Amatőr Művészek Fóruma

Horizont ívet lélegezz lelkembe, Kozmosz,
zenitre függő tekintetben égő Napot.

Hited és magod
vetetted belém, gyermek,
a hálám érte.

becsekkol a lét
görnyedten ül
székén a remény
tapintás útján
szalad a hír

A haldokló tévék utolsó szürkéi
falkaként marnak a szemekbe
az utcákon semmi apokalipszis
csak csendes halál leskelődik
ajtók és ablakok reteszelt
mocskos üvegén át
kiégett hangok rázkódó
utolsó szavakban aztán elfogynak
akár a levegő.

Porcok közt karistol a vágy,
lüktető ér pattan rostok között,
mikor a szív pitvarához ér.
Dobban fülemben halkan,
kacaja lassan szivárogni kész,
mikor szétdurrant vénából folyik a vér.

Sajgó métely,
sár-lavina, tűz-fészek,
s nem egy álom
a valóság,
miben élek.

láttam azt a katedrálist
és jól ismertem Quasimodot
csak Párizsban nem jártam soha

szám mosolyra szemem
tavaszra éhes szerelembe
esem az első rüggyel
része vagyok a természet(em) nek
szikemarta folyómedreimben

Technika világa,
tolják belénk a kódokat,
mérgező mátrix.
Észrevétlen bejuttatás.

Itt vagy velem
friss ágyások mélyén
halódó öregek szemében
gyermekem intésének
ritmusa repít
hozzám hirtelen

feketeribizli szemeket
érlel az éjjel
hunyorgó csillagok
az utca fényhiányai
árnyakat borzolnak az
elhagyott padokon

Tűnj távol tőlem!
De maradj mindig velem.
Miért szültél keservre istenem?
Megbocsájtanék!

szavakkal tolom
előtérbe arcom
hulla mosolyát
testtelenül
lopnám az időt
elszalad előlem
túl gyors

Széttörtem strófákból szavakat,
hogy sok darabjából összeálljak
azzá az eggyé.
Összefolyik tintasávon,
nagy csillagok akvarelljén.
Az alkotó pihen, a műhold követ.
Annyi maradt a közértben,
amennyit hagyott benne a stewardess.

Csak személyim tudja éveim számát,
csak tükröm hazudik arcomra ráncokat,
annyi születésem, elmúlásom volt már,
hogy nem volt időm felnőni soha.

Szép
tested
nedveit
csepegtetik
rózsakelyheid.

Tart még a karom fiam,
sebeid lüktetnek szívemen,
ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
kínban ölni lelkemet látni téged - így:
azt felelném: akarom! Tart még,
tested nem teher, kezem közt lüktet
minden álmod, én hoztalak e létre,
és én is viszlek el.

Könnyekkel gazdagon keserű eső hull.
Megvádoltalak Téged ártatlanul,
fájdalmas Isten.
Valaki segítsen!
Testben a lélek fáradtan lapul
Én az embert, az isten-fia
Igaznak hittem.

Arra ébredtem, hogy
almákat teremtél vállgödreimbe.
Van idő,
suttogtad, ez még nem vihar,
csak szellő lengedez,
ha ágaidba mar, foglak-e?

Kusza időjárás - április,
Szelek s néha felsüt a nap is,
Hiába gépzaj, sok robogás,
Trónon a kék madárcsacsogás.

Lila akác mögé bújt otthonom,
hol átsiklottam a gondokon.
A Péterfián a helyén már
Pláza magasodik. Beton-árny.

Kalasziriszt végy! Válladra tégy fátylat!
Ízisz átkísér a túlvilágba. Menj,
Ay lánya! Hogy szépséged érkezzen e
földi életre.

Becsaptam az ajtót
magam mögött
a kilincsen bőrcafat
fényesre kopott
szemem árkában a harag
régi ismerős már
rosszízű lepedékbe fulladt

Ki vagy te?
Ki szelíden szólni jöttél
a jóság szavával
az ébredőkhöz.

az én anyám
konyhalány
kontya
tűpárna
nem ölel

lecserélném magam
egy feles szeszre
- így apám is
észrevenne
és naponta ragaszkodna hozzám

Mint oly sok családban bárhol,
Pontosan úgy indult a nap.
Egy kislány édesanyjától
Cuppanós búcsúpuszit kap.

Ám azonban, mi tudjuk jól,
A Látszat nagy csaló lehet.
Az álmod néha hozzád szól,
Valóságban kaphat helyet.

Oltárod előtt nem állok
nem suttogok 'Miatyánkot'.
Rég megkopott keresztfádon
viharvert ruhafoszlányok
elgyötört testedre hímez
megfáradt aranyló ívet
a bágyadt augusztusi nyár...

Minden úgy történt, mint eddig.
Lemenő nap sugarával búcsúztam a jelentől.
Testem fűtötte ágyamból üdvözöltem a holdat.
Kósza gondolataim tervek helyett sötét függönyt szőttek elém.
Majd elnémult a rozzant szövőszék nyikorgása.
Megpihentek a fürge ujjak.
Kizárt az álom a külvilág bántó zajából.

Az autó kerekei időnként felpörögnek a vastag jégen, fara hol jobbra, hol balra indul el, lábam leveszem a gázról – pedig nagyon sietnék -, kezem gyorsan tekeri a kormányt, végre megint irányban vagyok. A hatalmas hóbuckák között, fagyott fák alatt utat keresek, sürget az idő, oda kell érnem. Végre megvan az út, mit bánom én a jeget, csúszkálást, nem tarthat vissza semmi. Jaj, ne! Ez a járgány pont itt állt meg előttem keresztben, vezetője meg ész nélkül nyomja a dudát. Csak dudál, dudál…

Lét
Nem lét
Léböjtöt
Három zsemlét
Nagypéntek, húsvét

Szinte hallom anyám hangját
a jó öreg gémeskútnál
nagypénteken:
nézd csak, éppen
holló mossa két szép fiát!

(1)
Ica néni egyszer
megfürdette a macskánkat
hófehéren kiterítette
a radiátorra száradni
két karja tele karmolással
egyszer megfürdette azután
soha többet

Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik a tekintetét. Volt már holt merev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az.
A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Vért mos a hajnal
Kudarcba dől a csata
Kiontott lelkek

Mint ragadozó az erdő mélyén óvatlan prédát látva,
Lépdeltem aprón közel hozzád kedvező válaszodra várva.

Ópiumfüstként szívlak magamba,
bódult fejjel soraim közé zárlak,
szemhéjaim mögött ó Valóság,
morogsz, mint ketrecbe zárt vadállat.

Megjegyzés: *Fondor: A gesztenye külső héja, amely sündisznószerűen tüskés.

apa mindig csendes volt.
csak fáradt, meg hitevesztett.
a reménytelennek tűnő napokon
némán átvonszolva magát
szemébe mindig beleült
a felkéklő, vörös-lila fájdalom.

várok
várólistás haldoklók türelmével
iszapos létemben fuldokolva
vázamra feszülő
zátonymagányom ködében

Ott az a torkolat
a kifakult folyó végén
a víz morog
konok krákogással
mossa csak mossa
az álmok partjait.