Amatőr Művészek Fóruma

Az éjjelt lebontó pirkadat ködében,
Túl az álmaimon - mérsékelten ébren.
Álmaim milyenje új napomnak kulcsa.
Azt érzem ma reggel, hogy valami furcsa.

Az ember valahogy megtalálja gyermekét a világban. Azt hiszem. És talán a gyermek megtalálja az apját. Mindenképpen. Azt hiszem.
Talán minden gyerekben engem keresett, talán ezért vette magát körbe velük. Talán ezért döntött úgy a vesém, hogy bekrepál… Hogy valamilyen úton-módon találkozhassak vele. Aztán még vagy ötvenszer, annyira nem lehetett mit kezdeni a négy keresztes gennyel.

Elfogytak a hangok
elfagyott a szó
bűnös ígéretek
kilyukadt hajó

Félek, hogy csak a képzeletem
Játszott nekem téged.
Festette az arcod, a szád...
A szemedben azt a kéket.
Csak képzeltelek magamnak.
Hozzád bújtam, ha féltem...
S te jöttél, ha vártalak,
Jöttél, ha kértem...

Megjegyzés: 2015. augusztus 12. 23:14

Valószínűleg szerettelek.
Te ebből nem éreztél semmit,
de mintha te is szerettél volna.
Kedves sem voltam, pedig
ez a szerelmesek dolga.

repültél
szárnyad elhagyott
letörtél

Egyszer majd, ha porrá válok,
szállok, szállok a gyors széllel,
tovatűnő világomban
utoljára nézek széjjel.

Lógunk egy kötélen a hold alatt.
Egymásnak fordulva tép a szél.
Szemünk kiszáradt üveggolyó.
A vihar utáni csend beszél...

„Teltek-múltak a napok, egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz Káinnal. A telefonos beszélgetések napi rendszerességűvé duzzadtak, és ha éppen nem értünk rá szóban kommunikálni, akkor Messengeren tartottuk a kapcsolatot. Azt kihagytam a történetből, hogy sajnos nem a szomszédban lakott, így a találkozást nehezen tudtuk megoldani, viszont olyannyira rá voltunk éhezve egy idő után a másik jelenlétére, hogy az sem ért nagy meglepetésként, amikor egy hét elteltével este, egyik haverjával való iszogatás során küldött egy hangüzenetet. Széles vigyorral az arcomon hallgattam meg arra számítva, hogy biztos valami alpári hülyeséget szeretne közölni velem a részegségével takarózva.

Van az a pillanat, amikor már elfogadjuk a tényeket és elengedünk minden kötelet.
Amikor megnyugszik a lélek, és nem vár már semmi mást, csak az üres halált.

Kiég az utolsó szikra is, elnémul az utolsó hang is.

nekem kell a ne
nekem tényleg szép volt az orrod
én a kálváriánál szállok
nekünk később is
előtted
az ilyen legtöbbször visszaforrott

ez a személyiségfajta
magára hagyva úgy viselkedik
mint egy intelligens gyurma
visszafolyik amorfba és
akkor ott a nyugvó ponton
Isten majd újratervezi

küldj érte szelet vegye hátára
kőbe ne üsse lábát
legyen aki vele nevet

Zakatoló vonat haladt keresztül a síneken. Városoknak hűlt helye a lomha erdő csendjében, hol megállás nélkül szaladt el a zötyögő gépezet. Az idő hűvös volt, ám enyhe szellő sem lengette a fák leveleit, a kihalt mindenség még a kék eget is szürkére festette. Era az ablaküvegnek döntötte elnehezedett fejét, meleg lehelete párát hagyott maga után. Nőies ujjával egy szívet rajzolt bele. „Kibaszott disznó szív. ” Nem azért tette, hogy ezzel prezentálja a külvilág felé, milyen szerelmes is ő, inkább a megszokás és a minta egyszerűsége vezérelte. Utána dühében az egész rajz az elmúlásé lett azonban, ahogyan egy határozott mozdulattal végigsiklott rajta kardigánja ujjával.

Megjegyzés: Folytatása következik...

- Pucold meg a halat! - adta ki az utasítást az asszony. A kislány rémülten nézett.
- Megint egy feladat, ha nem csinálom, kikapok - gondolta.
Keserves tekintetet vetett a fadaraboló rönkön tátott szájjal, dülledt szemmel, kimerevedve pihenő, ezüstszínű szörnyetegre. Az asszony magára hagyta, megint magára hagyta.

Körberajzoltam a foltokat,
amiket az ágyneműn hagytál,
hátha kiadja alakod,
kinyitottam az ablakot,
hónod alá kapott a szél.

majd most jelentem ki persze
nem úgy történik nem teszem
szóvá ahogyan te sem
ha nem beszélünk róla súlytalan
marad a cselekvés hiánya

Hány mostot áldoztál fel
a holnap oltárán,
mennyi múlt pillanat lett
kopott, holt bálvány
napjaid polcain?

Réteken át a királyság összes unott szeles öble
zúgva viháncol együtt, - hó csöpög, ömlik özön,
egyre szitál igazán és összevon édesen ölbe -,
áfonyaágaivá hullnak odább a rögök.

Édesség

A hideg. A karácsonyoknak mégis... csak volt valami magából kiizzadt langyoskás párlata, ami még ha orrfacsaró alkoholbűzű is volt, mégsem volt még soha annyira hideg... semmi, mint ami itt – a karácsonytól messze - Dani bőrét harapta át egyre veszélyesebb fogakkal. Számtalan szobán tolták át őt, és a bűznél fájdalmasabbá vált a csontjait hasogató fagy. A sötét épp addig mélyült, míg agyában egyszerűen csak elfogytak a rémképek. Tudta, hiába képzeli apja fahasító baltáját a combcsontjába, a következő szoba még rettenetesebb lesz. Mindennél.

Ott, ahol mindig élnek a fények,
vár rád a többi isteni lélek,
ott leszel mindben, és ők tebenned,
nem kell ott többé semmit keresned.

Fenyőfák üres póza.
Kietlen utcák hidege.
Elkapkodott szirszarok.

Bontott cukorkák gyűrött
ruhája a töppedt fenyőn
rézarcú angyalkönnyek
bomlott viaszglóriája

utolsó lépések
mint sebre tett tépések
csak eltakarnak
majd levakarnak
feles-legként

ködös
ablaküvegemen
lomhán csorgó pára
a félénk cseppeknek
útját csak por állja

hideggel jössz henteregve
leheleted szorongás
piából kúsznak felhők röhögve
róka loccsan a padlón
veszett

Nem akartam mást, csak látszani;
pergő dobszóban szünetként játszani
a csendet és lenni a levegő,
lépcsőre dermedő jövő.

Fátyol hang
lüktetés
csendben s zajban
csókod mézédes katlan

nekem nem adtál
hűs tenyeret
csillagszámláló
szemeket

amit elvesztettem
mind övé lehet

Csámborgok üveges szemű
nincstelenség a társam
családról rég levált hímnemem
hörpöli a 40%-os eufóriát

hiányérzetem volt
de nem tudtam
mit hagytam otthon
egyszerű bőröndömben
minden dolgom helyén pihen

A hajnali utca bíbor-kosztól fénylik,
aszfalton szívforma mélyedésben
gyűlik a poshadó pocsolyavíz,
egy ablakból csirkecsont hullik le éppen.

Mikor a lelkem fáit szüreteltem
Megomlott bennem a révület
Magamra riadtam fel
S édesre vált a szürkület

Játszom a csenddel hópihékkel
rakom tele kosarát legyen minek
örülnie mikor nem lesz velem
havazik... segít nekem az ég.

Ó, drága, Vén Lépegető.
Jöttöddel búcsúzó, piciny Idő.
A lépcsőm gumicsizmádba reccsen -
Sokszor átázott Emberkönnyekben.

A te utadat járom.
A nyakakon járom vesz körül mint élet,
csak hagyd őt!
Képzelje magát rügyező fának,

Éjfélt üti már az óra,
Álljunk meg egy néhány szóra!
Búcsút mondunk az óévre,
Köszöntőt a jövendőre.

Oly tisztán csillogtak a szemei... Bár akkor még nem is lehetett tudni, hogy a hidegtől-e, vagy az érzelmektől-e, de úgy tűnt, hogy a könnyek üveges fátyla mögött már egy történet sejlik kibontakozni: olyan volt, mintha egy korcsolyapálya tükrében a fény lánya revüzne a jégkirálynak. De ő aztán tényleg nem azzal volt elfoglalva, hogy éppen akkor ki és mit látna benne, vagy képzelne bele; egyszerűen a feltárulkozó csodát próbálta megragadni.

Huncutkodva int búcsút
az ősz, szeplős levélkéin
még ékes bíbormáz időz,
köd fátylába titkon szurkál
hajnali fohászt egy eltévedt
napsugár, tócsák tükréből
cseppnyi illúziót szublimál;

Pörgök forgok méla táncba
erdőn mezőn vacsorázva
titkos forrás levét iszom
karom marja tigrispiton