Amatőr Művészek Fóruma

A haldokló tévék utolsó szürkéi
falkaként marnak a szemekbe
az utcákon semmi apokalipszis
csak csendes halál leskelődik
ajtók és ablakok reteszelt
mocskos üvegén át
kiégett hangok rázkódó
utolsó szavakban aztán elfogynak
akár a levegő.

Avíttas vagyok,
a lila nincs a nézőpontban,
ha érted, amit írok,
kredenc penész-enyész,
konyharuha-turka,
jó lesz valamire,
nóta-sorba dörgölöd.
De nem érted, hogy nem kell mátrixban írni,

Pupillád kitágul, kezedben
remegve halál virít,
némán őrjöngve könyörögsz,
adjatok, adjatok még egy cigit!

Halottnak csók, ingyenélő,
cirádás kép, le vele,
káosz után nyavalygás jön,
zöldalompép vakbele.

Pusztán hagyott, sejtelmes megannyi tabut-döntögető V. I. P. -partiasított, diszkógömbös, mocsár-fertő, melyen haszontetsző kés-éjszaka is sírva rimánkodva hatol végig; sártengerré dagadt, kiszámítható flegma-arcok közönyében már mindenki csupán rab: Senki sem lehet szabad! Kollagén s botoszk- inekcióktól, mint elátkozott, felpüffedt viaszbabák csücsörítő kanári-pacsirták baháns kompániája követel luxust, elismerést, újabb kikezdhetetlen kiváltságokat felsőbb elit-hatalmaktól!

Önmagát űzi egyre Lélek-sötét tárny mélyen egy titkos, morális dimenzió; homályon s görbe tükrökön át megfeszülve! Tántorítatatlan, rendületlen halad célja felé! Vér-molekulák titkos, harci kedve elől futkorász már, mint lüktető lidércnyomás. Az elmúlás aritmiája átdobban zakatoló szív-üregek falán s újabb számadó vallomásokban ítél! A gondolkodó tudat is fokozatosan eszét veszti s belerémül egy-egy megmagyarázhatatlan titkos sejtelembe!

Varjú ül a harangon.
Templom ez, vagy átok?
Megrázza szárnyát:
"Innen a temetőig látok! "

Anyagi függetlenséget akartunk mindig is, még mások kárán szándékosan átgázoltunk! Senki sem lehetett eléggé őszinte beismerni elhibázott vétkét! Sorra jöttek fojtogató béklyóival gyanúsítható kétkedések! Gyanakodás nélkül már senki sem lehet eléggé makulátlan?! Rokonszenvező szeplőcskékből felépíti önmagát egy szorgos hangya-elit aki gyilkos szakmai professzionalizmusában önmagával is egyre csak hadakozik, s pusztítja az Emberit!

Hazudj, ha ősi gén rikolt, mert bábra fáj fogad.
Vivátért ringbe szállsz, vezetsz meg flottul másokat,
míg körbezsongod ásszal filkók vágyait.
Mosolyból lopsz megint, szavad ragály, hamis.

Végtelen éjben
a Hold testén mintha arcom tükörkép lenne,
minden rezzenése
pokolba indul, bár mennybe menne.

Az alkati kérdés, ott hatol a sértés,
A férj felől a szerelemféltés.
Gyilkost szül, mert nem ért a szóból,
Halálnak halálával él és nem kér a jóból.

Elég volt!
Elég a sok szóból,
A szerelmesnek tűnő csókból.
Elég a kedveskedésből,
Elég már a görcsös igyekezetből.

Távol a széptől,
mondd, mit kívánhatok?
Fekete éjekért, sírva
az Édenért, mely
képedre révedve
búsan rám ragyog.

Kiüresedett lelkem.
Minden, mi szép volt,
Most már elfeledem.
Te voltál az az egy,
Kinek szeretete lételem.

az értelem elveszett
a harcot a gonosz nyerte meg
bolondok versengtek

olyan lakásnak látlak titeket,
amiket igen könnyű lelakni:

Kopogok a mennyország ajtaján. Csend fogad. Kezemben úgy dobol a toll, mintha a rádióból szóló zene ritmusára táncolna… Az a hülye fiúcsapat vinnyog:

„Get on up when you're down
Baby, take a good look around
I know it's not much, but it's okay
Keep on moving anyway”*

Úgy lennétek lelkemnek bírái,
De vagytok társadalmunk birkái.
Egyszere zúgjátok: Beeeeee!
Tűnjetek a fenébeeeee!

Ne ide, ne oda, miért léptél
ide, miért nem oda, ide se, oda
se, akkor hova, te? Nézd meg
jól, hova lépsz! A kezed mocskos:
nem mosod meg, szádon az étel
nem törlöd le! Nyitva az ajtó
nem csukod be, becsuktad az a
ajtót a nagy melegben!

Na most csak ülök
És ordítok amíg
Ki nem hűlök
Mert már a falig
Látok.

Lehet végleg megszűnt
Mert tán erre vágytam
Amit az elmém megtűrt
Hozzá jó pofát vágtam
Belül.

a régi lemez -
- játszotta ezerszer a tűz
nem halt el
talpam alatt sem
ez az egy megmaradt -
- régi lemez
már szólnod sem kell,
felteszed hátraarccal is
ha kell

Irigy ember,
csupa harag,
agya pattan,
mája dagad.

Jéghideg lángok ölelik lelkem,
fégtelen haragom akár a viharos tenger,
mi tajtékos s zavaros. még is csendben várja az utolsó csepp esőt
mikor ha lehull s megtelik medre.
kiönt majd s magával ránt mindent a mélybe!

verset írni mindenki tud ami
a számon az a szívemen ilyen
egyszerű az egész nincs ebben
az égvilágon semmi tudomány
fából vaskarika irodalom

A verebek kinyírnak.
Túzok vagyok.
Lápi rém.
Gyűrött nejlon-
szatyor.
Hurcolom magam.

Megjegyzés: Kiss Anna Mária

Ki nem adott engedélyt még,
Hogy elmondjam, mi törte el
A Jóhiszeműségemet?
A raccsoló folyosóformalin
Tette tűvé azbesztes légvételemet.

Megjegyzés: 2015. február

Perben állok a halállal
Azért amit művelt
Apákkal anyákkal
Harcom becsületbeli
Elfogultsággal teli
Igazságtételre várok
Vigaszt úgysem találok

Nem szeretnék másoknak
Megfelelni, színészkedni,
Mindig álarcban járni.
Boldog akarok lenni!

Dühöngő tenger,
Felkorbácsolt víz.
Cikázó villàmok,
Temetetlen sír.

Megjegyzés: 2017. Màjus 15.

Szomszédjaimról szól a történet. Ikerként születtek. Először a lány jött a világra, majd őt követte 2 perc elteltével a fiú. Én még két ilyen összeférhetetlen embert nem láttam a világon. Szerintem már az anyaméhben utálták egymást, és ez az antagonisztikus ellentét végigkísérte egész életüket. Egykorúak voltunk, gyakran ütöttük el az időt nálunk, de soha nem hármasban.

Mint forró láva
Mely kitörni készül,
A sötét harag
Úgy emészti szívünk.

Minden kimondott szónak ereje van,
minden tettnek ereje van,
annál is inkább, mintha nem is éreznéd,
minden fejben ott ragyog az értelmi fény.

Létezik a világnak egy olyan szeglete, ahová az angyalok is szívesen szállnak alá a Mennyekből, hogy élvezzék ezt a csodálatos földi Édent.
Emberi szem elől ők rejtve maradnak, senki nem láthatja, amint leereszkednek a kék hegyek által körülölelt kicsiny faluba, megpihennek egy- egy fa ágán, vagy lágy, puha léptekkel végigsétálnak az aprócska utcákon és kíváncsian bepillantanak egynémely tornácos ház ablakán.
. Ilyenkor jólesően nyugtázzák, nagy baj itt nem lehet, dolgos népek lakják ezt az Isten áldotta szép vidéket.
Rendben tartott udvarok, takaros házak jelzik, hogy az itt lakók bizony, szorgalmas emberek, a hátsó udvarban aprójószág, az istállóban tehenek, az ólban disznók jelzik, tétlenkedésnek itt nincs helye.

Éjbe szakadt nap
utolsó sugarain akad
hasztalan útját róva
a Lélek-csenddel foszló
gondolat;

Egy közös szenvedésben,
testedből, véredből lettem,
mégis, ellöktél magadtól
engem.