Amatőr Művészek Fóruma

Lovam sörényébe kapaszkodva,
repültem a végtelenbe, álmomban.

Megragadt emlékképek,
üres koporsó, négy fal között.
Félig telt boros poharat,
muslincák lepik.
A toll megszaladt, szárnya megszökött.

Szerelmes szavakban, üres szavakkal, tekintek a naplementére,
Szeress még arra kérlek,
szívemben száz emlék éled.
Képeinket nézve, hiányzik érintésed,
Ajkaid, szemeid tündöklése,
Fejed hajtod kebleimre, ahogy sárgállik az ég, majd rózsaszín, végül kék.

Szaggatott fényképen
bámulom énképem.
Varázslat nem történt
lelkemet megtörték.
Vízzé vált véres könny,
szenvedés és közöny.

Mit szeretnék?
Magam sem tudom...
Egyik percben
élni és élni hagyni
a másikban
újra csókolni.

Száraz nyárfa áll a dombon
csontkarjával imádkozik,
nem gondolkodik a sorson
életéhez ragaszkodik.

Ősz van,
Nyári mosolyod játszik még,
Barna szemed lopva villan,
Bennem még.

Kint a nagyvilágban, az élet alján
ábrándozom egy régi házról.
Édesapám, nagyon hiányzol!
Itt rám se néznek. Te még szeretsz talán...

Megjegyzés: illusztráció a bibliai történethez

Megosztok most egy szösszenetet,
nem várok érte köszönetet.
Nem vagyok elég kifinomult,
lélekben kísért még a múlt.

Lehet, hogy az agyad egy crackhalmaz
De ha eléggé ordítok meghallgatsz
Ülhetsz a szobádban, sötétben egyedül
Magányod pakkonként kettőfélbe kerül

Eltelt már egy évtized,
Csontjaimban érzem
Elrepülhet több is
De sosem leszek készen

Bolondok bohóca,
bohócok bolondja,
mondd kinek írsz és mit?
Az élet jön és megy,
a halál megtalál.
A filmnek vége, snitt!

óvatosan ölelem anyám
törékeny testét már átmosta az idő
de szeme még most is
úgy csillog mint gyermeki
lábamon a kiscipő

Lebegés a légüres térben,
úszás a víz felett.
Köd-párából arcomba csapó
kén-szagú lehelet.

nekem még minden nap ott vagy
emlékeimben az öreg ház
apró szobájában
ott fekszel kortalan ágyadon
a távolból is látom
nem nem öregszel meg

Mellőzöttnek érzem ma magam.
Nem is hallja ma senki szavam.
Megfojt a magány sűrű köde.
Én csak úszok, sodródok vele.

Néma csendből szült hahoták,
Szökött voltál ott, rabja karjaimnak.
Az egyedült benned látom,
Mert nincs már, kinek elmondjam..

Történt egyszer, nem oly régen.
Csodák szőtte, szép Bakonybélen.
Hét esztendőre elvonult Gellért.
Remeteként imádkozva lelki csendért.

Vártalak!
Nem jöttél,
egyedül vagyok,
kínlódok,
esik az eső
fáj az unalom

Köröznek a fecskék
mint egy füstös emlék
ruhátlan a nyár

Ha két szemem
vakká lenne...
A sőtétség ölelné minden percem?
Vagy talán ki tisztúlna elmém,
s életem nem egy gyufaszál leégett végéhez mérném.?!

Halkan szöszmörög a gép,
Pár kattintás csak.
Ezek az oldalak fel nem oldanak,
Csak untatnak.

Halkan szuszmorog a város,
Lassan elbódít,
Kell pár pillanat, néhány éles perc,
Ami átlendít.

Hogyan választhattam volna a mindent,
semmiért cserébe?
Láttam romokban lelkedet,
láttál porba hullni,

Minden egyes versem fájdalomból íródott,
Minden egyes percem kárhozattal vívódott,
Minden amit szerettem elhagyott már régen,
Minden amit ismertem megváltozott szépen,

Megfagyott lelkem
téli-álmát alussza
húsból s csontból
lassan rothadó
Palota...

hajnali háromkor
tajtékot vet az idő
megrendül
bámész bérházak
behunyt balkonján

Minden reggel
félig a sárban fekve
ébredek az első hajnali fénybe.

Napnyugta!
Nem kerestem hírnevet, mint
Szürke veréb száraz ágon,
Vártam, előttem mindenki mehet.

Írhatnék érzelmes verset
De nem akarok.
Lehetne bosszús egy mű
Mmm, nem akarom

Ha nincs vihar, nincs fejlődés
Eső nélkül a föld is meddő marad
Ha van vihar, van fejlődés
Kiszáradt medrekbe, zúgó patak dagad!

Hetednap jött érte a megváltó halál,
fájdalma ostorként csattant a szívemen,
kiszállt apám lelke a kórház ablakán,
létemben csak emlékeimben lett velem.

Anyám gyenge kezét
párnájára téve,
örök álom hullott
fáradt két szemére.

Kertben játszottunk mint két tündér,
De te szépen lassan felcseperedtél.
Elérted a tinédzser kort
Mikor már szíved is dobol

Mindig csodáltam őt, kinek volt istene,
imája és hite: nem rendült meg sose.

Dörgött a sok fegyver, kinn az orosz fagyban,
nem akart ő menni, vitték egy vagonban,

csacsogtál én másra figyeltem
hangod volt andalító keret
észre sem vettem ahogyan
ünnepi ruhába öltöztetted
szavaiddal köröttem a teret

Persze, te még senkit nem vesztettél el, önmagadon kívül. De hogy megértsd ezt, létezned kell, önidőd meghatározására. Kimérheted magadat a világra, s az majd jelzi, ki is vagy. Fellélegzel. De nem igazából, nem mélyből, hisz a világ csupán egy gyűjtőnév.

Hova tűntél, mi lett veled?
Mennyei mosolyod tán elveszett?
Aggódsz, rágódsz és agyalsz
Olyanon, ami úgyis megmarad

Andalogva, mozdulatlan
Önmagamban magányosan.

Gondolatban, akaratlan
Hozzád bújok aranyosan.

Nyersen még szép kalácsnak látszott,
mosolyogva kelt nagyra,
tettem bele cukrot, mákot,
gondoltam, elteszem holnapra.

Fekszel a sötét szobádban
világít a telefon akár
az ablakodon át bevilágító hold,
de miután lehúztad a redőnyt, már
nem ugyanaz, valami hiányzik,
mint mindig, és fekszel a sötét szobádban -
egyedül, némán.