Amatőr Művészek Fóruma

Emlékezetem figyelmeztet:
régen találkoztunk,
fájdalmas az énnekem:
egymásról nem tudunk.

Azt hiszed már tudsz mindent,
Azt hiszed ismered az életet.
Bár okosabb vagy attól, ki voltál,
De azt sem tudod, ki vagy úgy igazán.

az éjszakában megnyúlt ablak
hanyagul ásítja rám szárnyait
nehéz mozdulatokkal nyúlik az este
és a város fáradt teste megszüli
a kikötő sós árnyait

Milyen jó, hogy most ilyen.
Mert valamilyennek lennie kell
és ha kell, hát mindig valamilyen.
Amikor valamilyen,
akkor néha pont olyan.
Erről szól minden életfolyam

Orsós Géza honvéd a nagyatádi laktanyában szolgált harckocsizóként, a múlt század nyolcvanas éveinek elején. A zászlóaljnál mindenki ismerte és kedvelte. Parancsnokai is a keresztnevén szólították. Kerek arcú, tankosnak kissé magas, esetlen mozgású legény volt. Karja, lába mintha lazán lett volna testéhez fércelve. Gyakran szerzett kék foltokat a harckocsi szűk, csupa fém belsejében. Észből nem kapott sokat, viszont a Sors kárpótolta azzal, hogy a szívét telerakta szeretettel, jó szándékkal. Valószínűleg ő volt Svejk reinkarnációja.

- Haver! Szia! Te, öreg! Gyere! Hallod? Figyelj!
- Tessék? Mi van?
- Semmi! Közbe’ elfelejtettem...
- Hát akkor...?
- Hallod? Gyere! Megvan. Azt akarom mondani, hogy rohadt az élet.

azt hittem végre könnyebb lesz.
macskaszem. villámlik. sötét fellegek.
az eltévedt járda nyomában
az éj zajában
páncélos bogarak szárnyán remeg
a visszavert idő.

Kattan,
roham az agyban,
hajszálerekben
vér csorog.
A gondolat ereje
pumpálja
az egekbe a vérnyomást.

közös bűnözés ez
létigének lenni mégis
kontár világnézet a felrázott
ég, alján fodor és kék
kettős pólus
nem is a két végén vagyok
nem is a közepén

Születésem véletlen volt,
Érkezésem nem várták,
De én azért bekopogtam.
Kesergett a nagycsalád.

nyáron és általában
hűs vizek partján fodrozódom
körös-körülöttem pajkosan játszó hullámok
a sziklákon kiszáradt madarak ülnek
és nézelődnek

öltek
most kettőt
az elsőnél egyet visított a fehér
aztán húzták kétfelé
a döngölt földbe kapaszkodó körmökkel
némán szakadt a cseresznyefa alatt

Még éjszaka volt, mikor kilépett a lépcsőházból. Az utcán sivár csönd fogadta. Alvó autók között macska surrant, maga után húzva megnyúlt árnyékát. Szemerkélő esőben gyalog indult, a szűk egy kilométerre lévő autóbuszgarázs felé. Megállt, rágyújtott. A gyufa lángja egy pillanatra megvilágította az arcát, aztán ellobbant. A füst égette a torkát, tüdejét, hosszan harákolt. A garázsba érve, a kinti nyugalom után, mintha egy másik világba csöppent volna.

A semmit nézed.
A létezőt.
Csak a semmibe képzelheted a mindent
és így nyer a semmi újult erőt.

Hajnali öt óra tizenöt. Alig aludtam, akkor is légikatasztrófákkal. A borotválkozás éjfél előttről tovább tartott, mert addig is úgy izgultam, hogy közben történt valami. De elalvás előtt csak úgy céltalanul múlt az idő, miközben nekem és csak nekem ugyanolyan céltalansággal állt meg. Végül, ahogy ilyenkor lenni szokott, végkimerültségemben aludtam el.

Egy autóból rakták ki. Fekete, kurta lábú, nagy fülű, cseppet sem szép, vagy bájos. Orra körül már őszült. Mukinak hívták. Gazdája, egy idős asszony, három héttel korábban, péntek hajnalban lett rosszul. Elvitte a mentő, és többet nem jött vissza. A ház üresen maradt. A szomszédok etették, de mikor beköltöztek az új tulajdonosok, mennie kellett.

Kicsi csírám, rám kicsi e chi.
Lám, a láma rí, nem a rím.
A rím viszi a prímet, (bár itt nem szám(ít))
Míg csak felrí a kicsi chi, rám, itt.

Lekorlátozott gondolkodás a Tied.
Nem látsz a plakáton túl;
Vagy nem akarsz mert megéri?
S inkább csöndben lapít a nyúl...

Egy körmondatban
elmesélem néktek azt,
hogy mindig féltem,
ha az asztal körül kergettek,

Még azon a nyáron felvételiztem az egyetemre. Ismereteim felületesek lehettek, mert a vizsgám nem sikerült. Vigasztalásért Orosz tanár úrhoz fordultam, aki akkor éppen tanfelügyelő volt, és beszerzett az egyik nagyon eldugott tövisháti falu iskolájába helyettes tanárnak, Szabó Laci barátom nyelvén szólva: tanárpótléknak.

Kék borzaskataként ébrednék, lágy sziromágyon;
Délre lehetnék: lélek-parlagon erdei mályva,
S titkolnám sebem, ápolnálak nyestike-bájjal.
Este a testemet adnám, lenne levendula-zsámoly,
Csak te maradsz úgy, szívsivatagnak büszke királya...

egem tétova
hiú csillag otthona
csak arcom vakít

A gyógyszert gondosan
az éjjeliszekrényre készítem
kedvesem álmodik
harmatos zöld mezőn járunk
boldog fénytől izzik
beteg teste
betakarom ne fázzon
arcomon gyengéd mosoly

viharfelhőt nem
látsz csukott szemeiddel
de szivárványt sem
.

bátortalan a reggel
kenyerét félve szeli a kés
morzsálódva remeg
a terítőn a megkezdett szelet
a tükörtojás kiszakadt

Előszó

Nem, nem regény, ám eléggé regényes a történet, amelynek elősorolására vállalkozom. Igen személyre szólónak tűnhetnek az események, de úgy érzem, hogy tükrözik a társadalmi helyzetet, a körülményeket, a nem éppen humánus korszakot, amelyben éltem, éltünk.

tükrök, prizmák
törékeny fény
rendkívüli dimenzió
két karó, egy kereszt a test –
sodrásba fulladt hullámok között
köteg forró véna, drótkötél –
idegszálak behálózva,
törzsbe ékelt éles végtagok

Minden az elején...

Mi volt? Mi voltunk.
Te - Én,
együtt jártunk, kezem kezedben kies földtekén.

a jó modor kihalt
penészesek a lepkék
állott víz lötyög a lavórban
ráncos homlokúak a vén esték
tespedt árnyékok buknak a fénybe

Ha leszel, majd úgy teszek, mintha lennél,
de mikor nem vagy, nem vagy,
akkor csended talán több ittlétednél.

Összekócolódott a világ,
töröttfogú fésűje
nem bont csomót rajta,
Kesze-kusza minden.

Őrzöm a lélegzetnyi csodát
az akarat irányítható
borostyánba zárva
egyre várok
a kölcsönvett ártatlanság
visszhangjára

Nénikék őzsuta szemében
felparázslik a fáradt értetlenség,
ahogy a másodikon, a körfolyosón
állva négyzetre emelik a bérház és
a véres XX. század minden fájdalmát,
és közben a fenti szférákból
- de azért nem túl fentről -

rózsából szőtt színt
hálóingére az éjszaka
haragudott rá
kímeríthetetlenül
mérte rá a kínt