Amatőr Művészek Fóruma

Jöttöd talán csak szívemet találta el:
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,

Lüktető hang dobol a fülemben
ereimben zakatol
széttépi aortám az üstdobos ütközet.

Tekints be hozzám,
Már oly' rég várlak...
Pór világomban
Hit a minden-kincs;
Glóriák sorban –
Itt nincs fény-bilincs.

Megjegyzés: "pór"~ szegény

Élvezettel csámcsog
életemen a bölcs idő,
visszeres lábán rózsaszín
lakkbetétes cipő,

gyerekként sátrat építettünk
régi lepedőkből
kopott konyhaasztalunk alatt
sosem volt izgalmasabb

táblákon szerkesztett
halmazok vagyunk
minket távol és
érintők nélkül lángvág
a fönt

- Mit tennél vele? - kérdezték izgatottan, de nem árulták el titkukat.
- Dzümm-dzümm! Hát elvinném cselédnek, dolgoztatnám, és ha megnő, elvenném feleségül!
A katica és a szarvasbogár felháborodtak a dongó ötletén.

Áldott a fej
és áldott az ér,
melyben folyton pezsgő véred él.
Áldott a fül, ami hisz nekem,

Szőke mezők
orgonaloknik
bodzatenyerek
(isten veletek?)

ahol tetőzik a melankólia, ott
az agy és a szív tömegvonzása
hadrendbe állítja a sejteket
lebontani a testet.

van a mélyben egy pillanat
talán úgy esik
ki onnan és belőlem
mint más ami sosem
változik
sztenderdizált görbe
dogma vagy paradigma
Isten sóhaja
vagy csak éjfény
mely hófelleg pereméről
csendszálon zuhan

Hátunk mögött percekké törpült évek,
Szembe velünk ismeretlen tükörképek
Merednek ránk, s ha félve kérdem: "Ki vagy? ",
A csend szememből nehéz cseppeket itat.

az isteni szavak
rám hullott tollpihék
jő a szél

Richard Brautigan után szabadon, mert ez nem Amerika

*
jóslat

Partra vetett halak vergődtek egymásra,
ezüstről ezüst pergett le, és beszáradt
opállá az alkonyattól vert homokon.
A pikkelyeken üveges szemek mása:
tekintetük öntött ólom a dokkokon.
Belőlük kiolvasható sötét jóslat
láttat bennünket, kígyót faló kígyóknak.

Jókedvűen ébredt a természet ezen a szép, napsütéses reggelen. A harmatos fűben mindenféle bogarak, pillangók mozgatták meg kipihent tagjaikat, és a friss harmatban megmosakodtak.

Bámulatos ahogy a felhevült testéből
áradó folyók öntözik a tetszhalott földeket
szerelemnek hívják ezt mint a kondenzcsíkba
markoló madárszárnyak érintését
ami megborzongatja a bőrt verejtékcseppeket üt
a tarkóra lüktetést terít az ágyékra és nem beszél.

OBI-VAN Kellobi

Minden pillanatát élvezem a nagyiságnak. Ehhez hozzájárul az is, hogy naponta hallhatom, láthatom, ha másképpen nem, telefonon keresztül.

Fekete, veszett kutya a jövő,
magamra hagyott, örökre elment,
baljós a belélegzett levegő,
tudom sosem látom az egyetlent.

Akkor pont nem volt fény a világosságban.
Pont akkor jöttek nevesincs emberek.
Akkor már csak annyi volt a támpont,
ha lélegzel, majd utánozlak, és
én is levegőt veszek.

a gyerekek úgy vannak
mint a
lencsefőzelék

Felakasztottam magam
a karácsonyfára.
Csillogtam egy keveset,
körbeforogtam,

- Zümm-zümm! Milyen jó így repkedni! Mindent látni, ami történik a réteken, erdőben!
Leszállt a szebbnél szebb virágokra, kóstolgatta nektárjukat, beszippantotta bódító illatukat.
Egyszer csak nagy zümmögést hallott. Ijedten látta, hogy egy óriási dongó közeledik felé.

még minden csendes
a sötétben hasztalan keres
repedést a hajnal

most
avult árnyak bolyonganak
fejed felett
smirgli bársonyával
etetnek kíméletet
s te folyamatosan nyeled
keservedet
bensődet hideg rázza
bomlik a felépítmény
koordinátát vált a váza

mindent veszni hagyni
és egy halom szemétnek tekinteni
az volna jó
minden tárgyamat
az ingeket melyeken
fehér sófoltok ütnek át

Hol az arany folyó vén partjához simult egy kanyarban,
Alábújva, mintha hátával neki rozoga hidat tartana,
S ott éppen, abban a kanyarban a víz fölé hajolva görbe,

Fáradt porhó tekergőző spirálokban lefelé
a gyártetőpala szürke égből
utolsó parázs leheletet krákogó kéményeken
ott ült fél seggel a petpalack pulóveres csend

1. Megírom a történelmet,

és ebben ti részt vehettek.

Nyújtsatok hát segédkezet!

Komódok mélyén
csillámló üveggömbök.
Csodára várva.

Hajamba hófehér hálót sző az idő,
már kérő tekintetek sem követnek,
a nihil borul rám, híg sárba dermedő,
fojtó-fűz a test, szabadon nem enged.

Felkelt a hold
a saját horizontján
napok keresték
teste gyönyörét

Vetélj hideg tenyerembe
s üvöltsd, hogy mily' átkozott
az asszony, aki dideregve
engem a világra hozott!

asszony ül az ágyon
fáradt arcán szarkaláb
szeméből a párhuzamok

csak a testem kellett
lelkem érintetlen hagytad
tüzem kialudt

Én nem születtem hosszú életre,
s már látom, rövidre sem nagyon.
Ha a tüdőm tévedésből vért köpne,
majd mosolyogva hagyom.

Tegnap véletlenül elhagytam az Időt.
Az Oktogonnál ejtettem ki.
Most ott áll, ásít némán,
Csókjai képeslapok.

(Apához)

Apa,
nem akkor hiányzol amikor illik,
és nem mindig könnyezem,

szerettem volna valamit felfedezni benned
ami nem volt meg de nem is lehetett mert
igazából ezt az elvárást én támasztottam
valamikor a gyerekkorom egy pontján

Állok a zuhogó záporban,
várom, hogy lemossa
emlékeim szürke porát,
mert az útnak pora van,
és a pornak útja van.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy akácosliget egy vadvirágos rét szélén. A ligetben kis házikó állt. Lakója, a méhész bácsi azon a szép, napsütéses tavaszi napon is a ház kertjében lévő méhkaptáraknál nézelődött, szorgoskodott.

A legújabb kaptárban világra jöttek a méhkirálynő gyermekei.