Amatőr Művészek Fóruma

Ontottam magamból
rózsaszínt,
mely koraszülöttet
hozott világra –
csak egy színtelen polyát
dobtam a nemlétbe,
gyászszívemet
elástam
(fájdalom-férgeknek)
és hosszú-hosszú évekre...

A bús Néma Völgy rejtekén,
Csak egymagában élt,
Neki csakis a Szél mesélt,
S nem látta még a Fényt,

Van két madár, akit szeretek,
Rólok írom meg most versemet,
Lészen-e vers olyan fénylő,
Amily szép vár rájuk, ó, a jövő?

Üzenem asszonynak, lánynak,
remélem, hogy nagyon várnak.
Illatos a kölnivizem,
viszem mellé még a szívem.

Tartsd szem előtt mi az erény,
vendégségben legyél szerény.
Hímes-tojást tilos lopni,
nem nyerő a lyukas zokni.

*

Nagy a fülem, nagy a szám,
szép virágod locsolnám.
Az se baj, ha kicsit csúnya,
megszépíthet még az urna.

Mosolyod mögé
álcáztad magad.
Nem koptattál le,
csak kijelölted a
határvonalat.

2022. FEBRUÁRJÁN, A HÁZASSÁG HETÉN

Az egység, az egész, és a feleség


A templomban, színed előtt
Könnyű kimondani az "Igent".
De nehéz a Te követednek
Lenni Uram!

Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.

Álmai vagyunk egymásnak,
csillagok halványultak
mélyén az alvásnak -

simogató fűszálak közt,
mint egykor kint a réten -
fekszünk egymás mellett

Cipelem a keresztem, rájöttem,
nem kell mindig szeretnem.
Szívemet kár adnom,
úgyis csak kigúnyolnak,
s megvetnek, mert sérült vagyok.

Kék ég közelébe vittem anyámat pihenni.
Fehér galambok gyűltek köréje,
úgy vigyáztak rá.
Könnyezve vár én reám,
hosszú minden perc, amikor nem lát,

Karomba vettem gyenge édesanyámat.
Karosszékébe ültünk fenyők árnyékában,
ölemben tartottam életem értelmét.
Fordítottam volna nap felé,
hogy sugarai érjék beteg testét.

Égnek a percek
Lángol az idő folyama
Súrlódási energia
A léteddel

Alszom csak nagy éjek ölén,
hol halk tücskök zenélnek,
ott, hol együtt van ő meg én,
s szelíden kanyarog egy ének.

csillogását a hajába sodrom
a nyárnak és a szelekbe kiáltott
álom megkopott képeit eloldom

Becses neved ünnepén
várom a csodát, hogy
a lélek útján lássalak.
Futok feléd, karodba zársz,
gyengéden átölellek,
semmi sem számít, csak
hogy velem vagy.

Ismerős hétköznapok jönnek felém
bólintanak, leülnek velem,
karomat nyújtom, vénámba tű szalad,
a depressziót magamba engedem.

lenge álmok szövik leplüket, majd finom kézzel
terítik fölébe éjüket - hajnalban csak megérintelek,
mint fénysugarak - mik árnyéktól veszik mélyüket
tudom kis öröm, ha lelkedre száll a boldogság,

Kezdődik a farsang.
Sürögve-forogva,
habos süteményt
sütnek a cukrászok
az esti tombolára.

Emlékek padján ülünk ketten,
ki átölel csak egy sziluett.
Sárba tapossuk a múltunkat,
posványba veszett a szeretet.

Én. Ismét én. Egymagam vagyok. Egyedül...
Nézem, ahogy a szürkület elfeketül,
A jéghideg eső elmossa könnyeim,
Az idegtől véresre rágtam körmeim.

Csendesen folyik a Jordán vize,
térdéig áll benne keresztelő János,
hogy a harminc éves Jézust megkeresztelje.

Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

még álmodik a csend - időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp - mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült - simulva beleszőtt
végtelenséget, vadul örvénylő

Ma még lázban tart a görögbetűs
idő – mint egy ördögi hegedűs,
ha akarom, ha nem, elhúzza a nótámat.
Vége lehetne már ennek a tortúrának!

Az idő arcot kent piros púderére,
tükörbe pillantott, és számlálta magát.
Bárány volt minden szám, gyapjas porszemféle,
mi álomig vonszol, s elszunnyad odaát.

Búcsúzóul koccintsunk pohárt
Így az ünnepek után,
éljen a barátság,
Kedves egészségetekre.
Köszönjük, hogy eljöttetek,

Egyszer volt, hol nem volt, megírom a seholt,
hol semmi sem történt semmilyen senkivel.
Egy erdő lábánál két patak egybefolyt,
s két fűcsomó között volt egy tenyérnyi hely.

Karácsony szent estéjén,
zöld fenyőnél,
szívem keservesen keres,
de nem talál.
Véletlen egy könnycseppet ejtek.

Csupa hó a fenyőerdő
Nincsen benne érdeklődő.
Fürkésző szem nem kutatja
A mókust, ki az erdőt lakja.

Szentestén átsuhantam
ablakod résein,
asztalodra tettem egy kis fenyőágat.
Abban a kis fenyőágban,
a tűlevelei között én vagyok.

Ember karácsonyt várd és áld,
Utazz az élet mosolyán.
Vidámság tükrözze arcod,
Szíved járja a boldogság.

Amolyan átlagos, szomorkás hangulatban volt. Fekete szürkés idő volt, a kopár fákon egyetlenegy madár sem ült. Pedig hogy szerette a kis stigliceket, akik piros és sárga tollruhácskájukban úgy néztek ki, mint a bohócok. Tél beálltával mindig tele volt az ablakpárkány napraforgóval, dióbéllel, hogy aranyos kis madárkái éhen ne haljanak. Jázmin még a verebektől sem sajnálta az eleséget, mert ők is Isten szép madárkái.

Valahol él egy lány, aki gyermekkorában imádta a karácsonyt. Nem az ajándék érdekelte, bár azt is kapott, és mindig csillogott a szeme, úgy örült minden apróságnak. Ámult és bámult a családja, hogy mennyire hálás a kislány ajándékainak. A kislány érezte családja szeretetét, a karácsonyfa körül ott volt mindenki, akit ő szeretett.

Most havat vár a táj,
hömpölygő pelyhek özönét,
földekre takarót,
világnak mennyei zenét.

Kopár fák közt kotor a szél
fehér leplet lehel a tél
nászágyán elvérzik
az erőt vesztett erény.

Mivé lettem életem közepe felé?
Gyermeki mivoltom feledésbe merült.
Mára már szürkülnek
az ünnepek örömteli pillanatai.

Amikor egyedül
járod az utcát
és a széltől a fák
röhögve sustorognak,
ők megőrzik
gyilkos titkukat.

Most havat vár a táj,
hömpölygő pelyhek özönét,
földekre takarót,
világnak mennyei zenét.