Amatőr Művészek Fóruma

Csillámpala szikrázott az égen,
fényköröket húzott az útra,
éhes kutyaként a szenzáció
száraz torka szomjazott az újra.

Harmincas, átlagos megjelenésű férfi lépett ki a kétemeletes elmegyógyintézet tetejére, de mielőtt még becsukhatta volna az ajtót, egy angyal is utána surrant. Gyönyörű volt, mint az angyalok általában.
- Okkal nem szóltam, hogy feljövök. - állt elé összeráncolva szemöldökét Thomas, a férfi. - Kicsit egyedül szeretnék maradni, kérlek tartsd ezt tiszteletben.
- A szobádban bármikor lehetsz egyedül. Mért kellett ehhez feljönnöd ide? - furcsállotta a fehér szaténruhás lény, bár a hangsúlyból sejteni lehetett, hogy ismeri a választ.

Olajfoltos fémvirágot
Szíved mellé tűzve hordod,
Átéred a nagy világot,
Rozsda marja mégis álmod.

Egy kifejlett androgün zabálta
tele szájjal a hókiflit a piacon,
- zabpelyhet szórt rá arája -
mellé tej, belefőzve némi maláta.

- Elnézést! Meg tudná mondani, mennyi az idő?
- Négy óra tizenöt perc pontosan.
- Oh, köszönöm és bocsánat, hogy megzavartam az olvasásban.
- Nem zavar. Csak épp átfutom a mai sport híreket.
- Jajj, bocsánat, hogy rákérdezek, és nem is zaklatom utána tovább, de olvasta esetleg, hogy mikor lesz lomtalanítás a Bethlen utcában? Tudja hetek óta erre várok, de sehol semmi hír. Már lassan belefulladok a sok fölösleges kacatba.

Az elismerés sose sok,
ha összegyűlt rá az ok.
A tanár úr rászolgált,
munkájában meg nem állt,

Kikötő

Hullámrétet szánt a leolvadó Nap.
Fregattmadár árnya siklik,
szárnya alá kap a narancsos délután.
Halászfalu remeg a szélben.

Rácsok mögött halálomig,
elárultak, ez vár rám.
Menthetném, de nem tehetem,
hazug szót nem vallhat szám.
Vörös kereszt bal vállamon,
szívembe ég, viselem.
Hitem, melyet hűen vallok,
árát vérrel fizetem.

Megjegyzés: Non omnis moriar - Nem halok meg teljesen

Mondjam azt,
hogy dobozban,
ott lakik a gonoszban;
mi zajlik egy bohócban?

Szürke még a reggel, ősz van.
Nedves macskaorr szuszog nyakunkba, hangos dorombolásra ébredünk. Még lopunk egy picit a takaró melegéből, majd irány a konyha. Menet közben ételt töltünk a cicatálakba, arcot mosunk félig éberré, toporogva várjuk a kávét.
Kávéillat, cigifüst, csend, világosodó égbolt. Lassan felébrednek a szavak is.

Újra és újra kijön.
Azt mondják, minden betegség egy gyerekkori plüss gondolataiban keresendő.
„Undorodom az érintésedtől! ”
Kicsit kétségbeejtő ezt egy négy éves szájából hallani.

Gyökeret vert a múlt
szikla-szívembe,
mint párnátlan csontkéz,
úgy markolja körbe a magány,
s morzsolja lassan szürke homokká.

… Persze, szerelem – röhögött fel magában, ahogy visszafordult az első lépcsőről, a csatornafedélre pöckölte a csikket, mikor belépett a bárba. A füst kört rajzolt a metszően hideg éjszakába. Olyasféle kört, amiről bármikor el tudod képzelni, hogy vérvörös szemű lidércek ugranak ki belőle, aztán egymás foltokban hulló fekete szőrét rángatva idétlen vigyorral a fejükön ugrálnak körül, tépve az inged, taposva a cipőd, a nadrágod szárát gyűrik csak azért, hogy kint maradj ebben a városi, szóval neonokkal tűzdelt sötétségben.

Túlfeszített húr, galambok a kéménybe gabalyodva
két villamos között partizán álmok rohannak át a zebrán
felettük esőfelhők, csapadéktalan üres szobák alattuk
fegyvertelen lidércek csüngnek a nagypárna szélén
kávéfőző sziszeg a bal fülembe, a konyha nagyon távol.

Reggel ha felébredek,
hálát adok Istennek,
hogy még itt vagyok,
közöttetek lehetek,
égiek és földiek.

Viszed magaddal
ezt az ócska nyarat
őszt raksz le az ajtók elé
hűs esőket locsolsz a szürkére
köddel takarod a vadont
belül és kívül.

Kavarog a hó a fák ágain,
könnycseppként zuhan le a földre,
táncoló pelyhekben cikázik,
a lámpafényben pislákolón, csillogón
ragyog.

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca; tétova –
és olyannyira gyámoltalan.

Hűvös és persze összegyűrt
olyan éles sarkokkal
amelyek átvágják akár a bőrt is
azért a néhány léha vércseppért
ami zsebkendőben vagy lenyalva
végzi sóhaj-kutyák közt merülő délutánokon.

Nevetésünk keserű.
Tükörszilánkok
a szemeid.
Látni szeretném
tegnapom a mában.

aludtak a kések konyhafogason
megfojtva, halálba hanyatlón
londoni viaszlány jött párizsi kilátással
és Miss Weasley boákkal a kifutóra
színvörösben pompáztak a hotelszobák
újságpapírba csomagolt kegyelem

Hajnal négytől reggelig
megritkul keserű a levegő
az idő hosszú selyemsállá nyúlik
persze nem fojt meg
csak irigyebben adagolja az oxigént.

Kutyák lábnyomai
csapják a szürkeséget
- szekrény reccsenése -
keresik a csőcseléket.

Szerelemből születtem,
nélküle éltem.
A szerelem éppen haldokolt,
mikor a vílágra jöttem!

Az ajkam nyílna, beszédre.
Ki kell mondjam, hogy megértse,
De mindenem azt üvölti: Még ne!

Elképzeltem, milyen neki az alkonyat.
Napról napra jobban
látszott a belseje.

Tihamér ezen a reggelen is ugyanúgy pattant ki az ágyból, mint általában, amikor megszólalt ágya mellett az ébresztőóra. Hunyorogva végigpásztázta szemeivel a hálószobáját, felhúzta a redőnyt, hogy eloszlassa a félhomályt, majd odabotorkált a fürdőszobához. Miután elvégezte folyóügyeit, különös dologgal folytatta a reggelt. Izgatottan az asztalához rohant, amelyen ott hevert a "bibliája": a Magyar Szólások- Közmondások Kézikönyve. Minden reggel fölcsapta a kézikönyvet egy oldalon. Rábökött látatlanban egy közmondásra, és meg volt győződve arról, hogy az lesz az aznapi útmutatója.

Remeg az esti lég
hideg borzongással 
törik össze 
a fény
elmerengő
madár hangokon
elmém
röpte-szavakkal
teli erdő.  

Szembefordult a hálószoba ajtajával. Ha tévedett, már csak másodpercek vannak hátra életéből.

Két hete, pénteken a szokásos bevásárló körutamon voltam a városközpontban.

A kisboltban az egyik ismerősöm előadott egy medvés nyuszikás viccet. Léteznek az ilyen humormorzsákhoz nagyon hasonló mesék is; a gyerekek élvezik, amikor hatalmas, erős, de kissé lomha észjárású állatok kicsi, védtelen, ugyanakkor agyafúrt társaikkal keverednek erő- kontra elmefitogtatós, de még inkább átverős, vagy megtréfálós szituációba.

azt az egyetlen örömöt
kellett volna
tölgyfává válva látni
de ő csak ment tovább a járdán
hátra sem simította a haját

- Gizike, hozná a kávémat?

- Mindjárt viszem főnök, csak nem találom a cukrot.

- Mindig is cukor nélkül ittam a kávét. Mi ütött magába?

- Jaj, bocs főnök, teljesen szétestem! Már azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Elég zűrös mostanában az életem.

Vércseppek írta kotta-hangokat 
koptat a szél.  
Suttogása drótfonat útvesztőbe 
zárt értelem.

gyűlöltelek amikor
rám rúgva az ajtót
padlóra küldtél
elnémítottál
befogtad a szemem
elzártál a külvilágtól

Valahol a csend magja
gyökeret vert bennem,
magányosság táplálja,
s amit eltemettem.

azt
hittem
róla hogy
jó parti lesz
nem bomba-gyáros