Amatőr Művészek Fóruma

Ahogy felkel a Nap minden reggel
hajnali zuzmara cseppen -

A lelkem, mint gyöngyszem!
Fűzöm fel s rajta minden énemet -

Hol vagyok, s mi történik velem?

Gondolatmentesen vetem papírra amit nem gondolok, ország, város, utca, sarok. Nem filózom most azon, hogy mikor hova jutok. Elindulok, párat lépek, és máris tudom, hová jutok, a gondolat, mint terhelő tény, mindig csak egy fekete átok. Megint írok, nem agyalok, nem félek, és nem ígérek, minden szavam, minden tettem olyan súlyos, mint egy ítélet.

Tekinteted ha rám vetődik
nem tudom, hogy mi történik,
amit egyensúlyban tudtam,
agyam felborítja.

Elkezdődött, de egyszer vége lesz.
Táncolsz nevetve, pillangókat kergetve,
vagy küzdesz, harcolsz és soha nem adod fel?
Sírsz és sajnálsz, s mindenki téged pesztrál.
Vajon melyiket választod az életed hídján?

Lusta vagyok, korrupt vagyok,
Magyar vagyok Kelet-Európában,
Rabigában, a XXI. században,
A gyűlölet korában.

Gyenge, erőtlen habokban evezve
szemed előtt fényes napsugár.
Szívedben béke, és kedved keresve
neked táncol az egész világ.

Megjegyzés: 2009. július

tengeri pára - érzem az ízét
torkom száraz - inni kéne - de nem bort
mért kóstolgatnám lének erejét
épp napozok és mert lelkem felizzott

Már majdnem mindent tudok magamról
szétszóródott műanyag gyöngyök a múlt
a most talpamba fúródó üvegszilánk
az éjjel örvénylő álom
a jövő idős szerkezetet csak
hatodikban a táblára felfirkálom.

Megjegyzés: 2018.05.

Nézz a teliholdra
kívánj valamit
kívánd azt
mi biztosan boldogít
kívánj
nyugalmat
éjszakádra békét
nappalokra a tisztaság fényét

Nem értenek, hiába beszélek,
szavaimat a szélbe kiáltom,
a zsigerekből jövő indulat
hajózik itt gyűlölethullámon.

Írj, ha nincs gondolatod sem...

Most nincs ötletem. Üres a fejem. Ami nem igaz, de ha akarjuk, hát legyen. Most nem akarok szomorúan élni, sokkal jobb volna vidáman mesélni. Egykor nevettem nyomoron, bánaton... Jé írok, nem gondolkodom. Vajon miért van, hogy amúgy semmi bajom? Mégis, ha írok az szomorú? Nem tudom. Írásjelek, egy vessző egy-egy pont... pont, pont, vesszőcske, fejecske benne gond.

A minap, lefekvéskor ez járt a fejemben:
„Vajon álmodom már, vagy csak eltévedtem?”
Ha eltévedtem, akkor most ébren, vagy álmomban?
S ha csak álmomban, akkor hogy van ez valóban?

Cikkázó gondolatok, befejezetlen mondatok zavarják nyugalmam,
egy pillanat csak, miben többször is irányt vált az elmém,
néha annyira kavarognak a ki nem mondott szavak,
hogy összemosódik az érzelem arcomon,
szomorú könny mosolyt dagaszt a bosszútól beszűkült hétköznapokon.

Idő... Végtelen talán és örök
megállíthatatlan s csak pörög.
Ki tudja azt, hogy mi indította el
s ki lesz ott, mikor az útja végére lel.

Az óra ketyeg s az idő sem marad rest,
félelmetes is lehet, mit a sors a lelkünkbe véres vászonra fest.
Elmúlnak a korok s belevesznek arcok,
porból lettünk, de mégsem marad utánunk más, csak homok.

Megalkuvásba temetett akarat
cibálna erőtlenül rozsdás láncot.
A szabadságvágy az mi még megmarad
álmaidban, míg mások útját járod.

„A Szeretet szavak nélkül
Mindent elmesél,
S mindig jó irányt mutat,
Hogyha benned él. ”

Nem a legelején kezdem a történetem, de ígérem, majd visszatérek a fontosabb eseményekhez, ám először is azt az éjszakát szeretném felidézni bármennyire fájó emlék is, mely néhány perc alatt mindent megváltoztatott.

Rendőrautó nyugodt tempóban halad a délutáni csúcsforgalomban. A kamera ráközelít a kocsiban ülő két rendőrre.

SZILÁRD:
Milyen érzés életedben először járőrözni?

PÉTER:
Nem is tudom… Talán az első randimhoz tudnám hasonlítani, bár ott nem igen történt semmi.

SZILÁRD:
Talán itt sem fog, vagy épp az ellenkezőjét szeretnéd?

mentem az úton
egyre csak mentem
jobb lábamat
a bal elé tettem
azt hittem haladok

Az elmúlás szele reám hinti porát
Lelkembe az idő mélyeszti vasfogát.
Búcsúznom még korai, a jövő még előttem,
Annak ellenére, hogy mindent elértem.