Amatőr Művészek Fóruma

azt álmodtam
meggyfa vagyok
fehér virágokkal
mire kinyitottad a
szemem

tenyerem bölcső
arcod Nap
szememig emelem
megvakulok

vállamon madarak kuporognak
látom torkuk tűzpiros vérlila
felharsan szuharbújó jégrigó
rügyfakadásért rivalgó dala

gondoltam
az újuláshoz
sarlót és kalapácsot
de ti csak
keresztet hoztatok
amin megfeszülhetek

Fogáskeresésben egymást markolászva
Nyári napsütésben teljesen elázva
Hajnali dugóban dúvadként dudálva
Vérző szentek előtt sem maradhatsz állva

Eperízű joghurt, eperízű cukorka
Eper ízű kondom, eper ízű tabletta
Édes mézes rajzfilmek az eperről
És hova tűnt az eper íz az eperből

Kattanás után éles fények:
a tudat még értetlen lebeg -
testem, hogy legyen mibe kapaszkodnom
magam elé engedem,
s kereslek a sodródásban -

a diadal csupán illanó lábnyom
néha rám ront magamat sem találom
szutykos zene üvölt csörömpöl a fény
zakatol az égen foszló szemfödél
leheletbe ömlő maró fájdalom
utunkat járjuk idegen tájakon
kapaszkodnak belénk gyengülő kezek
lerázni sincs idő Isten veletek

Azt mondtad, viharos tenger a szerelem...
Te pedig rozoga, törött hajó rajta.
Most pedig inkább menekülsz csendesen.
S úgy teszel, mintha minden rólad szólna.

Ülök, mint vad sasmadár
Anyjától megfosztva bűntelen
Elsodor magányom
De tovább élek- önmagamnak szüntelen

ma már inkább szép lennék mint okos
de azt hiszem lekéstem róla
nem tudom hogy kezdhetnék hozzá
s nem jár visszafelé az óra

Csak gúnyolódsz mindenen,
ami vagyok, te mindenem.
Zsugorfólia lettem a kezed közt,
ráncosra nyűttek a gyűrött napok.

Soha ne hagyd az éjszakát múlni,
ha hallod a dallam extázisát,
borzongató melódia,
csak neked szól, érted,
mikor fekete hó szitál,

Anyám fekete szemében a felhők kövérek,
mint göndör bárányok a zöld mezőn.
Anyám fekete szemében még a nap is
csak elbújik a mélyben csendben, reszketőn.

Játék játszma töri széjjel
a napok vak sugarát goromba
vagy szelíd tükröt tartva a létnek
(kár hogy akarva akaratlanul
meghempergünk mocsarában)

Hogyan mondhatnám el, amit érzek?
S ha mondom is, ugyan kit érdekel?
Magamnak sem hiszem el, ha félek.
Levél vagyok, amit a szél visz el.

Mindenség-érintő
láthatatlan kezed
világokra segít s
ugyanazzal temet

A táskám még megvan,
A csuklómhoz bilincselték.
Az a picur csízió benne
Az enyém volt és marad.
Hogy egy táskában van,
Nos, Houston, a te hibád:
Ha elejteném, nem adnád vissza.
És nem vennéd észre, ha zsebben hordanám.

„Teltek-múltak a napok, egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz Káinnal. A telefonos beszélgetések napi rendszerességűvé duzzadtak, és ha éppen nem értünk rá szóban kommunikálni, akkor Messengeren tartottuk a kapcsolatot. Azt kihagytam a történetből, hogy sajnos nem a szomszédban lakott, így a találkozást nehezen tudtuk megoldani, viszont olyannyira rá voltunk éhezve egy idő után a másik jelenlétére, hogy az sem ért nagy meglepetésként, amikor egy hét elteltével este, egyik haverjával való iszogatás során küldött egy hangüzenetet. Széles vigyorral az arcomon hallgattam meg arra számítva, hogy biztos valami alpári hülyeséget szeretne közölni velem a részegségével takarózva.

Zakatoló vonat haladt keresztül a síneken. Városoknak hűlt helye a lomha erdő csendjében, hol megállás nélkül szaladt el a zötyögő gépezet. Az idő hűvös volt, ám enyhe szellő sem lengette a fák leveleit, a kihalt mindenség még a kék eget is szürkére festette. Era az ablaküvegnek döntötte elnehezedett fejét, meleg lehelete párát hagyott maga után. Nőies ujjával egy szívet rajzolt bele. „Kibaszott disznó szív. ” Nem azért tette, hogy ezzel prezentálja a külvilág felé, milyen szerelmes is ő, inkább a megszokás és a minta egyszerűsége vezérelte. Utána dühében az egész rajz az elmúlásé lett azonban, ahogyan egy határozott mozdulattal végigsiklott rajta kardigánja ujjával.

Megjegyzés: Folytatása következik...

Hány mostot áldoztál fel
a holnap oltárán,
mennyi múlt pillanat lett
kopott, holt bálvány
napjaid polcain?

Nem akartam mást, csak látszani;
pergő dobszóban szünetként játszani
a csendet és lenni a levegő,
lépcsőre dermedő jövő.

hiányérzetem volt
de nem tudtam
mit hagytam otthon
egyszerű bőröndömben
minden dolgom helyén pihen

A hajnali utca bíbor-kosztól fénylik,
aszfalton szívforma mélyedésben
gyűlik a poshadó pocsolyavíz,
egy ablakból csirkecsont hullik le éppen.

Ha rád nézek,
mozigépész indítja a filmet,
és csak könyörtelen pereg,
volt, ami volt.

Valahol a lelkünk mélyén,
tudat alatt rejtezik,
táplálja az életkedvet,
titkos remény,
furcsa hit,
várunk, várunk,
valakit vagy valamit...

Aurám köré drótkerítést
húzok határaimon
átléphetetlen
barikádok.

Égig törő hitem
roskad,
tenyerembe puhán
simuló fakereszt
az egyetlen,

Kopasz fák dőlnek ma,
csengve-bongva törik
üvegcsontjuk,
ólom-zsigerem omlik.

A kettes óvoda romokban.
Fagy a tó, december támad.
Kiürítették a könyvtárat,
lábjegyzetek nyomokban.

ideje van a harcnak úgy
tartja az Írás és ideje a
békének drágám én erre
magasról tennék száz év

ahol tetőzik a melankólia, ott
az agy és a szív tömegvonzása
hadrendbe állítja a sejteket
lebontani a testet.

Hátunk mögött percekké törpült évek,
Szembe velünk ismeretlen tükörképek
Merednek ránk, s ha félve kérdem: "Ki vagy? ",
A csend szememből nehéz cseppeket itat.

még minden csendes
a sötétben hasztalan keres
repedést a hajnal