Amatőr Művészek Fóruma

Mesém hőse kukac. (Nem sajt, csak egy natúr.)
Táplálékot keres, mert az éhség nagy úr.
Felhajtó körútját siker koronázza:
Rálel egy ligetnyi termő gyümölcsfára.

Szóképek szitálnak – talán mozdulatok,
képes vásznon pasztellmagány
húzódik egy árokban – csendes meditációm
csak csepp alakú illúzió csarnokvizeidben,
könny volt egy csészében, vagy talán mint morzsa
szaladt szét a hamis ígéretek kék asztalán.

Mítoszok és figurázott bölcsek. Gondolatokkal
elpepecselt évszázadok... Új filozófia? Antik
dogma? Talán mást eszményíteni líra-dalokkal?!
Kit győzzek meg? Vagy kiket? És szabad én-akarattal...

Alamizsna, rossz szándékú ajándék,
nem az én játszmám, másnak sem igaz hit.

Büszke vagyok hősi magyar tettekre,
világdíjként nyíló virágesőre.
Tudom, miért maradtam vézna egyke,
tudom, kamasz szeme hogy sandít nőre.

Szomorú vasárnap, már járt vele erre,
gyerekkori patyolattisztaságok,
pókhálón napozó harmatgolyók, ecset alatt a táj.
Szovjet laktanyák csöndjében alszik,

„Amikor már azt hiszi az ember, semmi értelme az életnek (...), hirtelen ráébred, hogy egyenesen halad egy cél felé. ”

Kurt Vonnegut: Éj anyánk

„Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni? ”

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

repülök
szárnyatlan testem laza
a propellerek tartják fent
meg egy anyacsavar

ajkamon titokmarón sajgó érzelmem
nem szendereg többé a felizzó hamu
szomjazva szemed tavaiba révedem
meztelen valómat álcázom szótlanul

Hm. Nem tudok már, mit kezdeni a sebekkel. Bekenem, bekötöm, begyógyul, beheged, megkeményedik, újrafagy… Majd leveri újra a tégla. Én verem le. Felmarja a cement, a szemembe fröccsen – bár belevakulnék, de szivárványszínű lesz az íriszem, ha rád nézek.
Pedig hogy gyűlöllek, mert… Hogy tanítsalak meg szeretni? Hogy értessem meg veled, hogy ártasz? Hogy a rohadt ház apró sóderszemcséiből állnak össze a csontjaim? Hogy, hány nyelven mondjam el neked? Milyen hangosan üvöltsek homályos tekinteted közé, hogy én így születtem? Arra születtem, hogy gyűlöljelek.

A Göncölszekér defektes
Csúszik a Tejút is
Amott vadak kószálnak
Messzebb köd dereng
Mégis mind utazunk
Cipelve saját csomagunk

Még bennem él, éget, úgy kiált,
A Váciért rajongó diák,
"Százhuszat verő szív"-be lát,
Érzi a Nyírség száz baját.
"Eső a homokra" a vers, a dal,
Kiviláglik a belső, lelki harc!

díszletgyártás új darabhoz
csináljuk
szabjátok le
várj pontosítom a méretet
aha itt bemegy ott kijön
ez nem látszik
az fekete legyen

szól a néma.
csapból csepeg valami átlátszó nedű,
mindegy nekünk, hisz édes a kín,
és az öröm szánkban gyomorkeserű.
az alkohol méltatlan.

azt álmodtam
meggyfa vagyok
fehér virágokkal
mire kinyitottad a
szemem

A történethez hozzátartozik egy tény, mégpedig az, hogy kitalált, véletlenül sem kitálalt, vagyis egy mese, amit nem a nép költött, csak egyetlenegy ember, vagyis nőszemély, akinek a gondolkodásra használt szerve túl pihent állapotba került ahhoz, hogy egyáltalán ilyesmi megfoganjon laza agytekervényei csavarodó sávjaiban.

Életkép

Pincesorok árkán
száguld az idő,
enyészet ellen
küzd a jövendő.

Éji csendben
csengő-bongó
harmathegyi
kis tilinkó

Szakadt a dallam egy kopott gitáron,
árva húrokon varázsa visszaint.
Fáj a fán magánya, hallgatom megint...
mámora mától csak távoli álom.

Megjegyzés: Gary Moore emlékére (1952. április 4. - 2011. február 6.)
Zene: Gary Moore - The Loner

Vasárnapi alkonyórán
(fél nyolc után-t mutat órám)
Indulnék épp a szomszédba,
Nyolcra vár a komám, Géza.

Megmozdult az út alattam,
minden csendes, mozdulatlan.
Egy pillanat a fájdalom,
egy pillanatra láthatom.

tenyerem bölcső
arcod Nap
szememig emelem
megvakulok

Elkésett pillanatok
gyűjteményéből élek,
míg te – az ígért
évek helyett -
egy utolsó vásár jogán,
még a remény-bélyegem
is lecseréled.

rágódom a tegnapok
fényben fürdő nyomorán
a Mi lett volna.?, kérdések
láncba fűzött
ringatás himnuszán

Szürke fény derengett az égen,
esőt hoztak borongó fellegek:
hogy lemossák az erős-zöld
levelek nehéz porát, a szikár

vállamon madarak kuporognak
látom torkuk tűzpiros vérlila
felharsan szuharbújó jégrigó
rügyfakadásért rivalgó dala

gondoltam
az újuláshoz
sarlót és kalapácsot
de ti csak
keresztet hoztatok
amin megfeszülhetek

Fogáskeresésben egymást markolászva
Nyári napsütésben teljesen elázva
Hajnali dugóban dúvadként dudálva
Vérző szentek előtt sem maradhatsz állva

Sebes idő szaggat
fáradt, ráncos kezet,
megette a rozsda
az avítt szemfödelet,
rongyos foszlánya
alig takarja
vértelen testét,

Odakint fagyot terelget a szél,
uralkodva dermedt, téli tájon,
hópelyhekkel bitorlón táncra kél,
átnyargal a hófedte határon.

Értő elengedés

Nagy fényesség árad,
visszatérő álom,
arany színe csordul
a templom faláról.

Te és én.
Két koros tölgy
egymás mellett.
Magunk törünk büszkén az égre,
ágaink egymásnak feszülnek néha,

Csak hiszed, hogy szürkék a vályogfalak,
a szürkeség benneteket ölel,
nálam dalol a bánat, és táncol az öröm,
hogy megszülettem, azt is megköszönöm.

Megjegyzés: 2016. 12. 02. VJ.

(Titkok)
torkom szakadtából
kelnek
kiesnek
szakadék nyeli le
és a hasított farmert

A tárban.
A helyén.
Zárt halánték.
Pogácsa
a pékség pultján.
Minden rendben van.

Szorongva
születik a szó
értetlen dobhártyákról
pattanva iszkol
az indifferens térbe

Vigyázz, fogd kezem -
porladunk.
Arcunk alatt tornyosul
a szakadék -
lábunkba kapaszkodnak
a madarak,
és elénk csúszik
a messzeség.

Buzgón játszik a karmester
szervezetem idegszínpadán.
Minden sejtem apró lüktetéssel
suttogja:
- Bírod még, ne kiálts!

Mert ha így volt.
Kérded, lesz-e...?
Ha egyedül vagyok,
ki kérdezte?
Térded imára született.
Ha nem te kérdezed,
akkor én.

Nem tudtam aludni
vérben ázott a nagy sajt
az égen kifutott a tej
csillagködöt terelt Jupiter
fáztam a nyirkos takaró alatt

Fújjuk el a napot, no, fújjuk el, Kincsem,
kopog kinn az este, keze a kilincsen -
aludni kéne már, álmos a takaró...
ásítozós csücske kicsinykét zavaró.