Amatőr Művészek Fóruma

Mindent áthat ez a zsibongás,
Bármerre nézhetek, mozdulhatok.
Valami mindig fordul, és minden hang, szó várja, hogy választ talál.
Illúziók és gondolatok.

Ősz van ismét. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy elővegyem a seprűmet, és a zöld hulladékot összesöprögessem az udvaron. A munka csak gyűlik, én meg mindig halogatok. Vajon miért? Pedig nem jó késleltetni, általában a rovásomra megy. Hiába, nem okulok belőle, de talán majd most!

Elhaló fényében a világ,
negyedére csökkent az egész.
Hangokat hallani ostobán,
csak mélabús foszlány

Üres én, üres lét, ki vagy te, üres kéz?
Nem tudtam, ily nehéz, lelkedre visszanézz.
Ki vagyok én, ki voltam? Késő már holtan
keresni még tartalmat, mi nincs, kín, bilincs.
Kérdezni miért nincs, mikor már időd sincs.
Lehettem volna másabb, mint ami voltam?

Tudom, a fény milyen sebes,
azt is, hogy a kenyér muszáj.
Tudom: talál, aki keres,
tudom, miket beszél a száj.
Tudom: a jó mindig helyes.
Tudom, Isten mindent megért,
de nem tudom: mindez miért?

Testvér
hová szaladsz
gúzsba kösd magad
az igaz szó elől
csuszamlik torkodon
a nyálka

itt az ember immáron több ezer éve
megannyi próbának volt már kitéve
de ezekből mit sem tanult, az látszik
társai lelkével ugyanúgy csak játszik

1.

Tudom a vétkeket,
évgyűrűk közé ékelt mulasztásokat.
Bocsásson meg a Fennvaló, hogyha tud –
hisz’ sosem akartam bántani másokat.

szalvétába csomagoltam a múltat
megtelt vele egy nagy bőrönd
sok-sok amorf gömb
lilák sárgák kékek

létrehoztalak
most édes cseresznyehúst
gondolok köréd

Színes virágok
egymás ölelésében,
mégis: árvácskák.

azt hittem vér
ez a bíbortenger
hömpölyög
árad
vagy
könny
fájdalomtól sós
iszonyú pára

Édes kis zöldes kaszáspókkal paroláztam,
Közben szememmel szemben vitorlákkal vitorláztak,
Tükröződve édes kis zöldes vizeken

Tükrök.
Csak éles szilánkok a hóban.
Vétlen fénytörés.
Könyörületesség lebeg odalenn,
világvége készül egy alvó ólban.

Most már tudom, hogy hiába várlak,
A nyüzsgő forgatagban nem talállak.
Szeretném látni, ahogy csillan a szemed,
Hallani a hangod, tudni a neved.

Sírva vigad kacér mosolyom,
penészes alomban térdig jár
egy január végi alkonyon,
nem csilingel a kristálycsillár.

Bagolyfőzetet kortyolok
Esténként, hogy elfeledjelek.
Megkavarom a löttyöt,
Majd később kóstolok, most
Nem lehet, megyek, lehűtöm a fejem,
Ismét.

kezelni kéne a napfényt
ahogy a redőny résein átbújik
ahogy a sötétszobába bejön

Érezlek, mint a petrichort.
Jelen vagy, a lelked sugallja.
Csak azért vagyunk a világon
hogy régi szép időket alkossunk
a jelenből a jövőben.
Kiszellőztetem a fejemet.
Megtöltöm ibolya és fagyöngy illatával.

Örök-várakozók világa ez.
Törökülésben virraszt a tudat
kukák lehajtott tetején.
Árkok mélyére söpört vágyak,

Rímfaragással próbálkozom, nagy akarással, de hiába,
mert a ritmus hiánya, meg az üres tartalom bénítja gondolatom.
Soraim stagnálnak, a falon lassan kúsznak az árnyak,
Mennyezetről pók figyel, domboldalon ló legel…

Olyan furcsa belegondolni
Milyen régóta várom már
Hogy meglásd
Én élek
És amíg vagyok
Élő dolgok kerülnek ki
Kezeim alól
Ilyen dolog ez
Ha elhiszed hogy halott valami

A nap eloson. Elbújtatva fényét
elszunnyad e szikrázó szembogár.
Párnára hajtja mindenki fejét,
kit nem tart éberen gondolatfonál.

lelassulunk.
a film
közepe
egy oldott
pillanatban
megigazul.

félek belegondolni megteszem
mégis talán rosszul látok
távolra normálisnak közel sem
mondanám hogy ez egy átok

Bennem úgy születnek szürke dallamok,
acélos lelkemet sebesre marják.
Kínjaimra arcuk felragyog,
és falnák titkaim, akár a dajnák
új ficsúrok pénzét cifra ágyakon.

Sétáink nyomvonalai csak
leírhatatlan rendszerben
értelmezhetők,
mint kifejtett jelenségek alakjai
a kezdő- és gyújtópontban,
ismerős lépések a jól
meghatározott idegenségben

Ajtók, combok, virágok
nyílva a várakozásnak,
elképzelt része lennék
a képzelt realitásnak.

Láttam ahogy a tehervonatok
húzták a hegyek felől az esőfelhőket
unatkozó erdők öklendezték ki
magukból a rétekre a csapzott vadakat

nézem a képed
és dúdolok

"Én nem is figyelnék és nem is nevetnék,
Ó, ha nem tudnám, hogy ő még csak most tizennégy.
Nem hisz a mesében - ez van a szemében,
Nem tudni mi van, mi van a fejében. "

Megpróbálta kiszabadítani a kormánylapátot és a csónak hátulját a rácsavarodott halászhálótól. Két kézzel erősen fogva húzta, rángatta, megpróbálta oldalirányban lefejteni, sikertelenül. Maga a háló piszkosszürke színű volt, a legszélén egy narancssárga szállal egészen körbe, valószínűleg a jobb láthatóság kedvéért. Ahogyan a mentőmellények színét is kiválasztották.