Amatőr Művészek Fóruma

A világ talán
Csak egy flancos [szí-dzsí-áj]
[Grín-szkrín] előtt ugrál
Minden ripacs fő-
És mellékszereplő
Minden képregényhős
Minden szupernő

Robbanok!
Keserű kedvvel.
Fekete szárnyakon,
rebbenő szemek.
Tilos a kijárás,
józanság kell

talán legjobb a lendkerekes autónak
mostanság élni roppant veszedelmes
vaksakkot játszanak az idősek
aki nem marad bent lutriba dobja garasát

Karanténba küldték a Mamust és a Papust,
Mert támad és száll a korona vírus.
Égen, földön mindenhol, jár a néma gyilkos,
Colombo bácsit kértem, fogja el a gyilkost.

Ott, ahol vagy, ott
kell érezni azt, amit
amúgy nem akarsz.

csendet reszel a nádas
alvókájával motoz a szél
görgeti a tegnapot maga előtt
biggyedt bajusza földig ér

kendőt köt fejére csendem
pokolban izzik a szó
toprongyos énem a vesztes
eszményit hirdet a jó

Csak a kislámpa fénye
maradhat a fürdőben,
mert ha nem látom én se’
gondoltam te sem fogod -
mire kell levetkőzzem.

apám almabort is ihatott volna
magányos estéin a diófa alatti
rönkön üldögélve demizsonból
töltögette tele poharát

természetes fellépni gondolattal a gondolat ellen. A gondolati lény tudatos önkioltása, pusztán azért, hogy az ember ne szenvedjen. Amikor elhagy a szeretett lény, a hiányát pont az együtt töltött idők gondolati megsemmisítése, az emlékek kiiktatása számolhatja fel...

Ahogy bekapcsolta a számítógépet, jöttek a reklámok. Szandálok, táskák, szebbnél szebb ruhák képei. Vágyódva nézegette a színes fotókat. Elképzelte, ha lenne mondjuk egy bizonyos összeg, amit kedve szerint csak ilyen dolgokra fordíthatna, mit rendelne. Annyira belefeledkezett ebbe a világba, elvégre nőből volt az ember, hogy majdnem elfeledkezett arról, hogy most más szelek fújnak.

emocionális vagyok, durván
szenzitív és kába az elhullásban
tojáshéj járda ropog alattam, feneketlen madarak
akaszkodnak hajamra, fogódzanak korlátok kezembe, aranylelkű sugarak fojtogatnak

mikor kicsi voltam azt hittem
a karamell tejcukor
rajongtam ezért az édességért
az omlós lengyel féle bocisért
egyszer anyám szaloncukrot akart főzni
vagy nem tudom de egy nagy tál
vajas csoda lett belőle

Undorító vitrin-életük, nyála
rászedettnekʾhogy csorog. Semmit érnek
újra-varrt sorok, plágiumba ványad
hírnevük. Úgy szelídek ők, mint rémes

Nincs csodálatosabb mint az ember,
Hisz Isten képmására teremtetett.
De megmérgezte a Paradicsom almafája,
Azóta azt hiszi – valójában ő, az Isten.

A Föld vigyázza gyermekét
s a terhet, mit az Úr adott,
hordanod kell utadon,
mint postás a rejtelmes csomagot.

Olyan hullámzó most minden,
se tavasz se tél se nyár se ősz.
Te vagy itt a legszebb, hidd el.

Vannak az életben meg nem valósult álmok,
de vannak beteljesült pillanatok is.
És most már kár lenne siratni a nagyot, a nagy nem beteljesült boldogságot,
inkább az apró darabokból összerakott élet számomra az, a frigyládában őrzött kincs!

Egy templom udvarán jegenye,
száraz faágról elszáll az utolsó levél.
Fenyőfa rönkjei éltetik az éhes kandallót.
Emberi árnyék bámul felfele az égre,
egy dollár zsebében, egy könyv a kezében,
asztalán fél kenyér. Sötét van, úgy érzi, mindennek vége.

Mutasd meg magad,
te szánalmasan füstölgő, hitvány tűz,
mely könnyekkel itatott,
nedves fától füstölve pislákolsz,
hol van a nyár ereje belőled,

Gyengék mindég, sorstol, szenvedők
Naív aláírt mindent, olvasás előtt.
Szegény, saját bőrét vitte vásárra,
Nem látott bele, való igazságba.

a mamának adom a zoknikat
válogatásra
sok magányos pöndörödött
lyukas törődött színű
olyan mint az öregség
valamelyiknek soha
nem lesz meg a párja

lépéseimben van az idő
reménnyel és halállal
néhol talpam alatt
pihen egy kő

nem tudhatták
de mindent értettek
most másképp származunk
a simogatás hiánya kioldja
szavainkat

Nem ártatlanok a gondolatok,
melyek a burokban
körbe-körbe járnak.
A tegnapok megkísértett
csemetéi ők.

Őszeső szitál, „szemelve” simogat…
Szemernyi vízcsepp, parányi őserő,
barázda földnek rejtekére issza.
Boglyos fűcsomón ledér ezüstfenyő,
tűlevéleresszel álmokat sirat.

Írásban, azt hiszem, jobb vagyok,
mint szóban, de vannak
édes-keser történések, látomások,
és sóhajok törnek fel csak belőlem,
határt szabnak kifejezésben

-Mondjad, Szívecske! Jó volt a mai nap is? Annyira gyönyörű vagy, mint mindig, a legokosabb a világon! -
Én csak nézek rá, hiszen nem értek semmit, csak azt érzem, hogy már megint nagyon sok helyen járt, és hogy még mindig ugyanazt a nadrágot viseli, két hete.
Véleményem szerint magányos, hallom minden este a gondolatait, pedig ő nap mint nap kimehet ebből a dobozból…

Szegény, kis Emily, ha tudtad volna,
milyen népszerű leszel, magyar honba,
verseidet, szedik, tépik, boncolgatják,
jobbra - balra, mindenki gondolja, ő ki a
legjobbat fordította...

elfáradtam
olyan kérdésekre válaszolok
amiket fel sem kéne tenni
kivont karddal állok
saját életem felett

Temesvár határába, áll egy
kápolna egymagában.
Nappal csak varjúk tanyája,
alkony a varázsa.

Sűvít a szél az ősi ugaron,
Felkavar ezeréves hantokat.
Rég feledett fájó gondolatokat.
Mik emésztik a régmúlt dolgokat.

Az ihlet jött s a tempera-ment…
és eközben a téridőben
nem történt meg semmi.
S mégis, ezrek írtak róla,
hogy végigmentek rajta,
az úton, minek se eleje se vége...

A legtöbbünk földi küldetése, hogy boldogságot csenjünk a Gazdi szívébe, ami nem csekély feladat egy olyan világban, ahol percekig kell simizést kunyerálnunk, mire a Gazdi "kidugja fejét a mobiljából".

szorított a gyomrom
a kétszobás sátortetős házat
a szürkület ködkabátja puhán ölelte át
megint késtünk a mihez képest
vajon ki szól előbb érte a mama vagy a
sarokban dudorászó vaskályha durran be

Különös jelentőségű meghívást kaptam a minap egyik barátomtól, a való létben. A meghívás jelentősége abban rejlett, hogy ezzel is jelezni kívánta, barátságunk folytonos, szilárd és jelentőségteljes. Megjelenésemnek egyetlen jelentős gátja, egy jelen körülmények között rettenetesen fontos, jelenelős pártgyűlés, melyre szombat este 20 órától kerülne sor, a meghívottak részvételével!

rózsából szőtt színt
hálóingére az éjszaka
haragudott rá
kimeríthetetlenül
mérte rá a kínt