Amatőr Művészek Fóruma

Az élethez közel élek, nem benne.
Tükörben rá sem ismerek arcomra.
Minden amiben hittem, magam mögött.
Magamat nézem élő testem fölött.
Félig itt, félig ott, így hagyott engem
a néma teremtő, jól egymagamra.

Nem hittük el, hogy fölkel újra
a Démon, hogy ölni újra kész,
hittük, a világ megtanulja,
őt félni kell, s győz a józan ész.

Egy keserű élet,
a keserves évek,
egy a félelemtől
a csontig lerágott
már tetszhalott lélek.

Hegedülnek, szépen muzsikálnak,
húzzák a nótámat annak a kislánynak.
Ki nem hallja, s talán nem is akarja
és ez az én szívem szomorú fájdalma.

Jó lenne már végre élni
kapni is, nem csak remélni,
hogy a remény majd megválthat.

Fényképeidet sóvárogva nézem,
záporként gurulnak könnyeim szememből.
Mennyire szerettél,
boldogságtól ragyogott arcod,
ahogy karodban tartottál, nagyapám.

Riadtan ébredt édesanyám,
karomban tartottam
elgyötörten, s zaklatottan.
Bordó meleg köntösét ráadtam
meg ne fázzon.

Drága édesanyámat szétzúzza a betegség.
Erős fájdalmára nincs orvosság,
szép lelkét bánat nyomasztja,
gyenge testét fogva tartja állandó fájdalom.

Éjjel egy, és a csend
apró szilánkokra hull,
mikor a húr megpendül
ujjaid alatt,
és szemed szúr,

Szép új világban
szép új a halott,
feldíszített hit.

Szép új világban
szépen hatott a
reklám-adta snitt.

Ma rád gondoltam éppen
mikor esni kezdett az eső
nagy cseppek gurultak az aszfalton
és mélyről egy sóhaj tőrt elő.

Fájdalommá merevedett üresség
kiált némán lelkem sötét mélységeiből.
Kínomban reszketek, feléd nyújtva kezem.
Ordítanék, de csak néma sikoly hagyja el számat.

hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
és az egyre halkuló dalunk végén
távolról a sötétség - felénk int.
valamit suttogott, s én nem felelek;

Érzem a kínt, ami átölel engem,
s nem testileg, hanem lelkileg.
Úgy akarom, hogy fájjon, mint ördögnek az álom.

Meddő gondolatok, életképtelen tervek, tehetetlen hétköznapok. Egyesek szerint ez az élet, mások szerint ez merő pesszimizmus. Légy az, aki lenni akarsz. A többi meg mese habbal.

Úszok az árral, hordalékkal, kígyózó hínárral együtt, majd a végén elkap egy katyvaszból képződött örvény.

Erdő közepén nyiladozó
kék ibolyák bólintgatnak
roskadozó kunyhó felé,
melyen hogyha szél süvít,
két kicsi gyermek összekapaszkodik.

Még egyszer hadd tekintsek szép szemeidbe.
Kérlek, ne sírj!
Hisz rajtunk kívül nem tudja senki sem,
mennyire gyönyörű volt az életem veled.
Reszkető kezemet feléd
nyújtom, érezni akarlak!

Egy percre megállok, lehajtott fővel pár dallamot dúdolok Neki,
ott a gyönygyhajú lány, nekem ifjúkorom volt, s másnak Léna,
amint kiállt a szinpadra, kialudtak a fények - előtűnt Mecky,
a petróleum lámpa varázslatos hangulatában - ma is sírok néha...
Velem most is itt vagy, zenéid és hangod elfelejthetlen emlékével,
mint aki elhozta egyszer a képzelet "nyári éjek asszonyát"

Szívem sivár, mint egy kiszáradt erdő,
Egy rózsa, melyet nem locsoltak,
Nem öntöztek szeretettel.
Tápláló folyamat, Ő a vető,
Én a szenvedő.

Kuss lehajtott fejjel ült a templomkertben a padon, és megpróbált nem odafigyelni korgó gyomra hangjaira. Hűvös szél fújt, ezért összehúzta magán rongyos felöltőjét és a lábujjait mozgatta szakadt bakancsában, hogy ne gémberedjenek el a hidegtől.

Arcomon könnycsepp
csordul végig. Bánatos
lelkem gyermeke.

Áthatott az a melegség,
amit gyermekkoromban kaptam tőled.
Mikor sírodhoz értem,
gyertyát gyújtottam érted.

amikor a dolgok felrobbannak,
csak tologatom a halacskáimat,
hagyom elernyedni a tartást,
s hagyom lógni a szájam sarkát.

Végre szabad vagyok,
mert semmit se veszthetek már.
Csak lopom a napot,
és nem sodor tovább az ár.

Hideg volt a kunyhóm télen,
nem maradtam ott vidéken.
Nem szeretett engem senki,
nem akartam ott telelni.

Arcul csapott a mai nap.
Nem foghattam meg az unokahúgomat.
Felügyelőként viselkedő sógorom
kiszakította kezemből.

Bánat könnye borítja szép szemedet.
A vidámság rád nem talál.
Elvesztetted végleg a szerelmedet..
Itt hagyott, már bármit csinálsz.

- Olyan vagyok, mint egy Admirál'
ki hajóra szállt,
s kezébe kapott egy földet.
- Megégették ott, majd megmentették lányát,
most eldöntheti hogyan ítélhet,
e földön lakó kicsinyke népe felett.

Úgy unom már életemnek ezt a szakaszát.
Mért ilyen könyörtelen velem az élet?
Mire mindent elrendeztem,
s úgy éreztem, sínen vagyok, addigra
kirúgott a nagy úr, az igazgató Úr.

Megfagy a lelke, teste egészében remeg, szíve majd kiugrik a helyéről a félelemtől. Torka kiszáradva, mégis kiabálva beszél, közben rohan anyja életéért. Az a drága, őszinte lelkű csontsovány édesanyja ott fekszik az ágyában életéért küzdve. Halkan könnyezik, pedig nem szabadna magát felzaklatnia. Lánya félelmét látva zokogásba tör ki.

Rongyos kendőt lenget a szél a putri ablakán.
Nyomorúság képe látszik sárból tapadt falán.
Egy fáradt, idős asszony hajol fateknő fölé,
egyike annak a kevésnek, ami az övé.

Homlokomon csattan két kezem,
Nem értem, hogy mi történt velem.
Fáradt vágyódás ül nyögve rajtam.
Isten tudja, mit akartam.

Hómező közepén vörös rózsa virít.
Dermedő ajkával a fagyott égre sikít.
Rossz helyen, rossz időben fogant meg életem.
Lám fagyos szélbe burkol be rémület, félelem.

Elmesélek most egy bús, szerelmes történetet,
mit régiek regélnek a Mátrában.
Gizella úrnőröl mesél a népi emlékezet.
Megtörtént bizám ez Sirok várában.

van úgy, hogy szava marja
van, hogy csak a sója már
van úgy, hogy nincs remény rája
csak hiánya, ki hazavár...

Van egy lány
Ki szívem lantján
Pengeti a húrokat.
S nem is sejti
Mily nagy kínokat,
S gyötrelmet okozhat.

Itt ez a Föld
meg sosem áll
túl mutat időn,
az ember életén
s annak halálán.

Míg felszínét az idő is csak
éppen birizgálja.

Nigger vagyok, hazátlan fegyenc,
számkivetett és üldözött.
Jogom, vesztenivalóm kevés,
így hát nem menekülök.

-Miért könnyes a szemed?
-Belement valami szar...
Az életem.