Amatőr Művészek Fóruma

Lelkem kifeszül az időn - voltál és leszel –,
mint hegedűn a húr, s egy sóhajod a vonó,
mely ha megérint, sírok szerelmesen.

Milyen csoda,
hódunna, hócsönd,
s az égen odafönt
csillagnyílások,
azokból hull boldogságod
fejünkre.

Kopasz fák dőlnek ma,
csengve-bongva törik
üvegcsontjuk,
ólom-zsigerem omlik.

Édesanyám méhe
születésem, de
szívem lakatja
lelkem befagyott ketrecének.

Giccset írok halmozottan
falhoz nyomott karmotokban
kiált rám a semmi üdve
tükrében sült gyűrött fülke
hisz az jó mit senki nem ért

Amikor a napraforgó is csak a Holdra néz,
s elmennek a fák az utak mellől,
fül helyett majd sikolyom
borítékolom...

Csak fekszem itt fehér ágyon,
csuklómon erős pánt szorít,
csupán a halált várom,
azt mondták elmém beteg,
küzdöttem ellenük, hiába,
kalitkába zártak.
Legyűrték a vézna testet,
hogy ne ártsak.

Mert mást cselekedni nem tud: örök menekülés-körforgásban hangyaként araszol előbbre a kiszolgáltatott ember! Üzekedések Möbius-létra szalagját szándékosan kikerüli, vagy elrágja! Posványos, kitaszított, degenerációs homálynak tűnik, ha kutató-szemek látó tükrei nélkül észlelünk valamit a velejéig felszínes világunkból! Kísértet-holdak telepedő árnyékából fakadó forrás éjszakáink bársonyán fenyegetőn ránk merednek csendes éji árnyak!

A kettes óvoda romokban.
Fagy a tó, december támad.
Kiürítették a könyvtárat,
lábjegyzetek nyomokban.

Jó reggelt Zümike! - ébresztette korán reggel a mélyen alvó méhikét az édesanyja. - Bejöttem hozzád beszélgetni. Remélem, őszinte leszel hozzám! Miért okoztál ekkora bonyodalmat, miért szöktél el?
Hogy szeretetét kimutassa, harmatcseppel itatta meg Zümikét egy rózsasziromból.

Fénytelen glóriád oszlik az éjben,
vértelen reszketsz hangos haragodban,
cuppanva borít be penészes szégyen,
komédiás, nem harcos angyalom vagy.

Csillag csókja tenyeremben lapul
összecsukom ujjaim meggátolva
nehogy földre csurogjon olvadó
arany csillanása addig az enyém

Mindig szeresd! Őt sose kutasd!
Foltjaid neki soha meg ne mutasd!
Virágot egyedül csak neki hajts!
Tükröt elé soha, soha ne tarts!

Álmomban tegnap pillangó voltam
s az egek lógó vizében fürödtem
hártyás szívem (l) árván dobbant
szárnyam némán lengett köröttem.

itt otthon voltam
de ez már csak
a hűlt helyem

A szavak hiányában
Megfürdetem magam.
Egy mondat az álomban;
'Bolond ez az arany. '

ideje van a harcnak úgy
tartja az Írás és ideje a
békének drágám én erre
magasról tennék száz év

Kora hajnalban ébredt meg Zümike. Kinézett az ablakon, és látta, hogy már pirkad. A dombok felett lángvörösen izzott az ég alja, jelezvén, hogy mindjárt felkel a nap. Csodálata csak nőtt, meglátva a szépséges virágokat, amint ébredeznek a környéken. Ahogy nézegette őket, vágyakozás fogta el barátnője, a szépséges liliom után. Elhatározta, hogy visszarepül hozzá. De egyelőre csendben figyelte a természetet. Szinte ujjongott magában, amikor a napot mint tűzgolyót felfelé kúszni az égre.

Már suhogott is a vessző
nem ismertem anyám arcára
a ráncokat kisimította a merev düh
iskolai hátitáskám mustársárga
könnyeket hullatott az árva
kopott hokedlin a mázas gáztűzhely
csillogó tisztasága mellett

Uram! sárkánytejjel
aszfaltra festelek.

lemeóztál végképp.
( tévedhet az Isten.)

(melyik sor szól neked
ebben a versben
te vagy-e
gyermek
asszony vagy isten?)

Egykor én is normális voltam. Az élet azon részeivel találkoztam, ami élményt nyújtott. Pozitívat vagy negatívat, az most nem számít: hatott. Ahogy mindenki más, végigjártam a sulikat, aztán dolgozni kezdtem, ebben semmi különös nincs, inkább az a furcsa, ha valaki nem fekszik be a társadalmi elvárásoknak. Főleg, ahol kemény a szülői nyomás. Mindegy, szóval így vagy úgy, de valahogy eljutunk a felnőttkorig, nagyjából végignyalva az aszfalttól elkezdve az élet habos tortáit.

Kora reggel a felhők még csak kissé takarták be az erdős-ligetes vidéket, de a levegő nyomasztó volt. A rovarok és mások is sietve végezték a dolgukat, mert érezték, hogy eső közeleg.
Zümike is fürgén előbújt a lyukból. Felvette a kis tarisznyáját, és repült arrafelé, amerre a hazautat gondolta. Közben egy festői kis tavat pillantott meg. A tó hullámzó vizén gyönyörű tündérrózsákat lebegtetett a szél.

Ha te nem vagy, elpusztul
ez a nagy világ-színpad,
amíg bírom tartalak,
de karom gyenge, zsibbad,

Jöttöd talán csak szívemet találta el:
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,

Lüktető hang dobol a fülemben
ereimben zakatol
széttépi aortám az üstdobos ütközet.

Tekints be hozzám,
Már oly' rég várlak...
Pór világomban
Hit a minden-kincs;
Glóriák sorban –
Itt nincs fény-bilincs.

Megjegyzés: "pór"~ szegény

Élvezettel csámcsog
életemen a bölcs idő,
visszeres lábán rózsaszín
lakkbetétes cipő,

gyerekként sátrat építettünk
régi lepedőkből
kopott konyhaasztalunk alatt
sosem volt izgalmasabb

táblákon szerkesztett
halmazok vagyunk
minket távol és
érintők nélkül lángvág
a fönt

- Mit tennél vele? - kérdezték izgatottan, de nem árulták el titkukat.
- Dzümm-dzümm! Hát elvinném cselédnek, dolgoztatnám, és ha megnő, elvenném feleségül!
A katica és a szarvasbogár felháborodtak a dongó ötletén.

Áldott a fej
és áldott az ér,
melyben folyton pezsgő véred él.
Áldott a fül, ami hisz nekem,

Szőke mezők
orgonaloknik
bodzatenyerek
(isten veletek?)

ahol tetőzik a melankólia, ott
az agy és a szív tömegvonzása
hadrendbe állítja a sejteket
lebontani a testet.

van a mélyben egy pillanat
talán úgy esik
ki onnan és belőlem
mint más ami sosem
változik
sztenderdizált görbe
dogma vagy paradigma
Isten sóhaja
vagy csak éjfény
mely hófelleg pereméről
csendszálon zuhan

Hátunk mögött percekké törpült évek,
Szembe velünk ismeretlen tükörképek
Merednek ránk, s ha félve kérdem: "Ki vagy? ",
A csend szememből nehéz cseppeket itat.

az isteni szavak
rám hullott tollpihék
jő a szél

Richard Brautigan után szabadon, mert ez nem Amerika

*
jóslat

Partra vetett halak vergődtek egymásra,
ezüstről ezüst pergett le, és beszáradt
opállá az alkonyattól vert homokon.
A pikkelyeken üveges szemek mása:
tekintetük öntött ólom a dokkokon.
Belőlük kiolvasható sötét jóslat
láttat bennünket, kígyót faló kígyóknak.

Jókedvűen ébredt a természet ezen a szép, napsütéses reggelen. A harmatos fűben mindenféle bogarak, pillangók mozgatták meg kipihent tagjaikat, és a friss harmatban megmosakodtak.

Bámulatos ahogy a felhevült testéből
áradó folyók öntözik a tetszhalott földeket
szerelemnek hívják ezt mint a kondenzcsíkba
markoló madárszárnyak érintését
ami megborzongatja a bőrt verejtékcseppeket üt
a tarkóra lüktetést terít az ágyékra és nem beszél.