Amatőr Művészek Fóruma

egy könnycsepp anyámnak
egy könnycsepp apámnak

lelkem
akár
az ablak
már leperget
mindent
csak üvegpalack-
szívem
hideg

Mindent elfeledve,
hiába dobálok szavakat a füledbe,
mint egy finnyás automata,
kinek önálló az akarata…
hullanak ki az érmék,
mintha semmit se érnék…

itt otthon voltam
de ez már csak
a hűlt helyem

Ha te nem vagy, elpusztul
ez a nagy világ-színpad,
amíg bírom tartalak,
de karom gyenge, zsibbad,

Lüktető hang dobol a fülemben
ereimben zakatol
széttépi aortám az üstdobos ütközet.

gyerekként sátrat építettünk
régi lepedőkből
kopott konyhaasztalunk alatt
sosem volt izgalmasabb

Fekete, veszett kutya a jövő,
magamra hagyott, örökre elment,
baljós a belélegzett levegő,
tudom sosem látom az egyetlent.

a gyerekek úgy vannak
mint a
lencsefőzelék

Tegnap véletlenül elhagytam az Időt.
Az Oktogonnál ejtettem ki.
Most ott áll, ásít némán,
Csókjai képeslapok.

(Apához)

Apa,
nem akkor hiányzol amikor illik,
és nem mindig könnyezem,

hívatlan a gondolat
szabott időben
szűköl a tér
szálkás küszöbök
festenek vérrel
percet órát napot

Miről írjak egy új verset,
Bánatosat, keserveset?
Csak arról, mi ma is eltölt,
Falum sorsa, ami megtört!
Látom lassú pusztulását,
Lakóinak változását.

Szakíts szét, tépj
darabokra mindent,
már csak volt.

gyorsan múló
érzéki szeszélyed
ködfátylas
holdamra feszít
látlak

szárnyalás
vér-pipacsos mezőn
már elmúlt a május
kérésznyi szárnyalás
perzselő láng a nyár

minden érverés elcsitul egyszer
s végleg magába fordul a
meghasonlott érintés

nézd

Három történet

A dióverő rúd

Nagy becsben volt tartva, mert elég hosszú is volt, elég erős, és elég hajlékony is a dióverő rúd.
Gyerekkorom eszmélésétől ott volt a góré oldalában. Minden évben csak egyszer használtuk, de előtte és utána is ott pihent. Arra az egy napra vettük elő, amikor a diót vertük.

Vagyok nem vagyok,
Mint semmi.
Ostorozz nem bánom,
Ölelj itt át.
Engemet mint férget,
Sóhajts át.

A fejem az ősközösségben jár
Elszakadni onnan nehéz nagyon
A szívem elhasználódva kereng
Itt-ott lebeg mint tarka setét rongy

Nem semmi, ahogy próbálja legyőzni, kiirtani a közmunkás sereg ordító benzinmotoros kaszájával a városi gaztengert. A falusit is, legalábbis a frekventált területeken. Hét közben, munkaidőben. A többi a lakosságra marad. Hétvégi lét tipikus, amorf élethelyzete, ahogy egy férfi tologatja idióta fűnyíróját a még idiótább telkén vagy annak előtte. Szellőztetés, meg a többi.

Az esők elkezdtek esni. A hóolvadást követő sárdagasztó, vetést elodázó márciusi. A májusi aranyat érő. A nyári zápor. Az őszi csendes, napokig tartó, ereszaljat megterhelő. A telet hozó ónos.
Ezek mind összefogtak. A havat kigolyózták, az nekik nem kellett. Úgy szerettek volna végre összefogni magukban, magukkal: a saját fajtájukkal.

Azt az utcát bontják előttem mindig
Mit folyton vágyom végigjárni
De sohasem sikerül.

A nagyapám még meg tudta ezt tenni. Soha nem láttam őt rövid ujjú ingben. Az inge mindig be volt gombolva nyakig. Miért? Soha nem volt rajta rövidnadrág, a legnagyobb melegben sem. Miért? Mindig kék kötő volt rajta. Miért?

Régen volt tudom, amikor megismertelek téged,
szürke ősz volt akkor, nagyon hideg és rideg.
Ott álltál átfagyva piros arccal s a mosolyod,
elfeledtette akkor minden búmat és bánatom.
Nem éreztem, hogy fázom, csak az édes illatod,
amit néha még ma is érzek ha rád gondolok.

Én már annyiszor kértem jegyet a másvilágra. Adtak is, de mindig menettértit. Pedig ki sem fizettem, csak oda. Hogy van ez? A vasút ennyire megbízhatatlan hogy még önmaga ellen is dolgozik?

Szeretteinkre emlékezve
érzéseink szomorúak lesznek,
akár a testben a betegség,
gyökeret eresztenek. Élősködve

Kicsi, simogató keze
a takarón rebben,
a fal vakolat-könnyeket sír,
vigasztalan pereg.

A diófának támaszkodva, fekve olvastam el legalább kétszer az Egri Csillagokat. Zsíros kenyér volt a társam, ha éheztem. Az mindig megvolt. A diófa erősen délre dőlt. Én tíz éves voltam, a hetvenes évek végén természetesen. A zsírfoltok ma is megtalálhatóak a mű akkori, egykötetes kiadásában. Azt nyűttem én akkor. Nem tudtam, hogy mit olvasok. Egy szép kalandregénynek tűnt.

Asztalon fekvő
Faggyú éjszakában
Szépérzésű
Mestermű tudásban
Ott vagyok én
Ahol nem vagy ott

A jó tulajdonságaim
Fájdalomba csomagolom
Úgy sem érdekli a jövőt
Hova, mikor, melyiket dobom

Jól van így… Mert menni kell, nagy útra kélt.
Lépte szótalan, sivár a ház. Nincs tovább.
Kincseit, mert szórta, lelke súlytalan.

Semmi sem menthet meg
Csak a napfelkelte
Éjszaka akarok kelni
Elindulni a nap előtt

messze mentünk
ama kétértelmű különös
jelölésbe
karmazsin-pirosat kentünk
egymás homlok közepére

eltűntek a színek
csak a szürke maradt
kese, hóka, a matt
a szivárvány alatt

A napok csupán megkopott fényképek a falon,
Ugyanaz kitéve sokezerszer. És a gondolatok...
Melyekről azt hittem idővel egyre majd csak érnek,
s bő terméssel, zamatos levükkel nemcsak, hogy én jóllakom,
de osztottam volna másoknak is széjjel,
S most nincs bennem más csak örök éjjel,
min nem terem gyümölcs.

Kuporgatott elménkben már a gyilkos csöndnek is hallható a hangja. Árny-vert tájak, félsziget-törmelékek bolyonganak szerteszéjjel mibennünk s benső énünkben egyre megszólítanak! Rejtett, kicsinyes titkainkat olcsó, hízelkedő szavak esszenciája ki nem mondhatja: vágyaink tudott romantikáját job érezni s felnyergelt álmaink csillagmiriádjain egy egész, tartalmas emberi életet körbejárni!

Amikor már talán végleg elviselhetetlenségbe torkollott a dolog – egyik nap úgy vágódtam a tökéletes megsemmisülés örvényei felé, mint a parttalan hajós, akit Kharübdisz szakadéka tartja fogságban, és menekülni is már képtelen. Egy novemberi napon történt, amikor, mint hisztériázó kisgyerek, toporzékolva, és ordibálva megkérdeztem volna nálamnál talán bölcsebb, és tudósabb embereket:

- Add csak ide a kezed. Ennyi ember között nagyon kell vigyázni.
Róza és kislánya a Király-utca és Körút sarkán állt. Várták, hogy zöldre váltson a lámpa és ők átmehessenek a villamosmegállóhoz. Öt lépés a járdaszigetig.

Vártam rég
A pillanatot.
Átéltem
A bánatot.

Mert láttam őt,
A szívét,
Mely már máshoz
Költözött.