Amatőr Művészek Fóruma

Bánat könnye borítja szép szemedet.
A vidámság rád nem talál.
Elvesztetted végleg a szerelmedet..
Itt hagyott, már bármit csinálsz.

Jó hangulatban mentem és lazán.
Lámpa fénye világított utcán.
Későre járt, hallottam lépésem,
Szívdobbanásomat vitte ütem.

1.
Rám tör a hajnal
ragyogó szép arccal,
barna hajába
túr a tengeri szél.

Szikrázó napsütésben közelit a fény,
Szívem vágyát forrósítja a remény.
Lelkemben szól egy hang, téged akar,
Hangja még, reményt és vágyat takar.

Ébred vágyam a gondolatom,
Utra rátérve gondolkodom.
El is mondanám vallomásom,
Szívemet érő boldogságom.

Halkan szöszmörög a gép,
Pár kattintás csak.
Ezek az oldalak fel nem oldanak,
Csak untatnak.

Halkan szuszmorog a város,
Lassan elbódít,
Kell pár pillanat, néhány éles perc,
Ami átlendít.

Csillagokból rajzolom az arcod.
Megjelenő szép égi vonásod.
Érzem látom távoli mosolyod,
Pixelben nagyfelbontásban adod.

Jaj te kis üveg
Csatos kis üveg
Mi lesz veled
Ha nem leszek?

Egy konok tánc.
Bárcsak közelebb jöhetnél!
Az az ismerős, kis mosolygyűrte ránc,
Bárcsak közelebb lehetnél!

Tavaszi szélben
Lenge leányka
Szoknyája perdül,
Indul a táncba.

Hajnali kettő tájban
Ragacsos félhomályban
Egy szál neon ruhában
Dögös lányok a chatszobákban

Egyforma vagyok
Szokássá züllött kivétel
Nadrágzsebből kihullott
Szabványos célok tucatja

Minden percem
Patikamérlegen
Mérte ki
Valami mindenható sátán
Lovagolok
A grafikonok hátán
A célvonal felé

Reggel hat
A szemem a kávéban ázik
Nyugton hagy
A hétfők démona még
A háttérben
Az álmos nap nagyot ásít
Nyolc perces fénye bekapja
A szoba felét

vesszen a féreg vesszen
tudod kit ijesztgessen
büszke mellkas teljes a fegyverzet
szabadságharc írja a lábjegyzet

Azt hittem, ha látom, felismerem,
Érinthetetlen, ha nyújtom kezem.

Valami készül, ami kikészít, amit még nem ismerhetek,
Ami voltam és aki voltam, az többé már soha nem lehetek.

Ahogy így várlak, kintről a tavasz felém lehel,
Egy másmilyen napfény, egy másmilyen ember kérdez, felel.

A poharam száján az ujjam egy dallamot simogat,
Ahogy így várlak, még az üres pohár is megnyugtat.

A világ talán
Csak egy flancos [szí-dzsí-áj]
[Grín-szkrín] előtt ugrál
Minden ripacs fő-
És mellékszereplő
Minden képregényhős
Minden szupernő

Bolyongok elhagyott utakon
Teret koldul a nyugalom
Örök hordár az alakom
Velem baktat a betonon
Fekszem korhadó padokon
Csillag égbolt a takaróm
Kísértet falvakban álmodom
Nagyvárosokban a peronon

Mindent áthat ez a zsibongás,
Bármerre nézhetek, mozdulhatok.
Valami mindig fordul, és minden hang, szó várja, hogy választ talál.
Illúziók és gondolatok.

1.

Azt hiszem, én ezt a pár évet
sokszor megemlegetem,
míg élek, el nem feledem,
cipelem örökké velem.

Néha látlak még,
ha álmomban az ég
vörös és narancs, mint aznap volt.
A szemed szép, mint rég,
A szívemben a jég
elolvad, ha csókolhatlak.

Este van, az asztal mögött szemed kéken ég,
sosem volt a pillantásod talán ilyen még.
Tudod, hogy a türelmem már végleg elapadt,
A hazugságlemezed már megint elakadt.

A ködben, a homályban ültél a szobádban
egyedül, míg fel nem kelt a Nap.
A szürke éjeken hideg a félelem,
a magány. Ez volt a paplanod.

Itt vagyok, gyerekek, hitted volna?
Az életem benn van mélyen a dalba',
Megértem, tesó, a szöveg durva,

Mottó:
“Eine kleine Katzenjammer… ”


Ma csak halkan kiabálj, mert szívem megretten!
Tán felszállt a homály, és színjózan lettem?!
Nincs sör már, mi szisszen; légy csöndben, ne pisszenj!
Bár tisztul a-a máj, de a kobakom még fáj!

Megjegyzés: (A “Die Gedanken sind frei” című régi német diáknóta/népdal dallamára)

1,
Ha a tavasznak dallama ránk kacsint,
harmatos énekbe kezd a táj:
édes nárciszok,
színes orgonák.

Jöhetnek fények,
Morajló hangok,
Szivárvány-ének,
Nekünk egymás könnye a horizont.

Megjegyzés: Gyermekotthoni kórusra, megzenésítés alatt.

Akkor az ajtót bezárom.
Aztán a csukott ablakhoz érve a függönyt is behúzom.
Most már csak én vagyok, tudom.
És ezt a szürke, kisatírozott csendet hallgatom.

Felkapott a szél egy papírlapot,
Valami vihar is készült festeni az égboltot,
Az a vihar a széllel sercegett, suttogott.