Amatőr Művészek Fóruma

Tükröm öntelt csalódása lettem,
ismerős álarcom idegen szerepben,
kémtükör szemein kialvatlan álom,
bénultan bámulom önimádó bábom.

lelassulunk.
a film
közepe
egy oldott
pillanatban
megigazul.

Emlékszem régen felhő voltam
Viharfelhő
Dühömben az égről leszakadtam
Testet öltöttem
Farkasként jártam a világot
Bujdostam
Soha senki sem látott

gyűlöltelek amikor
rám rúgva az ajtót
padlóra küldtél
elnémítottál
befogtad a szemem
elzártál a külvilágtól

félek belegondolni megteszem
mégis talán rosszul látok
távolra normálisnak közel sem
mondanám hogy ez egy átok

Rácsos ablakomon túl
lélegzik az élet,
a szoba kerek zárka,
idebent semmitől sem félek.

sült hús serceg
szaftja nincsen
égett szag lóg
a kilincsen
beteríti
a szűk konyhát
az asszonynak

Bennem úgy születnek szürke dallamok,
acélos lelkemet sebesre marják.
Kínjaimra arcuk felragyog,
és falnák titkaim, akár a dajnák
új ficsúrok pénzét cifra ágyakon.

Jó ideje nem kel már fel a Nap. A napszakok levedlett kígyóbőrbe bújva vonaglanak a nihil felrepedezett kövezetén: túlvilági a hang. Csak az öbölre tudok gondolni.
Occam jó ideje nem ébred már fel, leszámítva azt a néhány másodpercet, amikor sírva kér, hogy metsszem el a torkát, vágjam le a fejét, nyomjak párnát az arcába... valamit még kihagytam, mert amúgy nem figyelek rá.

Megjegyzés: *A szív összehúzódásainak szünetelése
Folyt. köv.

nem keresi senki
a teremtés eldugta
egy aprócska falura figyel
nem jár arra senki
csak én csodálom
a kicsiségét meg se látom

felettem
kávébarna
bőr
ég
veríték hull

Egy merő fel-felcsippanó magány a nádas;
sustorgó hőség nyaldos lapuló riadalmat,
míg felhőkbe gyűlve kering az aggodalom,

Sétáink nyomvonalai csak
leírhatatlan rendszerben
értelmezhetők,
mint kifejtett jelenségek alakjai
a kezdő- és gyújtópontban,
ismerős lépések a jól
meghatározott idegenségben

Ajtók, combok, virágok
nyílva a várakozásnak,
elképzelt része lennék
a képzelt realitásnak.

rózsából szőtt színt
hálóingére az éjszaka
haragudott rá
kímeríthetetlenül
mérte rá a kínt

ez már nem ugyanaz a bon-bon
visz a hajó, a taton éppen
keserű eget iszom
műanyagpohárból
egy madártávlatból láthatsz
hajam a szélben

Olvastam valahol, hogy a kézujjakon a köröm öt hónap alatt nő meg a körömágytól az ujjak végéig. Azt hiszem kijelenthetjük: ez egészen egyedi módja az időmérésnek. Ebből a gondolatból bújt elő ihletem hernyója, hogy majd pillangóként szülessen ujjá a következő történetben.

Hová lesz álmokból a gondolat?
Könyvből betűk hullanak,
eltűnnek, mint erdő fáiról a levelek,
mikor őszi szelek játszanak.

Valahol a csend magja
gyökeret vert bennem,
magányosság táplálja,
s amit eltemettem.

Nehezemre esik
túlgondolnom magam.
A fránya kettős én,
ami nem engedi.
Igen. Jó lenne beszélgetni.

eléggé együgyűen
csomót kötnek még az utak lábaimra
horgolnak éjjelek
sima az ügy, tényleges attitűdökkel
nyögnek
különben mindegy, hogy ásítok vagy
kiáltok

(Bűn és bűnhődés)

Csak nézlek. Égszínkék szemed
apró szikrákat remeg.
Lángforró tested, ütemet
dobban máglyatüzemen.
...

szavak méltóságát
a szépség lazúrján át
lehelet könnyedséggel
lehet láttatni

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt.

A kezed mint a jég szúr és éget
sistereg a te földed alattam
mégis makacsul követlek
téged
íriszed bűvkörébe ragadtam

Ha lehunyom szemeimet
ismét ott vagyok,
mint fákon eső mosta,
szélcibálta imaszalagok.

Sötétség… Sötétség… Világosság... Sötétség…

Az alagút szája, a benne várakozó sötétséggel. Átjáró egy másik világba. Múltból felvillanó pillanatfelvételek az emlékezet vetítővásznán, amelyek lassan mozgóképpé állnak össze…

Gyermekkoromban sokat utaztunk a Dunántúlra, a nagyszüleimhez. Vonattal persze, autónk sohasem volt. Az Alföldnek nem létezett bélcsatornája, mert testetlenül terült el a déli határon, de a Bakony vonulatai között igazán nem panaszkodhattunk. A ragyogó napfényben zakatoló szerelvényt egymás után nyelte el, majd köpte ki újra a véget nem érő acél országútjára a hegyek gyomrában kiépített alagútrendszer.

Csend honol.
Kimondhatatlan bíbor-csend.
A város felett égő fellegek.

Láttam ahogy a tehervonatok
húzták a hegyek felől az esőfelhőket
unatkozó erdők öklendezték ki
magukból a rétekre a csapzott vadakat

Lefelé folyik a Tisza,
Arckönyv-versfolyam sem vissza.
Először csak cseppen-csurran
tiszta forrás zugaiban.

Égre írlak
csésze alján őrizlek
mint az utolsó kortyot
torkomban keserű ízed

Csonkig égett láng.
Csillagkaput lakat zár.
Isten is halott.
Elföldelt galaxisok.
Főbe lőtt feltámadás.

Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.

Megjegyzés: Folyt. köv.

a csokival kezdődött
az édes Inota-szelettel
papírján három kéményóriás
csodákat ígért
és képzeletem naponta
átrepült a háztetőn

Csak három lépés, és nem kéne többé minden elutasítás után újra és újra foggal-körömmel kapaszkodnia a Reménybe. Csak három lépés, és az élet ezernyi nyűge is köddé válna pár pillanat alatt.

nézem a képed
és dúdolok

"Én nem is figyelnék és nem is nevetnék,
Ó, ha nem tudnám, hogy ő még csak most tizennégy.
Nem hisz a mesében - ez van a szemében,
Nem tudni mi van, mi van a fejében. "

Megpróbálta kiszabadítani a kormánylapátot és a csónak hátulját a rácsavarodott halászhálótól. Két kézzel erősen fogva húzta, rángatta, megpróbálta oldalirányban lefejteni, sikertelenül. Maga a háló piszkosszürke színű volt, a legszélén egy narancssárga szállal egészen körbe, valószínűleg a jobb láthatóság kedvéért. Ahogyan a mentőmellények színét is kiválasztották.

Hömpölygött a folyó, a sodrás olyan erős volt, hogy szinte beleszédült, amikor rápillantott. Visszataszító volt a mocskos áradat az otthoni medence áttetsző, fátyolosan fodrozódó vizéhez képest. Nehéz volt elképzelni, hogy ebben a piszkos lében érje a végzete. Egyszer olvasta valahol, hogy fulladáskor nem abba hal bele az ember, hogy a víz a tüdejébe kerül, hanem a vegetatív idegrendszer parancsára a gégefő zárja el automatikusan a légutakat és egyszerűen nem jut több oxigén a rózsaszín lebenyekbe. A víz csak később, a halál beállta után veszi birtokba azt, ahol normális esetben nincs keresnivalója.

lentről nézem
minden más
tükröd lealacsonyít
parancsszavaid
felsértik bőröm

– Gyere el velem iszogatni holnap este.
– Francokat – mordult Sean. Úgy állította be az infúziót, hogy az operáció végéig egyenletesen csöpögjön.
Daniel vigyorgott. Módfelett kedvelték egymást az indiánnal, de persze ezt egyikük se mondta volna ki. Az állatorvos asszisztens fiú kezdetben nagyon zavarónak ítélte meg, hogy a „doki” lényegében csak akkor szól hozzá, ha nagyon muszáj, egyébként képes egész napokat teljes csendben tölteni. Rengeteg időbe telt, mire egyáltalán megtűrte a közelében, de még ekkor sem kommunikált.