprengő szív; körbe-körbe gyűrűznek rajta a láthatatlan-hangtalan fény-árnyak; önmagán is elidőzött pillanat röpke pazarlást végez szeszélyes akaratom lábnyomán!

Csendet egyenget,
süpped az éjfél.
Körül kerenglek
- úgy, mintha élnél…

Tegnap este megint találkoztam vele.
Annyira fájt.
Mondta nekem, ne hagyjam el.
Azt mondta, azért sír megint egyik szeme
mert nem láthat.
Azt mondta, fél.

Hiába szaladt el véled az elmúlás,
mint folt a ruhájához, hozzám tartozol.
Feslett életem emlékeddel fércelem,
s szakadt gúnyám büszkén hordozom.

Mióta nem vagy,
Nehezebbek a nappalok,
Folyton arra gondolok,
Hogy minden üresebb
Mióta nem vagy

Kitárja két kezét, mint susogó angyalszárnyak erezetes, finom szárnyait, s végzetpillanatokban végleg magunkhoz ragadnák s ölelnék azt, aki már elment! Évgyűrűk gyöngéd metszése, pecsétnyoma még motoz az ujjbegyek bordázott erezetein - létezik vérerek tobzódása -, megvalósult lángolásban csupán szavaink vádolhatók hazugsággal, ajkaink forró tettei nemigen!

nem tudom hogyan szeresselek
fogalmam sincs akarlak-e még
megőrülök néha annyira hiányzol
máskor nem kellesz hagyj békén elég

Szenvedek,
nem élvezem,
változtathatok,
de akkor vétkezem.
Sorsom ez
vagy a végzetem?

Rejtőzhetsz, úgyis megtalállak,
mert benne vagy minden pillanatban.
A lelket gyógyító szavakban,
s az éj árnyában is mindig te vagy.

Ismeretlen
fájdalom ölel át,
kicsavart gerincemre
szögezted
hulló
csillagaid
sugarát.

a küszöbön felejtett nyomod
ahogy a kávéscsészét fogod
ahogy a napfény csillan rendre
rám mosolygó kék szemedbe'

Azt mondtad, nem adom fel soha,
erősnek is hittél tévesen,
de azt is mondtad, megváltoztam,
és ez módosít a tényeken:

Érezted már lágy szellő leheletét?
Tincseid közt mikor bújócskát játszik?
Vagy a színes mező puha szőnyegét,
Mely minden lépésnél újra virágzik?

Mondd, táncolsz-e velem a hóban
egy tangót, mikor a Hold megtelik
s csillámló ezüstös ragyogásban
csillagok lesik a lépteink?

Rejtőzhetsz. Úgyis megtalállak,
mert benne vagy minden pillanatban.
A lelket gyógyító szavakban,
s az éj árnyában is mindig te vagy.

Csillagtüzű béke szállt az éj szívére.
Nem zavarja semmi - angyalpillanat -
álomtáncát járja, mákonyt hint szemére,
míg fel nem riasztja harmatvirradat.