Amatőr Művészek Fóruma

ahol tetőzik a melankólia, ott
az agy és a szív tömegvonzása
hadrendbe állítja a sejteket
lebontani a testet.

Hátunk mögött percekké törpült évek,
Szembe velünk ismeretlen tükörképek
Merednek ránk, s ha félve kérdem: "Ki vagy? ",
A csend szememből nehéz cseppeket itat.

még minden csendes
a sötétben hasztalan keres
repedést a hajnal

mindent veszni hagyni
és egy halom szemétnek tekinteni
az volna jó
minden tárgyamat
az ingeket melyeken
fehér sófoltok ütnek át

Fáradt porhó tekergőző spirálokban lefelé
a gyártetőpala szürke égből
utolsó parázs leheletet krákogó kéményeken
ott ült fél seggel a petpalack pulóveres csend

Hajamba hófehér hálót sző az idő,
már kérő tekintetek sem követnek,
a nihil borul rám, híg sárba dermedő,
fojtó-fűz a test, szabadon nem enged.

Felkelt a hold
a saját horizontján
napok keresték
teste gyönyörét

Én nem születtem hosszú életre,
s már látom, rövidre sem nagyon.
Ha a tüdőm tévedésből vért köpne,
majd mosolyogva hagyom.

szerettem volna valamit felfedezni benned
ami nem volt meg de nem is lehetett mert
igazából ezt az elvárást én támasztottam
valamikor a gyerekkorom egy pontján

itt az ideje belátni
tél van

fekszel mellkasomon
(kemény a föld)
csillogó fogakkal

már azt is elmondtam
amit hittem
meg azt is amit nem
éjjel felriadok a sok
hazugságra
(csatakos az ágynemű)

négy fát is ültettem
- egy ki sem hajtott -
háromnak gyökere gyenge

nem könnyű elengedni
a holnapot ráhagyni
aggódjon ő magáért
kerülni a lustaságot

*
fúj a szél nyitva az ablak
huzat van

voltak csengő rímes hexameterek
metafora-rengetegben
hentergő elrejtett gyöngyös
szín-szavak

lárva mind

mélyül arcom a barázdákban
fényem részegül az éjben
megjöttél
fázom

Megjegyzés: (in memoriam P. J.)

volt egy hetilap
mindig kedden
lepedőnyi újságszagos
Szabad Föld

Jobbról és balról is kilógatja
sáros cipőjét a szívből az idő
A harmat helyére dér ezüstje
fekszik a csatornafedeleken
és a kukák csak éjjel vicsorgó fedelén.

mit tegyek
elvették a nagymamámat
ötéves voltam
emlékeimre régies
filtert szerkesztett valaki

hóolvadástól egész
a nagy viharokig kereslek
hídkorlátra faragtam
a szavakat bocsáss meg

diófa levele búsan rezeg
a fa is megérti bánatod
kéklő könnyem
megállíthatatlan pereg

van egy

éles emlékem készségfejlesztésről
amikor egyedül én nem álltam be
"adsz király katonát" játszani

Mi az ablak, mi az ágy?
Miként írjuk meg Anyát?
Ki élte túl a hurrikánt?
Fekete-fehér szivárványt?

Kopaszodó, kövér férfiak lesznek
a példaképeim, akik elég dörzsöltek
elérni amit akarnak.

Olyan karakterekre gondolok például,
mint akit James Gandolfini játszott
a Maffiózókban.

nekem az a része jut a kenyérnek amin rajt marad a cetli egy darabja ami megírja meddig fogyasztható
finnyogok persze meg a számat is elhúzom és amikor nem jön le a felirat akkor kiveszek egy másik szeletet

Kisiklottam megint
oldalamra dőltem a homokban
szerintem már akkor is képes voltam kisiklani mielőtt a vonatot feltalálták

ott állsz folytonos
újrarendeződésben
minden lélegzet befelé

Megjegyzés: Közös vers Bakos Fannival (BFanni).

mikor megismerkedtünk, már tudtam,
hogy egyszer szembekerülünk
egymással.
nem is feltételezted, hogy kinőhetem
a "tekints úgy rám, mint a bátyádra"
viszonyunkat.

születésüket túlélt gondolatok
fogságában elmém támad a tudat ellen
a félelem csupán ijedt kérdőjelem:
szökött csillagok üres helye az égen
egyenlet zárójeles ismeretlenében,
az elcsendesült érzelmekben
létem hiányát élem -

Utolsó gyökerét
a ház elé ereszti

még ma kihúzza a szemetet
kenyeret úgy szel mint rég
pulóverén pár morzsa

Mesterem felé
Beszippantott a fekete lyuk,
A nagy nihil matériája.
A hipertér labirintusával ütközök,

Megjegyzés: Megjegyzés: 2018. 10. 29.
A fekete lyuk fenekén
(A Sci-fi líraciklus 9. darabja)

ahogy tárgyainkat is kupacoljuk
fadobozokban zörög alig
ami rendszertelenség lehetne
minden pontosan illeszkedik

megöregedtem
láttam a tükörben
szemeim körül üvegbarázdák
nemmosolyráncok penge ajkam mellett
hófehér homlokom felszántott szik

a sok hulló levél
nem takar el
csak hangosabban lépek
megriadsz

Ha kifordítanálak
kiderülne
se fiú nem vagy
se lány
csak néhány
szóval
megkarcolt
rekeszizom

Neked szól minden ének, kórusba kívánkozik az évszakok mesés madárhada. Néhol kicsit hamiskásba hajló, itt-ott disszonáns, bár lelki zenéje tökéletesen tiszta, kristály. Egy szólam örökké tiéd, amit mindig magadnak mondhatsz, ám csak te hallhatod, ha megtalálod. Nehéz kiválasztani a hivalkodó, a sablonos és az elveszett közül, mert míg az egyik harsány, a másik fakó, addig a harmadiknak félve fáj beléd a hangja.

Megjegyzés: Haibun

Zene, kép: Max Richter - On Reflection

Képzelj el egy lehatárolt kicsi édent,
ez a házad.
Körben marad kertnek is hely,
gyümölcsfák, szőlő, léckerítés.

sajnálom hogy a fényképedhez amin
tényleg látszik hogy műgonddal szer-
kesztetted tökéletesre hozzászólás
sem érkezett az önértékelésed pedig
így végleg a béka segge alá került.

Megjegyzés: 2018. 10. 18