Amatőr Művészek Fóruma

Körberajzoltam a foltokat,
amiket az ágyneműn hagytál,
hátha kiadja alakod,
kinyitottam az ablakot,
hónod alá kapott a szél.

majd most jelentem ki persze
nem úgy történik nem teszem
szóvá ahogyan te sem
ha nem beszélünk róla súlytalan
marad a cselekvés hiánya

Hány mostot áldoztál fel
a holnap oltárán,
mennyi múlt pillanat lett
kopott, holt bálvány
napjaid polcain?

Réteken át a királyság összes unott szeles öble
zúgva viháncol együtt, - hó csöpög, ömlik özön,
egyre szitál igazán és összevon édesen ölbe -,
áfonyaágaivá hullnak odább a rögök.

Édesség

A hideg. A karácsonyoknak mégis... csak volt valami magából kiizzadt langyoskás párlata, ami még ha orrfacsaró alkoholbűzű is volt, mégsem volt még soha annyira hideg... semmi, mint ami itt – a karácsonytól messze - Dani bőrét harapta át egyre veszélyesebb fogakkal. Számtalan szobán tolták át őt, és a bűznél fájdalmasabbá vált a csontjait hasogató fagy. A sötét épp addig mélyült, míg agyában egyszerűen csak elfogytak a rémképek. Tudta, hiába képzeli apja fahasító baltáját a combcsontjába, a következő szoba még rettenetesebb lesz. Mindennél.

Ott, ahol mindig élnek a fények,
vár rád a többi isteni lélek,
ott leszel mindben, és ők tebenned,
nem kell ott többé semmit keresned.

Fenyőfák üres póza.
Kietlen utcák hidege.
Elkapkodott szirszarok.

Bontott cukorkák gyűrött
ruhája a töppedt fenyőn
rézarcú angyalkönnyek
bomlott viaszglóriája

utolsó lépések
mint sebre tett tépések
csak eltakarnak
majd levakarnak
feles-legként

ködös
ablaküvegemen
lomhán csorgó pára
a félénk cseppeknek
útját csak por állja

hideggel jössz henteregve
leheleted szorongás
piából kúsznak felhők röhögve
róka loccsan a padlón
veszett

Nem akartam mást, csak látszani;
pergő dobszóban szünetként játszani
a csendet és lenni a levegő,
lépcsőre dermedő jövő.

Fátyol hang
lüktetés
csendben s zajban
csókod mézédes katlan

nekem nem adtál
hűs tenyeret
csillagszámláló
szemeket

amit elvesztettem
mind övé lehet

Csámborgok üveges szemű
nincstelenség a társam
családról rég levált hímnemem
hörpöli a 40%-os eufóriát

hiányérzetem volt
de nem tudtam
mit hagytam otthon
egyszerű bőröndömben
minden dolgom helyén pihen

A hajnali utca bíbor-kosztól fénylik,
aszfalton szívforma mélyedésben
gyűlik a poshadó pocsolyavíz,
egy ablakból csirkecsont hullik le éppen.

Mikor a lelkem fáit szüreteltem
Megomlott bennem a révület
Magamra riadtam fel
S édesre vált a szürkület

Játszom a csenddel hópihékkel
rakom tele kosarát legyen minek
örülnie mikor nem lesz velem
havazik... segít nekem az ég.

Ó, drága, Vén Lépegető.
Jöttöddel búcsúzó, piciny Idő.
A lépcsőm gumicsizmádba reccsen -
Sokszor átázott Emberkönnyekben.

A te utadat járom.
A nyakakon járom vesz körül mint élet,
csak hagyd őt!
Képzelje magát rügyező fának,

Éjfélt üti már az óra,
Álljunk meg egy néhány szóra!
Búcsút mondunk az óévre,
Köszöntőt a jövendőre.

Oly tisztán csillogtak a szemei... Bár akkor még nem is lehetett tudni, hogy a hidegtől-e, vagy az érzelmektől-e, de úgy tűnt, hogy a könnyek üveges fátyla mögött már egy történet sejlik kibontakozni: olyan volt, mintha egy korcsolyapálya tükrében a fény lánya revüzne a jégkirálynak. De ő aztán tényleg nem azzal volt elfoglalva, hogy éppen akkor ki és mit látna benne, vagy képzelne bele; egyszerűen a feltárulkozó csodát próbálta megragadni.

Huncutkodva int búcsút
az ősz, szeplős levélkéin
még ékes bíbormáz időz,
köd fátylába titkon szurkál
hajnali fohászt egy eltévedt
napsugár, tócsák tükréből
cseppnyi illúziót szublimál;

Pörgök forgok méla táncba
erdőn mezőn vacsorázva
titkos forrás levét iszom
karom marja tigrispiton

ködmönöm szita
lyuk-tenger
az idő fegyver
lőtt nem is egyszer

tűnődő kátyúk az éjjel
ótvaros bőrű hátán
szertepatakzó rozsda
fagytól repedő hantok

„Mama még! ”

„Mama még! ” – jelenleg ez a kedvenc mondatom. Őhercegsége mindenre tud valamit, amivel szívlágyító módon hat a környezetére. Valljuk be, egy Mamát a legkönnyebb befolyásolni. Nem tudok ellenállni. Nem kell megijedni, nem csokiról, és nem rosszalkodásról van szó. Gurulunk (én a nevetéstől is), mert nem lehet nevetés nélkül kibírni, ahogy görgünk ide-oda az ágyon mosógépet vagy szárítógépet utánozva, és nem elég egyszer, kétszer, százszor. A gyerek kacag, az összes foga villog, és a megnevezhetetlen színű szemei csillognak. Totális pasi. Mindig olyan színű a szeme, amilyen póló van rajta.

Mások azt mondják róla, hogy ő a pám.
A pám nem tudja, mikor van a névnapom
és ha az övére sms-t írok, nem tud válaszolni.

Leestem az ágyról felpúpozott
matrachalom magányából nem
tudom válaszoltam fiaim kutakodó
kérdéseire már egy hete vándorlok
éjjeli útra kelnek a lábaim hánykolódom

Csiszojó, Poporsz és Foki, meg a Tétta
(avagy rövid szösszenet Őhercegsége délutáni pihenője alatt)

Őhercegsége versenyt nő a gombákkal, és vele együtt nő az a hatalmas, szívszorongató érzés is, amit az ember lánya anno, a nagy szerelem megszületésének pillanatában átélt már. De ez más! Ezt nem lehet leírni, nem lehet megfogalmazni, mert nincsenek rá szavak. Csak ellágyulás van, amikor a seprű szempillák alól pislogó szemekben ott látom a tudatos huncutságot, a rajongást.

Hitvány földnek vadhajtása,
pokolfajzat virág átka,
szesztestvére boldogságnak,
közhellyé vált korcs szavának,
árnyak között büszkén lépve,

Ölelj agyon, nem lesz semmi baj.
Nyald fel a görcsöm, kicsi Labrador.
Láncod oldozza fel,
szereteted olvassza szét
a semmit, ami mégis van valahogy.
Filléres spanyolviaszok:
Messiás, magyarok, gender.
A tétlen terror kényszerít képeibe.

Ha rád nézek,
mozigépész indítja a filmet,
és csak könyörtelen pereg,
volt, ami volt.

Csillag alatt elúszó felhőbe gondoltalak,
s ahogy távolodsz tőlem, se méreg, se fájdalom nem él nagyot.
Idilli kép, miként a Hold csókol fodraid alá...
ám kisvártatva őt is elhagyod.

Egy ajtó előtt toporgunk mind,
mint izgatott kisgyerekek.
Mintha nem tudnánk, hogy lesz harangszó,
de lesz és mondja: Megszületett!

Ha csendem lehetnél,
képeslapokat küldenél a Holdról.
Fedetlen szélként lobogtatnál szeplőtelen ruhában.
Mélabús fogaskerék-sarkantyúd csizmádon,
fejeden Winehouse-darázsfészek.

Mivel sokat vagyok egyedül, és meggyengült szemem miatt nem olvashatok annyit, amennyit szeretnék, sokszor szemezgetek régi, hol fájó, hol szívet melengető emlékek között.
Közeleg a karácsony és így természetes, hogy az ünnephez kötődő emlékek kerülnek felszínre.
Most több mint ötven év távlatába néztem vissza.

hidegben üldögél
bámulja az üres játszóteret
az este fényei stroboszkóp-
szerűen érzéketlenek

Milyen a stílus mit használok gyakran
kérdezgeti Gizi Jankó és Armand
válaszolni nem tudok gyatra irodalmár
magam képzett hangok lajtsroma alváz
alatti szinte földönfutó gyöngysor
elgurult kincsek közé ékelődött öngól.