Amatőr Művészek Fóruma

A bús Néma Völgy rejtekén,
Csak egymagában élt,
Neki csakis a Szél mesélt,
S nem látta még a Fényt,

Izzik a levegő, izzítja a vidéket,
Elszalad a füst, óh, szólítja az eget,
Mind félik őt az ottan álló csemeték,
Félik aztat, jaj, azt a feketét.

Olvad a jég jön a vízözön, sok
felelőtlen ember ezen a földön.
Elpusztítottuk a földi javakat,
Plasztik generáció uralja a

Barátaim biciklijével büszkén,
bekóboroltam Balatonföldvárt.
bátran bekiabáltam birtokukra,
bringáért baktatva.

Elmesélek most egy bús, szerelmes történetet,
mit régiek regélnek a Mátrában.
Gizella úrnőröl mesél a népi emlékezet.
Megtörtént bizám ez Sirok várában.

Történt egyszer, nem oly régen.
Csodák szőtte, szép Bakonybélen.
Hét esztendőre elvonult Gellért.
Remeteként imádkozva lelki csendért.

9.

Odalenn a sziklamélyben
Tajtékot vet a Tybiskus,
Rosszallása zúg az éjben,
Óh, Mária benedictus.

8.

Rácok, gácsok, bunyevácok
Tőrbe annyit sose csaltak,
Mint amennyi magyar ember
Gáncsot vetni tud magyarnak.

7.

Száldobosnál száll a gólya,
Hírnöke a kikeletnek.
Kirándulni messze mennek,
Kik nyugatnak, kik keletnek.

6.

Új pártázat, szuroköntős,
Szinte fénylik fenn a várfok,
Bévül körbe gyilokjárda,
Hókagátas dupla árkok.

5.

Huszt várától Bereznáig
Nem nagy az út, de az erdő,
Akár fenn a havasokban,
Embervesztő nagyra megnő.

4.

Ahol majdnem ezred éve
Éltek szorgos onogurok,
Batu kán, az irgalmatlan,
A kegyetlen lett az úr ott.

Föld színéig romboltatta
Ogúzok és gúzok házát,
Hogy a messzi Volga parton
Berendezze új szeráját.

3.

Lánggal ég még Nagyböszörmény,
Ispotály lett Hímesudvar.
Útonállóé a törvény,
Baj fenyeget minden úttal.

Mind bakondás, aki eljött
Mármarosból vagy Beregből,
Alig maradt lábon ember,
Ki megmaradt a seregből.

2.

Száldobosnál Huszthy vajda
Négy csatlósát odainti.
Testvérének mondja őket,
Bár egyik se vér szerinti.

1.

Odalenn a sziklamélyben
Tajtékot vet a Tybiskus,
Aki fentről alátekint,
Halkan mondja: Jézus Krisztus.

Átellenben összecsobban
A Nagy Ág sebes vizével,
Habra hab dől hófehéren,
Fülsiketítő zenével.

(Ültem ablakomban, faragtam szívemet,
siratom majd én is akasztott lelkemet.)

Lakodalma van ma Gazdag Júliának,
kertek alján reszket, lapul a bűnbánat.

Megjegyzés: (A ballada nagymamám keserves-igaz története.)

Öreg erdő mélyén gyász ül,
tisztásra forrt szenvedés,
temető-zaj köré a csend
reszketeg font kerítés.

/"Sok-sok hosszú esztendeje már
sírkertnek bús közepén
állt egy leány - ismerhetitek
szép Annácska nevén... "/

Megjegyzés: (E. A. P. : Lee Annácska feldolgozás)
2016.

Hegynek árnya fakó égbe
- éj kabátja mélységébe -
süllyedt Istenarcnak képe
felhők között Setét Folt...
...talán meséd igaz volt...

Ajánlom Lukács Félixnek

tavasszal született halovány sugárban
ledobták a varjak fekete ruhában
vasbölcsőbe tették rekedten ordított
könnye a bölcsőben éjjelre megfagyott

Édentáj mezején,
Tündér-katlan ölén,
Közelednek íme,
Ereszkednek völgybe,
Három juhsereggel,
Három juhászember.

/A disznó, mit a hentes feldarabolt,
előtte mindig mócsingos dara volt.
Lehet, hogy nem sejted most még:
az élet egy rakás moslék... /

Fekete éjjele nappala,
lelkében tátong a magány.
Kiszámítható, mint egy pala.
Íme a "csúnya dagadt lány..."

a parton áll
feje fölött hazug glória
tudnia illenék
mitől került oda
de hibás az ott állás
és a délutánt is
elviszi a vihar

vörös az ég alja
így kétségtelen
hogy nem soká
leguggol az este
és szemérmesen
kukoricahajára vizel
s ő elázik megint

Tarkán sétál a tömeg a heti piac felé.... a reggeli nap vidáman rám nevet.
Kihúzom magam, has be, mell ki, feszít a lélegzet.
Hála termetemnek, ellátok a fejek felett,
mellettem / apai büszkeség / két hajadon leányom lép,
kiket méltán bámul a merész férfinép.

A TÁNC... 1971

Akkor nem szerettem épp, bár ifjú szívem hévvel dobogott,
virágot sem vittem senkinek, lelkemben sóvár csend honolt.
A nyár véget ért, kertek alatt járt az ősz,
az ivó rég bezárt, midőn csapatunk összejött.

Veri az ablakot a szél.
Süvít vesszőtengerén, hullámzik az ég,
mint réges-rég, akár a balladák idején
fényes tollú holló csapdos várfalon,
ma is úgy tudom...

Úgy szárnyal, mint a lepke
A fiatal, ifjú lelke,
Amit éget és perzsel.
Majd égett szárnnyal repked.

Ács Jolánba Szabó Jani szerelmes
a felmenők nem nézik ezt jó szemmel-
Ne bánd Jolim, mindig fogsz Te szeretni,
meglátod majd, mit kell érte megtenni!

Mikor beteg voltál,
mikor szegény voltál,
hozzám jöttél, velünk éltél,
ápoltalak, etettelek,
Héjáknak Héjája,
karahéja Héja!

Emma, boldog diáklány
Lehet, hogy megtalálta párját?
Nyugodt a sötétség gyermeke,
Mert megszűnt gyötrelme.

A gyermek anyjához hazatért,
Bebújt az ágyába és ott félt.
Menyasszonyát megálmodta,
A gyönyör álmát aludta.

Ingovány, bűzfüstű.
Mégis be` gyönyörű!
Morzsák hullnak kézből,
jószándék-kenyérből.
Suhan, kering, pottyan,
mocsárba a morzsa;

Magányosak a hősi halottak szellemi,
Mert nem mennek oda a falu emberei.
Taszítja őket a bénító félelem.
Az emberi gyávaság oly végtelen.

Piszkos, kormos feje felett az ég,
Neki nem kell a fény.
A villámoktól szabdalt sötét ég alatt
Fut a múltját kereső kamasz.

A kitaszítottságtól szenved a szíve
És az emberekben megingott a hite.
Kínozza lelkét magány bánata,
Képes arra várni, hogy eljöjjön a halála.

Hullámzó hegyek rengetegében,
A falu mellett zöldellő erőd kerekében
Él egyedül a sötétség gyermeke,
Ki magányosan rója útját hegyekben.

Szent folyóhoz ment le az a legszebb asszony
Korsótlan kupátlan, vízből hogy merítsen.
Nem bolondult ő meg; tiszta szíve-lelke!
Tenyerén a víz -gyöngyként forog, úgy terelte

Ott mi csillog, ott mi villog,
az éjszakák magasából,
éjfél elmúlt anyám, anyám,
be kéne a kaput zárnom.

Lila akác tündököl a télben,
Szilárdan leng a heves szélben.
Nem hat rá se hó, se vihar,
Fűti az éltető, meleg talaj.

Az idő elborult,
Nem süt már a nap.
Felhők gyülekeznek,
Egy egész csapat.