Amatőr Művészek Fóruma

Hazudj, ha ősi gén rikolt, mert bábra fáj fogad.
Vivátért ringbe szállsz, vezetsz meg flottul másokat,
míg körbezsongod ásszal filkók vágyait.
Mosolyból lopsz megint, szavad ragály, hamis.

Végtelen éjben
a Hold testén mintha arcom tükörkép lenne,
minden rezzenése
pokolba indul, bár mennybe menne.

Az alkati kérdés, ott hatol a sértés,
A férj felől a szerelemféltés.
Gyilkost szül, mert nem ért a szóból,
Halálnak halálával él és nem kér a jóból.

Elég volt!
Elég a sok szóból,
A szerelmesnek tűnő csókból.
Elég a kedveskedésből,
Elég már a görcsös igyekezetből.

Távol a széptől,
mondd, mit kívánhatok?
Fekete éjekért, sírva
az Édenért, mely
képedre révedve
búsan rám ragyog.

Kiüresedett lelkem.
Minden, mi szép volt,
Most már elfeledem.
Te voltál az az egy,
Kinek szeretete lételem.

az értelem elveszett
a harcot a gonosz nyerte meg
bolondok versengtek

olyan lakásnak látlak titeket,
amiket igen könnyű lelakni:

Kopogok a mennyország ajtaján. Csend fogad. Kezemben úgy dobol a toll, mintha a rádióból szóló zene ritmusára táncolna… Az a hülye fiúcsapat vinnyog:

„Get on up when you're down
Baby, take a good look around
I know it's not much, but it's okay
Keep on moving anyway”*

Úgy lennétek lelkemnek bírái,
De vagytok társadalmunk birkái.
Egyszere zúgjátok: Beeeeee!
Tűnjetek a fenébeeeee!

Ne ide, ne oda, miért léptél
ide, miért nem oda, ide se, oda
se, akkor hova, te? Nézd meg
jól, hova lépsz! A kezed mocskos:
nem mosod meg, szádon az étel
nem törlöd le! Nyitva az ajtó
nem csukod be, becsuktad az a
ajtót a nagy melegben!

Na most csak ülök
És ordítok amíg
Ki nem hűlök
Mert már a falig
Látok.

Lehet végleg megszűnt
Mert tán erre vágytam
Amit az elmém megtűrt
Hozzá jó pofát vágtam
Belül.

a régi lemez -
- játszotta ezerszer a tűz
nem halt el
talpam alatt sem
ez az egy megmaradt -
- régi lemez
már szólnod sem kell,
felteszed hátraarccal is
ha kell

Irigy ember,
csupa harag,
agya pattan,
mája dagad.

Jéghideg lángok ölelik lelkem,
fégtelen haragom akár a viharos tenger,
mi tajtékos s zavaros. még is csendben várja az utolsó csepp esőt
mikor ha lehull s megtelik medre.
kiönt majd s magával ránt mindent a mélybe!

verset írni mindenki tud ami
a számon az a szívemen ilyen
egyszerű az egész nincs ebben
az égvilágon semmi tudomány
fából vaskarika irodalom

A verebek kinyírnak.
Túzok vagyok.
Lápi rém.
Gyűrött nejlon-
szatyor.
Hurcolom magam.

Megjegyzés: Kiss Anna Mária

Ki nem adott engedélyt még,
Hogy elmondjam, mi törte el
A Jóhiszeműségemet?
A raccsoló folyosóformalin
Tette tűvé azbesztes légvételemet.

Megjegyzés: 2015. február

Perben állok a halállal
Azért amit művelt
Apákkal anyákkal
Harcom becsületbeli
Elfogultsággal teli
Igazságtételre várok
Vigaszt úgysem találok

Nem szeretnék másoknak
Megfelelni, színészkedni,
Mindig álarcban járni.
Boldog akarok lenni!

Dühöngő tenger,
Felkorbácsolt víz.
Cikázó villàmok,
Temetetlen sír.

Megjegyzés: 2017. Màjus 15.

Szomszédjaimról szól a történet. Ikerként születtek. Először a lány jött a világra, majd őt követte 2 perc elteltével a fiú. Én még két ilyen összeférhetetlen embert nem láttam a világon. Szerintem már az anyaméhben utálták egymást, és ez az antagonisztikus ellentét végigkísérte egész életüket. Egykorúak voltunk, gyakran ütöttük el az időt nálunk, de soha nem hármasban.

Mint forró láva
Mely kitörni készül,
A sötét harag
Úgy emészti szívünk.

„Oly korban éltem én e földön”
mikor hitvány gyilkosokon öltöny,
míg az igazság meztelenül, vakon,
jajgatott a dér fedte avaron.

Minden kimondott szónak ereje van,
minden tettnek ereje van,
annál is inkább, mintha nem is éreznéd,
minden fejben ott ragyog az értelmi fény.

Létezik a világnak egy olyan szeglete, ahová az angyalok is szívesen szállnak alá a Mennyekből, hogy élvezzék ezt a csodálatos földi Édent.
Emberi szem elől ők rejtve maradnak, senki nem láthatja, amint leereszkednek a kék hegyek által körülölelt kicsiny faluba, megpihennek egy- egy fa ágán, vagy lágy, puha léptekkel végigsétálnak az aprócska utcákon és kíváncsian bepillantanak egynémely tornácos ház ablakán.
. Ilyenkor jólesően nyugtázzák, nagy baj itt nem lehet, dolgos népek lakják ezt az Isten áldotta szép vidéket.
Rendben tartott udvarok, takaros házak jelzik, hogy az itt lakók bizony, szorgalmas emberek, a hátsó udvarban aprójószág, az istállóban tehenek, az ólban disznók jelzik, tétlenkedésnek itt nincs helye.

Éjbe szakadt nap
utolsó sugarain akad
hasztalan útját róva
a Lélek-csenddel foszló
gondolat;

Egy közös szenvedésben,
testedből, véredből lettem,
mégis, ellöktél magadtól
engem.

Hazudj, ha úgy érzed nincs mit vesztened,
Hazudj, ha nem tudod mit kéne megtenned,
Hazudj, ha kell, mert gyáván születtél,
Hazudj, hogy mindenki tudja mit tettél.

Miért unalmas mindenki?
Tanuljatok
alkotni és rombolni.

Nem lehetne így tenni?
Pusztítsatok!
Felejtsetek el hinni!

Megkopasztottak.
Az adókat szedték be
még egyszer ismét.

Megjegyzés: Szenrjú

Ragaszkodik a vashoz. Nem lehet lerázni róla, nem lehet meggyőzni, sőt megbántani sem. Értelmetlenül és végérvényesen leválaszthatatlan. Pfújj. Legalább azt tudná, hogy miért van ott. Nincs más megoldás, a vasnak kell tennie valamit, hogy megszabaduljon tőle... mégsem várhatja meg, amíg a rozsda felemészti.

Iszonyatos ez a kis illúziószívó pióca.

Ha a dióhéj ehető lenne, nem halt volna meg Károly a harmadikról, sütievés közben.

Az anyukák is sokkal boldogabbak lennének, ha csokoládé helyett egy egészségesebb barna színű csemegével tömhetnék kicsinyeiket.

Sőt, a nagyon mérges lány is a szomszédban biztosan nem virágcserepeket vágna a falhoz visítva, hanem egy sarokban, összekuporodva kedvenc pokrócán, dióhéjat ropogtatna.

A hátam mögött
A sár, a szar vagytok
Bakancsom talpán!
Kiállok magamért!
Büszkén, s kurtán!

Ott voltál mellettem,
közel, de távol.
Addig nem értettem
Milyen a szerelmes mámor.

1.
Temetésen a halottnál öt percenként
csengett a mobil a tölgyfa koporsóban.
Tartósan és idegesítően, pedig ráér már.
Nem vette fel senki, mert ki is jutna be.

Nálunk is felállott a PÖCS...

Nos, hát igen, megmagyarázom.
Senki ne gondolja, hogy itt most olcsó trágárkodásba kezdek, de egy jelenségre kívánom felhívni a figyelmet, s elnézést kérek azoktól, akik az efféle blődségekre nem kíváncsiak, de hát nem én kezdtem, és csak idézek a nálamnál szakavatottabbaktól. Az biztos, hogy nem én választottam oda őket.
Néha azon gondolkodom, hogy lehet-e még lejjebb menni, mint a pincebéka legalja alatti terület, és látom, hogy lehet.

A tényáladékot kissé régebbről indítanám, hiszen a jelenség nem mai keletű dolog, mondhatnám akár azt is, hogy történelmi vonulata van. Konkrétan a rövidítésekről van szó.

Minden áron megkívánom - súgta akkor - addig várom. Lánchoz állva várta, majd láncokhoz láncolva bánta, hogy végül egyedül maradt. Dühöt ereszt, s epeszt, kepeszt. A lánca el nem ereszte eme bűnös kezet. Félve kérte, fusson menedékbe, áldozatul fogvatartott tenyerét szívére téve, imára hajtva fejét, vagy tán halálra adva, rút táncot járva, sírva kére, bánva mit egykoron örömmel kívánt magának. Hömpölyög a megvetés, hullámzik a kedvtelés, elúszik kis hajókon, evez, evez, foglyot sosem ereszt, s folytja, folytatva a büntetést, s lassan könnyben ázva dől poklára, a halált üres szemében mégis tisztán látva. Hát így múlik el a tolvaj, ki bűnben ártatlanságról vall, de nem arról, mi sajátja, hanem elvett aranya.

Mert mi a szép? Kérdezném. Kérdezném, ha elérnélek telefonon, de te dolgozol. Dolgozom én is, ha te hívsz, én nem válaszolok.
Mert mi a szép? - olvasod majd írásom és talán gyomron váglak vele – ami tudom, nem fájhat, aki külföldre készül, túl van már pár önvédelmi oktatáson. Gondolom.
Neked mi a szép? Tudom a válaszod, ezerszer megbeszéltük.

Magyarország. Dobogó szíve Európának és a Föld nevű bolygónak. A szenvedély lüktetett bársony-karmazsin, ahogy körülölelt minket. Lángoltak a hajnalok. Pezsegtek az éjszakák. Utak indultak, melyeken vaksötétben is ismertük a járást. Elszabott autóutak, bezuhant aszfaltjaikkal – leszakadt kasztnik, repedt beton – bokaficam. De minden szakadás szabálytalan vonala tökéletesen illeszkedett szivárványló világunkba. Minden seb tökéletlensége determinálta valódiságunkat. És az alkonyok... aranyport hintett a vörös ég.

Megjegyzés: *Padlás

A fizikai fájdalomtól tart mindenki
Pedig enyhülést hoz, hogy érezd még itt vagy
Az élők közt, nem haltál meg teljesen

Te voltál, akire felnéztem
Te voltál, akitől reméltem