Amatőr Művészek Fóruma

ez már nem ugyanaz a bon-bon
visz a hajó, a taton éppen
keserű eget iszom
műanyagpohárból
egy madártávlatból láthatsz
hajam a szélben

Olvastam valahol, hogy a kézujjakon a köröm öt hónap alatt nő meg a körömágytól az ujjak végéig. Azt hiszem kijelenthetjük: ez egészen egyedi módja az időmérésnek. Ebből a gondolatból bújt elő ihletem hernyója, hogy majd pillangóként szülessen ujjá a következő történetben.

Hová lesz álmokból a gondolat?
Könyvből betűk hullanak,
eltűnnek, mint erdő fáiról a levelek,
mikor őszi szelek játszanak.

Valahol a csend magja
gyökeret vert bennem,
magányosság táplálja,
s amit eltemettem.

Nehezemre esik
túlgondolnom magam.
A fránya kettős én,
ami nem engedi.
Igen. Jó lenne beszélgetni.

eléggé együgyűen
csomót kötnek még az utak lábaimra
horgolnak éjjelek
sima az ügy, tényleges attitűdökkel
nyögnek
különben mindegy, hogy ásítok vagy
kiáltok

(Bűn és bűnhődés)

Csak nézlek. Égszínkék szemed
apró szikrákat remeg.
Lángforró tested, ütemet
dobban máglyatüzemen.
...

szavak méltóságát
a szépség lazúrján át
lehelet könnyedséggel
lehet láttatni

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt.

A kezed mint a jég szúr és éget
sistereg a te földed alattam
mégis makacsul követlek
téged
íriszed bűvkörébe ragadtam

Ha lehunyom szemeimet
ismét ott vagyok,
mint fákon eső mosta,
szélcibálta imaszalagok.

Sötétség… Sötétség… Világosság... Sötétség…

Az alagút szája, a benne várakozó sötétséggel. Átjáró egy másik világba. Múltból felvillanó pillanatfelvételek az emlékezet vetítővásznán, amelyek lassan mozgóképpé állnak össze…

Gyermekkoromban sokat utaztunk a Dunántúlra, a nagyszüleimhez. Vonattal persze, autónk sohasem volt. Az Alföldnek nem létezett bélcsatornája, mert testetlenül terült el a déli határon, de a Bakony vonulatai között igazán nem panaszkodhattunk. A ragyogó napfényben zakatoló szerelvényt egymás után nyelte el, majd köpte ki újra a véget nem érő acél országútjára a hegyek gyomrában kiépített alagútrendszer.

Csend honol.
Kimondhatatlan bíbor-csend.
A város felett égő fellegek.

Láttam ahogy a tehervonatok
húzták a hegyek felől az esőfelhőket
unatkozó erdők öklendezték ki
magukból a rétekre a csapzott vadakat

Lefelé folyik a Tisza,
Arckönyv-versfolyam sem vissza.
Először csak cseppen-csurran
tiszta forrás zugaiban.

Égre írlak
csésze alján őrizlek
mint az utolsó kortyot
torkomban keserű ízed

Csonkig égett láng.
Csillagkaput lakat zár.
Isten is halott.
Elföldelt galaxisok.
Főbe lőtt feltámadás.

Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.

Megjegyzés: Folyt. köv.

a csokival kezdődött
az édes Inota-szelettel
papírján három kéményóriás
csodákat ígért
és képzeletem naponta
átrepült a háztetőn

Csak három lépés, és nem kéne többé minden elutasítás után újra és újra foggal-körömmel kapaszkodnia a Reménybe. Csak három lépés, és az élet ezernyi nyűge is köddé válna pár pillanat alatt.

nézem a képed
és dúdolok

"Én nem is figyelnék és nem is nevetnék,
Ó, ha nem tudnám, hogy ő még csak most tizennégy.
Nem hisz a mesében - ez van a szemében,
Nem tudni mi van, mi van a fejében. "

Megpróbálta kiszabadítani a kormánylapátot és a csónak hátulját a rácsavarodott halászhálótól. Két kézzel erősen fogva húzta, rángatta, megpróbálta oldalirányban lefejteni, sikertelenül. Maga a háló piszkosszürke színű volt, a legszélén egy narancssárga szállal egészen körbe, valószínűleg a jobb láthatóság kedvéért. Ahogyan a mentőmellények színét is kiválasztották.

Hömpölygött a folyó, a sodrás olyan erős volt, hogy szinte beleszédült, amikor rápillantott. Visszataszító volt a mocskos áradat az otthoni medence áttetsző, fátyolosan fodrozódó vizéhez képest. Nehéz volt elképzelni, hogy ebben a piszkos lében érje a végzete. Egyszer olvasta valahol, hogy fulladáskor nem abba hal bele az ember, hogy a víz a tüdejébe kerül, hanem a vegetatív idegrendszer parancsára a gégefő zárja el automatikusan a légutakat és egyszerűen nem jut több oxigén a rózsaszín lebenyekbe. A víz csak később, a halál beállta után veszi birtokba azt, ahol normális esetben nincs keresnivalója.

lentről nézem
minden más
tükröd lealacsonyít
parancsszavaid
felsértik bőröm

– Gyere el velem iszogatni holnap este.
– Francokat – mordult Sean. Úgy állította be az infúziót, hogy az operáció végéig egyenletesen csöpögjön.
Daniel vigyorgott. Módfelett kedvelték egymást az indiánnal, de persze ezt egyikük se mondta volna ki. Az állatorvos asszisztens fiú kezdetben nagyon zavarónak ítélte meg, hogy a „doki” lényegében csak akkor szól hozzá, ha nagyon muszáj, egyébként képes egész napokat teljes csendben tölteni. Rengeteg időbe telt, mire egyáltalán megtűrte a közelében, de még ekkor sem kommunikált.

Kimondhatatlan a délután.
A madarak felcsipegetik
a gyöngyöző macskakövet.

Kétségtelen – gondoltam, ahogyan megpillantottam a lányt. A szállingózó, zöldes fény ellenére jól látható volt, amit csinált. Oda sem hederített a tenger morajlására, nem foglalkozott a játszin csillanó holdfénnyel, hanem négykézlábra ereszkedve a sás és a nád határán kutakodott. Időről időre elégedetten felsikkantott, és ilyenkor a kezét a szívéhez szorítva az addig magányosan álldogáló padjához sietett.

Teremtettél egy világot.
Beragasztott szemek
örökké keserűn vonaglanak.
A vágyak ollók.
A szavak háromszögekben járnak
éned absztrakciójában.

törik az ősi hegygerinc
oly feszesen állnak a pántok
csikordul vas
a gép harap
hallod

Lángba borult az erdő,
ropognak a nádak,
narancsnyelvek
kúsznak a magasba.

azt
hittem
róla hogy
jó parti lesz
nem bomba-gyáros

két
szemed
ölemben
felvillanó
meteorhullás

Vak
szemed
tükrében
arcom látom,
tenyér simítja.

Te
és én
két levél
a csupasz sors
ágáról hullunk.

mi
ketten
téridő
szövetén új
hullámot vetünk

Az
első
pillantás
bölcsője-e
az utolsónak?

Mint
tükör
a tükrön –
egymás bőrén
végtelenedünk.

Te
és én
összefont
kócos tincsek
talpaink alatt.

ég
felett
a mennyek
kapuján túl
hozzád visz az út

A
saját
magammal
találkozás
titka egy mély Ima.