Amatőr Művészek Fóruma

Nyugodt éjszaka, pihenő, szép angyalok,
sötét az égbolt és ragyogó csillagok.
Növekvő, csökkenő vagy teljes Holdkorong,
szép fények játéka, hiszen a Föld forog!

Mezítláb futok eléd, oly' könnyű most a lábam,
lelked virágait álmodom, azúrkék csendedre vágyom.

Nyugalom vagy és béke, csipke-felhőkből vetek ágyat,
jelet karcolsz az égre, csellel oldod néma számat.

Azt mondtad, hogy lehetünk barátok, de semmi több.
Majd kihúztad mellkasomból a tőrt.
Örök barátság férfi és nő között?
Mint akit arcon csapott a gyorsvonat szele, úgy éreztem magam.

Most már tudom, milyen az amikor a reggelembe
harmat helyett, keservesen hulló könnyem ragyog.
S közben a tudat, hogy végleges maradt a szám,
84 szer kerülted meg a Napot.

Az ég most oly furcsán kék,
pajkos felhők szaladnak.
Itt még friss fű terem
az erdei vadaknak.
Fenyők gyantás illata
szűri meg tüdőmet.
Mennyi, apró öröme van az életnek.

elnémult a billentyűzetem
majdnem azt írtam legott
hogy a tollam sercegése a lapon
nem hagy mostanában jelentős nyomot

Hosszú, téli éjszakában
Farkasordító hideg,
Havat hord az északi szél,
Jégvilág, mi körbevesz.

Kiéhezett csönd-ölek a Magány stigma-sebébe belemarnak, zsongó-lankadatlan kiéhezve, pusztítva mindenki mámorát. Égre felkiáltó igaztalanba, eme korban mindig megmarad a néma-törődött belenyugvás. Érdekek szent-összeesküdött szövetsége, s vak, evilági bosszúállások önző jogán széjjel lett lopkodva az Emberség utolsó mentsvára is; esküdött szívek martján mégis ismeretlen fogalom az elévülés! A Hóhér-Idő már nem pitiáner igazságokért házal, hisz szándékosan lenyesték avítt szárnyait ítélkező próféta-szavakkal!

Minden egyes pökhendi, megélt sértésben önző semmisülésem tovább folytatódik s készít alattomos csapdát. Visszanézek a mindig méla, megrepedt tükör-szilánkokban bújócskázó rettegőn is szomorú kisfiú-arc felé, s szeretném megvédeni a bent rekedt, tartós félelmet is!

Olykor a pokolban is pirkad.
Pöttöm parázsként pattan elő,
majd a Nap Góliáttá dagad.
A lenti latroknak lézengő
hada fásultan lesi a fényt.

Visszametszett szárnyakkal, eltékozolt álmokkal még jó lett volna tovább szállni! Kinyitható, látó-szemekkel széjjelkiabálni, hátha még sikerülne megmenteni az Emberiséget gyarló-lelkűek honától! Minden Mindenségpercben, melyet kunyerálva lopunk az élettől, százféle alakban sírjuk el jelenlétünk sebezhetőségét!

A Mindenség Sors-rendelt csont-ketrecébe zárva minden napunk tartós küzdelemnek ígérkezik; kínok-verte, komisz Létgyönyörökben egyszerre vágyunk, s még többet akarunk! Hamarjában elvész a meglett, érett perc halhatatlan jelenvalósága, ha csupán olcsó, földi örömöket választunk! Világok acsarkodó gáncsai közt kihordott méhlepény-kételyekben mindig kivirágzik a fojtogató önbizalomhiány, s a túlzsúfolt, társas Sziszifusz-magány!

ne
kopogtass
gyere
jöhetsz bármikor
mint régen
amikor még a csillagokat
számlálgattuk fenn az égen

Láttam, hogy a csendet
átleheled
tél volt, már túl késő
vagy csak ősz.
Olyankor a küllő úgy rohan…

Összefolyt emlékképek
sorakoznak az álomsztráda
kihűlt csomópontjai mellett.
Számvetés.

Metró, mintha menekültek lennénk
Csupa rongy, ruhák, cipők mindenütt
Nehezen csukódnak az ajtók
A lányaim is talán velem
Érzem őket a tarkóm mögötti térben
A szerelmem is itt valahol
Ismeretlen férfiak körülöttünk
Rengeteg holmi, táskák, hátizsákok

Kötéltáncot jár megalkuvó, számító életed. Megszámlálhatod tíz ujjadon, hányféle leselkedő, csábító, veszélyes alakban les rád, hányféle Cassandra-pillantás mondatja ki veled, mit önmagad előtt is titkolni kényszerülsz: „Nagyon Vigyázz!” – Már mindenkitől rettegve menekülsz, s ezt te is nagyon jól tudod! – Életben tartanak a megbocsátó könnyezések, és az önsegélyező simogatások önzetlen diadala, termékeny s büszke öntudatot sarjasztó erő!

belém karolt húzott sétálni vitt
lassan kopni kezdtek a színek
szakadt lelkemből elpergett a hit
otthona lettem a rideg semminek

déjà vu
...
vagy talán álom
híd a valóság
és képzelet között
futnak az áramkörök
s eggyé zár a titok
vagyunk nem vagyunk

boldog emléket kérek
de nem olyan sápadt kéket
amit a mesékben regélnek
csak olyan kicsi szimplát
amelyben őrölt színt lát
aki festi