Amatőr Művészek Fóruma

Tiszta ruhába öltözött a bűn,
hogy ne ismerjen rá többé senki.
Elvegyült a jók között keserűn,
nem tudta magát itt rájuk kenni.

Az ébredés, az élet arca
szikrázóbb, mint úttalan halál
kezében porlad el a tegnap
ő a hajnal a kérdések után

Van az apám, van az anyám.
Igaz szívvel vigyáznak rám.

Cserepeket gyűjtök a Dunán,
mint tükörben, úgy kutatva
letűnt korok tört hatalmát

Világot alkotok.
Alkotni jó dolog.
Alkotni én fogok
egy teljes világot.

Barátaim biciklijével büszkén,
bekóboroltam Balatonföldvárt.
bátran bekiabáltam birtokukra,
bringáért baktatva.

Emlékeim kertjében gyomlálok.
Szinte nincsenek is virágok.
Néhol látszik egy kis szín a kertben.
Ez gyom, állok előtte leverten.

Hullajtok könnyeket.
Nem írok könyveket.
Írásom csak maszlag,
nem kell csak kamasznak.

(Sánta Őz gondolatai alapján)

Ez a nap jó lenne meghalni.
Mindent elrendeztem, amit tudtam.
A fehér ember fél meghalni,
inkább csapong a porban..,

1. Mert az ember oly isteni.
Tudnia kell meg is tenni.
Tanulja meg, muszáj neki,
Segítsük őt, de mindenki.

Van, hogy elfogynak a szavak.
Mikor már a csend, mi marad.
Körülötted zavaros kép.
Egy palettán a rút, és szép.

Szép vagy cudar a világ?
Itt már minden egyre megy.
A virág nyílik, vagy sem,
kit érdekel, úgyis elmennek mellette.
Csattogva mennydörög az ég,
veri az ördög a feleségét.

Fordítsuk át állatos példákra az életünk,
hiszen minden, mit adott a természet kell nekünk.
Akkor lássuk miként látnánk önmagunk,
mert mi mindannyian túlfejlett állatok vagyunk.

Nem dalolok, nincsen hangom.
Nem adok, mert nincs mit adnom.
Nem ismernek, nincsen rangom.
De éneked elandalít.

Nekem az az ember a kincsem,
ki a tömegben utolsóként halad.
Lakik nála is mosoly és derű,
de a szíve mélyült utakba mutat.

Nekem van az én istenem!
Meg is jelen, olykor, nekem
Nem lehet, hogy csak képzelem,
van ő mindig együtt velem.

Megjegyzés: imádkom=imádkozom

Láttad nagy királyok rút bukását.
Szende szüzek erényének romlását.
Hallottál csatatéren halálsikolyt.
Hullámzó hangzavarban csendes tébolyt.

Egy firkász naplójából

Valamikor réges-régen, még a
Boldog firkászok idejében,
Volt egy szélütött merengő.

Láttam sötét éjben napsugarat.
Láttam víz alatt szállni madarat.
Láttam pocsolyában tengereket.
Láttam a föld alatti hegyeket.

Pezsegve bukik át a víz a gát tetején.
Emlék szűrődik át a valóság szövetén.
Mint reggeli fény a szúnyogháló anyagán.
Olyannak tűnik most, ez az emlék is talán.

Mesélik gonosz tetteimet,
Küldve cifra díszeket,
Bizony! Meghalok;
Kufárkodtam, mivel nem lehet,
Hazudtam és törtem szíveket.
Ember, s nem isten vagyok.

1. Az enyém a hatalom.

Dicsősêggel vállalom.


2. Kiadom a parancsom.

S én magam is hallgatom.

Lepaktáltam legnagyobb
kegyetlen ősi ellenségemmel.
Kiegyeztünk abban, hogy
mindketten azonosak
vagyunk egymással.

még egyszer bejárom a kertet
bekenték szemét
aranyló alkonyattal
lelépem utait
elterülő csönddel

1. Szeretem az életet, nagyon.

A meghalnit én élni hagyom


2. Szeretem az életet hiszen

én is élek és vagyok. Hiszem.

1. Ó, te derék és jó világtörténelem!

Csillagok, földrészek és az emberiség

sorsa és élete, a kezdet és a vég...

itt vagy örökön belőlem és velem.

Tudatom egy óceán

Közepén egy sziget

Itt üldögélek

Lemenő nap sugara integet.

A csend tükrei

A csendnek olyan tükrei vannak, amikre, ha egy fiatal lány rátalál, gyönyörűnek tartja majd magát, egész életében. S ahogy arcára tükröződik vissza ez a csend, Ő lesz mindig csak férje ékessége, rejtett menedéke. A csend szeretetével olyan nagy ajándék jár, ami az egész életre elég. Mivel nem fogad be hamis kritikát, az önkritika mérlegelésére is időt szán. Nem szúr meg szavakkal mást, nem keresi az irígységet, nem padlója az elégedetlenség, s nem plafonja a határtalanság és a halhatatlanság.

1. Építsünk egy falat.

Amin át nem halad!

Helyette ittmarad

fény és hang, kéz és láb.

Szeretem a hegyeket!
Ott lapul meg ilyenkor
minden vad,
láthatatlan ismerős.

1. Ember leszek, eldöntöttem

Nem tehetnék egyebeket,

emberednem engedjetek.

Minden más-lét már mögöttem.

Szakíts le rólam egy virágot.
Ágamra nőtt lélekszilánkot.
Sötét földbe merült gyökerem,
táplálta fényre az életem.

Boríts kabátot a mára,
hiszen remegi a múltat.
Nem is gondol semmi másra,
csak ne hozzon jövő rosszat.

Halvány lámpafény, magyar zászló, erőkeret, giccskép a falon. Tárcsasúlyok a padlón, egy halom.

Fehérre meszelt a fal, rajta megsárgult poszter, zenekaros, jenki. Mellette home office, előtte ágy, ágyon fekvő Senki.

Bódult fejéből vörös szemével bután néz ki.

1. Ti immár mind halott.

Én viszont maradok.

Így szólnak parancsok.

Enyéim, tieid.

1. Én istenem. Légy engem. Légy engem.

Ebben... abban... Mindenben. Mindenben.


2. Énistenem-láss engem, látsz engem?

Persze én is, meleged érezzem!

Álomtalan világban bolyongok.
Tejfehér köd, szürke emberfoltok
benne, láttukra borzongok.

A Te fiókjaidban is ilyen sárguló lapok voltak, mint most az enyémek.
A tükrös szekrényben, mit házasságotok alkalmával vetettek nagyapámmal. Benne voltak a régi papírok, szemüvegek. Tükréhez, s ajtajaihoz tűzve, képek és képeslapok. Gyakran nézegettünk ezeket, s mesélted, hogy ilyen barnuló, sárguló ruháid voltak. És mindig szeretted volna, egyik nővéred, - talán Eszti -, egyetlen piros ruháját magadra venni.

Szűrt fény kergetőzik a lombokon.
Két levél között csendben átoson.
Lecsúszik az ősöreg fa törzsén.
Mely az időt nyögve áll itt görbén.