Amatőr Művészek Fóruma

Én azt gondoltam, te vagy az ösvény,
de nem taposlak, melletted megyek,
hogy minden bokor kettőnkre hajlik,
az erdő lombja minket rejteget;

Ujjaim közt homokszemek…
… A múló idő pora szitál.
Halkan pereg…

A parton lábnyomok.
… Amint talpad érintését befedi a nedves homok,
elvészve a lusta hullámok alatt.

A tintató nyugodt, a toll kiszárad,
üres lapot kapar, hiába írok,
pedig szavadra hívok új imákat,
te nem tudod, s a hófehér papírok
halomban állnak, ám felold az éjjel –

Lesújt az Ég,
lelkembe ég
minden szavad.
Kimondani
sosem szabad!

Örök mosolyodat
emlékül hagytad nekem.
Nem maradt más belőled,
csak a vágy, hogy újra láthassalak.

Leszaladtam este a kis közértbe, mert megéheztem. Benyitottam, de nem volt egy árva lélek sem. Ez merőben szokatlan jelenség, főleg az esti órákban. A pénztárnál se állt senki, pedig csíptem a csinos eladónőt. Randizhattam volna vele, de lekéstem, mert bátortalan voltam. Talán legközelebb jobban ráfekszek a dologra.

– Szia anya! Már nagyon vártalak!
– Szia Sacika! Siettem, ahogy tudtam. Hogy van az én nagylányom?
– Kicsit fáj kezem a sok szuritól. Ha felemelem, akkor nem érzem annyira. Látod, így ni!
– Látom, látom.
– Anya, nem felejtettél el valamit?

Néha egyszerűbb, ha úgy mesélünk el egy történetet, ahogyan mi láttuk, és nem úgy, ahogyan az valójában történt. Talán így jobban megérthetjük és elfogadhatjuk a világot behálózó dolgok működését. Egyszer édesanyám azt mondta: „Fiam, hidd el, az élet tele van csodákkal! ”. És milyen igaza volt!

Éj csendjében, magasságos égben,
Mint egykor még a színpadi képen,
A hangszereken megint oly szépen
A "Gyöngyhajú lány" csendül éppen.

Megjegyzés: Kóbor János, Mecky emlékére

Nem lesz másik, becéző szavad megmarad.
Taszít gyatra pusztaságon szép világra.
Lökjön prométheuszi láncos sziklára.
Feltámaszt mindig újra becéző szavad.

Lovam sörényébe kapaszkodva,
repültem a végtelenbe, álmomban.

Szerelmes szavakban, üres szavakkal, tekintek a naplementére,
Szeress még arra kérlek,
szívemben száz emlék éled.
Képeinket nézve, hiányzik érintésed,
Ajkaid, szemeid tündöklése,
Fejed hajtod kebleimre, ahogy sárgállik az ég, majd rózsaszín, végül kék.

Ősz van,
Nyári mosolyod játszik még,
Barna szemed lopva villan,
Bennem még.

Eltelt már egy évtized,
Csontjaimban érzem
Elrepülhet több is
De sosem leszek készen

óvatosan ölelem anyám
törékeny testét már átmosta az idő
de szeme még most is
úgy csillog mint gyermeki
lábamon a kiscipő

nekem még minden nap ott vagy
emlékeimben az öreg ház
apró szobájában
ott fekszel kortalan ágyadon
a távolból is látom
nem nem öregszel meg

Néma csendből szült hahoták,
Szökött voltál ott, rabja karjaimnak.
Az egyedült benned látom,
Mert nincs már, kinek elmondjam..

Vártalak!
Nem jöttél,
egyedül vagyok,
kínlódok,
esik az eső
fáj az unalom

Halkan szöszmörög a gép,
Pár kattintás csak.
Ezek az oldalak fel nem oldanak,
Csak untatnak.

Halkan szuszmorog a város,
Lassan elbódít,
Kell pár pillanat, néhány éles perc,
Ami átlendít.

Ha nincs vihar, nincs fejlődés
Eső nélkül a föld is meddő marad
Ha van vihar, van fejlődés
Kiszáradt medrekbe, zúgó patak dagad!

Hetednap jött érte a megváltó halál,
fájdalma ostorként csattant a szívemen,
kiszállt apám lelke a kórház ablakán,
létemben csak emlékeimben lett velem.

Anyám gyenge kezét
párnájára téve,
örök álom hullott
fáradt két szemére.

Mindig csodáltam őt, kinek volt istene,
imája és hite: nem rendült meg sose.

Dörgött a sok fegyver, kinn az orosz fagyban,
nem akart ő menni, vitték egy vagonban,

csacsogtál én másra figyeltem
hangod volt andalító keret
észre sem vettem ahogyan
ünnepi ruhába öltöztetted
szavaiddal köröttem a teret

Persze, te még senkit nem vesztettél el, önmagadon kívül. De hogy megértsd ezt, létezned kell, önidőd meghatározására. Kimérheted magadat a világra, s az majd jelzi, ki is vagy. Fellélegzel. De nem igazából, nem mélyből, hisz a világ csupán egy gyűjtőnév.

Hova tűntél, mi lett veled?
Mennyei mosolyod tán elveszett?
Aggódsz, rágódsz és agyalsz
Olyanon, ami úgyis megmarad

Elfogyott a kávé, bevallom, én voltam,
egy ideig mászkálok még holtan, és kávé mellé erőt is veszek a sarki boltban,
de még maradnék aki lettem.

Sosem nevettem.

Száll a madár a magasba,
keringőzik ide, oda mintha
várna valamire, talán az én
fájó szivem üzenetére.

hogyha jönnél
szirmokat bontanék mint a fa
illatos almavirág lennék
a napnak elállna a szava
és simítanál
rajtam reszkető fénylepkék

Nem fáj. Ismerős az út
a lépés a levegő.
Ki az utcán jobbra,
ott majd szembejő’
a kereszt, ott fel-fel
a hegytetőre,

sárgult levelek, talpam alatt zizegnek, 
az eső, mossa az emlékeket.
fájó sziveket.

Mintha nyár lenne...

Télbe öltöztem, és éppen annyira van hidegrázás,
mint amennyire a madarak beszélgetnek a fejemben.

Azután szépen, lassan elhalkulnak.

... és nem azért,
mert elhagytál engem,
hátat fordítva nekem,
mondván, hogy nem szeretsz;
nem azért sírok én,

Lopott az idő, amikor élhetek.
Lopottak a percek, a lélegzetvételek.
Lopott a csend, a hang, az árnyak.
Lopott a világ, ahol megtalállak.

általad fogannak meg bennem
apró szózigóták osztódnak
emlékplacentám táplálja
szeretetzsinóron át

Éppen elkezdődött, s már véget ért a nyár.
Valami fájdalom bolyong... játszik...
Felhők mögé bújt a napsugár.
Éppen megszáradtak
a kiterített ruhák.
Pár óra volt a napfény,
szürke lett a világ.

Ólom az éjszaka
és azt is vak csigák húzzák
a testem meztelen
bőrömet takarók nyúzzák.

ha ismerném a kottát
zenét írnék hozzád
hegedűk és fuvolák
szerelemről mesélnének
dob verné a ritmust

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt.