Amatőr Művészek Fóruma

Hová lett a világ dicsősége?
Hol vannak a jó nagyseggű lányok?
Jóízkacajú, bájos galambocskák,
Bolondság, hogy én csak rátok várok?

Hová lett a józan eszű férfi
Vágyát gyötrő női ideállja?
Természetellenes diétára fogva
Rohannak az anorexiába!

Dicsőség Istennek,
Dicsőség Istennek a magasban,
Ki tévelygésbe vezetett bennünket,
S nevet a halálon a halhatatlan.

Akkor az ajtót bezárom.
Aztán a csukott ablakhoz érve a függönyt is behúzom.
Most már csak én vagyok, tudom.
És ezt a szürke, kisatírozott csendet hallgatom.

A szív, ez a kis

húscafat, gondolt egy merészet, és

rájött, hogy a végzet őt jelölte arra a posztra,

hogy az észt ossza!

Sötét árnyak levegőben szállnak,
Rég letörött szárnya a szabad madárnak.
Álmokat szőtt a rusnya pókocska,
Szeretőjét a gyáva rég megcsalta.
Világot romboló szelek járnak,
Feketék lesznek a fehér árnyak.

S mondottam, ember, dolgozz!
Hát, lőn nagy dolgozás!
Mert az életért fizetni kell,
Ez, sajna, nem vitás.
Így lett az ember az egyetlen állat,
Kinek a vállára millió súly támad,

A lócát elfedi a puha hó,
Melyen veled ülve lenne jó.
Pont, mint tavaly decemberben,
Hideg kezed kezemen, nem felejtem.

Mintha villám csapna a villámba
Közvetlenül a falat bekapásakor,
Oly váratlan volt a látomása,
Fél unicum, egy deci almabor...

Félelmes magányban mindennap egyre görcsösebben fogadkozom; erőszakos hajótöröttként korhadó fák tiszavirág-életű deszkája még életmentő gyógyír is lehet! Tétova szándékoltságokon már mindenki mossa önös kezét, s ismét összeesküszik! Homályos vermekhez, kétértelmű, csélcsap szándékokhoz hasonlítanak már a másoktól ajándékba nyert ígérgetések! Harmatok gyémántgyöngyeivel egyre nehezebb tisztára mosni sebzett arcok redőnyeit! Echózó csöndektől visszhangos a befelé töprengő szív; körbe-körbe gyűrűznek rajta a láthatatlan-hangtalan fény-árnyak; önmagán is elidőzött pillanat röpke pazarlást végez szeszélyes akaratom lábnyomán!

Tegnap este megint találkoztam vele.
Annyira fájt.
Mondta nekem, ne hagyjam el.
Azt mondta, azért sír megint egyik szeme
mert nem láthat.
Azt mondta, fél.

11. zsoltár: Szenvedély póráza

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Látod, sötét köröttem a világ.
Fényre vágytam, szereteted kértem,
Nyújts ki a kezed, enyhítsd a vétkem.

Hiába szaladt el véled az elmúlás,
mint folt a ruhájához, hozzám tartozol.
Feslett életem emlékeddel fércelem,
s szakadt gúnyám büszkén hordozom.

Mióta nem vagy,
Nehezebbek a nappalok,
Folyton arra gondolok,
Hogy minden üresebb
Mióta nem vagy

Önfeledt agyalás, míg a tojásból kikel a művészi láz,
és mindjárt fényt kér - palettán kupacozik az
el nem készült mű -, de felsüt a napvilág;
Remeg a sok ecset, izomból mártózó pamacs
kacsingat kezem felé.

Egy hajó folydogál a tavon,
melynek árbócán halak úsznak;
tátott szájjal kerülgetik ők
a testét minden légbe-fúltnak.

Itt ültél, itt ülök, s más is ideül majd.
A Duna apad-dagad, a pad megmarad;
csak az ember az, kit a szükség továbbhajt,
ha végül öregen távoznia szabad.

Kitárja két kezét, mint susogó angyalszárnyak erezetes, finom szárnyait, s végzetpillanatokban végleg magunkhoz ragadnák s ölelnék azt, aki már elment! Évgyűrűk gyöngéd metszése, pecsétnyoma még motoz az ujjbegyek bordázott erezetein - létezik vérerek tobzódása -, megvalósult lángolásban csupán szavaink vádolhatók hazugsággal, ajkaink forró tettei nemigen!

elvesztettem rímeimet... pedig
nem ver meg már anyám érte
mint szálka a szívben nem szurkál
valahányat dobban egy szó...
szavam ne mindig dobpergés legyen
s amióta elhagytam rímeim
apró szentjánosbogárkák repülnek
mint ahogyan e versbe is bezsongtak
csak úgy inkognitóban

tedd egy nagy dobozba
félelmeidet
a haragot mely legyengít
s irigységet is
mert semmin nem segít

Három évtizenketteddel ezelőtt

Első fejezet: Az álom

– Meseszép álmot láttam az éjjel. Az éjszakai égbolt apró, fényes pöttyökkel volt telehintve, némelyik halvány volt, de egyesek különös formákat alkottak, mint azokban az összeköthető feladatokban – meséltem apának a TV előtt, miközben a reggelire vártunk.
– Olvastál erről valahol, Rowo?
– Biztos összeevett mindent, azért álmodik ilyeneket – szólt anya hangja a konyhából, ahonnan az a kellemes illat is áradt.