Amatőr Művészek Fóruma

fekete-fehér filmet
vetített a hold
éj lábai kalimpáltak
egy szürke zongorán

Kontúrtalan felhők, egymásba feledkezett szélfoszlányok. Reggel. Az éjszaka még magára húzná sötét, fülledt takaróit, de nincs tovább, a napvonalak csíkokra bontják az eget. Fényorgia.
Tavaszi bódulatba borzad a táj. Leghűségesebb barátaim a tulipánok a sírokon. Akármilyen kemény a tél, márciusban feltörik a szürke földet, és fakózöld leveleiket – apró dárdák – ég felé meresztik.

Állt még ott egy hajó... az is tovaúszott.
Halkabb lett a móló, nem annyira zsúfolt.
Sirály-röppenések tördelték a csendet,
éjente hallgattam a dobbanást benned.

filléres emlékeimben a múltban
mignont majszolok édes ragacsost,
ó, de szerettem a csokist, a puncsost:
ma is szeretem izét, a mában

Mint az avar, ha belé fekszel.
A hó ijedt fehér,
angyal is lehetne.
Így kellene élni.
Akár madár lehetnék -
csak avégett,

szürke fa kísér utamon
műanyag macskaszem
figyel ha nem látom
ördögrája szúr sebeket
reménytelen nyáron

01.

TŰZKŐDOMB

Népek harca száll
Tűzkő dombunk ormára,
Szikrázó világ.

02.

VIADAL

Fénylő magas vár,
Hős vitéz, ormára hág,
Vad diadalra.

halántékodon ujjaim
feslett szabócentivel mérem
hány méter csönd szorult
állad és homlokom közé

Magam vagyok, ülök a monitor előtt, és olvasom magam.
Határozottan úgy emlékszem, hogy én voltam, aki verseket faragott, haikukat ötlött, gondolatokat öntött - több, kevesebb sikerrel - formába. Felidézem, milyen érzés volt, amikor először halkan, majd egyre hangosabban szólt egy-egy érzésdallam, és a billentyűzeten, mint valami elvarázsolt zongorán eljátszottam. Elég volt a kezem a betűk fölé tartanom, és az ujjaim önálló életre keltek.

Terhed vállamra
ne tedd, már felsebezte
saját keresztem.

Az idő konok,
pórusokon szivárog,
szívós-szín szemeimen
percegő-foltok,

Szomorú vasárnap, már járt vele erre,
gyerekkori patyolattisztaságok,
pókhálón napozó harmatgolyók, ecset alatt a táj.
Szovjet laktanyák csöndjében alszik,

A Göncölszekér defektes
Csúszik a Tejút is
Amott vadak kószálnak
Messzebb köd dereng
Mégis mind utazunk
Cipelve saját csomagunk

Odakint fagyot terelget a szél,
uralkodva dermedt, téli tájon,
hópelyhekkel bitorlón táncra kél,
átnyargal a hófedte határon.

Szorongva
születik a szó
értetlen dobhártyákról
pattanva iszkol
az indifferens térbe

enyészet múlatja perc-gyorsan az időt
a repkénnyel benőtt romos házban
valaha égre nyúló kéménye is ledőlt
a tetőn rozsdás szélkakas áll
már nem nyikordul
fals dallamát csak ő hallja

Ha beengednélek a felhőbe, ahol gondolataim ébrednek,
Nem értenéd meg. Néznél riadtan, de ez a hely, ahol én élek.
Elképzelt valóság, egy fordított tükör magamnak, és talán nektek.
Egy hely, ahol a képzelet a valóságból ered.
Nem érted majd meg, mert nem olyan, mint képzeled.

melletted ébredek
a mellkasomban göröngy
gombóccá gyűrött rongy
szívforma kovácsoltvas
jégbe-zárt vértelen izom

I.

leheleted zivatarfelhő
bennem dörren
robajlik
zuhanjon rám minden
jégszavad vágja mind
földagadt torkom
zúzza mellkasom
kivárom
hogy elvérezzek

Mottó: Beszélni nehéz, hol a kör,
hol anyánk nyelve nagyra tör?

Kazinczy sírjában forog,
alig érti a magyar szót.
Értelem jele rokka lett,
pörög, nem győz meg tág fület.

Csak a nevetést dédelgeti s őrzi meg a szem! A jóízű, szívből támasztott, huncut kis kacagást! Bánatok, mélaságban megragadt igzgyöngyök fohászait a vérző lélek bezárva tartja s tudatosan félünk tőle, hogy sebezhetőségünket szeretteinknek kimutathassuk! Befalazott, méla egekben bújócskázik kecses a szívárvány; penészes kabátként énekel hátunkba kerülve egy árnyék! Megszédített világunkban már egyre kevesebb a felelősség!

lopott hajnal fáradt háza
mindörökre továbbállna
kartotékba vésett szöveg
gyűszűbe bújt Vesta-szüzek
sikolyba fúlt ordítása
valótlan lét szűk imája
segítsetek

óvatosan
csontozókéssel
a csigolyák mentén
és a szegycsont felett
a finom bőrön
körbe
aztán a csípőn
ágyékon át

Még félig csukva a város szeme,
álomittasan rám hunyorít,
sosem tükrözi bádog eresze
a nap legelső sugarait.

Egyszer majd, ha porrá válok,
szállok, szállok a gyors széllel,
tovatűnő világomban
utoljára nézek széjjel.

nekem kell a ne
nekem tényleg szép volt az orrod
én a kálváriánál szállok
nekünk később is
előtted
az ilyen legtöbbször visszaforrott

Éjfélt üti már az óra,
Álljunk meg egy néhány szóra!
Búcsút mondunk az óévre,
Köszöntőt a jövendőre.

ha levehetném
bőrömet rólad
csontjaimról
ízületeidet

éjszakáimba mint
fényes almába
hersenő fogaidat
s a körmeimet kitörnénk
ne bánthass minket

Amikor a napraforgó is csak a Holdra néz,
s elmennek a fák az utak mellől,
fül helyett majd sikolyom
borítékolom...

(melyik sor szól neked
ebben a versben
te vagy-e
gyermek
asszony vagy isten?)

Tekints be hozzám,
Már oly' rég várlak...
Pór világomban
Hit a minden-kincs;
Glóriák sorban –
Itt nincs fény-bilincs.

Megjegyzés: "pór"~ szegény

Áldott a fej
és áldott az ér,
melyben folyton pezsgő véred él.
Áldott a fül, ami hisz nekem,

Szőke mezők
orgonaloknik
bodzatenyerek
(isten veletek?)

az isteni szavak
rám hullott tollpihék
jő a szél

Richard Brautigan után szabadon, mert ez nem Amerika

*
jóslat

Partra vetett halak vergődtek egymásra,
ezüstről ezüst pergett le, és beszáradt
opállá az alkonyattól vert homokon.
A pikkelyeken üveges szemek mása:
tekintetük öntött ólom a dokkokon.
Belőlük kiolvasható sötét jóslat
láttat bennünket, kígyót faló kígyóknak.