Amatőr Művészek Fóruma

Van ki kedves, van ki tapló,
Mennyit ér a márványpadló?
Mennyit ér a lélekmosoly?
Válaszul most egy szót se szólj,

nincs hazám se otthonom
csak helyem hol lakhatom
nincs népem se nemzetem
pusztulás az elveken

Fehér lapok, ti örökké éhes farkasok,
tépjétek lelkem, tépjétek, itt vagyok!
Vonszoljátok cafatokra tépett szívemet,
betűvé formázva bennem minden véreret,

Altatót dobogott édesanyám szíve,
nem volt még álmom, nem vitt el messzire,
testem félkész: egy lüktető alakzat,
az életnek szegény, a halálnak gazdag.

Csitulj szívem, ne zakatolj
olyan nagyon bánatomban,
mert beleőrülök a fájdalomba.
Kegyetlen az élet, pillanatok alatt
elveszíthetem azt, aki kedves számomra.

Most is ott áll, ahol először láttam.
Gyönyörű képet sosem feledem róla.
Irigylésre méltóan higgadt,
izgalomtól nem gyöngyözik homloka,
hiszen otthona lehetne a színpad.

Nem ígért nekem semmit az isten,
mikor születő testemhez a lelket adta,
fölsírva anyám karjában pihentem:
test a testtől, lélek az égtől elszakadva.

Nincs itt már nyugalom.
Senki, kinek vállán fejem álomra hajthatom.
Nincs már szó, nincs már igazság,
nincs már őszinte, boldog valóság.

Sokszor vágytam hamis ábrándra,
más férfi karjaiban biztonságra,
ezüstözött, részegítő boldogságra.
Hamis csókot kértem éjjelente,

Lassan eltűnik minden,
elveszetten bolyongok ismét.
Nem értheted,
milyen nagy a bánatom.
Gyötrő aggódásomat
nehéz elviselnem.

Ezer, s ezer gondolat kavarog fejemben,
mégis a legszebbre
emlékszem szívesen.
Legyek bárhol és bármikor,
egy kép lebeg szemem előtt.

Szép karácsonyfám
vízkereszt napján
szomorún lebontásra vár.
Szerető szívek többé
nem veszik körül a
szoba közepén.

Felnőtt a gaz, újra úr a gyom,
beszakadt tetőn ül a fájdalom.
Vályoghúsról vakolat-bőr szakad,
bozót mélyén lesben áll a vad.

Megjött a sors mosónője
vétkeimet most lemosom,
itt állok hát levetkőzve
a múlt bűneit eldobom.

ráncos reszkető kezében
a borítékok fehér galambszárnyak
papírba vág a sóhaj fente kés
az asztalra vergődő sárga csekk hull

Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.

túl sok vagyok ahhoz
hogy valaki lehessek
bennem van annyi semmi
hogy könnyű csendet fessek

Ha majd egyszer nem leszek...
Kérlek, édesanyám,
zöldellő dombtetőn
szórd szét hamvaim.
Itt nyugodjak örökre!

belém karolt húzott sétálni vitt
lassan kopni kezdtek a színek
szakadt lelkemből elpergett a hit
otthona lettem a rideg semminek

Fáradságos munka várta nap, mint nap,
szaporodott a vagyon, de nem volt boldogabb.

Mindent alárendelt, hogy gyarapodjon,
esténként pénzt számolt, babonásan köpte - sokasodjon.

Hiába ül arcomon ránc.
Hiába kínoztak meg az évek,
zúzták halálba szívemet ezerszer is.
Hiába lepi dér fekete fürtjeimet.

Jézus a válasz

Kérdések tornyosulnak elém,
így Advent idején,
a válaszok nem jönnek felém.
Kérdésben benne van a felelet?
no ez meg hogyan lehet?
felsejlenek a rejtelmek.

Amikor majd elül a por,
Valahol még halk zene szól.
Kimondom, bár szíven talál,
Ketten leszünk mindössze már.

Új szavak kellenek!
Érthető szavak,
simogatóak, tiszták,
amik elmagyarázzák a világot.

Néha meg kell állnom,
monoton követik egymást a napok,
és én csak hajtom magamat,
mint egy szorgalmas manó,
aki folyton végzi a munkáját.

Hatalmas léptekkel jött a hosszú folyosón, a maga előtt tolt üres kerekesszék hangos zörgéssel jelezte, hogy éppen merre jár. A nővér pultnál hirtelen megállt, és egy pillanatra abba hagyva a rágógumizást, odaszólt a nővérnek.

Tüzek égnek sápadt pusztán
rőt fényük imbolyog,
kunyhó mellett öreg juhász
hold fénye ráragyog.

Decembernek havában, amikor ünnepet várunk, egy kicsit elcsendesülünk, s érzékenyebbé válunk. Tizennégy éves koromig imádtam a karácsonyt, s nem értettem, hogy az öregek miért mondják azt, hogy bárcsak véget érne már a három napos ünnep. Imádtam, hogy együtt van a család, hogy együtt ülünk az asztalnál, és mesélnek nekünk, és nem rohannak dolgozni, hanem van időnk egymásra.

Dideregnek a levelek
hűvös őszi szélben,
lassan peng az idő húrja
szerteszét tört fényben.

Vannak olyan dolgok,
amikre nincsenek
megfelelő szavak.

Pirkadat volt, alig érezhető különbség, a hajnal és reggel első pillanatai között. Könnyű pára borított mindent, szinte remegett a felszín, még hűvösen áradt a tó illata... Hajnalodott. Az első nagy testű madarak kezdtek tollászkodni, egy toll libbent elénk, alig mozdult, csak némán lebegett a víz felszínén.

Halottak napján hozzátok igyekszem,
kik már rég
elköltöztetek a túlvilágra.
Temetőkertek csendjében
titeket köszöntelek,
nehezen engedtelek el benneteket,
de sajnos mennetek kellett.

Mit jelent annyira szeretni,
hogy közben belesajdul a lelked?
Olyan, mintha virágos mezőn
szaladnánk egymás felé.

Kérlek, ne kérj többé bocsánatot,
hisz nem tettél semmi rosszat.
Ha tudnád, hányszor gondolok
rád szeretettel, akkor biztos örülnél,
s nem kínoznád magad,
hogy haragszom rád!

Mindenki itt van, csak te hiányzol.
Sírás fojtogat, szívem nehéz.
Merre lehetsz?
Óh mondd, beszélj egy kicsit,

Mintha ringatna a táj,
úgy ölel szépségével, elkápráztat.
Táncával magával sodor,
megérti magányos lelkemet.
Lassan táncol énvelem,
hozzám simul, simogat,

Kicsi hazánk, egyik szép nevű falujában egy nyár végi szombatra, a polgármester úr falunapi rendezvényre invitálta a lakosságot, felhőtlen szórakozást ígérve mindenkinek.
Végre elérkezett a várva várt nap. A máskor kihaltnak tűnő faluban, szinte mindenki az utcán, és az önkormányzat tágas udvarán sétálgatott. Gyerekeket ugrálóvár, kosárhinta, meg hasonló játékok csábították felhőtlen szórakozásra, míg a felnőtteknek főzőversenyt rendeztek. Most úgy adódott, hogy bőven volt pénz a kasszában, így neves művészeket is tudtak hívni, hogy előadásukkal szórakoztassák a falu népét. Mert ugye a művészek, nem éppen egy baráti kézfogásért utaznak le vidékre.

Örökzöld fenyő magasztosan áll
az ég alatt.
Hófehér deret hintett rá
a fagyos éjszaka.
A város hosszú
sétányán sétálok.

A világnak a királya.
No ki legyen? Szavazz rája!

A világnak a királya.
A világ jár csodájára.

Csaknem minden évben
valaki jön a hírrel,
közeleg a világvége.