Amatőr Művészek Fóruma

Szomorú vasárnap, már járt vele erre,
gyerekkori patyolattisztaságok,
pókhálón napozó harmatgolyók, ecset alatt a táj.
Szovjet laktanyák csöndjében alszik,

A Göncölszekér defektes
Csúszik a Tejút is
Amott vadak kószálnak
Messzebb köd dereng
Mégis mind utazunk
Cipelve saját csomagunk

Odakint fagyot terelget a szél,
uralkodva dermedt, téli tájon,
hópelyhekkel bitorlón táncra kél,
átnyargal a hófedte határon.

Szorongva
születik a szó
értetlen dobhártyákról
pattanva iszkol
az indifferens térbe

enyészet múlatja perc-gyorsan az időt
a repkénnyel benőtt romos házban
valaha égre nyúló kéménye is ledőlt
a tetőn rozsdás szélkakas áll
már nem nyikordul
fals dallamát csak ő hallja

Ha beengednélek a felhőbe, ahol gondolataim ébrednek,
Nem értenéd meg. Néznél riadtan, de ez a hely, ahol én élek.
Elképzelt valóság, egy fordított tükör magamnak, és talán nektek.
Egy hely, ahol a képzelet a valóságból ered.
Nem érted majd meg, mert nem olyan, mint képzeled.

melletted ébredek
a mellkasomban göröngy
gombóccá gyűrött rongy
szívforma kovácsoltvas
jégbe-zárt vértelen izom

I.

leheleted zivatarfelhő
bennem dörren
robajlik
zuhanjon rám minden
jégszavad vágja mind
földagadt torkom
zúzza mellkasom
kivárom
hogy elvérezzek

Mottó: Beszélni nehéz, hol a kör,
hol anyánk nyelve nagyra tör?

Kazinczy sírjában forog,
alig érti a magyar szót.
Értelem jele rokka lett,
pörög, nem győz meg tág fület.

Csak a nevetést dédelgeti s őrzi meg a szem! A jóízű, szívből támasztott, huncut kis kacagást! Bánatok, mélaságban megragadt igzgyöngyök fohászait a vérző lélek bezárva tartja s tudatosan félünk tőle, hogy sebezhetőségünket szeretteinknek kimutathassuk! Befalazott, méla egekben bújócskázik kecses a szívárvány; penészes kabátként énekel hátunkba kerülve egy árnyék! Megszédített világunkban már egyre kevesebb a felelősség!

lopott hajnal fáradt háza
mindörökre továbbállna
kartotékba vésett szöveg
gyűszűbe bújt Vesta-szüzek
sikolyba fúlt ordítása
valótlan lét szűk imája
segítsetek

óvatosan
csontozókéssel
a csigolyák mentén
és a szegycsont felett
a finom bőrön
körbe
aztán a csípőn
ágyékon át

Még félig csukva a város szeme,
álomittasan rám hunyorít,
sosem tükrözi bádog eresze
a nap legelső sugarait.

Egyszer majd, ha porrá válok,
szállok, szállok a gyors széllel,
tovatűnő világomban
utoljára nézek széjjel.

nekem kell a ne
nekem tényleg szép volt az orrod
én a kálváriánál szállok
nekünk később is
előtted
az ilyen legtöbbször visszaforrott

Éjfélt üti már az óra,
Álljunk meg egy néhány szóra!
Búcsút mondunk az óévre,
Köszöntőt a jövendőre.

ha levehetném
bőrömet rólad
csontjaimról
ízületeidet

éjszakáimba mint
fényes almába
hersenő fogaidat
s a körmeimet kitörnénk
ne bánthass minket

Amikor a napraforgó is csak a Holdra néz,
s elmennek a fák az utak mellől,
fül helyett majd sikolyom
borítékolom...

(melyik sor szól neked
ebben a versben
te vagy-e
gyermek
asszony vagy isten?)

Tekints be hozzám,
Már oly' rég várlak...
Pór világomban
Hit a minden-kincs;
Glóriák sorban –
Itt nincs fény-bilincs.

Megjegyzés: "pór"~ szegény

Áldott a fej
és áldott az ér,
melyben folyton pezsgő véred él.
Áldott a fül, ami hisz nekem,

Szőke mezők
orgonaloknik
bodzatenyerek
(isten veletek?)

az isteni szavak
rám hullott tollpihék
jő a szél

Richard Brautigan után szabadon, mert ez nem Amerika

*
jóslat

Partra vetett halak vergődtek egymásra,
ezüstről ezüst pergett le, és beszáradt
opállá az alkonyattól vert homokon.
A pikkelyeken üveges szemek mása:
tekintetük öntött ólom a dokkokon.
Belőlük kiolvasható sötét jóslat
láttat bennünket, kígyót faló kígyóknak.

1. Megírom a történelmet,

és ebben ti részt vehettek.

Nyújtsatok hát segédkezet!

Nem hiszem el, mit mondanak rólad,
Megszólítottalak s beléd szerettem,
Nélküled süllyedek egy feneketlen tóba,
Nem hiszem el, mit veled tettem.

Magzati pózban, magamban
felejtettem magamat,
elfolyt tócsában látom,
mint egy gyermeklátnok,
hogyan hasadozik szét
égő agyam előtt a velő –,

A fiú mozdulatlanul feküdt az árnyékban, munkától átizzadt, de már megszáradt testtel. Ébredés után volt. Az alvás ájulásszerűen édes volt, a szája sarkából a nyálat mint bizonyítékot, kissé szégyenlősen próbálta letörölni. Keresztberakott lábai árulkodtak önmagába zárkózott világáról, ha úgy tetszik magányosságáról. Fázott. Mindig ez van, gondolta. Néhány pillanat az életében, ami boldogságnak mondható.

építgeti
nagyobbra élhetőre
gondoskodni kell az odabent
kényszerültek kényelméről

fűben fekve bámulni az atomfelhőket: hogy
milyen szépek. sállal, sapkával készülni
a nukleáris télre, erkölcsösnek hazudni

Félrehajtott fejjel
az eget kémlelem.
Pengék a csillagok.
Várok, itt vagyok
kiüresedett aggyal.
Késik az arkangyal.

féloldalas feljegyzések
sorai közt elrejtőzve
bújócskázó hamisságok…
szégyentelen levetkőzve

nem temetheted
magadba
mindig visszatér
mint az óbor
részegít

Szavakból szőni lehelet-vásznat, hogy röpítsen,
ahogyan röpített a hit, ami nem is volt, amit
csak úgy nyögtünk ki pórusainkon, mint kisdiák
az első cigaretta füstjét, de közben köhögtünk,

Mindig magában beszélt, és nem vágyott visszamenni az időben.
Abban a percben akart élni, ami megkövetelte tőle a józanságot.
Kimért hangulattal őrködött a díszletek felett.

mindig eltévelyedem
azt hiszem
ha itt vagy
felveszed a ruhám

Megjegyzés: versciklus, 2018. 06-2018. 11.

Maradok ember a buszra várva
Akciós termék aki így is drága
Úriember ki célra tör
Egy talkshowban témakör