Amatőr Művészek Fóruma

Nem alszom, nem nyugtat most
éj, mély sötét,
pörgetem sorsom rozsdás,
vak kerekét,
tudatom éber múltba,
jelenbe lép,
holnapba hívó híd tart
még némiképp.

Ott fent ül! Igen a háztetőn. Az éjszakai felhők visszafelé nyújtják a város fényeit.
Visszafogottabbak a közterületek, harsányabbak az ipari létesítmények feletti foltok. A nagyra nőtt fekete fenyőt és az alatta sorakozó tujákat nézi.

Megjegyzés: 2018. augusztus 22.

Elhiszem még a mosolyt az arcokon,
És elhiszem még a kedves szavakat,
Pedig lelkem legmélyén régóta tudom,
Általuk csak áltatom magamat.

Földre vetve koronáját
megkezdi telelő-álmát,
látom, ahogy botladozom

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
kvantum és önámítás

Úszom álmaimban magukra hagyott tengerek időtlen tükrén,
A néma vízen messze, s beljebb;
Tátongó jéghegyek meredek peremén,

Holdat ölelve szunnyad az emlék,
surran az éjben mint apró bogár.
Szívdobogásom űz. Odamennék,
hol még karod nyugtató bölcsője vár.

Mert olyan lesz a test, oly' kihűlt és szikár
mintha élet sosem táncolt volna benne még
üveges szemek, a bőr szárazon kiált
bárcsak volna, akit ölelhetnék.

kihulltál belőlem
hangod
kezed
szíved
örvény
testem helyén
tátongó álomcsontok

Megjegyzés: a vers készülő Lélegzet c. regényem lírai betétje.

2018.06.

Akkor az ajtót bezárom.
Aztán a csukott ablakhoz érve a függönyt is behúzom.
Most már csak én vagyok, tudom.
És ezt a szürke, kisatírozott csendet hallgatom.

Felkavaró érzelem
Mely engem összezavar,
Már nincs ész, sem értelem,
De ő is engem akar?

Tömését vesztett plüssállattá váltam.
Szavaim épp most is kimúlnak a számban.
Mint egy mutató az óra számlapján,
úgy jutok én is semmiből a semmibe.

A lócát elfedi a puha hó,
Melyen veled ülve lenne jó.
Pont, mint tavaly decemberben,
Hideg kezed kezemen, nem felejtem.

Félelmes magányban mindennap egyre görcsösebben fogadkozom; erőszakos hajótöröttként korhadó fák tiszavirág-életű deszkája még életmentő gyógyír is lehet! Tétova szándékoltságokon már mindenki mossa önös kezét, s ismét összeesküszik! Homályos vermekhez, kétértelmű, csélcsap szándékokhoz hasonlítanak már a másoktól ajándékba nyert ígérgetések! Harmatok gyémántgyöngyeivel egyre nehezebb tisztára mosni sebzett arcok redőnyeit! Echózó csöndektől visszhangos a befelé töprengő szív; körbe-körbe gyűrűznek rajta a láthatatlan-hangtalan fény-árnyak; önmagán is elidőzött pillanat röpke pazarlást végez szeszélyes akaratom lábnyomán!

Csendet egyenget,
süpped az éjfél.
Körül kerenglek
- úgy, mintha élnél…

Tegnap este megint találkoztam vele.
Annyira fájt.
Mondta nekem, ne hagyjam el.
Azt mondta, azért sír megint egyik szeme
mert nem láthat.
Azt mondta, fél.

Hiába szaladt el véled az elmúlás,
mint folt a ruhájához, hozzám tartozol.
Feslett életem emlékeddel fércelem,
s szakadt gúnyám büszkén hordozom.

Mióta nem vagy,
Nehezebbek a nappalok,
Folyton arra gondolok,
Hogy minden üresebb
Mióta nem vagy

Kitárja két kezét, mint susogó angyalszárnyak erezetes, finom szárnyait, s végzetpillanatokban végleg magunkhoz ragadnák s ölelnék azt, aki már elment! Évgyűrűk gyöngéd metszése, pecsétnyoma még motoz az ujjbegyek bordázott erezetein - létezik vérerek tobzódása -, megvalósult lángolásban csupán szavaink vádolhatók hazugsággal, ajkaink forró tettei nemigen!

nem tudom hogyan szeresselek
fogalmam sincs akarlak-e még
megőrülök néha annyira hiányzol
máskor nem kellesz hagyj békén elég

Szenvedek,
nem élvezem,
változtathatok,
de akkor vétkezem.
Sorsom ez
vagy a végzetem?

Rejtőzhetsz, úgyis megtalállak,
mert benne vagy minden pillanatban.
A lelket gyógyító szavakban,
s az éj árnyában is mindig te vagy.

Eltűnt életemből
az egyetlen barát.
Most már nem érdekel,
ha többé nem lát.
Eltűnt életemből
az egyetlenegy nő.
A miatta nyílt seb
egyszer majdcsak benő.

Ismeretlen
fájdalom ölel át,
kicsavart gerincemre
szögezted
hulló
csillagaid
sugarát.

a küszöbön felejtett nyomod
ahogy a kávéscsészét fogod
ahogy a napfény csillan rendre
rám mosolygó kék szemedbe'

Valami idegen.
Legbelül, idebent.
Mondd, hova jussak el?
Mondd, hova fussak el?
Itt állok egymagam.
Nincs társam, elhagytam.

Azt mondtad, nem adom fel soha,
erősnek is hittél tévesen,
de azt is mondtad, megváltoztam,
és ez módosít a tényeken:

Érezted már lágy szellő leheletét?
Tincseid közt mikor bújócskát játszik?
Vagy a színes mező puha szőnyegét,
Mely minden lépésnél újra virágzik?

Mondd, táncolsz-e velem a hóban
egy tangót, mikor a Hold megtelik
s csillámló ezüstös ragyogásban
csillagok lesik a lépteink?

Megjegyzés: 2018.02.22. pirkadat

Rejtőzhetsz. Úgyis megtalállak,
mert benne vagy minden pillanatban.
A lelket gyógyító szavakban,
s az éj árnyában is mindig te vagy.

Csillagtüzű béke szállt az éj szívére.
Nem zavarja semmi - angyalpillanat -
álomtáncát járja, mákonyt hint szemére,
míg fel nem riasztja harmatvirradat.

Bánat-dallam röppenti az éjsötétet.
Belegubancolódnak kósza fények.
A csend utána hallom, szinte olvad.
Lábujjhegyen oson be a holnap.

Évekig hordott óvón,
mint csendet az éj.
Köpenye voltam,
takartam tél szegletén.
Nyáron puha kelme,
gyűrt ing mellkasán,
szellő lebbentett.

Ez az ezeregyedik éjszaka. 999 volt eddig, plusz az első. Ha megfordulsz, láthatod, hogy a 666-ot írjuk le. Az elsőn még pezsegtem. Úgy éreztem, hogy a világ a lábaim előtt hever: a pipacsok hajbókolnak, míg fényesebben ragyogok a napnál. Úgy lélegeztem, ahogy más táncol. Úgy nevettem, olyan felhőtlen szabadsággal, mintha valahol mégis csak tudtam volna, hogy a napjaim meg vannak számlálva -
- hogy az első után számolni kezdem a napokat.

Hajnalodik; úgy érzem lelkemben
Dereng a remény -
Közeleg az idő hogy rám találj s
Általad perzselő fényemben pompázzak.

Mindig éjjel van. Még azelőtt elaludtak, hogy megoldották volna az időutazás problémáját.

Jonny megborzongott a hegy huzatos csúcsán, ahol hűs szellő cirógatta karjaiba Jinny-t. Csak néhány órácskára nyíltak éjre a lila orchideák, a napkelte bronz fényével mind magányba zárták szellemüket. Ahány virág, épp annyi szempilla hullámzott a nő álomra zárt szemén – az ábrándok tartották ébren a férfit. Virrasztott.

Szunnyad a hév, a bolond láz,
az ajkamat válladra vonzó erő.

Mellőzve minden eufóriát,
e szentimentális áradat

Talán csak a romos házak közt
nyugvó szél volt az mi dohogott,
mert felverte zokogó szívem
csendesen zsongó moraja,

Édes drága
nagyanyókám!
Hogy hiányzol
nékem!

Volt, hogy sötét éjjel,
Fiatalos szenvedéllyel,
Útra keltem érte,
Gázpedálra lépve.