Amatőr Művészek Fóruma

szám mosolyra szemem
tavaszra éhes szerelembe
esem az első rüggyel
része vagyok a természet(em) nek
szikemarta folyómedreimben

Tart még a karom fiam,
sebeid lüktetnek szívemen,
ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
kínban ölni lelkemet látni téged - így:
azt felelném: akarom! Tart még,
tested nem teher, kezem közt lüktet
minden álmod, én hoztalak e létre,
és én is viszlek el.

Ki vagy te?
Ki szelíden szólni jöttél
a jóság szavával
az ébredőkhöz.

ha a világvégének vége
egy parkolóőr kiég
mint villanykörte a verandán
a meccset én is feladnám

Először azt hittem, hogy meghalt a szék, de a kolléganőm azt mondta, hogy a székek nem halnak meg, mert amúgy is halottak az elejétől fogva, vagyis nem éltek soha, tehát nem halhatnak meg. Nem értek egyet, szerintem minden szék él, és minden széknek megvan a maga meséje.

Fulladozok.
Szívem maradék rejteke is kiapadt.
Tartalékaimat kilőttem az űrbe.

Várni, csak várni reménykedve.
Falba vésni a sok vékony strigulát.
Csendben elfogyni testben, lélekben,
a tükörben számolni a ráncok vonalát.

Semmi baj ízű árnyékszáj
Suttogó éj halk küszöbén
Belépsz magaddal hozott idő
Mint ezüst verejték
Lassan csurog végig hátadon.

Hogyne tudnám,
a jó pap hótig tanul,
világéletembe nem bántottam egy papot se,
pedig az a Tamás - gyanús a tévébe,
üdvözüljék szépen,
ahogyan reverendába illik.

a semmi kiégett
pygmalionként rég
járatlan út szélén
jégből hizlalt torz
szoborrá formálta
megunt rémálmát

Az éj fátyla hullik rám
a csendben, szobám
falán üldögélő magány,
behálóz a szürkeség,
simogatja bőröm, mintha
szánná az álmatlan éjszakát.

Hideg hömpölyög a párnán;
vetetlen paplan-alom alá
álmaim hétrét hajtogatom.
Mellé dőlök, mint krumplik

Arcod lobogó brokátmező.
Mélytengeri árok a szemedben.
Mosolyod méregben oldott kép;
könnyű és szép,
s mint harcoló egység,
végletekig kegyetlen.

Ébredezők fura panoptikumában tükör
telefonba révedt emberek metrókocsin
vigasz-figura csendben morajló sínek
összekulcsolt kezekre csukódó szemek 
áramszedők csikorgó elme rágta adat

Roppant súlyomon lebegsz,
alant halakkal játszó napsugár.
Menekülve hajlékomba zúdulnak
a kék szemű tengerek.

Schrödinger verset írnék,
benne zsákbamacska
a kontextus-halál
lenne, hol..

Tajtékzó áradást tükröző palack vagy
de mégis üres - szellem(ed) messze jár
nehéz vágyaktól sóhajtó éjszakai tündér
néz befelé az ősztől nyúzott ablakon
tenyeréből jégvirággyönyör szivárog.

Megjegyzés: Közös vers Hatházi Áronnal.

Dermedt csendben
percek ütemei dobolnak füledben,
ölelj, ölelj, ölelj még.

Kovács bácsi most is, mint minden advent harmadik vasárnapját megelőző pénteken, a szerény ebéd elfogyasztása, majd a szokásos egy pohárka bor szertartásszerű lassúsággal történő elkortyolása után felvette a gondosan kikészített ünneplő ruháját, a patyolatban már egy héttel korábban kitisztíttatott kabátját, fejére tette elnyűhetetlen kalapját, majd elindult a postára.

karóra tekert
lélektelen báb
nézi az örökbe
forgó horizont
tájmetsző pengéjét

Mocskondiázok, képről-képre, a szemfényvesztés
sötétségbe ír mindent, elvégre kont(ent)-rasszt teremt,
új fajba vágja fejszélét, Kocc-tan ez..

.. így hát..

szól a néma.
csapból csepeg valami átlátszó nedű,
mindegy nekünk, hisz édes a kín,
és az öröm szánkban gyomorkeserű.
az alkohol méltatlan.

A történethez hozzátartozik egy tény, mégpedig az, hogy kitalált, véletlenül sem kitálalt, vagyis egy mese, amit nem a nép költött, csak egyetlenegy ember, vagyis nőszemély, akinek a gondolkodásra használt szerve túl pihent állapotba került ahhoz, hogy egyáltalán ilyesmi megfoganjon laza agytekervényei csavarodó sávjaiban.

Sebes idő szaggat
fáradt, ráncos kezet,
megette a rozsda
az avítt szemfödelet,
rongyos foszlánya
alig takarja
vértelen testét,

Belesimul a csendbe
fáradt, ráncos keze,
teszi a dolgát,
lassan... fogy ereje.
Ereje, ideje,
tudja ő ezt jól,
akkor sem tudja otthagyni,
a befejeznivalót.

Eltévedtem a világodban...
Valahol benned létezem...
S bár most egyek vagyunk,
én mégsem érezlek.
Csak úgy hiányzol, ahogyan
Fájhat a félelem.
Csontig hatol,
minden rést kitölt.
Nem enged, görcsbe ránt.

Anyám egy térkép volt
a sivatagokon át egészen a jeges sarkokig
Két marokkal szórta szét
de nem szerette a városokat.
Arcán tűzhányók és tengerszemek
csillogtak abban a furcsa fényben
úgy hívták a Hold.
Sosem érték el de hittek
valamiféle ár-apályban.

Szerelmed
tompán se hallom már,
ólmos szavaiddal elöntötted útját.
Bizonyos törvények szerint
ekkor
a lélek felzabálja a szívet,
s helyére piszkít egy jókorát.

Lógunk egy kötélen a hold alatt.
Egymásnak fordulva tép a szél.
Szemünk kiszáradt üveggolyó.
A vihar utáni csend beszél...

Réteken át a királyság összes unott szeles öble
zúgva viháncol együtt, - hó csöpög, ömlik özön,
egyre szitál igazán és összevon édesen ölbe -,
áfonyaágaivá hullnak odább a rögök.

Csámborgok üveges szemű
nincstelenség a társam
családról rég levált hímnemem
hörpöli a 40%-os eufóriát

Mások azt mondják róla, hogy ő a pám.
A pám nem tudja, mikor van a névnapom
és ha az övére sms-t írok, nem tud válaszolni.

Ha csendem lehetnél,
képeslapokat küldenél a Holdról.
Fedetlen szélként lobogtatnál szeplőtelen ruhában.
Mélabús fogaskerék-sarkantyúd csizmádon,
fejeden Winehouse-darázsfészek.