Amatőr Művészek Fóruma

láttam azt a katedrálist
és jól ismertem Quasimodot
csak Párizsban nem jártam soha

Technika világa,
tolják belénk a kódokat,
mérgező mátrix.
Észrevétlen bejuttatás.

Az autó kerekei időnként felpörögnek a vastag jégen, fara hol jobbra, hol balra indul el, lábam leveszem a gázról – pedig nagyon sietnék -, kezem gyorsan tekeri a kormányt, végre megint irányban vagyok. A hatalmas hóbuckák között, fagyott fák alatt utat keresek, sürget az idő, oda kell érnem. Végre megvan az út, mit bánom én a jeget, csúszkálást, nem tarthat vissza semmi. Jaj, ne! Ez a járgány pont itt állt meg előttem keresztben, vezetője meg ész nélkül nyomja a dudát. Csak dudál, dudál…

apa mindig csendes volt.
csak fáradt, meg hitevesztett.
a reménytelennek tűnő napokon
némán átvonszolva magát
szemébe mindig beleült
a felkéklő, vörös-lila fájdalom.

kutyáknak lököm
magam bánatát
szutykos alomba
forduljon
goromba szavakkal
morogjon aki
kevésnek talál

azt hiszem a fontos dolgok
sem fontosak mikor
szikár csendbe fordul
az esendőség

Az exitus mocsara fedi el
bűzös agyagból formált
nyálkás szobromat
oldódó paranoia a test
a semlyék izolátumként őriz

Feltámadó múltunk
hordalékában
meddő ígéretek
örvénylenek,
döglött halakat
dob felszínre
minden megalvadt
emlékezés.

Megjegyzés: 2019. április 7.

„Lelkünkre így ül ez a kor” – József Attila idézet „A város peremén” c. verséből

Egyszer volt, hol nem volt, egy kis nevenincs ország, és annak határán éldegélt egy kertész. Meghitt kis tanyácskáján művelgette a földet, zöldséget, gyümölcsöt termelt, és még virágokat is nevelgetett csak úgy, a saját gyönyörűségére.

elkülönültek a fontosak
motivációgyilkos
fregattmadár vergődött
cérnametéltdrótos kalitkában
sérült alulértékelt lelkét
foszlott lódenkabát
helyett
pufi dzseki takart

Nézem, amint ujjaid között
az idő homokja pereg,
parányi dombbá nőve lábaid előtt.

Mert elhiszem, hogy van naplemente,
és nem szaladok megnézni,
valóban lement-e,
és elhiszem, hogy Isten egy
kíváncsi gyermek.

Ha leszel, majd úgy teszek, mint ha lennél,
De mikor nem vagy, nem vagy,
Akkor csended talán több ittlétednél.

jó reggelt álmos vasárnap
belvárosi szűk utcák
világháborús lövedékektől
szaggatott sokat megélt falak

arcodon
rétegnyi a pír
zuhanórepülés pilládon az
erdősávnyi rengeteg
árnyékot adó tekinteted
alá kötöm függőágyam

A hajnal vörösre fagyott tetemén
éles karommal kúszik a reggel fel,
s kakasként, peckesen nyakába ül.
Ág se rezdül. Nem mer…
Ziz’gő levél alatt kuporog a szél
felvágott erekkel.

szaggatott felhők
bicegő aszfalt
szemhéjakra tapadt
álommaradék

e prűd szív-ketrecharc vázára
katatón aggatott hétköznapok
hangtalan árnyait
a marginális feszültség
lassan eloldja
s legott szárnyra kel

Horkol a tél. Csurog
a padlás összes nyirka.
A gerendán gyékény hurok,
dédapám csupasz talpa,

hol hamis bálványaik előtt
bókolnak az istenek
arcra esik a tisztelet
hisz agyad kávéja lefőtt

Ó, te bolond!
S ha nem volnál az, hát azzá tennélek.
Mert nincs szebb, mint a szétszakított lélek,
és a bánatos szemek titka.

Jézusért kiáltó emberfia
járkál tépett keservében
szobái között, és nem érti,
mitől van veszélyben éppen,

csupasz talppal
gyúrom az agyagot
egyedül karmolom
hajamba a csatot
a dér most csipkeszél
tépázza ingemet
vért fröcsköl szerteszét
adja a tippeket

Fél kilenc, január huszonkettő,
várod, hogy a kukák
ürüljenek, a bűz rettentő,
a hópelyhek puhák,

díszletgyártás új darabhoz
csináljuk
szabjátok le
várj pontosítom a méretet
aha itt bemegy ott kijön
ez nem látszik
az fekete legyen

Életkép

Pincesorok árkán
száguld az idő,
enyészet ellen
küzd a jövendő.

Elkésett pillanatok
gyűjteményéből élek,
míg te – az ígért
évek helyett -
egy utolsó vásár jogán,
még a remény-bélyegem
is lecseréled.

rágódom a tegnapok
fényben fürdő nyomorán
a Mi lett volna.?, kérdések
láncba fűzött
ringatás himnuszán

A tárban.
A helyén.
Zárt halánték.
Pogácsa
a pékség pultján.
Minden rendben van.