Amatőr Művészek Fóruma

Feketén vonul át lassan a nyelven és
nem helyezkedett el körmein feltevés
láttatni árnyait, hogy a sok közül ki az,
ha mindegyik hazugság épp ilyen igaz
s a megtorpant vesékből kiszáradt világ nagy
rabjaiból több lesz, de sohasem elég.

Zajlik az élet, lassan folyik.
Gyönyörködöm apró dolgain.
Délben, verő napfényben
úsznak a falak a színek énekében.

Felnéztem az égre,
Nap, mint koronavírus
nézett le a földre!

Ma
bárgyú
tegnapok
okoskodnak
a holnapokban.

Óra kattogása zavarja meg a
csendet. Felébred, majd félkómásan
leteremti a kattogó szerkezetet, hogy
képzelte, hogy ilyet tesz, nem figyel a
másikra, ő csak jár folyamatosan kattog,
jár-kel, nem bír a helyén maradni.

tökmag vagyok semmi egyéb
korcs fa amin nem nő levél
cintányér ragadt kezembe
vagyok cirkusz házmestere

Minek nevezzem, ha a régi életkedv kihuny,
és hajamban ősz tincsekkel kacagva játszik a szél?
Minek nevezzem, ha utolér a zord tél?
Ha kertemben csak zörgő, száraz gaz virul.

1.
Fülünket és szemünket
Hagytuk rontani
Tudatlanság sarával

Emberarcunk takarva
És eltaszítva
Nem ölelhetjük egymást

Félénk, őrült Koboldok
húzgálják el az ablakok elől
a Napot takaró lópokrócot.
Rávetülnek a fények,
útjuk a tengerhez vezet,
s megcsillannak a vizek.

Az időt vontatókötéllel húzzák,
Párkányos ablakban tűnik,
leng fűszálon a piros bogár.
Kéményeken a füst megáll.
Nincsen köd, tiszta az ég
pedig, én nem mostam ki.

furcsa nap ez a mai
hendikeppel indulok
lassú a mozgásom az agyam
fogaskerekei között rés támadt
nem érintkeznek
a vírus miatt van ez is

Pontok a melleden:
ő tette mind oda.

Összeadott rituálék,
kelletlen helylebeny
s az oltáriszentség
gyűlöletszövetsége
remegve kiutált még

E fényképen házrom van, fel sem fogod,
hogy testeket takar.
Berendezése hamuvá égett, odalett sok élet.
Döglött lovakat szeletelnek az asszonyok.

Megint veszekszem.
A sértettség makacsul megtapad bennem
mint szőnyeg rojtjai közt a macskaszőr,
te meg úgy tudsz nézni bambán-meredten,
hogy kihoznád az állatot bárkiből.

Szeretek néha nem agyalni
Aztán pedig bánni a sírig
Szeretek olykor őrjöngeni
Vállalni a következményt is

Egy kerti tavacska közelében ülök,
Nap fényes mosolyának, csendnek örülök.
Szikla sziget a közepén építve, csillan,
Meg szépítve sok virággal, szívem dobban.

csontjaim törte
pusztított orkánnal
hideget terített
megfagyott kabáttal

Most nem fáj a gondolkodás, megragadható az idő, hisz elém rakja gazdag terhét, minden, amiben csak létezni tud, hirtelen elérhetô lesz. Az az idő, amit nekem ad ajándékul, s mögötte nem marad semmi más, csak a kék ég. Minden ami szól, nem értem van, nem az enyém, de részese vagyok. Akár rád is gondolhatok, de minek: mindenben jelen vagy, ami csak körülvesz.

Hogy van
Kérdezem mi van és hogy van,
Tegnap jobb volt, a rég múltban.
Valóságban szürke napok,
Ettől aztán nem mosolygok.

Apám azt mondta, nem kell létra, van ott. Végül három is volt és mind kellett. De örültem, hogy nem kell a sajátunkat vinni. Kevesebb nyűg.
Még előző este pakoltunk össze mindent, ami kell. Gégecsövet kellett feltekerni, szerszá-mokat összekészíteni. Vagy egy órán át rakodtunk a kocsiba, vaksötét volt, a mozgásérzéke-lő lámpa meg nem akarta érzékelni a mozgásunkat.

Nap aranysugarait tenyeremben érzem,
Az össze gyűjtött fényeit kezemben viszem.
Szikrázó sugarai csillannak szememben,
Gyönyörűen ragyog kincse a természetben.

Nehéz volt a táska, tele mindennel, ami csak igazán fontos egy ember életében, mondhatni létszükséglet. Biosz, fizika, matek; könyvek, füzetek, gyakorlófüzetek. Minden, ami az élethez elengedhetetlen.
Kicsaptam az ajtót, majd vissza. Sötét volt még, korán mentem, későn jöttem. Setét-ből sötétbe. Hármat léptem, amikor először elcsúsztam. Zöld csúszásgátló szőnyeg volt a teraszon, persze, ahova lép az ember, ott nem. Szitkozódva lementem a lépcsőkön, aztán fél percig szarakodtam a kapu zárjával. Végül az a kulcs nyitotta, amit először is próbáltam, de akkor valahogy nem működött.

mély fogaz, csönd fogaz
fakéregszín gubókban vacogok
pöttöm ringatások, szél az
nem jövök, nem kopogok

egyedül vagyok
halott galambokként ülnek
lábamnál a gondolatok
nyakukon halvány sávú
emlékek gondozzák
bennem az emberéltet

kucorgok a sarokban egyedül
(ide írnám szívesen hogy)
hallom ahogy egy tücsök hegedül
ezt csak békeidőben lehetne
most harc van csúf háború
nem tudjuk ki lesz a vesztes
ezért van rajtam is mélabú

A világ talán
Csak egy flancos [szí-dzsí-áj]
[Grín-szkrín] előtt ugrál
Minden ripacs fő-
És mellékszereplő
Minden képregényhős
Minden szupernő

Robbanok!
Keserű kedvvel.
Fekete szárnyakon,
rebbenő szemek.
Tilos a kijárás,
józanság kell

talán legjobb a lendkerekes autónak
mostanság élni roppant veszedelmes
vaksakkot játszanak az idősek
aki nem marad bent lutriba dobja garasát

Karanténba küldték a Mamust és a Papust,
Mert támad és száll a korona vírus.
Égen, földön mindenhol, jár a néma gyilkos,
Colombo bácsit kértem, fogja el a gyilkost.

Ott, ahol vagy, ott
kell érezni azt, amit
amúgy nem akarsz.

csendet reszel a nádas
alvókájával motoz a szél
görgeti a tegnapot maga előtt
biggyedt bajusza földig ér

kendőt köt fejére csendem
pokolban izzik a szó
toprongyos énem a vesztes
eszményit hirdet a jó

Csak a kislámpa fénye
maradhat a fürdőben,
mert ha nem látom én se’
gondoltam te sem fogod -
mire kell levetkőzzem.

apám almabort is ihatott volna
magányos estéin a diófa alatti
rönkön üldögélve demizsonból
töltögette tele poharát

természetes fellépni gondolattal a gondolat ellen. A gondolati lény tudatos önkioltása, pusztán azért, hogy az ember ne szenvedjen. Amikor elhagy a szeretett lény, a hiányát pont az együtt töltött idők gondolati megsemmisítése, az emlékek kiiktatása számolhatja fel...

Ahogy bekapcsolta a számítógépet, jöttek a reklámok. Szandálok, táskák, szebbnél szebb ruhák képei. Vágyódva nézegette a színes fotókat. Elképzelte, ha lenne mondjuk egy bizonyos összeg, amit kedve szerint csak ilyen dolgokra fordíthatna, mit rendelne. Annyira belefeledkezett ebbe a világba, elvégre nőből volt az ember, hogy majdnem elfeledkezett arról, hogy most más szelek fújnak.

emocionális vagyok, durván
szenzitív és kába az elhullásban
tojáshéj járda ropog alattam, feneketlen madarak
akaszkodnak hajamra, fogódzanak korlátok kezembe, aranylelkű sugarak fojtogatnak

mikor kicsi voltam azt hittem
a karamell tejcukor
rajongtam ezért az édességért
az omlós lengyel féle bocisért
egyszer anyám szaloncukrot akart főzni
vagy nem tudom de egy nagy tál
vajas csoda lett belőle

Undorító vitrin-életük, nyála
rászedettnekʾhogy csorog. Semmit érnek
újra-varrt sorok, plágiumba ványad
hírnevük. Úgy szelídek ők, mint rémes

Nincs csodálatosabb mint az ember,
Hisz Isten képmására teremtetett.
De megmérgezte a Paradicsom almafája,
Azóta azt hiszi – valójában ő, az Isten.