Amatőr Művészek Fóruma

*Katatón

Szavam némább,
mint a halak álma.
Hangom csendjébe
bedőlnek a falak,
zárt szemhéjam alatt
salétrom-álmok peregnek,

Azt tudtad, hogy két évig teniszeztem? Még a szakiskolában. Borzasztóan játszottam, mégis arról álmodtam, hogy egyszer eljövök Wimbledonba. Ne érts félre, nem a bajnoki cím csábított. A nézőtér feltáratlan pezsgése hívott magához. Olyan volt nekem, mint a zárt üvegszekrény apáék hálószobájában.

Miért kellett átverned?
Miért nem voltam jó neked?
Miért nekem adtad az álszerelmed?
Miért pont velem tetted?
Miért hagytál nekem ennyi emléket?

Előttem bújik meg a hajnal
mégsem látom
a fejem tele zajjal

Aranypor-külvárosokból lépdel
mosolyog de vérrel él
nem fordít hátat
a varjaktól festett ablakokban tükröződik.

Magamban maradtam...
csak egy báb
porban fekve izzott
lángjaiban-lábnyom,
itt-ott...

Vakon a világ
ugyanolyan ám
mint amilyent látsz,
csak nem jut el hozzám
fénye sugara,

Még kicsi, mozgékony gyermek voltam,
Édesapám feladatot adott.
Mire megjön estére, meglegyen,
mert minálunk rend és fegyelem volt.

Galamblelkű Asszonykám,
ne betegen, szerelemmel
gondolj rám!

Indián lány sokáig ült a harcos mellett,

ki hősi halált halt, megvédeni az anyaföldet.

Hosszú fekete haja, lógott a szemébe,

könnyeit takarta, fájdalom a szivét marta.

Aludni kéne
álomtalan
nihil-gömbként merülni
smaragdzöld katlanba
test és gondolat nélkül
valami belülről rág

Kőanyám sziklalánya vagyok
hatalmas árnyéka borul fölém
a nap vakító tüzébe nézek
íriszem sűrű vértől iszamos
szürke foltot táncol a világ
de fantáziahon azúr földjére

Lekaparnám a húst bordáidról,
hogy lássam
szíved valóban hideg
Levakarnám a mázt arcomról,
hogy mutassam

néha megrettenek
szemed színében
megfagynak az álmok
míg kikotrom a tört jeget
lila foltok borítják kezem
a bomlás első jelei

Rácsos ablakomon túl
lélegzik az élet,
a szoba kerek zárka,
idebent semmitől sem félek.

ez már nem ugyanaz a bon-bon
visz a hajó, a taton éppen
keserű eget iszom
műanyagpohárból
egy madártávlatból láthatsz
hajam a szélben

Égre írlak
csésze alján őrizlek
mint az utolsó kortyot
torkomban keserű ízed

Magyar ember szeret sírni,
siralmát papírra írni.
Újra élni múlt fájdalmát,
minden lélekforradalmát.

Hajamnál húzol vissza.
Nem érted, hogy fáj?
A kitépett hajcsomók után
vér fakad. Nyoma marad.

Késő bánat
megtenni
mit nem tettem
értékelni
limlomnak hitt
emlékeim
visszasírni

Anya kérlek
maradj még
ha elmész
hogy lesz gondtalan
bennem az élet
ki emlékszik majd

Itt vagy velem
friss ágyások mélyén
halódó öregek szemében
gyermekem intésének
ritmusa repít
hozzám hirtelen

Becsaptam az ajtót
magam mögött
a kilincsen bőrcafat
fényesre kopott
szemem árkában a harag
régi ismerős már
rosszízű lepedékbe fulladt

lecserélném magam
egy feles szeszre
- így apám is
észrevenne
és naponta ragaszkodna hozzám

zendülés volt a kertben éjjel
leszakadt a csirkeháló
farkas húzta ráncigálta
hántotta a mázt
a rácsról

Szűkölő csend, gépvezérelt lélegzet,
kezem alatt lázassá hűlt álcatest,
tenyeremben köröm vájta vérholdak,
ujjaimban számtalan utolsó érintés,

színtelen égen
köd mögé satírozva
élek én a csillag
vágyom ragyogni

újrafogalmazott én-képtelenségem
szofisztikált józansággal tűr
újrarendezett pályáimon belül
szívem minden üteme
csak üres tükör-zaj
verődik érfalaimnak
értelmetlenül

ha tudod ki
megkérdezné
nem jól vagyok
valaki elrejtette
párnámba a háborút

letisztult bennem a forma
szöglet nélküli idom
vonyító tegnapok foltjain
sima kerek felületű közöny
de a gömb az gömb maradt

préselődsz az embertáblába
igazgatod hajad, szégyenlősebb lettél
kicsit
féreglyukak a metróalagutak
ki-be lábak, avítt nők, avítt pasik

Anya cseppenként
olvad bennem,
– hiába fagyok újra –,
életre parancsol
naponta
minden szava,