Amatőr Művészek Fóruma

Hova tűntél, mi lett veled?
Mennyei mosolyod tán elveszett?
Aggódsz, rágódsz és agyalsz
Olyanon, ami úgyis megmarad

Andalogva, mozdulatlan
Önmagamban magányosan.

Gondolatban, akaratlan
Hozzád bújok aranyosan.

Nyersen még szép kalácsnak látszott,
mosolyogva kelt nagyra,
tettem bele cukrot, mákot,
gondoltam, elteszem holnapra.

Fekszel a sötét szobádban
világít a telefon akár
az ablakodon át bevilágító hold,
de miután lehúztad a redőnyt, már
nem ugyanaz, valami hiányzik,
mint mindig, és fekszel a sötét szobádban -
egyedül, némán.

Elfogyott a kávé, bevallom, én voltam,
egy ideig mászkálok még holtan, és kávé mellé erőt is veszek a sarki boltban,
de még maradnék aki lettem.

Sosem nevettem.

Az öltönyös úr és a pincérnő

A fogadóban félhomály úszkált lassú bódulatban. Megtelepedett a fém lámpabúrákon, a kopott, sör- és szendvicsektől pecsétes asztalokon, amelyek közepén itallap és evőeszközök álltak egy fémpohárban. Megült a rozoga, háromlábú bárszékeken, amelyek felületét kifa-kult, a zöldellő mezőkön és omladozó, szürke pályaudvarok rakodótelepén elnyűtt Levi’s nadrágok csiszolták fényes, simára. Megállt a vendégek kalapján, arcán, az orruk hegyén. Megmaradt a wurlitzer plexijén, de nem a lemezek címeit suttogó papírfecniken, a száradt filcen sem, mert a plexi alatt voltak. A lemezek meg a wurlitzer gyomrában.

Száll a madár a magasba,
keringőzik ide, oda mintha
várna valamire, talán az én
fájó szivem üzenetére.

hogyha jönnél
szirmokat bontanék mint a fa
illatos almavirág lennék
a napnak elállna a szava
és simítanál
rajtam reszkető fénylepkék

Nem fáj. Ismerős az út
a lépés a levegő.
Ki az utcán jobbra,
ott majd szembejő’
a kereszt, ott fel-fel
a hegytetőre,

sárgult levelek, talpam alatt zizegnek, 
az eső, mossa az emlékeket.
fájó sziveket.

Sokszor úgy érezzük olyan, mint egy fejfájás,
De nem múlik nincs megállás,
Egyedül érezzük jól magunkat,
Kilátástalannak érzem utam,
Mikor kimozdulunk egy társaságba,
Magányosnak érzem magam,

Mintha nyár lenne...

Télbe öltöztem, és éppen annyira van hidegrázás,
mint amennyire a madarak beszélgetnek a fejemben.

Azután szépen, lassan elhalkulnak.

Kikötő

Hullámrétet szánt a leolvadó Nap.
Fregattmadár árnya siklik,
szárnya alá kap a narancsos délután.
Halászfalu remeg a szélben.

Szürke még a reggel, ősz van.
Nedves macskaorr szuszog nyakunkba, hangos dorombolásra ébredünk. Még lopunk egy picit a takaró melegéből, majd irány a konyha. Menet közben ételt töltünk a cicatálakba, arcot mosunk félig éberré, toporogva várjuk a kávét.
Kávéillat, cigifüst, csend, világosodó égbolt. Lassan felébrednek a szavak is.

Gyökeret vert a múlt
szikla-szívembe,
mint párnátlan csontkéz,
úgy markolja körbe a magány,
s morzsolja lassan szürke homokká.

… Persze, szerelem – röhögött fel magában, ahogy visszafordult az első lépcsőről, a csatornafedélre pöckölte a csikket, mikor belépett a bárba. A füst kört rajzolt a metszően hideg éjszakába. Olyasféle kört, amiről bármikor el tudod képzelni, hogy vérvörös szemű lidércek ugranak ki belőle, aztán egymás foltokban hulló fekete szőrét rángatva idétlen vigyorral a fejükön ugrálnak körül, tépve az inged, taposva a cipőd, a nadrágod szárát gyűrik csak azért, hogy kint maradj ebben a városi, szóval neonokkal tűzdelt sötétségben.

... és nem azért,
mert elhagytál engem,
hátat fordítva nekem,
mondván, hogy nem szeretsz;
nem azért sírok én,

Viszed magaddal
ezt az ócska nyarat
őszt raksz le az ajtók elé
hűs esőket locsolsz a szürkére
köddel takarod a vadont
belül és kívül.

Kavarog a hó a fák ágain,
könnycseppként zuhan le a földre,
táncoló pelyhekben cikázik,
a lámpafényben pislákolón, csillogón
ragyog.

Nevetésünk keserű.
Tükörszilánkok
a szemeid.
Látni szeretném
tegnapom a mában.

Az ajkam nyílna, beszédre.
Ki kell mondjam, hogy megértse,
De mindenem azt üvölti: Még ne!

Lopott az idő, amikor élhetek.
Lopottak a percek, a lélegzetvételek.
Lopott a csend, a hang, az árnyak.
Lopott a világ, ahol megtalállak.

általad fogannak meg bennem
apró szózigóták osztódnak
emlékplacentám táplálja
szeretetzsinóron át

Éppen elkezdődött, s már véget ért a nyár.
Valami fájdalom bolyong... játszik...
Felhők mögé bújt a napsugár.
Éppen megszáradtak
a kiterített ruhák.
Pár óra volt a napfény,
szürke lett a világ.

Ólom az éjszaka
és azt is vak csigák húzzák
a testem meztelen
bőrömet takarók nyúzzák.

ha ismerném a kottát
zenét írnék hozzád
hegedűk és fuvolák
szerelemről mesélnének
dob verné a ritmust

gyűlöltelek amikor
rám rúgva az ajtót
padlóra küldtél
elnémítottál
befogtad a szemem
elzártál a külvilágtól

Valahol a csend magja
gyökeret vert bennem,
magányosság táplálja,
s amit eltemettem.

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt.

A lenyugvó nap
vére festi a tengert,
a nyugágyon
elfelejtett gondolat.

ha lehetne
mélyre szívnám a friss
levegőt szomjas tüdődbe
bordáim íve alá
szívem ritmusára keringene
a vér ereidben

szám mosolyra szemem
tavaszra éhes szerelembe
esem az első rüggyel
része vagyok a természet(em) nek
szikemarta folyómedreimben

hiányzol
pedig mellettem fekszel
körém fonod az éjszakát
átszellemül az idő
nyomod a nyomomban jár

Fulladozok.
Szívem maradék rejteke is kiapadt.
Tartalékaimat kilőttem az űrbe.

Várni, csak várni reménykedve.
Falba vésni a sok vékony strigulát.
Csendben elfogyni testben, lélekben,
a tükörben számolni a ráncok vonalát.

Peregnek lassan a percek.
Fájdalmas ritmus a csend.
Emléked bennem serceg.
Dobban a szív idebent.
Fehéren folynak a képek,
álmos a tudat is még.
Szemeid szemembe égtek,
egyben a zöld meg a kék.